Az eskü

Újabb hülyeség tőlem nektek :D Jó olvasást..

Hó hullás... fehér cukor takarja a tájat. Felkelsz az ablakodhoz lépsz, és kinyitod azt. Mélyet szippantasz a fagyos levegőből, majd becsapod az ablakokat és lustán elindulsz az ágyad felé. Bedőlsz a meleg párnák sokaságába és a fejedre húzod a takarót. Nem akarod a világ bajait elviselni, most nem. Csak a napokat számolod: egy, kettő, három. Olyan ez, mint amikor járni tanultál. Elestél, de újra felkeltél, ösztönből tudtad, hogy az a két kis valami, ami megtart egymás után téve valami furcsa mozgást eredményez. Ösztönből várod, azt a bizonyos napot, és azokat a bizonyos vidám arcokat. Ezek csupán csak elképzelések, hihetetlenül élénk elmédben, azonban tudod, hogy most valami más lesz. Más, ott Japánban, abban a házban és azon a helyen. Más a hó hullás, és a vacogó emberek, akik próbálnak meleg helyre behúzódni. Más a te lelkedben, és az övében. Valami elszakadt, amit már nem lehet többé összekötni. Fura mód, először nem is vetted észre. Az élet hozott egy új embert, egy új szerelmet, egy új őrületet. Aztán ahogy egyre jobban beleszerettél, egy pontnál megakadtál: nem tudtad annyira szeretni, mint azelőtt azt a másikat. Hiába próbálkoztál, hitegetted magad; ez csupán az ,, együtt " töltött napok miatt van, nem tudtad becsapni magad. Nagyon is jól tudtad, miért nem olyan erősek azok az érzelmek. A lelkedben még ott dübörgött, a szomorú nyári estén megígért eskü. Az az eskü, ami sok évig erősített, kitartást, örömöt, csalódást s még sok mást nyújtott. A csillaghullás, minden kívánság csak őt féltette, azt akarta, hogy ne fájjon neki semmi. Azt kérdezted magadtól, vajon ez megvédi, vajon bántani fogja még az élet? Azt hitted, mert mellette vagy nem éri majd el a rossz. Miért is érné el, ha te az életedet adnád érte? Hittél a csodákban, hittél még a csillagok ígéreteiben. Egy nap, mégis bumm, megtörtént a tragédia. Álmodban hallottad halálsikolyát, futottál felé kinyújtott kézzel, kiáltottál neki, hogy ne tegye meg. A szemeid kipattantak, kezeid tétován a telefon felé nyúltak. Nem tehettél semmit, igazából nem is ismered. Kétségbeesetten ledobtad a telefont, és zokogva szorítgattad a képét... Igen, már tudod miről mesélek. Még mindig nem akarod elfogadni, hogy megszegted az esküd? Nem fogod fel, hogy elhagytad, pedig tudtad mennyire fontos lenne  neki a szeretet, ha nem is a tiéd. Nem ismer, még az arcodat sem látta soha, és ez két csodálatos éven keresztül téged tökéletesen megnyugtatott. Akkor mondd, miért kellett ezt tenned??? Nem tudsz válaszolni, csak a képeire meredten könnyes szemmel kérsz bocsánatot. Ajkaidat egymás után hagyja el az a bizonyos szeretlek szó. S az eskü.. Amíg világ a világ, én veled maradok, és nem engedem, hogy bántsanak! Emlékszel még?
Ez játszódik le bennem minden reggel mikor felkelek. KENZO, ha nem is hallasz tudd, hogy én örökké szeretlek!