Az új szobám küszöbén álltam. Már minden be volt pakolva, teljesen berendezettnek tűnt a csinos kis helyiség. Odakintről hallottam, ahogy az ikrek és a nénikémék vitatkoznak azon, hogy hova is kerüljön a TV.
Na igen, a költözés. Egy hónappal ezelőtt a rokonaim megígérték, hogy Magdeburgba költözünk, mert a bácsikám egy jó állást kapott a környéken. Ennek határtalanul örültem, hiszen Magdeburg határához költöztünk, alig pár kilométerre Loitschétől. Ezt az utat akár futva is megteszem, ha kell. Persze nem lesz szükségem arra, hogy fussak, ebben biztos voltam.
- A nappaliba vigyétek! - kiáltott Sofie néni és kinyitott pár ajtót. Láthattam, amint Bill és Tom a hatalmas TV-t a nappali felé cipelik. Út közben mindketten rám mosolyogtak, majd eltűntek az ajtó mögött.
Az ikrek önként felajánlották a segítségüket, amikor megtudták, hogy hamarosan közelebb költözöm hozzájuk. Sofie néniék kapva kaptak az alkalmon és befogták a két srácot, akik egy szóval sem panaszkodtak. Szívesen megcsináltak mindent, amire kérték őket, így nekem szinte semmi dolgom nem volt. Az én feladatom csupán annyiból állt, hogy a ruháimat bőröndökbe kellett csomagolnom - bár meg kell hagyni, ez sem volt könnyű. Azóta, hogy jópár hónappal ezelőtt elköltöztem apáéktól, a ruhatáram igencsak kibővült. Akkor mindössze két bőröndnyi ruhát hoztam el magammal, most viszont attól tartottam, hogy négy bőröndben sem fog elférni a szekrényem tartalma. Szerencsére három bőrönd elég volt, kényelmesen be tudtam pakolni mindent.
Az ajtókeretnek támaszkodva néztem a szobámat. Nagyobb volt, mint az előző, a hatalmas ablakokon barátságosan sütött be a meleg, június végi napsugár. A megszokott bútoraim otthonossá tették a még kissé idegen helyet, de tudtam, hamar megbarátkozom majd az új környezettel.
- Készen vagyunk, angyal - szólalt meg egy hang a hátam mögött. A hang gazdája körém fonta a karjait és a fülemb esúgott - Megnézed, hogy rendeztük be az új otthonotokat?
Mosolyogva kiszabadítottam magam az öleléséből és megfogtam a kezét. Bill idegenvezetőnek is remek volt. Mindent megmutatott, elmagyarázta, hogyan döntötték el, hogy úgy nézzen ki az adott helyiség, ahogy kinézett.
A ház nagyjából hasonló volt Sofie néniék régi házához. A földszinten található volt két vendégszoba, Sofie néniék hálószobája, a konyha, egy fürdőszoba, nappali, ahonnan lépcső futott fel, és egy hátsó üvegajtón keresztül ki lehetett menni a tágas kertbe, amit Rodolpho bácsi máris telerakott a kedvenc trópusi növényeivel. Az előző házukban kiépített magának egy kis üvegházat, nem tudom, ezt itt mennyire sikerül majd megvalósítania. Az emeleten volt az én szobám - amihez nagy örömömre - közel volt egy fürdőszoba. Volt még a folyosón pár vendégszoba és mégegy fürdőszoba, hogy az esetleges vendégeknek ne kelljen a lépcsőn mászkálniuk éjszaka vagy kora reggel. Viszont ki is jöhetne hozzánk vendégségbe Florence-szen és Johannesen kívül?
Miután mindent alaposan megnéztünk, a fiúk hazamentek, hogy átöltözzenek és egyenek valamit. Hiába marasztalta őket Sofie néni, azt mondták, egy óra múlva visszajönnek. Végül az egy órából kettő lett, és az ikrek helyett csak Bill tért vissza.
- Hol van Tom? - kérdeztem Billtől, miközben összeborzoltam amúgyis kócos, fekete tincseit.
- Sürgős ügyre hivatkozva bezárkózott a szobájába - vigyorgott.
- Linda van a dologban - mondta fennhangon Sofie néni és egy szelet tortát tett le Bill elé.
- Köszönöm, nem kérem - kezdte Bill, de Sofie néni olyan csúnyán nézett rá, hogy inkább nem ellenkezett és nekilátott, hogy eltűntesse a tortaszeletet.
- Megszerveztem az utat - mondta tele szájjal Bill. - Július 13-án mehetünk.
Hirtelen azt se tudtam, miről beszél, de aztán rájöttem, hogy a megígért oroszországi útról van szó. Meglepetést akartam Mike-nak, így kibírtam, hogy ne mondjak neki semmit. Ez persze úgy nem volt nehéz, hogy Bill mindig a hátam mögött ült, valahányszor Mike-kal beszéltem. Egy cseppet sem idegesített ez, ugyanis tudtam, hogy Bill féltékeny, különösen, ha Mike-ról van szó. Megtudtam, hogy Bill egy ideig Mike-ot hibáztatta, amiért - hozzáteszem, az apám cselszövései miatt - tavaly decemberben el kellett hagynom őt. Természetesen Mike-nak köze sem volt a dologhoz, de Billt megnyugtatta, ha elolvashatta, mikről is beszélünk. Mike-nak nem szóltam, hogy Bill is látja, miket ír, mert akkor a két srác között még nagyobb lett volna az utálat, mert Mike akármennyire is hasonlított Billre - és régen bármennyire is kedvelte a Tokio Hotel énekesét - mióta megismert engem és - különösen - mióta Bill és köztem minden rendeződött, egyszerűen ki nem állhatta. Bill mégis arra készült, hogy együtt megyünk Oroszországba és lepjük meg a gyanútlan Mike Müllert. Sokat mondogatta, hogy ez az út nem azért van, hogy Mike meglepődjön és örüljön, hanem sokkal inkább azért, hogy ő könnyítsen a lelkiismeretén. Januártól március elejéig szinte Mike volt az őrangyalom. Figyelt minden lépésemre, vigyázott rám, amikor a másik két barátom, Linda és Annie máshol múlatták az időt. Mike volt az én második Billem. Ezt persze Billnek sosem említettem, mert félő volt, hogy eltilt Mike-tól - habár azt nem tette volna meg. Mike egy életre lekötelezte azzal, hogy megvédett, amikor ő nem tudott vigyázni rám, hozzá kell tenni, azért, mert én dobtam.
- Nem kell elmennünk, ha nem akarod - mondtam és megsimogattam az arcát. - Hálálkodnod sem kell Mike-nak, hiszen az egészről én tehetek.
- Nem tehetsz semmiről - mondta. Ezt a mondatot az utóbbi egy hónapban mindennap elismételte.
- De te sem - vágtam vissza. - Akkor miért mondanál köszönetet Mike-nak?
- Mert veled volt. Vigyázott rád. Szeretett téged.
- Te is szerettél - ellenkeztem. - Akkor is szerettél, amikor inkább gyűlölni lett volna okod.
- Hagyjuk inkább - türelmetlenkedett. - Kezdem unni ezt az önmarcangolást, amit az utóbbi időben csinálsz. Hagyd abba, oké? Menjünk el Oroszországba, hogy Mike-nak meglepetést szerezzünk. Így jó?
- Így jó - helyeseltem.
- Mit gondolsz - mélázott Bill, mikor letette a villát és megtörölte a száját - Néhány kilométer túl nagy táv, hogy ne autóval tegyük meg?
- Miért, hogy jöttél? - érdeklődtem.
Szélesen mosolygott.
- Nem autóval.
Felhúztam a szemöldökömet és kérdően tekintettem rá, mire kibökte.
- Gordon motorjával.
Összecsaptam a kezeimet. Őszintén szólva még soha nem ültem motoron. A szemeim felcsillantak és ezt Bill is észrevette. Elvigyorodott és tapsolt egyet. Kérdően ránézett Sofie nénire, aki egy fejbólintással jelezte, hogy semmi akadálya a motorozásnak, amennyiben Bill egyben visszahoz.
- Egy darabban lesz, megígérem - mosolygott és kivezetett az ajtón.
Az udvaron valóban ott állt gordon szürke motorja. Bill a kezembe nyomott egy bukósisakot, amit nagyon nem akartam felvenni, mert tartottam attól, hogy kinevet majd. Végül mégiscsak felvettem és nem is tévedtem, Bill valóban nevetett, de megnyugtatott, hogy még így is jól nézek ki. Ő is felvett egy sisakot, ezen meg én kezdtem el kacagni. Érdekes látványt nyújtott bukósisakban, mivel a feje így sokkal nagyobbnak tűnt.
- Mint két UFO - nevettünk, miközben felpattantunk a járgányra. Bill indított és másodpercekkel később már az üres utcán száguldoztunk. Hatalmas élmény volt. Igaz, féltem, hogy leesek, de erősen megöleltem Billt, így ha én lecsúsztam volna, egész biztosan magammal rántom őt is. Mikor kiértünk a városból, Bill leállította a motort és levette a bukósisakot. Én - a tanácsa ellenére - ugyanígy tettem. A sisakokat felakasztotta a kormányra és már indultunk is tovább. A szél hátrafújta a hajamat, ezáltal gyönyörködhettem volna a repülő táj szépségeiben, csakhogy Bill haját legalább százszor kellett kisöpörnöm az arcomból. Ez volt a hátránya, hogy én voltam az utas. Végül megoldottam a problémát, picit oldalra dőltem és kihajoltam Bill háta mögött, amit ő nem nézett jó szemmel, mert állította, hogy jobbra húz a motor tőle. Nemsokára lefékeztünk a Kaulitz-ház udvara előtt. Leszálltam a motorról, majd Bill feltolta azt az udvarra.
- Hogy tetszett? - kérdezte.
- Fantasztikus volt - lelkendeztem kipirult arccal. - Egyszerűen hihetetlen... Csak legközelebb csinálj valamit a hajaddal, mert állandóan a szemembe lógott.
- Megmondtam, hogy ne vedd le a sisakot - nevetett.
- Viccelsz? - tettem csípőre a kezem. - Szörnyen néztem ki benne!
- Annyira nem - vigyorgott és a kezemért nyúlt. A motoroskesztyűben olyan volt a keze, mint valami hatalmas óriásé. Mintha nem is az ő kezét fogtam volna.
- Oh, visszakaptam a motoromat - csendült Gordon hangja az egyik garázs bejárata felől. - Bill, te Lottét motorral hoztad el?
- Aha - vont vállat a megszólított. - Sosem ült még motoron.
- Szerintem ezek után nem is fog - mosolygott Gordon.
- Dehogynem - ellenkeztem. - Remek volt!
Gordon ingatta a fejét. Tudta, mennyire ügyetlen vagyok és hogy nekem a motoron való közlekedés még úgy is veszélyes, hogy Bill ül előttem. Betolta a motort a garázsba és velünk együtt indult el a ház bejáratához vezető lépcsősoron. Én értem először az ajtóhoz, ami azonnal kivágódott, ahogy elhagytam az utolsó lépcsőfokot. Az ajtóban Simone mosolygós arca jelent meg.
- Szervusz, Lotte - köszönt csilingelve. - Hallom, Bill ma nem autóval hozott.
- Nem ám - vigyorgott Bill. - Motoroztunk!
Simone betessékelt minket a házba. Bill ledobta a motoroskesztyűt és a bőrdzsekit, majd lehuppant egy székre. Viccesen festett, mivel a haja össze-vissza állt, helyenként még az arcát is eltakarta. Simone nevetett, amikor jobban szemügyre vette kissé zilált külsejű fiát.
- Mit nevetsz, anya? - kérdezte Bill.
- Nézd meg magad - mondta Simone és egy tálcát tartott Bill elé tükör gyanánt.
Bill is nevetni kezdett, majd elsietett, hogy rendbe szedje a külsejét. Az emeletről lehallatszott Tom egetrengető vihogása, ahogy meglátta az öccsét.
Tíz perccel később az ikrek egyszerre jöttek le. Tom még mindig nevetett, de már kezdett megnyugodni.
- Tom, mi volt az a sürgős ügy, ami miatt nem tudtál visszajönni hozzánk? - érdeklődtem, mikor az idősebbik iker leült mellém.
- Hááát - kezdte habozva - meghívtam Lindát. Úgy néz ki, itt tölti az augusztust.
- Mi? - kiáltottam fel. - Tom, ezt képes lettél volna elhallgatni előlem!
- Ne vádold - szólt közbe Bill. - Meglepetést akart. Kivételesen gyakorolta, hogyan ne mondja el neked.
- Hoppá. Sajnálom, Tom. Ígérem, majd meglepődöm.
Nem maradtunk sokáig a Kaulitz-házban. Miután Simone jól megtömött minket süteménnyel, Tom a szobájába vonult, Bill és én pedig elmentünk sétálni. Loitsche nem arról híres, hogy éttermek és kávézók sokasága lepné el a kis falucskát, de egy kedvencünk azért akadt. Leültünk a szokásos helyünkre. Én egy kólát kértem, Bill ásványvizet. Kivételesen ő itta az egészségesebb italt, máskor ez rendszerint fordítva szokott lenni. A vendégek és a kiszolgáló személyzet cseppet sem csodálkozott, hogy Bill Kaulitz egy lánnyal üldögél az egyik asztalnál. Loitschében már mindenki ismerte Billt és engem is. Szerettem ezt a nyugodt kis helyet, mert itt nem kellett rajongóhadaktól tartanunk - kivéve Gittyt, akit még mindig nem sikerült kézre keríteni a tavaly decemberben elkövetett támadásáért.
- Tényleg - kaptam észbe, mert eszembe jutott Gitty. - Még mindig semmi hír?
Bill tudta, mire értem és megrázta a fejét. Furcsamód nem lettem nyugtalan, pedig épp azt vitattuk, hogy a majdnem gyilkosom még szabadon mászkál.
- A rendőrök nem találják, pedig már gőzerővel keresik, de félek, a nyomozást idő előtt lezárják bizonyíték hiányában.
- Az erdőben mondta nekem, hogy eldobta a kést - mondtam, hátha ez segít valamit. Bill csak legyintett.
- Azt meg is találták nemsokkal a támadás után. A véredet azonosították, de az ujjlenyomattal nem értek semmit, hiszen Gittyé nem szerepelt az adatbázisban.
- Úgy beszélsz, mint egy rendőr. Filmekben hallottad ezeket a kifejezéseket?
- Nem - morogta keserűen. - Miután a csaj megtámadott téged, három héten keresztül minden egyes átkozott nap bejártam a rendőrségre, hogy megtudjam, van-e valami eredmény. Órákat ültem ott és vártam. Aztán három hét után feladtam, mert nem volt semmi. Ezután mindig ide jöttem. Pont ehhez az asztalhoz ültem le minden este és néztem, hogyan szürkül el az ég, és hogyan borít el mindent a sötétség. Néha zárásig maradtam, amikor már Charlotte, a tulajdonosnő kénytelen-kelletlen rám szólt, hogy induljak.
- Miért mondod el ezt nekem? - kérdeztem szomorúan.
- Gondoltam, tudnod kell, mit is csináltam, ameddig nem voltál velem. Te is elmondtad, mennyire megviselt ez az egész. Azt hiszem, ezzel én is tartozom...
- Nem tartozol semmivel. Hagyjuk a múltat - fojtottam belé a szót. - Ne rontsd el ezt a mai estét.
- Igazad van - vidult fel. - Új lakás, új környék, közelebb leszel hozzám és augusztusban még Linda is eljön. Kell ennél több?
- Nem hiszem. Ennyi elég - értettem egyet és megcsókoltam. Nem zavart túlságosan, hogy jópáran figyelhetnek, valahogy már nem tudott érdekelni az a sok kíváncsi szempár. Még az sem foglalkoztatott volna, ha bárki képet csinál rólunk. Látszólag Billt sem zavarta, mégha az utcán sétáltunk akkor is talált magának alkalmat, hogy megölelhessen és megcsókolhasson. Miután ajkaink búcsút mondtak egymásnak, úgy döntöttünk, mi is búcsút mondunk a kávézónak és hazaindulunk. Nem voltunk sokáig távol, így Simone nem is aggódott, hogy merre jártunk. Úgy határoztam, ma elfogadom a család invitálását és náluk vacsorázom. Tájékoztattam erről a rokonaimat, akiknek nem volt kifogása ezellen. Simone nagyon örült, hogy maradhatok. Nem akart rám feladatot sózni, de elvállaltam a terítést, nehogy valamelyik kedvenc tányérja véletlenül sérülést szenvedjen az ikrek kezében. Mikor mindennel kész voltam, a konyhába siettem, hogy segítsek Simonének. Ezt azonban már tényleg nem engedte és ráparancsolt a fiúkra, hogy vigyék be a jól megrakott tálakat. Ezellen a srácoknak nem volt kifogása, mert így elsőnek szedhettek maguknak. Simone, mint mindig, méltatlankodott egy kicsit a fiai viselkedésén, de különösebb vélemény nélkül hagyta, mit is művelnek. Nagy sokára aztán mi is leültünk, miután a konyhai pultra helyeztük a desszertet, az ínycsiklandozó vaníliapuding-különlegességet. Az ikrek és Gordon vágyakozó tekinteteket vetettek a jókora adag édességre, de Simone egy pillantásával figyelmeztette őket a helyes étkezés szabályaira, így visszafordultak a tányérjukhoz.
- Bill, te voltál ilyen lovagias? - hallottam Simone kérdését. Nem értettem, miért kérdezi ezt, de lenéztem a tányéromra és már láttam a választ. A vacsorám ki volt szedve, minden szépen különválasztva egymástól. A kés és a villa a tányérba volt rakva, hogy csak fel kelljen vennem őket. Bill éppen nem tudott megszólalni a szájába tömött ételmennyiségtől, de bólintással jelezte, hogy az ő műve. Sejthettem volna, hiszen közel akkora adagot szedett ki nekem, mint amekkora az ő tányérjára volt rakva.
- És én szerinted ezt meg bírom enni? - néztem rá, miközben a tányéromra mutattam. Ismét bólintott.
Kénytelen voltam harcba szállni a hatalmas adag vacsorával, mert Simonét nem akartam megbántani. Kis csalással ugyan - de sikerült leküzdenem az ételt. A csalás az volt, hogy Tom mindannyiszor vett a tányéromból, mikor épp senki nem nézett felénk. Így még a desszertet is magamba tudtam préselni. Miután megettem, úgy éreztem, meg sem bírok mozdulni, de nemcsak én voltam ezzel így. Tom mellettem ült, a kanalával kevergette a semmit az üres pudingos pohárban. Nagyokat sóhajtott és panaszkodott, hogy fáj a hasa. Azonban öt perc se telt el, már ment a második adag desszertért, mivel látta, hogy Bill is épp a konyha felé igyekszik.
Vacsora után Bill hazavitt, ezúttal autóval. Igaz, néhány kilométer nem túl sok, de mivel Bill szerettte a kényelmesebb megoldásokat választani, így a kocsi mellett döntöttünk. A rövid kocsikázás alatt búcsúzkodtunk, mert Billnek még el kellett intéznie valamit és nem ért rá arra, hogy Sofie néni mindenféle édességgel teletömje, mint ahogy azt rendszerint tenni szokta. Így csak megállt a ház előtt, én kiszálltam az autóból és egyedül sétáltam az udvar felé. Intettem egyet Billnek, majd bezártam magam mögött a kaput.
Az új környék valóban jobban tetszett, mint Lipcse hatalmas utcái, egyedül az iskolával volt probléma. Nem voltam hajlandó ugyanis Lipcséig buszozni, így újabb iskolaváltás következett. Ennek csak Annie nem örült túlzottan, de megnyugtattam, hogy délutánonként a stúdióban találkozunk, vagy elmegyek hozzájuk.
Most azonban nem volt iskola, így Annie-vel az egész délelőttöt együtt tölthettük. Rodolpho bácsi reggel autóval vitt el Lipcsébe, és délután szintén autóval jött értem. Alighogy kiszálltam a kocsiból, rendszerint Bill autója már nyitott ajtóval várt, így időm se volt arra, hogy ebédeljek. Ennek Simone örült a legjobban, mivel ő mindennap ebéddel várt engem. Ebéd után egy gyors próba a srácoknak, mialatt én rajongói e-maileket nézegettem, vagy figyeltem a próbát. Próba után Bill mindig szakított időt arra, hogy egy kicsit velem legyen. Akkor is, ha holtfáradt volt, hiába mondtam neki, hogy menjünk, nem baj, ha hazavisz, de ő mindig erősködött. Egy ilyen alkalommal belátta, hogy tényleg nem tartható ez így sokáig. A beismerés persze annak volt köszönhető, hogy az autóval majdnem lecsúsztunk az útról. Mikor odaértünk a Kaulitz-házhoz, Bill megkérte Tomot, hogy ebéd után vigyen haza. Tom készséggel teljesítette is ezt. Ő nem volt olyan fáradt, mint a testvére. Gyanítottam, hogy Bill egész éjjel dalszövegeken dolgozott.
- Sajnálom, hogy nem én viszlek haza és azt is, hogy nem megyünk ma sehova - mondta Bill azon a szombat délutánon. Közben hatalmasat ásított, ezzel erősítve meg azt a gyanúmat, hogy nem képes volán mögé ülni.
- Menj és aludj - parancsoltam rá. Tényleg szörnyen nézett ki. A szemei alatt karikák húzódtak, arca gyűrött volt az álmosságtól.
Nem válaszolt, csak elköszönt, bólintott és a ház felé sétált. Tom eközben kiállt a garázsból. Nem a jól megszokott Caddy állt most előttem, hanem egy - szerintem - sokkal szebb, fehér csoda - egy Audi R8. Az az Audi, amit először a World behind my wall klipben láttam majdnem egy éve.
- Húha, Tom. Ezt az autót mindig igyekeztél elrejteni - jegyeztem meg.
- Dehogy - védekezett. - Csak... na mindegy... féltettem és kész... Pattanj be!
Nevettem a pár perces úton, ilyen rövid idő miatt felesleges autóba ülni, engem mégis mindennap autóval vittek és hoztak.
- Kösz a fuvart. Szép autó - mondtam, amikor kiszálltam a házunk előtt.
- Köszi - vigyorgott, majd felbőgette a motort.
- Hé, Tom! - kiáltottam utána, amikor elindult, de még épp időben, hogy meghallja. - Bill dalszövegeket ír?
- Azt hiszem, igen - válaszolta. - Még nem mutatott egyet sem, de biztosra veszem, hogy hasonló nagy durranás lesz, mint a Humanoid.
- Terveztek új albumot a közeljövőben? - kérdeztem egyből, mohó kíváncsisággal.
- Nem tudom, ebben az évben már valószínűleg nem adjuk ki, de jövőre mindenképp.
Ettől egész jókedvem lett, hamarosan új Tokio Hotel album és én vagyok az első, aki tud erről. Persze még ez korántsem biztos, de Billen látszik, hogy készül valamire.
Annyira gyorsan telt az idő, hogy észre se vettem és már július tizenkettedike volt. Ami azt jelentette, hogy másnap el kellett indulnunk Oroszországba.
- Bill, hogy is lesz ez az út? - hívtam fel kedvesemet tizenkettedikén este, sőt inkább éjszaka, hogy megtudjam, mit és hogyan pakoljak be az útra.
- Mi? - vette fel álmosan a telefont. - Jaa... három napra megyünk... szálloda meg minden... holnap délben ott vagyok érted.
Tudtam, hogy álmos, így hagytam, hadd aludjon. Én is elég hamar álomba merültem. Másnap reggel korán ébredtem, hogy mindent össze tudjak pakolni. Mondanom se kell, ígyis siettség lett a vége, de végül minden sikeresen elfoglalta a helyét a kis utazótáskában.
- Ugye külön szobátok lesz? - kérdezte Sofie néni, mikor lecipeltem a táskát az emeletről. Elkerekedett a szemem, mert erre egyáltalán nem gondoltam.
- Biztosan - mondtam kissé bizonytalanul.
- Nem baj, ha nem, csak...
- Sofie, tudod, hogy Bill nem olyan - morgott Rodolpho bácsi.
- Tudom én - hangoztatta Sofie néni - de jobb félni, mint megijedni.
Nevetésben törtem ki. Sofie néni bizonyára arra célzott, hogy teherbe esek, vagy valami ilyesmi. Annyira nevettem, hogy észre se vettem, hogy a telefon megcsörrent a zsebemben. Ez azt jelentette, hogy Bill megérkezett. Gyorsan elbúcsúztam a rokonaimtól és kisiettem a taxihoz. A sofőr segített bepakolni a táskát, majd elfoglaltam a helyemet Bill mellett. Látta rajtam, hogy nagyon nevettem valamin és érdeklődve megkérdezte.
- Mi ennyire vicces?
- Sofie néni... na mindegy - haraptam el a mondatot. Nem akartam rákérdezni a szobára, mert valamiért nem is akartam tudni, hol fogunk aludni. Titokban reménykedtem, hogy közös szobánk lesz és ezt az illúziómat egyelőre nem akartam egyből lerombolni azzal, hogy megtudom a választ.
- Mike-ot értesíteni kéne, hogy legyen a reptéren - morfondírozott Bill.
- Nem kell, ott lesz - biztosítottam. - Beszéltem ugyanis Alenával, Mike testvérével. Megkértem, hogy intézze úgy, hogy Mike a reptéren legyen tizenharmadikán. Alena megírta, hogy rokonok érkeznek, micsoda véletlen, pont Németországból, így van ürügy, hogy Mike a reptérre menjen. Természetesen a szülei mennek a rokonokért, így mi nyugodtan meglephetjük Mike-ot.
- Te aztán előrelátó vagy - dicsért meg egy mosoly kíséretében.
Visszamosolyogtam és ezután nem esett több szó köztünk. A hamburgi reptérre érve Bill kifizette a taxit, majd kisegített a kocsiból és kivette a csomagokat. Ő is egy körülbelül ugyanakkora táskával utazott, mint én. A vállainkra kaptuk a táskákat és elindultunk a hatalmas épület felé.
- Azt se tudom, mikor utaztam testőrök nélkül utoljára - lelkendezett Bill. - Talán akkor, mikor hozzátok mentem.
- Van ám egy testőröd - tettem csípőre a kezem.
Csak nevetett, miközben az átvizsgáló személyzetnek adta a két táskát. Mi is áthaladtunk az ellenőrzőkapukon, a táskákra pedig címkét tettek és elvitték a gép irányába. Félóra elteltével felszállhattunk a gépre. A jegyünk természetesen egymás mellé szólt, aminek kifejezetten örültem.
- Aludj, angyal, mert hosszú lesz az út - mondta csendesen, miközben egyik karját átvetette a vállamon.
A fejemet a vállának döntöttem, de nem aludtam. Éreztem, amikor a keze már nem tartotta olyan erősen az enyémet. Felnéztem és láttam, hogy mélyen alszik. Nem akartam felébreszteni egy hirtelen mozdulattal, így csak lassan tudtam kibontakozni a karja öleléséből. Végül sikerült és szerencsére ő sem ébredt fel. A repülő utasai közül sokan aludtak, mások zenét hallgattak, vagy olvastak. Úgy gondoltam, Billnek igaza van és talán aludnom kéne, hiszen az út meglehetősen hosszúnak ígérkezett. Ahogy elnéztem a körülöttem alvó embereket, én is elálmosodtam. Hátradőltem az ülésen és lehunytam a szemem. A gép megrázkódott, az erős lökéstől Bill feje megbillent és a vállamra dőlt. Megnyugtató volt érezni a feje súlyát, hiszen így tudtam, hogy még mellettem ül. Hamarosan elaludtam, de nem sokáig volt alkalmam pihenni. Hallottam, ahogy kinyílt egy ajtó és halk, kopogó léptek zaja ütötte meg a fülemet. Egy légikisasszony csengő hangon, angolul köszöntötte az utasokat. Kinyitottam a szemem. A légikísérők tálcákat osztottak szét az ebéddel. Hozzánk is odajött egyikük. Bill még mindig édesen aludt, így átvettem mind a két tálcát, megköszöntem a hölgynek, majd ő továbbált, én pedig az ölembe tettem a tálcákat. Otthon nem volt időm ebédelni, így gyorsan hozzáláttam az egyik adag saláta elfogyasztásához. Két tálcát egyensúlyozni azonban nem volt könnyű, így kénytelen-kelletlen felkeltettem Billt, hogy átvegye a saját ebédjét. Mikor átadtam neki a tálcát, elfintorodott és nem nyúlt az ételhez.
- Saláta - morogta. - Utálom a salátát.
- Várj egy kicsit - nevettem és a saját adagomból kiválogattam a húst és átraktam az övébe, az ő salátáját pedig átraktam magamnak.
- Így megfelel? - kérdeztem.
- Köszönöm - mondta és ő is enni kezdett. Még morgolódott egy kicsit a saláta miatt, de az ebéd elfogyasztása után nemsokkal már ismét aludt. Úgy döntöttem, zenét hallgatok. Miközben a számok egymást követték, néztem az egyre sötétedő égboltot. Alig vártam, hogy végre leszálljunk, bár féltem, hogy Mike mégsem megy ki a „rokonok” elé, ahogy Alena azt nekem pár napja megígérte. Úgy kellett intézniük, hogy Mike ne sejtse meg, hogy a szülei mennek a rokonságért, hogy ő más célból kerül a reptérre. Szurkoltam Alenának, hogy sikerüljön elintéznie mindent, bár tudtam, Alena ügyes lány, megoldja az ilyen dolgokat.
Nemsokára bekövetkezett az a perc, amikor elhagyhattuk a repülőgépet. Csak álltunk a hatalmas moszkvai repülőtéren és néztük, merre is lehet Mike. Még nem láttuk sehol, így elindultunk az ellenőrzőkapuk irányába. Hamarosan megkaptuk a csomagjainkat és elvegyültünk az utasok forgatagában.
- Ott van - mondta Bill pár perc nézelődés után.
A tömeg feloszlott előttünk, így én is láthattam Mike-ot, aki várakozó arccal bámulta a hirdetőtáblát, valószínűleg a rokonai gépének érkezési idejét nézhette.
- Menj oda - szólt Bill és levette a vállamról a táskát.
- Mi? - kérdeztem vissza hitetlenkedve. - Nem együtt kéne?
- Ezt most csak neked kell megtenned - mosolygott. - Ne félj, nem megyek sehova.
Félve elindultam Mike felé. Bill bátorítóan lökdösni kezdett, így kissé megszaporáztam a lépteimet. Pont Mike mögé kerültem, így ő nem vett észre.
- ??? ??? ????? ????? - morogta oroszul.
Hátranéztem Billre, aki igyekezett értésemre adni, hogy ideje lenne megszólítanom Mike-ot. Elfogott a nevetőgörcs a vicces gesztikulálását látva. Végül ismét Mike felé fordultam.
- Hahó, Mike - nevettem, mire ő hirtelen megfordult, kis híján félrelökve engem.
- Lotte? - nézett rám hitetlenkedve. - Hogy kerülsz te ide?
Nem nézett körbe, így nem látta Billt. Szemlátomást azt hitte, egyedül jöttem.
- Hosszú a magyarázatom - vigyorogtam és Bill felé intettem. Mike követte a kézmozdulatom irányát, így végre megpillantotta a kísérőmet. Kicsit elkerekedett a szeme, de azért bólintott.
- Akkor tényleg ismét újra együtt - nyugtázta. - Bevallom, volt, hogy azt hittem, csak miattam mondod, hogy minden rendben, mert csak engem akartál lerázni.
- Mike - néztem rá szigorúan, mire elhallgatott. Közben Bill felénk sietett. Mikor odaért, ledobta a táskákat és a kezét nyújtotta Mike felé. Mike megint mordult valamit, de azért megrázta Bill kezét.
- Szia, Mike - köszönt Bill udvariasan.
- Hello, Bill - válaszolt Mike fagyosan, de azért illedelmesen.
- Engedd, hogy elmagyarázzam, mit is keresünk itt - kezdte Bill, de Mike közbevágott.
- Ne itt. Van egy váróterem arrébb, itt sok az ember.
- Rendben - bólintott Bill, majd felvette a táskákat és kézen fogott.
- Add az egyiket - szólt Mike és levette Bill válláról az egyik táskát. Bill egy cinkos vigyorral nyugtázta, hogy az ő táskáját cipeli Mike, nem az enyémet.
A váróteremben kényelmes kanapék és fotelek sorakoztak. Mike kiválasztott egyet és elindult felé, mi pedig követtük. Amikor leültünk, Bill újrakezdte az előbb félbeszakított mondatát.
- Szóval, szeretném elmagyarázni, mit is keresünk itt. Lehetséges lenne ez?
Mike nem felelt, így Bill folytatta.
- Amikor kibékültünk Lottével megfogadtam, hogy eljövünk és meglepünk téged. Egyrészt, mert Lotte barátja vagy, másrészt miattam...
Mike erre felkapta a fejét és érdeklődve pislogott.
- Hogyhogy miattad?
- Nos... meg szeretném köszönni neked, hogy vigyáztál Lottére, amikor én nem tehettem. Mellette voltál, amikor szüksége volt valakire. Őrködtél, amikor nem volt teljes tudatában a tettei következményeinek és nemu tolsó sorban szeretted, amikor elhagyott engem és azt hitte, hogy én gyűlölöm őt ezért.
Mike értetlenkedett, de meghatottnak látszott. Úgy tűnt, Bill nem egészen olyan, mint ahogy azt ő gondolta.
- Hát... köszönöm - mondta. - Én csak azt tettem, amire a lányok kértek.
Bill elmosolyodott és felállt. Mike is követte. Ismét kezet fogtak és megölelték egymást. Számomra ezt öröm volt látni. A kibékülés első jele volt ez, vagy csak megtévesztés és színjáték? Nem tudtam eldönteni, de egyelőre nem is akartam. Jó volt ez így, látni őket, ahogy megölelik egymást és Mike meghatottságát Bill szónoklata után, valamint a meglepetést az arcán, amikor meglátott engem.
- Mennünk kéne - mondta Bill, és felkapta a táskámat. - Hosszú volt az út, elég fáradtak vagyunk. Hívok egy taxit és...
- Ne - intette le Mike. - Úgyis a rokonokért jöttem... hopp... a rokonok...
- Ne aggódj, a szüleid jöttek értük. Beszéltem a húgoddal, ő szervezte meg az egészet. Szerencsénk volt, hogy pont tizenharmadikán jöttek a rokonaid, különben kereshettünk volna más indokot, hogy kigyere a reptérre.
- Lehet, hogy nem szerencse - mondta Mike. - Szerintem Alena keze van a dologban. Mondtad neki, mikor érkeztek, szólhatott a nagybátyámnak, hogy akkor jöjjenek.
- Ez igaz - gondolkodtam el a dolgon.
- Akkor ne hívjak taxit? - szólt közbe Bill.
- Nem kell. Elviszlek titeket.
Átvágtunk a repülőtér hatalmas csarnokán, kisétáltunk egy üvegajtón és egy autó felé vettük az irányt. Mike előhalászta a zsebéből a kulcsot, majd kinyitotta az ajtókat és a hátsó ülésre dobta Bill táskáját. Bill is ugyanígy tett az enyémmel, majd miután a táskák már a megfelelő helyükön voltak, mi is beültünk. Bill és Mike előre, én pedig a hátsó ülésre. Nem bántam, hogy nekem kell hátul ülnöm, reménykedtem, hogy a fiúk beszélgetnek majd egymással egy kicsit és talán kialakul közöttük a barátság. Mike udvariasan megkérdezte a hotel nevét, ahová szállítania kellett minket, Bill készséggel válaszolt neki, de más szóváltás nem történt közöttük, csak akkor, amikor megérkeztünk.
- Mike, három napig leszünk itt. Szeretném, ha holnap csinálnánk valamit hárman - javasolta Bill. Olyan hihetetlennek tartottam, hogy azt kérte Mike-tól, hogy tartson velünk holnap és csináljunk valamit együtt. Tényleg próbálta megkedvelni őt. Azt is tudta, hogy nekem fontos lenne, hogy ők ketten barátok legyenek és mindent meg is tett ennek érdekében. Ez az egész már csak Mike-on múlott. Láttam az arcán a meglepetést, de azért bólintott, hogy eljön.
- Mit csinálunk? - kérdezte.
Bill eközben egy papírra felírta a telefonszámát és átadta Mike-nak.
- A tiédet majd kiírom a Lotte telefonjából - mosolygott Bill. - Este felhívlak majd és megbeszéljük a részleteket, hogy hova is menjünk. Rendben?
Mike még mindig nagyon meg volt lepődve, de ismét bólintott. Kivettük a táskákat a kocsiból, megköszöntük Mike-nak a fuvart és néztük, hogyan hajt el a szálloda kapujából. Mikor már látótávolságon kívülre ért, Bill a bejárat felé indult, én pedig követtem. Lassan haladtunk a recepciós pult felé, Bill közben halkan motyogott valamit arról, hogy reméli, a recepciós ért németül.
- Jó napot - próbálkozott Bill, mikor odaértünk. A hölgy kedvesen mosolygott és megkönnyebbülésünkre németül felelt.
- Tessék. Segíthetek?
- Igen - kezdte Bill. - Egy hónapja foglaltam szobát Krüger névre.
Mérgesen ránéztem, hogy felelősségre vonjam, amiért az én nevemet használta a szobafoglalásnál. Ő csak a fejével intett, hogy fent elmagyarázza.
- Igen, igen - bólintott a kisasszony - a kulcs, uram.
Átadta a kulcsokat Billnek, majd szívélyes mosollyal kellemes ittlétet kívánt és a következő vendéghez fordult.
- Gyere - intett Bill és elindult a lépcső felé, követve az előttünk haladó boyokat, akik a csomagjainkat cipelték. Az énekes határozottnak tűnt, pedig biztos voltam benne, hogy még sosem járt ebben a szállodában.
- Tudod, merre kell menni? - kérdeztem bizonytalanul.
- Persze, hogy tudom. Minden hotel egyforma. Ne aggódj, csak a másodikra megyünk. Különben is, nem figyeled, hogy mennek előttünk?
Ez megnyugtató információ volt, tehát csak három folyosón tévedhetünk el. És igen, nem figyeltem. Bill azonban a fél életét szállodákban tölti, így tudta, milyen egy hotel szerkezete. Nem is tévedtünk el. A 210-es szoba ajtaja előtt álltunk, ami a folyosó végén volt. A folyosót végig bíborszínű szőnyeg borította, a falakon régies lámpák árasztották el fényükkel a tágas folyosót, de megfigyelhető volt az egész épületben egyfajta modernitás is. Részemről én pont az olyan szállodákat kedveltem, amelyek ötvözték a modern technikát és a régies díszítőelemeket, mintpéldául a falon elhelyezett fáklyaszerű lámpákat. Ezeket ebben a szállodában mind megtaláltam. Amíg Bill a kulccsal babrált, eszembe jutott Sofie néni kérdése, amit még otthon tett fel nekem. Vajon külön szobánk lesz? Szívem szerint, ha választhattam volna, egyből azt mondom, hogy ne, inkább legyen közös. Igazából féltem a szállodáktól. Ha régen a család utazott el valahová és hotelben kellett aludnunk, én mindig a szüleimmel vagy a nővéremmel közös szobában aludtam, mert nem szerettem egyedül lenni egy vadidegen helyen. Most viszont talán túl kell lennem a félelmeimen és hősiesen el kell viselnem amikor Bill megmutatja az én szobámat is?
Nem is vettem észre, hogy az ajtó már rég ki van nyitva, a boyok rég eltűntek, és valaki épp megpróbál rávenni, hogy megmozduljak végre.
- Mi? Jaa... - kaptam észbe és becsuktam az ajtót magam mögött.
Körbenéztem a szobában, ami igazából nem is szoba volt, hanem inkább két szoba. Az egyik szobából át lehetett járni a másikba, csupán egy ajtó választotta el egymástól a két helyiséget. Az éppen nyitott ajtón keresztül láttam, hogy a táskám az egyik ágyon pihen, szóval Bill már választott magának térfelet.
- A fürdő közös - jelentette be bill. - Időbeosztást kell csinálnunk.
- Minek azt? - kérdeztem vissza. Gondolod, ha bemész, be fogok menni utánad?
- Nem kizárt - vigyorgott. Felkaptam az egyik párnát és megpaskoltam vele az arcát.
- Mekkora egy egoista vagy - mondtam és letettem a párnát.
Nem válaszolt, csak mosolyogva végigdőlt az ágyon.
- Elmondod, min nevettél a taxiban? - fordult felém hirtelen. Úgy tűnt, egész úton ez a kérdés izgatta a fantáziáját, csak eddig nem volt alkalma, hogy előhozakodjon vele.
- Ja, az - nevettem ismét és leültem az ágy szélére. - Semmiség, csak Sofie néni újabb furcsa kombinációkkal állt elő.
- Mégis miféle kombinációkkal? - faggatott tovább.
- Hát... Megkérdezte, hogy külön szobánk lesz-e, vagy sem. Aggódik, hogy esetleg... - itt megálltam egy kicsit. Számomra ez kezdett igencsak kényelmetlen témává válni. Sofie néni pedig meglehetősen sokszor hozta fel az utóbbi egy hónapban.
- Na miért is aggódik? - vigyorgott Bill, pedig tudta a választ. Csupán jólesett neki, hogy látta, ahogy az arcomat szépen lassan elönti a vörösség. Elfordultam tőle, hogy ne lásson.
- Hé, te kis buta - szólalt meg végül és felült, hogy át tudjon ölelni. - Tudom, mire gondolt a nagynénéd.Ha hazamegyünk, megmondom neki, hogy felesleges aggódnia.
- Oké - mondtam és a mellkasának döntöttem a fejemet. - Nekem ez kicsit kényelmetlen helyzet. Sofie néni pedig elég sokszor hozakodik elő vele. Nem vagyok már gyerek, de olyan furcsa ez még...
- Persze, hogy nem vagy már gyerek - helyeselt Bill. - Viszont meg kell értened, hogy ez a téma feszegetni fogja az érdeklődésüket. Például... Tom... kérdezte...
- Inkább nem is akarom tudni, mit kérdezett - morogtam, mire elnevette magát. - Most aztán tényleg tarthatsz kislánynak.
- Nem. Nekem angyal maradsz. Én viszont éhes vagyok, de nem akarok egyedül enni.Van kedve az angyalnak velem vacsorázni?..
Nem mentünk le az étterembe, Bill inkább felhozatta a vacsorát. Édes volt tőle, ahogy kiszolgált, kicsit úgy éreztem, tényleg kislánynak tart, de tudtam, hogy csak hülyéskedik.
Miután megvacsoráztunk, egy szobapincér elvitte a tálcát, mi pedig ismét ketten maradtunk. Bill újra elnyújtózott az ágyon. Nagyon lassan és félve, én ugyanígy tettem, mivel megfigyeltem, hogy helyet hagyott nekem. A szemem sarkából láttam, hogy mosollyal kíséri minden mozdulatomat. Csak néztük egymást, de ez nem untatott. Billt nézni sosem volt unalmas. A holdfény megcsillant a karika orrpiercingjén és a három fülbevalóján. Ez az újítás a külsején körülbelül egy hete következett be. Nem mondom, hogy minden rosszallás nélkül néztem az arcát, mikor először megláttam, de most, hogy csak a hold bársonyos fénye esett a testékszerekre, el kellett ismernem, egyáltalán nem álltak rosszul neki.
- Csinálni kéne valamit, nem? Nézzünk filmet? - kérdezte Bill, amikor már vagy fél órája csak egymás arcába bámultunk, közben én néha-néha el is aludtam.
- Kezdek fáradt lenni, úgyhogy szerintem ne kezdjünk bele egy filmbe, mert nem fogom kibírni a végéig.
Elhúzódtam tőle, gyorsan felálltam és a fürdőszoba felé vettem az irányt. Tényleg nagyon álmos voltam, félő volt, hogy bármelyik percben elalszom. Amennyire lehetett, megpróbáltam gyorsan elintézni mindent, bár nem tudtam, mire ez a nagy siettség.
- Gyors voltál - nyugtázta Bill, mikor kiléptem az ajtón. Ő is feltápászkodott, majd elindult a fürdő felé.
A saját szobarészem ajtaja előtt álltam, de nem akartam kinyitni, mert nem volt szívem egyedül hagyni Billt, pedig csupán az az ajtó választott volna el minket egymástól. Elfogott a sajnálat iránta, amikor belegondoltam, hogy az év háromszázhatvanöt napjából kétszázat szállodákban tölt és esténként senki nincs mellette, akinek csak annyit mondhatna: jó éjt. Az ajtó előtt állva hallottam, hogyan készülődik és tudtam, hogy fáradt, hogy aludni akar. Így végül mégiscsak lenyomtam az ajtókilincset és odasétáltam az ágyhoz. A táskám még mindig ugyanúgy hevert rajta, ahogy ő letette, csak a cibzárak voltak szétnyitva, hiszen nemrég a fürdőszobai kellékeimet kerestem a fiókokban.
Leültem a táska mellé és körbenéztem. Elegáns bútorok foglaltak helyet a szobában, TV-álvány, tükrös szekrények, fekete gránit fésülködőasztalka. Valahogy mégis minden olyan hidegnek és személytelennek tűnt.
Láttam, hogy odakint szél csapkodja az ágakat. Július volt, s ez azt jelentette, hogy a hőmérséklet elérte a 25-30 celziuszfokot,, de esténként ez nagyon lecsökkent, néha-néha még a 10 fokot se érte el. A fák nyöszörögve tiltakoztak a szélrohamok ellen. Összerezzentem. Nem bírtam nézni a természet kegyetlenkedését, inkább elfordítottam a fejemet az ablaktól.
Figyeltem, ahogy Bill kijön a fürdőszobából és az ágya felé siet. Nem vette észre, hogy éppen őt nézem, azt hihette, én már alszom.
- Jó éjt! - köszöntem el, amikor az ágy rugói megnyikordultak, jelezve, hogy Bill aludni tért.
- Neked is - szólt vissza, nem annyira hangosan, mint ahogy én az előbb.
Hiába próbálkoztam azonban, egyszerűen képtelen voltam elaludni. Idegen volt a hely, a szél egyre inkább tépte a fák lombját, az autók megállás nélkül rótták útjukat az éjszakában. Különös hangok ütötték meg a füleimet, panaszos nyögések, gonosz suttogások. A fák ágai árnyékot vetettek a bútorokra, s ahogy a szél mozgatta őket, úgy tűnt, mintha fenyegető karmok kapkodnának a levegőben, áldozatra várva.
Csak néztem a digitális óra jelzését. Eltelt egy óra és én még mindig nem aludtam el. Fáztam, így felkeltem és a radiátorhoz sétáltam. A csövek hidegek voltak. Morgolódva csoszogtam vissza az ágyamhoz és próbáltam minél kisebbre összehúzni magam. Hirtelen ötlettől vezérelve azonban felültem az ágyban, megkerestem a papucsomat és átsétáltam azon a bizonyos elválasztó ajtón. Bill az ágyában feküdt, a holdfény megvilágította arcát, ami békés kifejezésben nyugodott. Az ágya mellett álltam és aggódni kezdtem, hogy most mit tegyek. Ha visszamegyek a szobámba, egész biztos, hogy rémálmaim lesznek, így holnapra olyan leszek, mint egy kifacsart szivacs. Márpedig Mike-kal nem lehet úgy találkozni, hogy közben azt sem tudom, hol vagyok. Ha viszont maradok, kockáztatom azt, hogy felébresztem Billt. Ez se valami szuper ötlet, mert biztos megkérdezné, miért nem alszom, nekem pedig felelet gyanánt be kéne számolnom a fura hangokról és az ijesztőnek tűnő árnyékokról, azzal pedig csak magamat hoznám hülye helyzetbe. Gondolkodj, csajszi - sürgettem magam. Hátraléptem két lépést, majd visszatértem az előbbi helyemre.
Bill megmozdult. Úristen - futott át az agyamon - ha felébred. Szerencsére azonban nem került sor erre, csupán összehúzta magán a takarókat.
Kis ideig csak figyeltem, , viszont egyre jobban fázni kezdtem, úgyhogy ideje volt cselekedni. Reméltem, hogy nem alszik még annyira mélyen, így ha fel is ébred, könnyű lesz majd visszaaludnia. Óvatosan felemeltem a takaró szélét, vigyázva minden apró mozdulatra, nehogy Bill felkeljen. Végül sikerült kényelmesen elhelyezkednem és - meglepetésemre - tényleg nyugodtabbnak tűnt minden. Azonban, hogy a gondolataim másfelé kalandoztak, egyből nem figyeltem a mozdulataim finomságára és egyik hideg kezem súrolta Bill kinyújtott karját. A szemei lassan felnyíltak, majd mikor látta, hogy én okoztam az ébredését, elmosolyodott.
- Tudtam, hogy visszajössz még, angyal - mormolta álomittas hangon.
Bebújtam mellé és átkaroltam a derekát. Hallgattam a szívverését, ami megnyugtató ritmust vert, mintha altató lett volna. Átölelt és többé esélyem se volt küzdeni az álomba merülés ellen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése