Álmosan indult a következő nap reggele. A testem, mintha megmakacsolta volna magát, egyszerűen nem akart engedelmeskedni, hiába próbáltam rábírni a felébredésre. A harcból végül én kerültem ki győztesen. Kikászálódtam az ágyból, majd elcsoszogtam a fürdőig. Miután elkészültem, óvatosan kisurrantam a szobából és lesétáltam reggelizni.
A hotel ódon folyosói azt az érzést keltették bennem, mintha vendég volnék egy gótikus kastélyban. Minden sarkon újabb és újabb csodát tekinthettem meg, mintpéldául a festett üvegablakok, a gyertyatartókból halványan derengő lámpások fénye, a falakra függesztett régi festmények és az egész épületet behálózó puha, vörös bársonyszőnyeg. Az étteremben is hasonló érzés kerített hatalmába. Megborzongva néztem a mennyezetről függő hatalmas kristálycsillárokat, amelyek mintha száz meg száz színbe ntündököltek volna. Gyorsan összeszedtem magam és kiválasztottam az étlapról, mit szeretnék enni.
- Elvitelre kérhetném? - kérdeztem, mikor láttam, mennyi mindent pakolnak a tálcámra.
- Felviheti egy szobapincér - felelt egy szőke szakácsnő - menjen fel nyugodtan.
- Ó, felesleges - legyintettem - majd felviszem én.
A fiatal nő furcsán méregetett. Szemlátomást nem volt hozzászokva, hogy a vendégek felajánlják az önkiszolgálást. Megvonta a vállát, majd elmosolyodott és átnyújtotta a megrakott tálcát.
- Jó étvágyat - biccentett. Megköszöntem, majd átsétáltam a hosszú éttermi folyosón, vissza a hallba, majd fel az emeletekre. Mikor már majdnem a szoba elé értem, eszembe jutott, hogy nem fogom tudni kinyitni az ajtót, azonban szerencsém volt. Nem zártam kilincsre, csupán behajtottam, így az egy egészen finom rúgással kitárult.
- Jó reggelt, angyal - mondta Bill, miközben hatalmasat ásított. Felült, megdörzsölte a szemét és pislogva a reggelistálcára meredt.
Letettem az asztalra a tálcát, becsuktam az ajtót, majd szemügyre vettem a reggelimet. Miután kiválogattam, mit fogok megenni és mit nem, sietősen magamba tömtem a falatokat, majd Bill felé fordultam, aki teljesen ébren volt, szórakozottan figyelte, mit csinálok.
- Nem hívtad fel Mike-ot - néztem rá kissé vádlóan. - Azt ígérted neki, ma hárman csinálunk valamit.
- Ráér - mormogta és visszafeküdt a párnák közé. - Csak még egy órát.
- Bill? - szólítottam meg.
- Igen?
- Tegnap.. meg akartam kérdezni, csak elfelejtettem és azt ígérted, elmagyarázod. Miért az én nevemet használtad a szobafoglaláshoz?
Mosolygott, miközben felelt.
- Először is, nem ígértem meg. Másodszor, nem akartam bonyodalmat. Valljuk be, ismerős a nevem szinte mindenkinek. Nem haragszol, ugye?
Hogy is mondhattam volna azt, hogy haragszom? Csak megráztam a fejemet. Néztem a szemeit. Vajon ezek a szemek meddig figyeltek az elmúlt éjszaka? Tudtam, hogy Bill még ébren volt, mikor elaludtam, habár ő tért először álomra, nekem viszont sikerült felébresztenem.
- Kérsz? - törtem meg a csendet és mutatóujjammal a tálca felé böktem. Mosolyogva rázta meg a fejét.
- Mindent felfaltál, ami a kedvemrevaló lett volna.
Bosszúsan morogtam, ő pedig a nyakáig húzta a takarókat. Nemsokára elaludt. Ez beigazolta a gyanúmat, hogy még sokáig ébren volt, miután én már az igazak álmát aludtam.
Délután aztán felhívtuk Mike-ot, aki Alenával együtt érkezett a megbeszélt találkahelyre, a szálloda elé. Nem tudtunk túl sok mindent csinálni, mert egy hatalmas nyári zápor szakadt a nyakunkba, így végül biliárdozni mentünk. Igazából a végére asztali foci lett belőle, de biliárdozásnak indult. A fiúk ezzel jól elszórakoztak, Alenával mi csak néztük őket, miközben sorra kértük az újabb és újabb adag jégkrémeket, de természetesen ezeket is a srácok fizették.
- Nem hittem először, hogy tényleg Bill a barátod, amikor Mike mondta - szólt Alena és közben Mike egyik hibás passzát nézte és kicsit nevetett rajta.
A lánynak hosszú, hollófekete haja volt, melyben néhány szőke tincs követelte magának a pillantásokat. Arca kissé markáns volt, egyáltalán nem az a finom és nőies arc, amit ideálisnak lehetne mondani, neki mégis roppant jól állt. Szemei pont olyanok voltak, mint Mike-é, ha az ember tekintete összefonódott a lányéval, hihette azt is, hogy Mike-kal néz farkasszemet.
- Hidd el, én még néha most se hiszem el - mosolyogtam a lányra, Bill tökéletes védését nézve.
- Jó neked, de én se szólhatok, hisz itt a tesóm, aki ha akarom, saját Billé válik.
- És nem gondolod, hogy Mike... nos, hogy ettől rosszul érzi magát?
- Miért? - kérdezett vissza hirtelen.
- Azért, mert nem magáért szereted, hanem mert hasonlít valakire. Alena, két hónapig voltam összezárva a bátyáddal. Volt időm megismerni. Fáj neki, hogy csak azért kedveli mindenki, mert olyan, mint Bill.
Alenán láttam, hogy erre még nem is gondolt. Mike és Bill épp hatalmas játszmában voltak egymás ellen. Alena hirtelen felállt, odarohant a testvéréhez, a nyakába ugrott, össze-vissza puszilgatta és közben oroszul mondott neki valamit. Mike nagyon meglepettnek látszott, de azért átölelte a húgát. Mikor kimentünk a biliárdteremből, Mike halkan megkérdezte.
- Mit mondtál Alenának?
- Csak az igazat - feleltem. - Fáj neked, ha Billhez hasonlítanak és elvárják tőled, hogy olyan legyél, mint ő.
Arcán halvány mosoly jelent meg és kicsit bólintott, majd lesütötte a szemeit.Tudtam, hogy igazam van. Alena arcán a sajnálkozást láttam, miközben még mindig a testvére derekát karolta.
- Összehoztad őket - mondta Bill pár órával később, már egy étteremben, ahova csak ketten mentünk. Mike-tól és Alenától körülbelül este hatkor váltunk el, miután még egy filmet is megnéztünk - angolul.
- Megtettem, amit lehetett. Ezzel Mike-nak is könnyebb lesz. Nem lettem volna szegény srác helyében.
- Én sem - bólogatott Bill. - Gondolom, ezért ilyen fura mindig. Remélem, nevetni is látjuk majd.
- Bill, köszönöm, hogy elhoztál.
- Ne köszönd. Tudtam, hogy szeretnéd látni és, mint mondtam, nekem is kellett ez az egész.
Kezdett nagyon hideg lenni. Hiába hoztuk mindketten a télikabátot - bár én csak Sofie néni tanácsára pakoltam be. Megállapodtunk, hogy fázunk, így taxit hívtunk és visszamentünk a hotelbe.
Az este már nem indult annyira görcsösen, mint előző nap. Kezdtem megszokni Bill közelségét és már szándékomban sem állt megkísérelni, hogy el tudok-e aludni a saját ágyamban.
- Holnap reggel megyünk, csak annyi időnk lesz, hogy elköszönjünk tőlük - mondta Bill, amikor kijött a fürdőszobából. - Kikísérnek minket a reptérre.
- Még ezt is elintézted? - néztem rá hitetlenkedve.
- Persze. Szerinted teljesen csöndben voltunk, amíg asztali fociztunk?
- Oh, ez igaz. Erre nem gondoltam - vallottam be.
- Sok mindenre nem gondolsz még - kezdte a hülyeségét megint és lehuppant az ágyra.
Volt egy sejtésem, hogy mire gondolt, miközben ezeket mondta, de inkább nem is gondoltam rá, mert ebből csak olyan hülye helyzet kerekedhetett volna ki, mint amilyenbe tegnap is kerültem. Most döbbentem rá, hogy három év mégiscsak elég nagy korkülönbség. Tudtam, hogy ő érettebb, tapasztaltabb, mint én, tudtam, hogy nem én vagyok az első az életében, de furcsamód nem bántam, mert sejtettem, hogy nem fűzte érzelem a többi lányhoz. Nem kérdeztem rá, egyszerűen csak éreztem.
- Megmondhatod a nagynénédnek, hogy úriember vagyok - mondta és átkarolt. Én csak nevettem, mert tudtam, hogy amint hazaérünk, Sofie néni rögtön letámad majd a kérdéseivel.
- Egy szóval sem vitattam, hogy nem vagy az - méltatlankodtam.
- Tudom - vigyorgott és megcsókolt - aludj, mert holnap ismét nehéz napunk lesz.
Figyeltem, hogyan csukja le a szemét, hogyan adja át magát az álmainak. Az arca egyre nyugodtabb lett, én pedig egyre álmosabb. Nem bírtam sokáig nézni, ahogy alszik, én is elaludtam.
Bill mocorgására ébredtem. Felült, lerántotta a takarót mindkettőnkről, sietős léptekkel a fürdőszobába ment, majd nemsokára kijött onnan. Én még mindig csak feküdtem, nem volt kedvem felkelni. Túl álmosnak éreztem magam.
- Ébredj, angyal - kezdett keltegetni. - Idő van. Indulnunk kell.
- Már is? - nyafogtam.
- Elaludtunk, az a helyzet - világosított fel. Délben indul a gép. Tizenegy van!
Kiugrottam az ágyból, hihetetlen sebességgel összekaptam magam és megpróbáltam minél gyorsabban bepakolni mindent.
- Engedj oda - sürgetett Bill és bedobálta a cuccaimat a táskába, majd összehúzta a cibzárakat. Látszott a mozdulatain, hogy gyakorlott utazó.
- Mike már itt van. Ő visz ki a reptérrre minket.
Felkaptuk a táskákat és leszáguldottunk a lépcsőn. A telefonjaink megállás nélkü lcsörögtek, ami azt jelentette, hogy Mike türelmetlenkedik. Bill gyorsan rendezte a számlát, majd kifutottunk az utcára. Mike autója már ott állt, az ajtók tárva-nyitva voltak, hogy csak be kelljen szállnunk.
- Azt hittük, már sose értek ide - vigyorgott Alena az anyósülésről.
- Húzzunk bele, különben lekésitek a gépet - mondta Mike és beletaposott a gázpedálba.
Ezután az út után megfogadtam, hogy soha többé nem kritizálom Bill vezetési stílusát. Mike-ot nem zavarták a gyalogosok, akik a zebráknál várakoztak, nem érdekelték a piros lámpák, csak hajtott a reptér felé. Ki is értünk még jóval az indulás előtt. Elbúcsúztunk a Müller-testvérektől és megköszöntük nekik az utat. Már majdnem elindultunk, amikor Bill hirtelen hátrafordult.
- Mike! - kiáltotta. Mike visszafordult és kérdően tekintett Billre.
- Tessék?
- Lesz egy buli szeptember elsején... a szülinapom... illetve a Tommal közös szülinapunk... Szeretném, ha eljönnél... Partit rendezünk, és ezennel meghívlak.
Mike meglepetten fogadta a hírt, de boldog mosollyal mondott rá igent. Alena is szélesen vigyorgott, bár tudta, hogy ő nem fog eljönni. Kérdően néztem Billre, aki hozzátette:
- Alena, téged is szívesen látunk.
- Oh, köszönöm, de nem. Gondoltam, hogy én is mehetnék, de szeretnék anya mellett maradni. Mike jobban fogja ott érezni magát, hidd el.
- Ne tagadd, az a szomszéd srác van a dologban - vigyorgott rá Mike, mire Alena fülig vörösödött és elbújt a bátyja bőrdzsekije mögött.
- Menjetek - intett Mike és az autó felé fordult, magával vonszolva a pironkodó Alenát.
Elindultunk a reptér előcsarnoka felé. Átadtuk a csomagokat, becsekkoltunk, és rohantunk a hármas kapuhoz, ahonnan a gépünk indult. Már megkezdődött a beszállás, úgyhogy igyekeznünk kellett. Nem sok hiányzott, hogy lemaradjunk, de szerencsére időben odaértünk és elfoglaltuk a helyünket. Bill reménykedett, hogy a táskák is feljutottak a gépre. Nos, ebben én is reménykedtem, mert nem örültem volna neki, ha minden holmim eltűnik.
Az út most korántsem volt olyan álmosító, mint akkor, amikor jöttünk. Billel egész végig az oroszországban töltött pár napot beszéltük át. Megvitattuk, hogy mekkora szerepem volt abban, hogy a Müller-testvérek újra egymásra találtak, valamint közöltem, hogy látom, mennyire megpróbál barátkozni Mike-kal, és hogy én ennek mennyire örülök.
- Igyekszem mindent megtenni. Már sokkal hamarabb el kellett volna kezdeni. Mike tényleg jófej. Sajnálom, hogy sokáig nem hittem el neked. Ezt nemcsak azért mondom, mert szeretnéd, hogy jóban legyünk, hanem ez a saját véleményem is. Először, amikor megláttam őt, bevallom, nagyon mérges lettem. Úgy nézett ki mint én tizenhét évesen. Nem tudom, hogyan fogadnád, ha szembe jönne veled egy lány, aki pont úgy néz ki, mint te és arra kérnélek, hogy barátkozz vele. Várj, még nem fejeztem be - intett, mert szólásra nyitottam a számat, de inkább csöndben maradtam.
- Miután elment, már féltékeny és dühös is voltam, mert összekaptunk pont miatta. Pedig egy idegen volt! Aztán... bevallottad, hogy mégiscsak tartod vele a kapcsolatot. Beláttam, hogy nem tarthatlak távol tőle, valamint rájöttem, hogy baromság is lenne megakadályozni, hogy azzal barátkozz, akivel akarsz, mert úgyse lehet irányítani téged. Miután Gitty megtámadott, és a kórházban azt mondtad, hogy mindennek vége, azt hittem, a támadás az ok, de pár nappal később Mike-ot kezdtem gyanúsítani... hogy miatta van, de ezt már tudod - bár fogalmam se volt, miért. Addigra már nem éreztem féltékenységet, ha arra gondoltam, hogy ti ketten beszéltek egymással.... sokat hallottam, hogy a lányok Mike-ról mesélnek Tomnak és Gustavnak. Megtudtam, hogy nálatok van, de nem érdekelt... és végül, elmondtad, hogy Mike-nak köszönheted, hogy nyugodt tudtál maradni azokban a hónapokban... Elhatároztam, hogy meg kell ismernem őt, hogy véleményt alkothassak róla. Ezért találtam ki az oroszországi utat, hogy legyen alkalmam erre. Fontosnak tartottam, hogy megismerjem azt, akit méltónak találsz arra, hogy az egyik legjobb barátodnak tartsd. Tudnom kellett, mi fogott meg akkor benne, amikor először láttad, mert már aznap MSN címet cseréltetek és sokat beszélgettetek, amíg ránk vártál.
- És megtudtad, amit akartál? - kérdeztem, mert őszintén szólva nekem fogalmam se volt, mi is fogott meg akkor Mike-ban. Az egyik természetesen a Billhez való hasonlósága volt, de éreztem, hogy volt még valami... talán a közvetlen személyisége és a nyíltsága.
- Nem is tudom... - motyogta Bill - olyan.. rokonlélek. Sokat szenvedett, volt, hogy őt sem értették meg, piszkálják, gúnyolják a külseje miatt, ráadásul a húga is csak azért szereti, mert rám hasonlít. Persze, ez neked köszönhetően valószínűleg megváltozik. Észhez térítetted Alenát.
- Akkor egész sokat beszélgettetek, mialatt egymás ellen játszottatok - állapítottam meg..
- Mike mesélt nekem rólad is - folytatta Bill. Nagyon furcsán nézhettem, mert elvigyorodott. A vigyor az arcán nagyonis kárörvendőnek tűnt. Nem tudtam mire vélni ezt.
- Miért vigyorogsz annyira? - kérdeztem.
- Semmi - mondta és küzdött, hogy eltűntesse a vigyort. - Nem vicces a dolog, csak... hogy is mondjam... Szóval Mike elmesélte, hogy amikor nálatok lakott, megkérted, hogy öltözzön fel úgy, ahogy én szoktam. Kifestetted, meg minden. Mike azt mondta, hogy azért kérted meg erre, mert el akartál mondani neki pár dolgot velem kapcsolatban és hogy ez csak úgy ment, ha engem láttál.
Már értettem, miért mosolygott. Az önbecsülését nagyban megnövelte az, hogy megtudta, hogy csak úgy voltam képes akármit is mondani vele kapcsolatban, hogy őt láttam magam előtt.
- Nem szép tőled, hogy mosolyogsz ezen - pirítottam rá. - El se tudom képzelni, mennyire szörnyű lehetett ez Mike-nak. Nem elég, hogy a saját húga mindennap megkérte erre, még én is megtettem. Ráadásul olyanokat mondtam neki, amiket nem szívesen hallgatott végig. Gondolom, erről is tájékoztatott.
- Igen. Azt mondta, hogy aznap este könyörgött a lányoknak, hogy engedjék el. Nem bírt a közeledben lenni. Azonban tudta, hogy ő az egyetlen, aki megakadályozhatja, hogy kitedd a lábad a házból és elgyere hozzánk.
- Felpofoztam - jegyeztem meg. - Viszont rájöttem, hogy csak az önzőségemre mutatott rá, amikor azt mondta, hogy eldobtalak és már futnék utánad.
- Ismét téves következtetést vontál le - jelentette ki. - Mike elmondta, hogy teljesen jogos volt a pofon. Gyűlöletből mondta, amit mondott. Engem gyűlölt. Látta, hogy szenvedsz miattam. Hiába tudta, miért tetted, amit tettél, mégis engem vádolt. Úgy érezte, ha kettőtök között történt volna ugyanez, nem lettél volna ennyire kiszámíthatatlan. Rosszul esett volna, de pár nap alatt túltetted volna magad rajta. Apádat sem gyűlölted volna meg teljesen és a barátaidat sem próbáltad volna mindenfélével átverni. Abban a hitben élt, hogy én vagyok mindennek az oka. Sokszor feltette magának a kérdést, hogy egyáltalán miért kellett, hogy meglássalak, miért kellett, hogy odamenjek és felsegítselek azon az augusztusi napon, a koncert előtt. Ha ez nem történik meg, ma nem is ismernél.
- Őt se - szóltam közbe.
- Ezt neki mondd, ne nekem - legyintett Bill.
- De.. most már úgy láttam, hogy... egészen megbarátkoztatok... Vagy csak én látom így?
- Nem, jól látod. Miután Mike kiadta magából a gondolatait, rájött, hogy szinte mindenben tévedett. Sajnálta, hogy úgy hitte, én vagyok a felelős, és azt is sajnálta, hogy annyira reménykedett, hogy köztünk sosem lesz minden ugyanaz, mint volt. Az a helyzet, hogy szeret téged, és várni fog. Ha kell, örökké.
- Azt nem teheti - mondtam. - Kedvelem őt, de felesleges próbálkoznia. Kerestem benne a vonásaidat, a mozdulataidat, mindent, ami csak rád emlékeztetett. Csalódtam, mert nem találtam semmit. Ragaszkodtam hozzá, mert te jutottál eszembe, ha őt néztem. Nem mondtam neki, de azt képzeltem, hogy ő lehet a második Bill, akivel helyrehozhatok mindent. Annyira hülye voltam! Mike az Mike, te pedig te vagy. Nem léphettek egymás helyébe, egyikőtök nem pótolja a másikat, mert mindketten részei vagytok az életemnek. De.. várj... valamit nem értek.. Bill, Mike bevallotta neked, hogy szeret engem. Te mégis meg akarod kedvelni. A partitokra is meghívtad. Nem vagy féltékeny?
Emlékeztem még rá, Bill mekkora jelenetet csapott, mikor először látott együtt Mike-kal, akkor, amikor a srác még csupán idegen volt számomra.
- Dehogynem - felelte - de csillapítanom kell a féltékenységemet. A legkisebb hibát sem akarom elkövetni. Márpedig sajnos a féltékenység igen nagy hiba. Próbálok változni, de csak nehezen megy. Megígérem, mindent megteszek.
- Ennek örülök - fejeztem ki a véleményemet.
- Köszönöm - kacsintott és ránézett az órájára. - Nemsokára megérkezünk végre.
Nemsokára leszálltunk Berlinben. A csomagjaink is időben felkerültek a gépre, hamar meg is kaptuk őket. Útnak indultunk hazafelé. Bill ismét taxit hívott, amivel előbb engem szállíttatott haza.
- Gyere be te is - néztem rá szigorúan, amikor kiszálltam a taxiból a házunk előtt, Bill viszont a kocsiban maradt.
- Fáradt vagyok - húzta el a száját.
- Nem érdekel - mondtam és a karjánál fogva vonszolni kezdtem kifelé. Végül engedett és még a csomagokat is ő cipelte az ajtóig.
- Lotte! - kiáltotta Sofie néni, amikor kinyitottam a bejárati ajtót. - Nem is láttuk, hogy megérkeztetek!
Bementünk a házba. Bill ledobta a táskákat a földre, majd lehuppant egy székre. Úgy látszott, mindjárt elalszik.
- Milyen volt? Jól szórakoztatok? - kérdezte Rodolpho bácsi.
- Remek volt - kezdtem a mesét. - Bill és Mike nagyjából összebarátkoztak egymással.
- Beismerem, jófej - kotyogott közbe Bill.
- Nem fáztatok? - kérdezte Sofie néni. - Oroszországban hideg van. Tetszett a szálloda, Lotte?
- A hotel egyszerűen gyönyörű volt. Régies lámpák, mindenhol vörös szőnyeg... eszméletlen volt... Nem fáztunk, bár este hideg volt kint az utcán. Van egy nagyon jó étterem Moszkva külvárosában - tettem hozzá úgy mellékesen, hátha Rodolpho bácsiék egyszer kedvet kapnak és látogatást tesznek Oroszországba.
- Sokat voltatok együtt Mike-kal? - kérdezett ismét Rodolpho bácsi.
- Annyira nem - felelt Bill. - Amikor odaértünk, nem töltöttünk vele, csak úgy egy órát. Tegnap délután voltunk vele és a testvérével többet, ma pedig ők vittek ki minket a reptérre.
- Mike őrülten vezet - kommentáltam.
- Dehogy - tiltakozott Bill. - Lekéstük volna a gépet, ha nem tapos bele!
Morogtam valamit, de tudtam, hogy igaza van, így csendben maradtam.
- És Lotte - kezdte óvatosan Sofie néni. - Emlékszel, mit kérdeztem, mielőtt elmentél?
- Igen - válaszoltam.
- És? - kíváncsiskodott tovább a nagynéném.
- Semmi - feleltük egyszerre Billel, akin láttam, hogy az arcán átfut valamilyen érzelem, de hogy mi, azt nem sikerült kiolvasnom.
- Ne idegeskedj annyit, Sofie - morogta Rodolpho bácsi. - Megmondtam, hogy Bill úriember.
- Rodolpho, ezt nem érted - méltatlankodott Sofie néni. - Lotte még kislány!
- Na tessék - szóltam közbe. - Nem is tudom, kitől hallottam ezt tegnapelőtt.
A rokonaim kérdően néztek rám, de Bill vigyorogva felelt helyettem.
- Én mondtam neki, hogy kislány... vagyis nem egészen. Ő mondta saját magára. Lotte elmondta nekem, miket kérdeztetek tőle - tette hozzá, Sofie nénire és Rodolpho bácsira mutatva - azonban nem tudta befejezni, amit elkezdett, mert nem tudta, hogyan fogalmazza meg a dolgot. Ezért mondta, hogy tarthatom őt kislánynak.
- Hogy mindent el kell mondanod - támadtam le, amikor befejezte a mondandóját.
Az este további részében is méltatlankodtam egy kicsit, mert mindhárman azzal hecceltek, mennyire kislány is vagyok.
Miután Bill elment, én is a szobámba vonultam, hogy végre aludjak egy kicsit. Az utazások rendszerint kifárasztanak, ezért nem szerettem külföldre utazgatni. Természetesen, mielőtt aludni tértem volna, beszámoltam Lindának és Annie-nek arról, ami Oroszországban történt. Persze nem avattam be őket túl részletesen, csak annyit mondtam, hogy szerencsésen odaértünk, jó volt a szállás és sokat voltunk Mike-kal.A válaszaikból azonban rájöttem, hogy tudják, hogy csak elnagyjáztam a történetet, de nem kíváncsiskodtak. Tudtam azonban, hogy nem hagyják ennyiben a dolgot.
Másnap, amikor felkeltem, egy levelet találtam az éjjeliszekrényemen. A címzésből ráismertem a levél feladójára, aki nem volt más, mint Florence, az én egyetlen nővérem.
Kicsit furdalt a lelkiismeret, ahogy a szépen megcímzett borítékot néztem, mivel az utóbbi egy hónapban elhanyagoltam Florence-t. Attól tartottam, hogy ez a levél azért érkezett, hogy Florence kifejezze nemtetszését, bár nem értettem, miért nem e-mailt küldött. Kinyitottam a borítékot, amiből két papír hullott ki. Az egyiket Florence írta, abban biztos voltam. Amikor a másik lapot vettem a kezembe, nem akartam hinni a szememnek. Anyám írásával találtam szembe magam. Kicsit felzaklatott, mert anyám hónapok óta halott volt. Sűrűn pislogtam, majd hozzáláttam, hogy elolvassam anya levelét. Az írás egyenetlen volt, helyenként elfolytak a tintapacák. Tudtam, hogy sírt, miközben megírta.
...
Drága lányaim!
Ha ezt a levelet olvassátok, valószínűleg én már nem vagyok az élők sorában.
Azonban magyarázattal tartozom nektek egy-két dolgot illetően, amire bizonyára még nem kaptatok válaszokat. Először apátokról szeretnék mondani valamit. Mindkettőtöknek elmondtam, hogy elhagyott, és mára már biztosan világossá is vált számotokra, hogy miért - feltéve, ha még együtt van Rosanette de Rénal-lel. Úgy hiszem, most hibáztatjátok és gyűlölitek őt, pedig valójában nem érdemli meg. Ő csak menekült valami sokkal rosszabbtól. Inkább elszakította a családi kötelékeket, minthogy azok maguktól szakadjanak el. Ez egész biztosan bekövetkezett volna nagyon rövid időn belül. Ezzel tehát rá is térek a másik dologra, amiről még beszélnem kell, mielőtt végső búcsút veszünk egymástól. Nem akarom rászánni magam, hogy személyesen mondjam el addig, amíg lehet. Ahhoz nem vagyok elég bátor. Nem akarok fájdalmat okozni nektek, amíg még veletek lehetek. Florence, te nem sejtetted, de Lotte ma délután megjegyezte, hogy betegnek tűnök. Sajnálatos módon igaza van. Az orvosok már majdhogynem egy éve daganatot állapítottak meg nálam. Nem akarom, hogy megoperáljanak, inkább csendben tűröm a sorsomat. Tudom, hogy el kell majd mennem és azt is tudom, mekkora fájdalom lesz az nektek, valamint milyen szenvedést éltek át akkor, ha ez a levél a kezetekbe kerül. Apátok döntése helyes volt akkor, amikor közölte, hogy elmegy tőlem. Nem akarja végignézni a szenvedéseimet. Gondolkodott rajta, hogy téged is elvisz, Lotte, de végül rábeszéltem, hogy ne tegye. Megkértem őt, hogy a halálom után küldjön el téged Lipcsébe legalább egy hónapra, hogy legyen Valaki, aki átsegít ezen. Remélem, ez is megtörtént és megtaláltad azt a Segítséget. Nagyon félek, hogy mi lesz veled, ha én már nem leszek. Olyan esetlennek tűntél, amikor ma délután rájöttél, hogy valami nincs rendben velem. Túl kell lenned ezen, erősnek kell maradnod és köszönd meg Billnek a nevemben, hogy vigyáz rád.
Most pedig hozzád szólok, drága Florence-em. Tudom, hogy sok olyan dolgot mondtam neked, amit azonnal megbántam, de nem kértem bocsánatot, pedig rájöttem, az lett volna a legjobb megoldás. Most már visszavonnék mindent, amit a fejedhez vágtam az utóbbi két évben. Nem kellett volna arra kényszerítenem téged, hogy vigyázz a húgodra, mert látom, te ezt anélkül is megteszed. Meg kellett volna értenem, hogy nem mindig a család az első számodra. Most viszont kérlek, ne hagyd egyedül a húgodat, hiszen már csak te maradtál neki, ugyanúgy, ahogy neked is csak ő maradt. Tartsatok össze! Őszintén remélem, te is megkerested azt, aki segít neked feldolgozni, hogy elvesztettél engem.
Nem tudom, mennyi időm van még hátra. Ha megkérdeznétek, hogy félek-e a haláltól, nemmel felelnék. Belenyugodtam abba, hogy ennyi volt az életem. Csak a ti sorsotok felől aggódom. Fogalmam sincs, meddig maradok még veletek, de igyekszem számotokra a lehető legkevesebb fájdalmat okozni, amíg élek. A levelet apátoknak fogom odaadni, és remélem, eljuttatja hozzátok.
Ne sírjatok miattam, hiszen vigyázok majd rátok odafentről!
Anya
2009. 10. 06
Kedd
23: 56
...
Anya utolsó felszólításának nem tudtam engedelmeskedni. Néztem a leírt szavakat és a szemeim megteltek könnyel. Elfogadtam, hogy nincs többé, de most, hogy a levelét fogtam a kezemben, ismét úgy éreztem, az élet nem volt igazságos velem. Miért vette el őt tőlem?
Ránéztem a dátumra. A levél azon a keddi estén íródott, amikor sírni láttam és amikor elmondta, hogy apa nem jön vissza többé hozzánk. Anya tudta, hogy ő hamarosan meg fog halni, de azt nem tudhatta, hogy a halála a levél megírását követően egy nappal már be is következik egy szerencsétlen autóbaleset következtében.
Próbáltam küzdeni a könnyek ellen - kevés sikerrel. Újra és újra elolvastam a levelet, a másik papírra, amit Florence írt, ügyet sem vetettem. A csendet csak a gyors lélegzetvételeim törték meg, miközben igyekeztem kitörölni a könnyeket a szememből, hogy olvasni tudjak.
- Lotte, mi van? Hát ide kell feljönnöm? Nem hallod, hogy..
Észre sem vettem, hogy kicsapódott az ajtó és hogy Bill épp szemrehányást készül tenni, amiért nem mentem le elé. Láttam a telefonon, hogy már vagy háromszor keresett, de meg se hallottam. Megfordultam, hogy szembenézzek vele. A szemrehányás vége a torkán akadt, amikor meglátta, hogy sírok.
- Mi történt, angyal? - kérdezte aggódva. Felálltam, odasiettem hozzá és megöleltem.
- Köszönöm - mondtam anya utolsó kérését megtartva. - Köszönöm anya nevében... hogy vigyázol rám.
Nem értette, miről beszélek és - így visszagondolva - tényleg hülyén hangzott, amit mondtam. Visszamentem az ágyhoz és felvettem a levelet. Átadtam Billnek és hagytam, hogy végigolvassa. Miután végzett, láttam rajta, hogy minden világos számára.
- Nagyon szép levél - mondta kicsit megtörten. Hallottam, hogy azon igyekszik, hogy a hangja teljesen nyugodt maradjon. Ő is csak nézte a papírt, nem tudott többet mondani. Én közben felvettem Florence rövid üzenetét, amit anya leveléhez mellékelt.
...
Lotte!
Kérlek olvasd el ezt a rövid kis jegyzetet, amit anya leveléhez mellékeltem. A levelet apa küldte el nekem egy hete és úgy gondoltam, neked is látnod kell, mit írt anya. Bár a levél későn érkezett - hiszen már régen tudjuk, hogy anya nagyon beteg volt. Sőt, te hamarabb tudtad - sejtetted, én pedig nem hittem el neked. Sajnálom. Szeretném még elmondani, hogy megpróbálom megfogadni anya tanácsát és jobban vigyázni rád - remélem jó úton haladok. Szeretlek, kis prücsök!
Florence
...
- Persze, hogy jó úton haladsz, Florence - motyogtam. Bill felém nézett és belepillantott a második levélbe is.
- Adj egy ollót, kérlek - néztem Billre, aki készséggel teljesítette a kérésemet. Elvettem tőle anya levelét és két egyforma darabra vágtam. Gyorsan választ írtam Florence levelére, majd a kettétépett levél egyik felével együtt borítékba zártam.
- Ezt miért tetted? - kérdezett Bill.
- Hogy mindkettőnknél legyen egy rész - magyaráztam. - Szerintem ez így korrekt.
Ez így érthető. Akarod, hogy levigyem és feladjam a postán? - ajánlkozott, a borítékra függesztve a tekintetét.
- Nem kell, köszönöm. Majd Sofie néni feladja.
Vállat vont és az asztalra helyezte a borítékot. Örömmel tapasztaltam, hogy már nem sírok. Egyelőre nem is akartam többet sírni, mert tudtam, ha még előkerül anya egy pár elrejtett írása, nem fakadhatok könnyekre mindig. Annyira gyengének éreztem magam. Sofie néni megpróbálta ugyan betölteni anya szerepét, de tisztában volt vele, hogy ő nem lehet az anyám. Volt idő, amikor nem gondoltam anyára annyit, nem sírtam el magam, ha eszembe jutott az arca és a hangja. A segítséget, amit anya remélt, megkaptam és megfogadtam, hogy örökre megtartom. Az a segítség most épp az ágyamon ült és SMS-t írt Tomnak, hogy késni fog a próbáról. Kérni akartam, hogy ne hagyjon egyedül és tudtam, ha megkérem erre, megtette volna. Ehelyett ezt mondtam:
- Menj csak nyugodtan.
- Nem szívesen hagylak itt, de gondolom, most nincs kedved velem jönni.
Megráztam a fejemet. Sóhajtott egyet jelezve, hogy nem örül a búcsúnak. Viszont neki kötelességei voltak, amiket végre kellett hajtania. Felállt, puszit nyomott a fejem tetejére, majd kiment a szobából. Az ajtót nyitva hagyta, így hallottam, amikor Sofie néni lent rákérdezett, hogy mi van velem. Bill válaszát nem hallottam már tisztán, de gondoltam, hogy mindent elmondott a nénikémnek. Az ablakhoz léptem és néztem, hogyan hajt el az autóval. Integettem neki, bár nem hiszem, hogy látta. Mindenesetre háromszor dudált - ezzel köszönt el. Az asztalhoz léptem, felvettem a Florence-nek címzett levelet és levittem, hogy megkérjem Sofie nénit, ha megy a postára, adja fel azt is. Ő készséggel elvette és megígérte, hogy délután fel is adja.
Mivel az utóbbi hónapban Florence-t kissé mellőztem, így nem tudtam, áll-e valahogy a költözés terve, vagy az egész a kútba esett, ezért úgy gondoltam, ellátogatok Johanneshez, hogy tőle kapjak válaszokat. Természetesen otthon volt és szívélyesen fogadott, amikor aznap délután meglátott a lakása ajtaja előtt.
- Régen láttalak errefelé - húzta mosolyra a száját és becsukta mögöttem az ajtót. - Hogyhogy vetted a fáradtságot és meglátogattál? Már azt hittem, el is felejtetted, hogy létezem.
- Ne haragudj, Johannes - mentegetőztem. - Az utóbbi hónapban el voltam foglalva. Költözés, meg hasonlók. És ha már a költözésnél tartunk, szeretném tudni, hogy áll a ti tervetek? Florence mikor érkezik?
Johannes készen állt a válasszal, bár nagyon húzta a száját, miközben közölte.
- A szülinapodra. Nem kellett volna ezt elmondanom, Florence megtiltotta.
- Vigyázz, kikapsz - nevettem. - Florence-t ismerve, ha megtudja, hogy elkotyogtad a meglepetést, egyből elválasztja a fejedet a nyakadtól.
- Kezdek félni - játszotta meg a rémültet, miközben lepakolta a cuccait az asztalról. - Ti mindent átpakoltatok az új házba?
- Igen, mindent. Az ikrek segítettek.
- Szinte gondoltam, hogy nem hagynak magadra - vihogott.
Morogtam valamit, de különösebb válaszra nem méltattam a megjegyzést.
Sokáig beszélgettem Johannessel. Megtudtam, hogy a költözés már szinte teljesen végbement, ugyanis Johannes járt a nyár elején a nővéremnél és elhozott még jópár dolgot, így Florence csupán egy kisbőrönddel fog érkezni, amiben pár ruháját hozza. El tudtam képzelni, mekkora lesz az a bőrönd. Megfigyeltem, hogy az apró konyhában már ott díszelegnek Florence csecsebecséi, ugyanazok, mint amiket az ő lakásán is láttam, amikor tavaly októberben meglátogattuk őt anyával és apával. Beszámoltam Johannesnek a ma reggel kapott levélről, aki elmondta, hogy tudott arról, hogy Florence elküldte nekem.
A telefonom csörögni kezdett, úgyhogy búcsúznom kellett. Mivel Johannesnek még nem volt autója, kénytelen voltam újra buszra ülni és elég sokat utazni, hogy visszaérjek Magdeburgba. - Hát Lipcse azért közelebb volt - gondoltam magamban, amikor leszálltam a buszról.
- Mi történt? - léptem be otthon az ajtón. - Sofie néni, Rodolpho bácsi, miért kellett eljönnöm?
- Csak miattam - jött felém vigyorogva Annie. - Én nem vagyok elég indok?
- Annie! - kiáltottam. - Te, hogyhogy itt?
- Gondoltam, kikérdezlek az oroszországi élményeidről, hiszen mióta elmentetek, csak egyszer beszéltél velem. Személyesen akarom hallani a történetet..
- Mire vagy kíváncsi? - kérdeztem, miközben felsétáltunk a szobámig. Annie örömmel nyugtázta, hogy a ház nagyobb, mint a lipcsei, így ha ismét arra kerülne a sor, hogy kénytelen hosszabb ideig nálunk vendégeskedni, a szobát nem kell majd megosztania senkivel.
- Mindenre - vágta rá egyből. - Hogy van Mike?
- Remekül - lelkendeztem. - Alena és ő mostantól remélhetőleg jó testvérek lesznek, és Alena számára nem az lesz a legfontosabb, hogy a bátyja olyan, mint a kedvenc énekese.
Annie mosolygott.
- Néha tényleg láttam Mike-on, hogy valami nem hagyja nyugodni... szegénykém... Annyira megérdemelné, hogy végre szeresse valaki.
- Annie, hidd el - kezdtem. - Ha másképp alakultak volna a dolgok... ha nem ismertem volna meg Billt, de Mike-ot valami csoda folytán igen... egész biztosan vele lennék. Mike jólelkű, érzékeny, segítőkész és őszinte. Szerencsés lesz az a lány, aki megtalálja őt.
- Ő ezt nem így gondolja - morogta magának Annie, de végül befejezte, amit elkezdett. - Jajj, Lotte. Mike sokszor nézte, ahogy alszol, szinte mindennap... ott ült a szobádban és csak nézett... ő úgy gondolja, megtalálta azt a lányt, akit keresett... Mike hisz a sorsban és a végzetben.
- Valami hiba mégiscsak történt - érveltem. - A sors félresiklott. Én sajnos nem Mike-ban találtam meg azt, akit kerestem.
- Tudom - bólintott Annie. - Olyat, ami közted és Bill között van, én ezelőtt sose láttam. Még... komolyan... Lindánál és Tomnál se... A tiétek valami olyan szerelem, amit nem választhat szét egy harmadik személy, vagy bármi más. Szerencsés vagy
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése