Esténként sokat gondolkodtam azon, hogy ha van értelme és célja az életemnek, akkor miért nem mutatkozott ez meg semmiben. A napjaim céltalanul és szürkén múltak el egymás után, mintha csak kötelességet teljesítenék azzal, hogy élek. Néha adódott egy két színes folt is az életemben, de ezek többségében hamar elvesztették az élénkségüket és beleolvadtak a nagy szürkeségbe. Tizenhatéves korom ellenére meg kellett tanulnom felnőttesen gondolkodni, így nem kesereghettem az élet színtelenségén.
Apám, Martin Krüger a munkája miatt sokat utazik, így általában a család követi őt más-más országokba. Én már túl voltam pár költözésen - bár többségében nem emlékszem rájuk - eddig Párizsban, Zürichben és Prágában éltünk. Hat éve azonban Budapest volt az otthonom, annak is az egyik legforgalmasabb területe. Utáltam ezt a környéket.
Anya és apa már hozzászokott a költözésekhez, és a két évvel idősebb nővérem, Florence is. Ő imádott utazgatni, új kultúrákat felfedezni és persze új fiúkkal megismerkedni. Florence már csak Florence. Mindenki szerette ezt a várost. Apa jó állást kapott, anya egy idegennyelvű óvodában dolgozott, Florence pedig egy átlagos gimnázium utolsóéves növendéke volt. Ő majdnem tökéletesen beszélt magyarul, míg én nem voltam hajlandó megtanulni egy szót sem. Nem szerettem az iskolámat és barátaim sem voltak.
Valahogy mindenkinek sikerült beilleszkednie, apa szombatonként pókerezni járt a munkatársaival, anya teadélutánt rendezett minden szerdán az óvónőknek, Florence pedig heti rendszerességgel bulizni járt a barátnőivel. Tehát még a családban is egyedül éreztem magam, hiszen valamiképpen mindenki kárpótolta magát. Vegyük sorban a problémáimat. Azon kívül, hogy a házunk előtti főútszakaszon halad át a budapesti forgalom 80%-a és emiatt éjszaka lehetetlen aludni, egy kéttannyelvű gimnáziumba járok, ahol a diákok ki nem állhatnak. Anya szerint irigykednek rám, mert több országot is bejártam, szerintem viszont lenéznek. Ez a megjegyzésekből tűnik ki leginkább, bár nem nagyon beszélem a magyar nyelvet, de a gesztusokat megértem.
A napjaim nagy része az iskolában telt, ahol szembe kellett néznem a diáktársaim ellenszenvével. Ez már megszokott dolog volt, megtanultam figyelmen kívül hagyni az apró csípkelődéseket. Most azonban nem kellett ezektől tartanom, hiszen nyár volt, bár már közeledett a szeptember. Nyáron mindig boldogabb voltam, talán amiatt, hogy nem kellett naponta hallgatnom a fasiszta megjegyzéseket a suliban, vagy attól, hogy szabadabbnak éreztem magam, mint a hétköznapokon.
Egy augusztusi este a család együtt ült a pici nappaliban. Mindenki elfoglalta magát valamivel. Én a frissen megörökölt laptopomat állítgattam befelé. A gép nem volt túl okos, és eléggé elavult volt már, hiszen apám selejtezte le az első munkaeszközét és így megkaptam én. Florence nem is érdeklődött iránta, mert ő kapott egyet az egyetemi éveire, ugyanis ő idén szeptemberben kezdi az egyetemet Szegeden.
- Figyelmet kérek - szólalt föl apa.
A család egy emberként nézett rá.
- Arra gondoltam, mi lenne, ha elmennénk egy pár napra kirándulni - jelentette be.
- Ez remek ötlet, Martin - mondta anya és hálásan apára mosolygott - Ránk férne a pihenés, igaz, Lotte?
Meglepődtem, hogy anya kifejezetten tőlem kérdezett valamit, de azért bólintottam.
- Mégis hová mennénk? - kérdezte Florence, miközben végzett a körme kifestésével.
- Még nem döntöttem el, Flor. Gondoltam, együtt kitalálhatnánk.
- Ne hívj Flornak - morgolódott Florence.
Apa nevetett és megsimította a nővérem világosszőke haját.
- Én tudok egy jó helyet - kezdte anya - a munkahelyemen mondta az egyik kollégám. Ő és a családja is ott voltak júniusban. Azt hiszem, a hely neve Zánka.
- Na neeeee! - méltatlankodott Florence. - Ti oda akartok menni? Ahol a gyerektábor van? Semmi szórakozás? Mondd már meg te is, Lotte. Nehogy oda menjünk. Én nem akarok.
Úgy gondoltam, hogy Florence-nek ezúttal kivételesen igaza van. Őszintén szólva a kiránduláshoz sem volt nagy kedvem. Szólásra nyitottam a számat, de amikor belenéztem a szüleim várakozással teli szemébe, inkább csak sóhajtottam egyet és nem mondtam semmit.
- Látom, lehet rád számítani - dörmögte Florence.
- Fogd be - sziszegtem neki és elrejtettem az arcomat a laptop mögött.
- Akkor megbeszéltük - nyugtázta apa. - Tökéletes lesz az a hely, Emma.
Anya sugárzó arccal bólintott.
- Felhívom Katát, hogy megkérdezzem tőle, pontosan hol is voltak, rendben?
A telefonhoz ment egy magyar szótárral a kezében. Tárcsázta a számot és közben megállás nélkül lapozta a szótárat, míg végül nagy nehezen összerakta a mondatokat. Furcsa volt ezt a számomra teljesen idegen nyelvet hallani anyám szájából. Eközben Florence összeszedte a körömlakkjait és mérgesen elvonult a szobájába. Apa egy fél percig utána nézett, aztán felvette az egyik könyvet az asztalról és olvasni kezdte.
- Mi baja van Florence-nek? - kérdezte egy kis idő múlva.
- Nem akar Zánkára menni - közöltem - azt akarta, hogy én is szavazzak ellene.
- És te mit gondolsz? - sürgetett.
- Fogalmam sincs. Ha nektek tetszik az ötlet, felőlem mehetünk.
- Ez nem így működik, Lotte - fogott bele apa a prédikációjába. Letette a könyvet és tudtam, hogy most fél óra komoly kiselőadás következik. Így félretettem a laptopot és felhúztam a lábamat a kanapéra.
- Nem kell önfeláldozónak lenned. Nem nekünk kell tetszenie a kirándulásnak, hanem nektek. A Florence véleményét tudjuk. Kíváncsi lennék a tiédre. Lotte, mostanában nagyon szomorúnak látlak.
- Nem csodálom - morogtam, mire érdeklődve felém nézett.
- Mi a baj, kislányom?
- A suli - mondtam szárazon. - Apa, már hat éve itt élünk Budapesten, de én soha nem fogom megszeretni ezt a várost.
- Várj csak egy percet. Azt mondtad, a sulival van gond, most meg mégis azzal jössz, hogy utálod Budapestet?
Sóhajtottam. A szüleimnek soha nem beszéltem az iskoláról, főleg nem a diáktársaim gúnyolódásáról. Sokáig hallgattam. Apa egyre türelmetlenebbül és kíváncsiabban nézett rám.
- Jól van, jól van. A suliban mindig sértő megjegyzéseket kapok. Még jó, hogy nem mindet értem. Viszont van, hogy nem megjegyzések érkeznek, hanem egy-egy erősebb úgynevezett viccelődés. Például, eltűnnek dolgaim... Emlékszel, amikor a múltkor eltűnt a mobilom?
Én túlságosan is jól emlékeztem arra az áprilisi napra. Tesi óra után, amikor összeszedtem minden cuccomat, meg akartam nézni, mennyi az idő. A táskámba nyúltam a telefonomért, de nem volt benne. Mindig egy helyen tartottam a mobilt, hogy ha csörög, ne kelljen sokat kutatni utána. Természetesen a szüleimtől megkaptam a magamét, mielőtt új telefont vettek volna nekem. Most láttam apa arcán a megértést és a sajnálatot.
- Emma, gyere be, kérlek - szólt ki apa anyámnak, aki még mindig telefonált.
Anya sietve elköszönt a kolléganőjétől és leült apa mellé a fotel karfájára.
- Mi van? - kérdezte kíváncsian.
- Lotte az előbb érdekes dolgot mesélt nekem - csevegett apa - úgy gondolom, tudnod kéne róla.
- Mi a baj, kicsim? - ugrott fel anya és hozzám sietett - Történt valami?
- Már régen - motyogtam.
- Martin, mi van vele?! - követelte anya, mire apa is felállt és megsimogatta a vállát, hogy lecsillapítsa.
- Nincs semmi baja - mondta neki - az iskolában vannak problémák. A társai bántják, viccelődnek vele, de ezt már nem lehet viccnek minősíteni. A múltkor a telefonját nem ő hagyta el, mint ahogy azt mi gondoltuk. A társai tűntették el. És.. és ki tudja még, hogy mennyi mindenről nem beszélt még nekünk...
Anya leült mellém és átkarolta a vállamat.
- Jaj, szegénykém... úgy sajnálom.
- Nem kell... már megszoktam...
- Lotte, ne mondj ilyet!
- Anya, de miért? Eddig is jó volt így.
- Nem érted, kislányom? Mi csak a legjobbat szeretnénk neked.
- Tudom. Az oktatás jó is.
- Ez nem azt jelenti, hogy el kell viselned mindent! - csattant fel apa - Ne félj egy kicsit se! Holnap beszélek én az igazgatóval, de megemlegeti még ezt.
- Apa, ne tedd! - rémüldöztem - Az igazgató nem tud erről semmit! Én sosem panaszkodtam...
- Florence! - kiáltotta anya. Hallottam, ahogy Florence kicsoszogott az előszobába, majd megjelent az ajtóban.
- Mit követtem el? - kérdezte álmosan.
- Semmit, drágám - mondta anya - szeretnék beszélni veled a húgodról.
Florence rám nézett. A tekintetében kérdések százai villantak fel.
- Anya, ha arról a hülye kirándulásról van szó. Oké, megsértődtem, hogy ellenem szavazott, de emiatt nem fogom felfalni vagy ilyesmi...
- Nem a kirándulás - vetette közbe apa.
Florence arca érdeklődést tükrözött, sőt némi meglepetést.
- Akkor?
- Mit tudsz arról, hogy a húgod hogy érzi magát a suliban? - kérdezte anya.
Florence elgondolkodott.
- Hát... nem sokat beszél róla nekem... sőt igazából semmit... pedig fura... régebben sokat beszélgettünk, valahogy közelebb voltunk egymáshoz.... De gondolom, nem lehet ott jó neki...
- Ezt miből gondolod? - kíváncsiskodott apa.
Florence elpirult és idegesen tördelni kezdte a kezét.
- Lotte, most ne haragudj meg - kezdte védekezően. - A múltkor bementem éjszaka a szobájába, mert nála felejtettem az egyik szemceruzámat és másnapra az kellett. Megtaláltam, és már indultam volna kifelé amikor meghallottam, hogy motyog álmában. Kíváncsi voltam, így megálltam és figyeltem. Annyit mondott, hogy „Ne!” és kérlelt valakiket, hogy ne bántsák. Fenyegetőzött, hogy ezt megtudja az igazgató. Aztán megrázkódott és felült, de én még időben kiléptem az ajtón, így nem látott meg.
Florence befejezte a mondókáját és kifújta a levegőt. Szemlátomást megkönnyebbült, hogy nem ugrottam a torkának, hogy kifecsegte az álmaimat. Apa és anya viszont megdöbbenve néztek egymásra.
- Mehetek vissza aludni? - kérdezte Florence, de anyáék ügyet sem vetettek rá, így visszacsoszogott a szobájába.
- Lotte, ez igaz? - kérdezte végül anya.
- Igen - feleltem kelletlenül. - Általában a suliról álmodok és arról, ahogy bánnak velem.
Ezután anya és apa hosszasan beszélgetni kezdtek, ami engem már nem nagyon érdekelt. Ismét elővettem a laptopot és a Tokio Hotel fórumoldalakat nézegettem. Ők voltak a kedvenceim. Imádtam a zenéjüket és legalább ők az anyanyelvemen énekeltek, ami azért a nehezebbb napokon nagyon sokat segített.
Napok óta az összes fórumoldalon az volt olvasható, hogy a Tokio Hotel lesz a Nokia reklámarca, ezért akusztikus koncertet fognak adni Kölnben, amire sorsolják a jegyeket, csak regisztrálni kell egy oldalon. Az oldalt sokszor megnéztem, még könyvjelzőt is raktam oda, hogy megtaláljam, bár tudtam, hogy nem regisztrálhatok, de mindig jó volt nézegetni és kitölteni az űrlapokat mégha a végén nem is nyomtam meg az Enter billentyűt.
- Mit nézegetsz? - kérdezte apa, miután anyával befejezték a beszélgetést. Nem voltam elég gyors, el tudta olvasni a címsort.
- Nem lényeges - hadartam és lecsaptam a laptop tetejét. - Fáradt vagyok, jó éjt - mondtam és a laptoppal a kezemben elsétáltam a szobámig.
- Jó éjt, kicsim! - kiáltott utánam anya - Szép álmokat! Holnap megbeszéljük az iskolai dolgot, rendben?
- Oké - sóhajtottam és becsuktam az ajtót magam mögött.
Még sokáig hallottam kintről anyáék beszélgetését, valamint egy számítógép billentyűinek kopogását. Úgy gondoltam, Florence az, biztosan MSN-ezik valamelyik barátnőjével.
Számolgattam a leütéseket, még azt is hallottam, mikor gépelt el valamit. Nagy nehezen sikerült elaludnom és megkönnyebbülésemre nem álmodtam semmiről.
Másnap kipihenten ébredtem. Úgy tűnt, én voltam a későn kelő, mire a konyhába értem, már a család többi tagja az asztalnál ült és reggelizett. Ránéztem Florence-re, de nem tűnt fáradtnak, pedig egészen biztos voltam benne, hogy még gépelt, mikor én elaludtam.
- Gyere, egyél valamit, Lotte - invitált anya az asztalhoz, amikor meglátott.
- Oké - mondtam mosolyogva. Soha nem éreztem magam még ennyire vidámnak. Tényleg csak egy kis beszélgetésre volt szükségem?
Anya is látta, hogy jobb kedvem van, mint eddig bármikor.
- Látom, jó kedved van - jegyezte meg apa is az újságja fölött kilesve rám.
Megvontam a vállamat.
- Nincs okom panaszra. Nyár van, süt a nap, szép az idő, pár nap múlva lesz a születésnapom.
A családom tagjai izgatott pillantást váltottak egymással. Ők tudtak valamit, amit én nem.
- Mi az? - kérdeztem, mintha nem sejteném, hogy az ajándékom miatt izgulnak.
- Semmiség - szólt gyorsan Florence, és figyelemelterelés képpen egy adag müzlit öntött a tányéromba.
- Hé, de tényleg. Ha az ajándékomról van szó, elmondhatjátok. Ja, nem akarok megint zöld pulcsit kapni, anya - esdekeltem, mire anya elnevette magát.
- Hagyd a pulcsit, jobbat kapsz attól - vetette közbe Florence.
- Csss - pisszegte le apa - Nehogy elmondd neki!
- Nyugi már, higgadj le. Tudok titkot tartani.
- Na persze - morogta apa és újra az újságba temette az arcát.
Florence nem vette fel a megjegyzést. Gyorsan bekanalazta a reggelijét, majd felállt az asztaltól és odamorgott anyának egy „Elmegyek”-et.
- Hova mész? - kérdezett utána anya, de Florence már kilépett az ajtón, így nem hallotta a kérdést. Anya sóhajtott, amikor becsukódott az ajtó Florence mögött.
- Anya, ne aggódj, csak a barátaival lóg - mondtam - este hallottam, ahogy beszélgetett valamelyik barátnőjével MSN-en.
Anya meglepett arcot vágott, de aztán szórakozottan bólintott.
- Hát persze... persze...
Apa köhintett egyet az újság mögül, majd belekortyolt a kávéjába.
- Csinálsz ma valami érdekeset, Lotte? - kérdezte anya, miközben elvette a kiürült tányéromat.
- Nem terveztem - mondtam kissé lehangoltan.
- Arra gondoltam, hogy eljöhetnél nekem segíteni az oviba, mit szólsz?
- Anya, nem hiszem, hogy ez jó ötlet - mondtam feszengve. Soha nem volt türelmem a gyerekekhez, pláne úgy, ha nem is értettem, mit fecsegtek.
- Én szeretném, ha eljönnél. Egész nyáron csak itthon ültél. Tudom, hogy nehéz a suliban neked és csak azt akarom, hogy legalább egy napod úgy teljen, ahogy te szeretnéd. Az ovi után elmehetnénk vásárolni, vagy ahova akarod.
Láttam, hogy anya Kétségbeesetten igyekszik a kedvemben járni, így nem ellenkeztem. Nem sokkal később apa felállt és elindult a munkahelyére, és anya is készülődni kezdett.
Megvártam, amíg összeszedi az azelőttnap megcsinált kis állatfigurákat és pár léggömböt, majd beültünk az autóba és az óvoda felé hajtottunk.
Anya bemutatott az összes kollégájának, én meg csak üresen mosolyogtam mindenkire, aki rám nézett.
- Nagyon szép lány vagy - mondta az egyik óvónő, meglepetésemre németül.
- Köszönöm - válaszoltam megilletődötten.
- Na gyere, most pedig bemutatlak a csoportomnak - húzott anya a karomnál fogva.
- Jajj, ettől féltem.
A terembe lépve hatalmas örjöngés fogadott minket. Egy-egy gyerek azonnal odafutott anyához és magyaráztak neki valamit, amiből csak a „Nem adtam oda” és a „Hülye” szavakat értettem. Anya válaszolt nekik, bár gondoltam, hogy nem lehetett tökéletes a kiejtése, mert az egyik kislány nevetett, miközben hallgatta.
Anya hármat tapsolt, mire minden gyerek a terem közepén elhelyezkedő kék szőnyegre kuporodott. Mi is leültünk hozzájuk, anyát teljesen körbevették, aki szétosztotta az állatfigurákat és a lufikat. Anya elmondta nekik a feladatot, amit nem értettem, de láttam, hogy ezután mit csináltak. Amint egy gyerek ránézett a kezében tartott figurára, jelentkezett, majd odaadta anyának a figurát és a lufit, anya pedig minden léggömböt felfújt.
- Nekem nem lenne ennyi türelmem - mondtam neki, mire minden kisgyerek rám nézett.
Anya nevetett és követte a gyerekek pillantását, majd bemutatott engem a csoportnak - illetve csak gondolom - mivel a nevemen kívül nem értettem mást.
- Lotte - kántálta a kórus, mire elmosolyodtam és feléjük intettem.
- köszönj nekik, Lotte - utasított anya.
- Hello - választottam a legegyszerűbb köszönési formát, amelyet bármilyen nyelvű ember megértett.
- Hello! - kiáltották páran a hátsó sorból.
Ezután anya játszott a gyerekekkel, én pedig leültem a számítógép elé és megnyitottam azt a weblapot, amit az elmúlt három hétben minden nap megnéztem. Anya kíváncsian felém nézett, de nem láttam, milyen arcot vágott, mert gyorsan visszafordult a gyerekekhez. Dél körül aztán elindultunk, mert nyáron csak délig volt óvoda. Benéztünk jó pár ruhaboltba, és a kihagyhatatlan lemezboltba. Nem találtam semmi újat, így kissé csalódottan léptem ki az ajtón.
- Mi a baj? - kérdezte anya.
- Semmi különös - mondtam - csak utálom a magyar lemezboltokat. Nem lehet megtalálni bennük semmi jót.
- Mit kerestél?
- Silbermond Nichts passiert albumát.
- Ó, az ezekben a boltokban biztosan nem lesz meg, de ne aggódj. Ha hazamentünk, majd megnézzük az egyik netes boltban. Ott biztosan meglesz.
- Nem lényeg, majd letöltöm a számokat - mondtam gyorsan. Nem akartam, hogy anyáék pénzt dobjanak ki egy hülye CD-ért, amikor már szerintem az ajándékom is horribilis összegeket emésztett fel.
- Ahogy gondolod - hagyta rám anya, miközben leparkolt a ház előtt.
Egyből bementem a szobámba, és végigdőltem az ágyon. Elindítottam a számlistát, ami a telefonomon volt. A számok között Tokio Hotel és Silbermond egyaránt megtalálható volt, de néhány magyar kedvenc is helyet kapott, mint például az Anti Fitness Club, The Grenma és SP. Nem értettem a dalaik szövegét, de a dallam volt számomra a lényeg.
Két órával később anya bekopogott és megkérdezte, hogy főzzön-e valamit, vagy rendeljen. Nem akartam, hogy sokat fáradjon miattam, ezért a rendelés mellett döntöttem. A lasagne hamarosan meg is érkezett.
- A tiéd finomabb - jegyeztem meg fintorogva, pedig anya sem volt éppenségggel született szakácsmester.
- Köszönöm - mondta anya és ő is fintorgott egy kicsit - de a menzai kajától, azért ez is jobb, ugye?
- Attól minden - mondtam egy újabb adagot a számba téve.
Miután megettük a lasagnát, anya a számítógép elé ült. Az arcán izgalom suhant át.
- Lotte, lemennél nekem az ABC-be egy liter tejért? - kérdezte, mikor bepötyögött egy weblapcímet, amit nem láttam elolvasni.
- Öööööö... igen, persze - mondtam zavarodottan.
- A pénz ott van a szekrény tetején - mondta anya, és felállt a székről, hogy megmutassa, melyik szekrényre gondolt. Levette a pénzt és a kezembe nyomta.
- A visszajáróból vegyél magadnak valamit - hadarta és már tessékelt is kifelé az ajtón.
- Mit csinálsz? - kérdeztem érdeklődve - te nem ülsz túl gyakran a számítógép elé.
- Menj már - siettetett és jobbnak láttam nem ellenkezni.
Amikor visszaértem a boltból, anya már nem ült a gép előtt.
- Itt a tej - szóltam be a szobába, miután becsuktam az ajtót.
- Oh, remek. Köszönöm.
Letettem a visszajárót az asztalra a tejesdoboz mellé. Úgy döntöttem, nem veszek semmit magamnak.
- Ez a visszajáró - állapította meg anya - mondtam, hogy vegyél magadnak valamit belőle.
- Jó ez így - védekeztem - add oda Florence-nek, ő majd elkölti.
- Ó, te lány - morogta anya, miközben eltette a pénzt.
Elnevettem magam és visszamentem a szobámba. A laptopom az ágyon hevert, bekapcsoltam és megnéztem a fórumokat. Az egyikben egy ilyen volt olvasható.
...
Csajok, ma végre megtudjuk, hogy kaptunk-e jegyet!
...
Gyorsan megnéztem a mai dátumot. Augusztus 18-dika volt. Akik regisztráltak azon a bizonyos oldalon, ma kapják meg a jegyeket. Szomorúan gondoltam most az ő vidám arcukra. Nem írtam a fórumbejegyzéshez semmit, csak csüggedten kiléptem az oldalról. Felmentem MSN-re, de ott sem találtam érdekes társaságot. Volt egy-két ember az iskolában, akik szintén Tokio Hotel rajongók voltak, így velük néha egészen jól el tudtam beszélgetni. Őket vettem fel MSN-re is. A listámon csak hárman szerepeltek, de egyikőjük sem volt elérhető.
- A fenébe is - morogtam és kijelentkeztem MSN-ről - hogy ez a mai nap milyen pocsék.
Délután öt körül hazajött Florence. Amikor belépett az ajtón, anya elé állt és kérdezgetni kezdte.
- Hol voltál?
- Sáráékkal - válaszolta a nővérem, hátralebbentve a szőke haját.
- Telefon nincs a világon? Elmész reggel kilenckor és délután ötkor jössz haza? Belegondoltál, mennyire ideges voltam?
- Anya, nyugi már. Lotte is megmondta, hogy a barátaimmal vagyok.
- Engem ne keverj bele - szóltam közbe.
- Florence, ebből hagyd ki a testvéredet. Én most nem Lottétól kérdeztem, hogy hol voltál, hanem tőled. Választ várok.
- Mondtam már, hogy Sáráékkal voltam. Ha óhajtod, fel is hívhatod az anyját.
- Ne aggódj, meg fogom tenni. Ki volt még ott Sárán kívül?
- Nem tudom...
- Florence!
- Jól van, oké. Ott volt még.... Bence, meg Robi és.... kitti az öccseivel, a Fehér-ikrek, Zsanett a két húgával, Korina, Laci, Zsuzsa, Tomi, Peti...
- Szép társaság - prüszkölte anya - A fehér-ikrek... Gyönyörű... Gratulálok...
- Anya, most mi bajod van? -csattant fel Florence - Mégis mit tettem?
- Semmit. De törődhetnél egy kicsit a testvéreddel is a barátaidon kívül.
- Ezt a választ vártam! - kiáltotta Florence - Belegondoltál már abba,hogy miért lógok el mindig itthonról? Nem bírom azt hallgatni, hogy összehasonlítasz Lottéval! Sajnálom, én nem vagyok szent!
- Én sem erre kértelek!
- De gondoltad!
Florence a szobája felé indult.
- Florence Vanessa Krüger! - kiáltott utána anya - Azonnal gyere vissza!
Florence kelletlenül megállt és visszanézett anyára.
- Anya, bocsáss meg. Nem úgy gondoltam... De hidd el, elég idegesítő, amikor azt hallgatom hogy Lotte így, Lotte úgy.
- Sajnálom, Flor - mondta anya, Florence kiskori becenevét használva. - Igyekszem legközelebb nem így tenni.
- Oké, jól van - mosolyodott el Florence és átölelte anyát - és ígérem, legközelebb odafigyelek erre a szerencsétlenre is - mondta még mindig mosolyogva és megveregette a vállamat.
- Kösz - motyogtam inkább magamnak, sem mint Florence-nek.
- Jaj, anya - szólalt meg Florence - beszélhetnénk? Hogy áll a...?
- Igen, gyere - mondta anya idegesen és elhúzta Florence-t tőlem, hogy ne halljam, miről beszélnek. Már nem érdekelt a titkolózásuk, úgyhogy visszaballagtam a szobámba. Megnéztem egy filmet, majd elaludtam. Nem tudom miért, de annyira fáradt voltam, hogy nem bírtam nyitva tartani a szememet. Meglepetésemre csak másnap reggel ébredtem fel.
Első dolgom az volt, hogy lezuhanyoztam és átöltöztem, mivel ruhástól aludtam el.
- Felébredt az álomszuszék - szólt egy hang, amikor kiléptem a fürdőszobából.
- Szia, apa! - kiáltottam és a nyakába ugrottam. Munkához volt öltözve, ez nem is volt csoda, hiszen reggel nyolc óra volt.
- Tegnap nem is találkoztunk - mondtam neki.
- Aludtál, amikor hazaértem és nem akartalak felébreszteni - mondta nevetve.
- Felkelthettél volna.
- Aranyosan aludtál, nem volt szívem hozzá.
- Vicces.
- Menj reggelizni - mondta - a többiek már ettek. Én pedig most megint búcsút veszek tőled. Ha ma nem alszol el, akkor még este találkozunk.
- Oké - nevettem és a konyha felé vettem az irányt.
- Jó reggelt, anya - köszöntem, amikor leültem az asztalhoz.
Anya jókedvűen dúdolt valamit és csak felém biccentett jelezve, hogy észrevette a köszönésemet. Kíváncsian néztem a családomra. Mindenki szokatlanul vidámnak tűnt.
- Mi van ma veletek? - kérdeztem Florence-től, aki egy hatalmas szendvics felét tömte egyszerre a szájába, hogy ne kelljen válaszolnia. Ettől aztán fuldokolni kezdett és egyszerre megivott fél liter teát.
- Semmi - mondta, miután meg tudott szólalni - és veled?
- Megvagyok - mondtam meglepetten. Florence nem volt az a fajta, aki csak úgy a testvére hogyléte felől érdeklődik.
- Sziasztok, este találkozunk - lépett ki apa az előszobából. Mindenkinek intett, majd kiment a házból és hallottuk, ahogy elhajt az autóval.
- Florence, ma mész valahova? - kérdezte anya, miközben összeszedte az edényeket az asztalról.
- Nem, miért?
- Segíthetnél nekem - mondta anya nyomatékosan.
Florence vigyorogni kezdett. Ezt sehogy sem értettem. Ha házi munkáról volt szó, Florence az elsők között talált valami kifogást, hogy kimentse magát.
- Persze, szívesen - mondta és felállt - ha végeztél, gyere. A nappaliban leszek.
Anya bólintott és gyorsan elmosogatott. Néztem egy darabig, de egyre inkább azon gondolkodtam, hogy mi ennyire fontos, ami ilyen izgalomba hozza az egész családot.
- Anya, azt hiszem, lemegyek sétálni a parkba - mondtam és felálltam az asztaltól.
- Ez remek ötlet! - lelkendezett anya - Menj csak!
- Délre biztosan haza jövök - biztosítottam és megvillantottam egy széles mosolyt.
- Rendben, vigyázz magadra - mondta anya és eltűnt az előszobában. Még hallottam, ahogy becsapódott a nappali ajtaja mögötte, majd Florence fennhangon magyarázni kezdett valamit, de nem értettem, mert a szavai szinte összemosódtak, olyan gyorsan beszélt.
Unottan sétáltam le a parkba, ahol leültem egy fa árnyékába. Néztem a gyerekeket, akik a közeli játszótéren múlatták az időt. Hallgattam, ahogy nevetnek, vagy éppen visítoznak. Boldogok voltak, nem volt semmi gondjuk. Azt kívántam, bárcsak én is ott játszhatnék közöttük, én is úgy nevethetnék, mint ahogy azt ők teszik. Visszaemlékeztem a hat évvel ezelőtti önmagamra, amikor még Prágában éltünk. Azt a várost nagyon kedveltem. Hétéves koromban költöztek oda a szüleim, így én mindig is Prágát tartottam az otthonomnak. Ott voltak a barátaim és a játszótársaim. Kislányként ugyanúgy nevettem a játszótéren, mint ahogy ezek a gyerekek.
Meguntam a nézelődést, így elővettem egy füzetet a táskámból. A füzet nálam elengedhetetlen kellék volt, bárhová mentem, mindig vittem magammal egyet. Kinyitottam és kerestem benne egy üres oldalt. Néztem a fehér papírlapon megcsillanó napsugarakat, majd írni kezdtem. Fél óra elteltével elkészült a legelső Tokio Hoteles versem, amire nagyon nagyon büszke voltam.
...
Tokio Hotel mindörökké!
...
Otthona a színpad régen,
Sok lány szeme érte sír.
Új haja van minden évben,
Énekelj nekünk tovább is, Bill!
...
Arca sokszor szomorkás,
Néha olyan, mint egy gyerek.
Élete a gitározás,
Ő Georg, ki ritkán nevet.
....
Jó humora, szőke haja
Jellemzi a dobos srácot,
A rajongás azt mutatja,
Mennyire szeretik Gustavot.
....
Utána is futnak a lányok,
Gitár lóg a nyakában
Édes, ahogyan mosolyog,
Ő Tom aki Billel van párban.
....
Azt hiszem, mindent elmondtam
Csak két dolgot hadd mondjak még
Köszönöm, hogy elolvastad
És Tokio Hotel mindörökké!
...
Gyönyörködtem a művemben és rájöttem, mennyire igaz, amit leírtam, kivéve a Gustav haját illetően, ami már fekete, vagy legalábbis sötétbarna lett, de nekem szőkén jobban tetszett, így azt írtam a versbe. Bill és Tom pedig tényleg párost alkottak, hiszen ikertestvérek voltak. Újat nem akartam kezdeni, mert tudtam, hogy az nem sikerülne ilyen szépre. Becsuktam a füzetet és ránéztem az órára. Még csak tizenegy volt. Elsétáltam a lemezboltig, ahol tegnap is jártunk anyával. Megint bementem és ismét csalódottan jöttem ki. Amikor befordultam a lemezbolt utáni sarkon, az út másik oldalán megláttam két osztálytársamat. Teljesen kővé váltam. Nem szerettem velük találkozni az iskolán kívül, mert olyankor még gátlástalanabbak voltak, mint amúgy. Meghátrálni azonban nem mertem, mert akkor csak még több bajt okoznék magamnak. Így felszegett fejjel indultam előre. Tudtam, hogy nem kerülhetem el a találkozást. Az egyikük hamar észre is vett.
- Hello, Lotte. Sétálgatunk? - kérdezte magyarul, de ezt már megértettem.
- Hagyj békén, kérlek, legalább most - válaszoltam neki, remélve, hogy a kiejtésem majdnem tökéletes volt. Meg is lepődött egy kicsit, legalábbis az arcán ez volt olvasható.
- Mi van? Én csak beszélgetni akartam - védekezett, furcsa csillogással a szemében.
- Te? Soha - jelentettem ki bátran, amin még én magam is meglepődtem. Sarkon fordultam és faképnél hagytam mind a kettőjüket, habár Ági egy szót sem szólt.
Lesétáltam a Dunához, de ott sem bírtam megnyugodni, úgyhogy végül hazamentem. Anya meglepődött, hogy ilyen hamar eluntam a sétálgatást, de nem kérdezgette, mi történt. Bementem a nappaliba. Florence a számítógép előtt ült és egy e-mailt írt. Nem nézett fel, amikor leültem a kanapéra.
- Fura, hogy itthon vagy - mondtam neki, amikor elküldte a levelet.
- Tudom, de ma nem terveztünk semmit a csajokkal. Különben is, akartam veled beszélni.
- Flor, ha a kirándulás...
- Az nem lényeg - vetette gyorsan közbe - kiderült, hogy apa nem fog ráérni és hamarosan úgyis szülinapod lesz, amit nem akar máshol ünnepelni, csak itthon.
- Miért ennyire fontos most az én születésnapom? - bukott ki belőlem a kérdés.
- Majd meglátod - felelte higgadtan Florence - többet nem mondhatok. Lakat van a számon.
A kezével végigsimított az ajkain, majd úgy csinált, mintha eldobott volna valamit.
- Akkor miről akartál velem beszélni? - kérdeztem érdeklődve.
- Az iskoláról, természetesen - válaszolta. - Az a múltkori álmod nem megy ki a fejemből. Fogadni mernék, hogy ennek a sétának is azért lett vége, hiszen máskor akár egész nap is képes voltál sétálni.
Florence mindenkibe bele tudott látni, ha nagyon akart. Furcsa volt a nővéremmel erről beszélni, akit két éve nem tartottam valami érző lénynek, de ha azt mondja, hogy az álmom nem megy ki a fejéből, az minden bizonnyal azt jelenti, hogy érez valamit ezzel kapcsolatban, méghozzá talán sajnálatot.
- Igen, összefutottam két osztálytársammal a lemezbolt utáni sarkon - mondtam és elmeséltem neki a történetet. Az arcán együttérzést láttam.
- Sajnálom, Lotte. Anyának igaza van. Többet kellett volna foglalkoznom veled, de én mindig csak a barátaim után mentem. Ez nem volt szép tőlem. Tudom, hogy nagyon elhanyagoltalak, pedig régen ez nem így volt. Talán rá tudom venni anyát, hogy írasson át az én sulimba, ha úgy gondolod.
- Az remek lenne - kezdtem lelkesen - köszönöm, Florence.
- Nincs mit, hiszen a kishúgom vagy - nevetett - az a dolgom, hogy vigyázzak rád, legalábbis anya mindig ezt mondta, amikor még kicsi voltál.
Sokáig beszélgettünk mindenféléről, főleg Florence mesélt nekem a barátairól. Amikor hallottuk, hogy apa hazaért, versenyt futottunk az autóig és persze ő nyert, mert csalt, ugyanis félrelökött, én meg nekiestem az egyik széknek a konyhában. Anya nem tudta, mi történt, csak a csattanásra figyelt fel, amit az okozott, hogy a lendületemmel felborítottam a széket.
- Te jó ég! - kiáltott, amikor meglátott a földön - Lotte, mi a baj?
- Semmi - nevettem és felálltam - csak versenyeztünk Florence-szel.
Anya megcsóválta a fejét, de nem reagált, tudta, hogy Florence lökött el, de nem szidta le érte.
- Na végre, ma Lottét is láthatom? - jött be apa is a konyhába, Florence-szel együtt, aki a vállába csimpaszkodott és megpróbálta rávenni őt, hogy emelje fel.
- Szia, apa - mondtam és közben nevettem Florence próbálkozásain - mi újság?
- Semmi különös, csak egy száz kilós terhet kell cipelnem - mondta és megpróbálta lerázni magáról Florence-t, aki ettől csak még erősebben kapaszkodott.
- Mi? Én száz kiló vagyok? - méltatlankodott Florence.
- Vagy kétszáz - tettem hozzá, mire mindannyian jót nevettünk és apa felkapta Florence-t a földről.
- Látjátok, milyen erős vagyok? - büszkélkedett - egy kétszáz kilós embert is elbírok.
- És látjátok - ugrott le Florence apa válláról - egy kétszáz kilós ember hogy néz ki?
Megállt a konyha közepén és feltűrte a felsőjét, így láthatóvá vált a lapos hasa és a formás lába.
- Csinos, nagyon csinos - heccelte apa.
Florence elvigyorodott és visszaengedte a felsőt a térdére.
Az este további részében is megvolt a jókedv, ami másnap is folytatódott. Az én kedvem is egyre jobb lett, mert tudtam, hogy pár óra múlva a kezemben tarthatom a szülinapi ajándékomat.
23-án reggel apa ébresztett.
- jó reggelt, tizenhétéves nagylányom - köszönt és lerántotta rólam a takarót.
- Csak egy percet adj - morogtam álmosan a párnámba.
- Nem lehet, én ma dolgozni megyek, úgyhogy egy-kettő, ébredj. Itt akarok lenni, amikor megkapod az ajándékot.
Az „ajándék” szó hallatára aztán úgy felugrottam, mintha áramütés ért volna. Úgy,ahogy voltam, hálóingben futottam ki a nappaliba, ahol anya és Florence már vártak.
- Boldog születésnapot! - skandálták, mikor becsúsztam az ajtón.
- Köszi - vigyorogtam és megöleltem őket.
- Az ajándék, az ajándék - türelmetlenkedett Florence.
Kíváncsian néztem rá. A háta mögül előhúzott egy dobozt, ami kék csomagolópapírral volt átkötve. Nagyon kicsinek tűnt, de engem annál jobban érdekelt a tartalma.
- A dobozt kérem majd vissza - szólt anya - az csak azért van, hogy ne úgy adjuk oda csomagolás nélkül.
Kíváncsian és kissé erőszakosan téptem fel a csomagolópapírt. Ténykedésemet Florence szúrós tekintettel figyelte, szemlátomást személyes sértésnek vette, hogy az ő keze munkáját erőszakkal semmisítem meg.
- Sajnálom - mondtam neki, mire elnézően ingatta a fejét.
- Semmi gond, csak fél órát szenvedtem vele.
Igyekeztem lassabban és óvatosabban tépni a papírt, de annyira izgultam, hogy nem nagyon sikerült. Nagy nehezen aztán lefejtettem a csomagolást a dobozról. Óvatosan felnyitottam a tetejét, mert tudtam, hogy ez anyám egyik kedvenc ékszerdoboza. Először nem értettem, mit kéne nézni a dobozban, mivel csak egy papírlap volt benne, amin semmi nem volt. Kivettem és a dobozt átadtam anyának. Megfordítottam a lapot. Meglepetésemben majdnem felsikoltottam.
Egy koncertjegyet tartottam a kezemben, ami a kölni Tokio Hotel koncertre szólt. Meglepetten néztem körül. Tekintetem csak izgatott tekintetekkel találkozott.
- Köszönöm - mondtam meghatottan - ez a legszebb születésnapi ajándék, amit valaha kaptam. De hogy sikerült szereznetek? Ahhoz regisztrálni kellett...
- Emlékszel, amikor azt mondtad nekem, hogy Florence MSN-ezik az egyik barátjával? - kérdezte anya.
- Igen - mondtam és felidéztem azt az estét. Számoltam a leütött billentyűket is, hallottam, amint elgépelt valamit és javította.
- Az nem én voltam - folytatta Florence - akkor én már rég aludni próbáltam, csak nem sikerült. Anyáék akkor találták ki a születésnapi ajándékodat. Megfigyelték, hogy folyton azt a regisztrálós oldalt bámulod és mindannyian nagyon jól tudjuk, hogy valami csoda folytán rajongsz a Tokio Hotelért. Így anya a fejébe vette, hogy regisztrál arra az oldalra a te adataiddal. Én ahhoz kellettem, hogy segítsek, mivel anya nem nagyon ért a számítógéphez, mint ahogy azt te is tudod. Apa pedig nem ért rá, mert valami távkapcsolati ügyet kellett intéznie.
Lelkesen ugrottam egyet és szélesen elvigyorodtam.
- Oké, de ki visz el oda? - kérdeztem.
- Hát velem jössz - szólt tárgyilagosan Florence - Ki mással mennél? Két jegy van, de ha nem haragszol, én az enyémet nem használnám fel.
- A koncert 27-én lesz, úgyhogy már nem sok időtök van tervezgetni az utat. A repülőjegyek Florence-nél vannak - közölte anya.
- Fantasztikus! - kiáltottam kipirulva és a levegőbe bokszoltam az egyik kezemmel - Hol a torta?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése