Az elkövetkezendő napokat úgy éltem túl, hogy minden este húztam egy X-et a falon lógó naptár megfelelő kockájába és visszafelé számoltam a napokat. Még négy, még három, még kettő. 26-dikán este Kétségbeesetten válogattam a ruháimat, hogy vajon miben is menjek. Nem utazhattam Tokio Hoteles pólóban, ott pedig nem lesz időm átöltözni, vagy ha időm még lesz is, de hely az biztos nem. Hatalmas dilemmámból Florence segített ki, aki nagyon jól értett a divathoz. Nekem nem voltak túl divatos ruháim, holott a szüleim mindenáron azt akarták, hogy a divat terén is otthon legyek, én erre sem mutattam nagy hajlandóságot. Megelégedtem azokkal a ruhákkal, amiket Florence kinőtt, de ez problémássá vált egy idő után, mivel egy fejjel magasabbra nőttem, mint ő. Végül feláldozta az egyik fekete strasszos felsőjét, egy farmerszoknyáját és a felsőhöz illő harisnyáját és áthozta a szobámba.
- Ezeket vedd fel - mondta és az ágyamra tette a holmikat - neked is adom, én már rég nem hordom. Tulajdonképpen sosem hordtam, mert a felső túl hosszú, a szoknya majdnem a térdemig ér és a harisnyát nem tudom máshoz felvenni, csak ehhez - mutatott ujjával a felsőre.
- Komolyan beszélsz? - kérdeztem és a kezembe vettem a felsőt. Az volt a helyzet, hogy ezt a felsőt nagyon is szerettem. Amikor Florence megvette, hagyta, hogy felpróbáljam. Pontosan illett rám, és amikor ő ezt meglátta, dührohamot kapott és utána egyik ruháját sem adta nekem ide felpróbálni.
- Aha - legyintett - a fekete nem az én színem. Nem illik a szőke hajamhoz. Én vettem ilyet rózsaszínben, lehet hogy holnap abban megyek.
- Pedig a fekete klassz a szőkével - próbáltam rábeszélni, hogy ne adja nekem a felsőt.
- Tartsd csak meg, én vettem ilyet, mondom. Hozok neked hozzá egy övet, a szoknya szerintem nagy lesz.
Előkeresett egy szegecsekkel teli övet és a kezében hintáztatva letette a többi ruha tetejére.
- Ha ezt így felveszed, szerintem még a Tokio Hotel tagjai is téged fognak bámulni - vigyorgott - na próbáld fel, milyen együtt.
Felhúztam a harisnyát, felvettem a szoknyát és a felsőt, majd az övet. Florence elismerően füttyentett.
- Le ne vedd - parancsolta és felállt - hozok egy tükröt. Az ajtót hagyd nyitva!
Hamarosan megértettem, miért kellett nyitva hagynom az ajtót. Florence a szobájában álló hatalmas tükröt cipelte a karjaiban, de nem engedte, hogy segítsek neki.
- Ez... már nálad lesz - szuszogta, amikor letette a szekrényem mellé.
- Mi?
- Tudod, hogy én ősszel új lakásba költözöm - magyarázta - nem akarom, hogy felesleges kacatok maradjanak a szobámban. Gondolom, te úgyis hasznát veszed majd.
- Minek mész el? - kérdeztem értetlenkedő arcot vágva.
- Hahó, Lotte, te ezen a bolygón élsz? - vihogott - Egyetemre megyek.
- Tényleg - nevettem el magam - ez eszembe se jutott.
- Oda meg nem vihetem a tükrömet, bármennyire is szeretném, mert nem igazán férne el.
- jó oké, felfogtam - nevettem még mindig.
- Na ne húzd már az időt, állj a tükör elé és nézd meg magad!
Úgy tettem, ahogy kérte. A tükörből egy meglepett arcú lány nézett vissza rám. A felső visszaverte a lámpa fényét, ami az arcomon is tükröződött egy kicsit. A szoknya jóval a térdem fölött ért véget, ezáltal láthatók voltak a lábaim, amiket mindig igyekeztem eltakarni.
A gondolataim kiülhettek az arcomra, mert a nővérem megjegyezte:
Szerintem nem csúnyák a lábaid.
- Köszi - mondtam megilletődötten. Ma nem is tudom már hanyadjára mondtam köszönetet Florence-nek. Többször, mint az elmúlt két évben összesen.
- Nincs mit, de ezt ma már annyiszor mondtam, hogy többet nem nagyon akarom - kuncogott.
- Oké, akkor nem köszönöm - javítottam ki magam.
- Nem szívesen.
Ezen mindketten nevettünk.
- Mi ez a jókedv odabent? - hangzott a kérdés a konyhából. Florence felpattant, miközben kikiabált.
- Egy pillanat, anya! Mutatni akarok valamit! Apának is szólj!
Kiviharzott a szobából, majd egy hatalmas sminkes dobozzal tért vissza. Leültetett egy székbe és nekiesett az arcomnak, hogy emberi formát adjon neki. Tíz perc elteltével - miután a szemem már nem könnyezett a szemceruzától - megcsodáltam az arcomat. A változás elképesztő volt. A rengeteg alapozó és púder, rúzs meg szemfesték alatt alig ismertem rá a saját vonásaimra.
- Na, milyen? - kérdezte Florence kíváncsian, miközben kritikus szemmel nézegette a művét.
- Fantasztikus - mondtam őszintén.
- Megmondtam, hogy egy kis smink csodákat művel - büszkélkedett. - Most pedig megmutatjuk ezt anyáéknak.
Időm sem volt válaszolni, mert a derekamnál fogva elkapott és kivonszolt az előszobába.
- Anya, apa, hol vagytok? - kérdezte a konyha felé nézve.
- A nappaliban! - kiáltott anya - Mit akarsz mutatni?
- Gyertek ki ide, mert nem tudom bevinni.
Anya és apa kíváncsi arccal léptek ki a nappali ajtaján.
- Bemutatom az új lottét - harsogta Florence és maga elé állított. - Véleményt kérek, milyen?
- Fantasztikus - bökte ki anya őszintén - nagyon ügyes kezed van, Florence.
- A ruha is a tiéd? - kérdezte apa.
- Igen de már az övé, mert rám hosszú - mondta Florence.
- Nagyon csinos vagy benne - jegyezte meg anya nekem címezve. - Ebben mész holnap?
- Úgy terveztük - előzött meg a válasszal Florence.
- Helyes, de aztán nehogy azzal gyere haza, hogy összeszedtél valami pasit - viccelődött apa.
- Én nem vagyok olyan - gúnyolódtam - na de hadd vegyem már le ezt a ruhát. Holnap nem bírok majd felkelni, ha nem hagytok aludni.
- Igaz, igaz - fecsegett a tesóm - menjünk is. Jó éjt!
Visszavettem a hálóingemet, ledőltem az ágyra és rögtön el is aludtam.
27-dike reggelén izgatottan vártam az indulást. Mivel a koncert csak este kilenckor kezdődött, így ráértünk délután elmenni, bár én ragaszkodtam hozzá, hogy a koncert előtt legalább három órával legyünk a helyszínen. Ezellen Florence-nek sem volt kifogása, mert így több ruhaboltot látogathat meg, mintha csak kilenc előtt pár perccel érkeznénk.
- Nagyon vigyázzatok magatokra - búcsúzott anya a repülőtéren - és egymásra!
Ideges volt, mivel még soha nem engedett el minket ilyen hosszú útra kísérő nélkül. Florence próbálta megnyugtatni, sőt még apa is igyekezett hatni rá, hogy ne legyen olyan görcsös, elvégre már majdnem felnőttek vagyunk mind a ketten, ideje már, hogy elengedje a kezünket. Apa is kijött velünk a repülőtérre, de mivel este úgyis találkozunk velük, így nem drámázott a búcsúzáskor. A repülőút nagyon kellemes volt az első osztályon még úgy is, hogy mindössze két órát vett igénybe.
- A fenébe, én akár Rómáig is elmennék ezzel a géppel - sopánkodott Florence, amikor leszálltunk a berlini repülőtéren. - Lotte, nem megyünk inkább Olaszországba?
- Menj csak - vihogtam - én maradok.
Duzzogott egy kicsit, amíg odaértünk a kölni stadionig, ahol már egy jópáran gyülekeztek. Florence ott átadta nekem a jegyet és a papírokat, majd elsietett, mivel meglátott a közelben egy olcsó ruhaboltot. Magamban nevettem, miközben néztem, ahogy elrohan. A távolból olyan volt, mintha szökdécselt volna. Minden egyes lépés után a haja hullámzott egyet és visszaverte a napfényt, így egészen sokáig láttam. A háttérben meghallottam a Durch Den Monsun ismerős dallamát. Odasiettem pár rajongó lányhoz és beálltam közéjük.
- Sziasztok - kezdtem bátortalanul. Nem voltam benne biztos, hogy értik, amit mondok.
Megkönnyebbülésemre azonban németül feleltek.
- Hello.
- Itt maradhatok veletek? - kérdeztem feloldódva - Én egyedül jöttem és...
- Persze - karolt át az egyik lány - gyere. Az én nevem Stella és Szlovákiából jöttem.
- Az én nevem Juliette - szólt a másik lány - és Párizsból jöttem.
- A nevem Lotte és budapesti vagyok - mutatkoztam be - vagyis nem budapesti, de apám ott dolgozik, így ideiglenesen ott lakunk... már hat éve... de utálom.
- Nagyon jó a német kiejtésed - mondta Stella - ahhoz képest, hogy...
- Jaj nem - nevettem - nem vagyok magyar. Aachenben születtem, de apa révén sokat utazik a család. Éltem már Párizsban, Zürichben és Prágában is, bár csak az utóbbira emlékszem..
- Mikor szeretted meg a Tokio Hotelt? - kérdezte érdeklődve Juliette.
- Talán két éve - gondolkodtam. - Én és a nővérem minden nyáron két hetet töltünk az egyik unokatesónknál, aki Oberhausenben él. Ott hallottam először róluk amikor egy este az utcán sétáltam. Rájuk kerestem a neten és egész sok dolgot kidobott. Aztán megvettem az első CD-jüket és utána már minden jött magától. Vannak posztereim is, de apa azt mondta, ne ragasszam tele a szobámat, mert nem lehet tudni, mikor kell költöznünk.
- De ha hat éve ott laktok, akkor elméletileg már nem fogtok elköltözni? - elmélkedett Juliette.
- Én is így vagyok ezzel és talán ha hazamegyek mégiscsak felragasztom a posztereket.
Sokáig beszélgettem a lányokkal, közben még csatlakoztak hozzánk páran, többek között Lucía Olaszországból, akinek nevetve meséltem el, hogy a nővérem pont most akart oda menni. Körülnéztünk a téren. Rengetegen voltak már. Mi a stadion falának dőlve várakoztunk. Biztos voltam benne, hogy az első vagy a második sorban kapunk helyet. Nyolc körül már mindenki nagyon izgatott volt. Addigra végigénekeltük az összes TH slágert, így elölről kezdtük. Hangunk már nem sok volt és én kezdtem Kétségbeesni, hogy mi lesz akkor a koncerten, mindenki csendben marad, de az nem lehet, hiszen egy TH koncert nem TH koncert sikítás nélkül.
- Én elmegyek venni valami innivalót - mondtam a lányoknak, akik megmutatták, hogy merre menjek. Bementem a stadion egyik épületébe és a büfét kerestem. Meg is találtam és futva céloztam meg, de balszerencsémre megbotlottam egy lépcsőben és elestem.
- A francba - morogtam - hogy velem mindig ez történik. Kész katasztrófa vagyok.
- Segíthetek? - kérdezte valaki, és a kezét nyújtotta. Megfogtam és feltápászkodtam, magamban még mindig káromkodva.
- Köszi - motyogtam.
- Nincs mit - felelte vidáman.
Felnéztem a segítőm arcára. A vér is megfagyott bennem. Bill állt előttem, az ajkait hatalmas vigyorra húzta. Látszólag nagyon jól szórakozott az én szerencsétlenkedésemen.
- Hát akkor... izé... - gagyogtam zavartan.
- A koncerten majd találkozunk - nevetett - amúgy a büfé felé indultál.
- Kösz - mondtam, de ő már nem hallhatta. Hallottam a távolodó lépteit és a kuncogását.
Megvettem a fél liter Coca Colát, de annyira össze voltam zavarodva, hogy először még fizetni is elfelejtettem. Miután mindenki megkapta ami járt neki, visszamentem a lányokhoz.
- Mi tartott ennyi ideig? - kérdezte Lucía.
- Képzeljétek - mondtam kábán - kivel futottam össze a folyosón?
- Na, kivele!
- Billel - suttogtam, nehogy a körülöttünk állók meghallják. Juliette majdnem felsikoltott, de Stella gyorsan befogta a száját.
- Hogyhogy? - kérdezte - Már itt vannak?
- Gondolom próbálnak egyet a koncert előtt - találgattam - de nem ez a lényeg. Jaj, egy kész csődtömeg vagyok.
- Miért? Hogy találkoztál vele? Honnan tudod, hogy ő volt?
- A büfé felé indultam, de megbotlottam egy lépcsőben és elestem, ő meg felsegített. Nevetett rajtam.
A lányok ámulattal és tisztelettel néztek rám.
- Azta.. neked megfogta a kezedet...
- Beszélt veled...
- Vidám perceket okoztál neki... Nem fog egyhamar elfelejteni...
- Nagy vagy - mondták végül egyszerre.
- Dehogyis - mondtam hárítva - legfeljebb egy szerencsétlen...
- Hé, nektek ki a kedvencetek a Tokio Hotelből? - fordult oda hozzánk Mirjana, az egyik cseh lány. Ő nem hallotta a beszélgetésünket, így nem tudhatta, hogy most teljesen nem ideillő kérdést tett fel.
- Nekem Tom - jelentette ki magabiztosan Lucía.
- Az ikrek - motyogta csendesen egy vörös hajú, szeplős lány.
- Gustav forever! - kiáltotta Juliette.
- Georg annyira édes - ábrándozott Stella.
- Bill - mondtam szégyellősen.
- Nekem is - mondta egy mögöttem álló lány.
- Tom - harsant valahonnan egy hang.
- Mindegyik! - kiáltották többen is.
Kilenc előtt egy negyed órával elkezdték beengedni a tömeget a stadionba. A pénztárnál elvették a jegyeinket és kaptunk egy pecsétet a csuklónkra. Ezután szépen lassan bejutottunk a csarnokba. Sikerült jó helyre állnunk, mivel Stella ismerte a biztonsági őrt, így amikor mi odaértünk, minket beengedett, de az utánunk következő csoportot feltartotta egy kicsit.
- Stella, ez nem volt szép - suttogtam rosszallóan, miközben a sötét színpad felé meredtem.
- Örülj neki, így legalább jó helyen állsz - torkollt le - jöttök nekem egyel.
Mindannyian rámosolyogtunk, kicsit erőltetettebben, mint ahogy kellett volna. Mögöttünk a tömeg lassan haladt beljebb és beljebb, előrenyomva minket a színpadhoz. Kezdett meleg lenni, a sikítások meg-meg törték a csendesen beszélgető társaságot. Előkészítettem a telefonomat és a kamerámat. Egy másodpercet sem akartam elmulasztani. Kilenc után pár perccel a színpad fölött kigyúltak a reflektorok és megjelent a négy srác. Bill középen ült le egy székre, Tom és Georg két oldalról mellette, míg Gustav egy picit hátrébb tőlük a dobfelszerelés mögött foglalt helyet.
- Gustav! - harsogta Juliette - I love you! Te vagy a legjobb! You are the best!
- Szeretlek, Tom! - üvöltötte egy mögöttem álló lány.
Ezután, amíg a fiúk behangolták a hangszereket, szerelmi vallomások százai szálltak fel egy-egy torokból. Én némán álltam és csendesen fényképeztem őket. Stelláék már teljes extázisban voltak.
- Jó estét, Köln! - szólalt fel Bill, miután Tom és Georg jeleztek neki, hogy elkészültek. Bill kijelentésére mindenki sikítozni kezdett.
- Elkezdhetjük? - kérdezte, fokozva ezzel a hangulatot.
- Igen! - ordította a tömeg.
- Nem hallottam, elkezdhetjük?
- Igen! - üvöltötte még hangosabban a száz meg száz rajongó.
- Akkor kezdjünk bele! Az első dal: Übers Ende der Welt!
Megpróbáltam egyenesen tartani a kamerát, miközben a telefonnal fényképeztem, valamint énekeltem a dalt. Reméltem, hogy nem fog túlságosan belehallatszani a hangom, de egy idő után teljesen megfeletkeztem erről. A fények villogtak, a kamerák kattogtak, videók és fényképek százai készültek egyszerre. Az Übers Ende der Welt-et követte a Durch Den Monsun, majd az Ich brech aus és az In die Nacht. Ezután egy kisebb szünet következett, de mindössze néhány percet kellett várnunk. Bill mondott pár dolgot, de nem nagyon figyeltem, valamint nem igazán hallottam, csak azt, ahogy kimondja a dal címét.
- Automatisch.
A tömegből egyszerre szakadt fel az ordítás. Tom játszani kezdte a dalt, Bill énekelt a rajongókkal. Furcsa volt akusztikusan hallani, hiszen így teljesen más hangzást kapott, pontosan olyat, ami egy koncert befejezéséhez illik. Mikor véget ért a dal, mindenki a kijáratok felé indult, a tömeget biztonsági őrök irányították.
- Autogrammosztás nem lesz? - kérdezte csalódottan Juliette.
- De igen, lesz - mondta a biztonsági őr - csak azt nem várhatjátok meg a csarnokban.
A stadion előtti téren várakoztunk. Sajnos nem sikerült olyan jó helyet találnunk, mint a koncerten, így majdnem egy órát álltunk, de megérte. Mindannyian megkaptuk az aláírásunkat. Nekem először Tom, majd Gustav, Georg és végül Bill írta alá a szépen eltépett lapot.
- Ó, az elesős lány - jegyezte meg Bill olyan halkan, hogy csak én hallottam. Duzzogva odanyújtottam neki a papírlapot és ő ráfirkálta a nevét, és ha jól láttam, még valamit.
- Ha valami megjegyzést kaptam arra az incidensre - szűrtem a fogaim között, de már nem hallotta, mert ekkor Juliette a karomnál fogva elrángatott.
- Mások is szeretnének autogrammot kapni - jegyezte meg.
Amikor kint álltunk ismét a tér közepén, mindenki elővette és megcsodálta az autogrammját. Elég volt csak egy pillantást vetnem a papírra hogy rájöjjek, mi tartott olyan sokáig azon, hogy Bill leírja a nevét. A macskakaparással odafirkált név mellett egy sokkal olvashatóbb kézírással egy e-mail vagy MSN cím volt olvasható. Gyorsan összehajtottam a lapot, nehogy valamelyik lány meglássa. Felhívtam Florence-t, hogy értem jöhet és elbúcsúztam a lányoktól. Ők még a tér közepén maradtak, én elindultam arra a helyre, ahol elköszöntünk egymástól Florence-szel. Nem sokat kellett várnom, ő meg is érkezett.
- Na, milyen volt? - kérdezte csillogó szemmel.
- Fantasztikus - mondtam - Bill megadta az e-mail vagy MSN címét, de el ne mondd anyáéknak.
Florence csodálkozva meredt rám, mint aki nem hiszi el, hogy épelméjűvel beszélget. Bizonyítékul elővettem a lapot és megmutattam neki. Elakadt a lélegzete.
- Nem semmi - mondta csüggedten - ezzel az én hírem nem veheti fel a versenyt.
- Ne már, Florence - kíváncsiskodtam őszintén - mi történt?
Elmosolyodott, mert tudta, hogy nagyon is kíváncsi természetű vagyok.
- Megismerkedtem egy sráccal. A neve Johannes. Nem tudom, mi lesz a dologból. Te se szólj anyának, rendben? Nem igazán díjazná a dolgot.
Kezet ráztunk és megígértük mind a ketten, hogy nem fecsegünk a szülőknek. Ez jó volt. Úgy éreztem, hogy Florence-szel most pont olyan, mint régen volt. Cinkostársak lettünk.
A repülőn Florence a telefonját bámulta, aminek természetesen kikapcsolt állapotban kellett volna lennie, de ő ügyet sem vetett a légikisasszony méltatlankodására, amikor rászólt, hogy tartsa be az előírásokat.
- A francba a jogszabályaiddal - morogta Florence, mikor a légi utaskísérő már harmadszor szólította fel a telefon kikapcsolására.
- Johannes hívását várod ennyire? - kérdeztem.
- Igen - suttogta - de nem hív.
Egyre idegesebben szorította a telefont, ami egyszer-kétszer mintha megreccsent volna.
- Vigyázz, eltöröd - szóltam és lefejtettem a görcsös ujjait a telefonról - abba nem gondoltál bele, hogy a repülőn nem biztos, hogy utol tud érni? Itt más a frekvencia, vagy mi... A telefon interferenciát okoz...
Csodálkozva bámult rám.
- Honnan tudsz ilyeneket?
- A telefonom használati utasításában olvastam - világosítottam fel - mindegyikbe beleírják. Tényleg, anyáék tudják, hogy melyik géppel jövünk?
- Még szép, a jegyen rajta volt a koncert végét jelző időpont is.
- Oh...
Leszálltunk a repülőtéren. Nem kellett csomagokra várni, így elég gyorsan kijutottunk a terminálokból. Odakint anyáék vártak minket. Anya elénk rohant és mindkettőnket szorosan átölelt.
- Jaj, végre, hogy itthon vagytok! Nagyon ideges voltam. Milyen volt a koncert? Te mit csináltál, Florence? Otthon mindent meséljetek el.
- Hagyd már őket szóhoz jutni - dörmögte apa és ő is megropogtatta pár bordánkat.
Beültünk az autóba, közben anya mindvégig arról faggatott minket, hogy hogyan éreztük magunkat. Mi makacsul hallgattunk, mindent otthonra tartogattunk. Amikor beléptünk az ajtón, anya ismét feltette a kérdéseit.
- Milyen volt? Hogy éreztétek magatokat? Nem unatkoztál, Florence?
- Előbb együnk - javasolta apa és elővette a hűtőből a délről megmaradt brassóit és a mikróba tette. Anya közben leült és kíváncsi szemeket meresztett ránk. Idegesen csavargatta szőkésbarna tincseit, amíg a válaszunkat várta. Úgy gondoltam jobb, ha én kezdem, azzal is időt hagyok Florence-nek, hogy kitalálhasson valami hihető mesét, hogy ne kelljen Johannesről beszélnie.
- A koncert fantasztikus volt. Megismerkedtem pár külföldi lánnyal. Bementem a büfébe üdítőt venni, de elestem és Bill felsegített. Ő az énekes. Képzeld, kinevetett - tettem hozzá megjátszott durcássággal.
Még anya is nevetett egy kicsit, aztán Florence felé fordult, aki kihúzta magát és határozottan elmesélte a napját.
- Miután otthagytam Lottét a téren a rajongókkal, bementem egy ruhaüzletbe. Össze akartam hasonlítani az árakat az itteniekkel. Nem sok különbséget tapasztaltam. Aztán elmentem egy moziba, ahol megnéztem a Harry Potter és a Félvér Herceg című filmet. Ez két órás volt. Aztán elmentem egy kávézóba és vettem valami kaját. Utána körbenéztem a városban. Nagyon szép az a székesegyház, emlékszem, tanultam róla művészettörténetből, úgyhogy oda is bementem, vagyis csak kívülről néztem meg.
Bizonyítéka alátámasztása képpen elővette a telefonját és megmutatta anyának a képet, amit a dómról csinált.
- Akkor mindkettőtöknek jó napja volt - nyugtázta anya.
- Igen - mondtuk egyszerre - Csak fáradtak vagyunk.
- Ez érthető - nevetett apa - nem is kértek vacsorát?
- Nem, mi ettünk - mondta Florence.
- Akkor jó éjszakát - köszönt el.
- Nektek is - mondtuk és elindultunk a szobáink felé.
Éjszaka a koncertről álmodtam. Majdnem ugyanaz történt, mint a valóságban. Jó volt átélni újra. Aztán egy másik álom következett. MSN-en beszélgettem valakivel. Viccelődtünk egymással. Én fel-fel nevettem a beszólásokon. Anya bejött a szobába és kíváncsian megállt mögöttem. Nem próbáltam eltakarni a laptop monitorját.
- Hogy van Bill? - kérdezte - Látom, vele beszélsz.
- Még él - nevettem - amint látod, jó kedvében van.
- Az biztos - mondta anya - Holnap eljönnek Sofie nénikédék Lipcséből.
- Mi? Ide jönnek?
- Igen - hangsúlyozta anya - téged akarnak elvinni.
- Engem? - értetlenkedtem.
- Lipcse közelebb van Magdeburghoz - világosított fel - úgy gondolják, több időt tölthetnél a srácokkal, hiszen olyan jó hatással vannak rád.
- Mármint... hogy költözzek oda?
- Ez a terv.
- Anya, én nem hagynálak itt titeket.
- Tudom, de a szerelmedért kell hozni valami áldozatot, nem?
- De ekkorát? - rémüldöztem.
- Valamit valamiért - vonta meg a vállát anya és kiment a szobából.
Sóhajtottam és hátradőltem a székben. Az álom köddé vált és én az üres plafont bámultam. Elhatároztam, hogy reggel kiragasztom a posztereket. A reggel azonban nem nagyon akart eljönni. Néztem, ahogy a hold fénye beesik a szobám ablakán és visszaverődik a csillárról és a TV képernyőjéről. Úgy gondoltam, most ráérek és megnézem a videót, amit a koncertről készítettem. Elővettem a laptopot és a sötétben kutatva összeszedtem a digitális kamera kellékeit, így az USB kábelt is, amivel össze tudtam csatlakoztatni a számítógéppel. Könnyű volt megtalálni a videót, mivel ez volt az egyetlen és első videó azóta, amióta megkaptam karácsonyra a kamerát. Elkezdtem nézni a felvételt. Szerencsére egy kis szerkesztéssel nagyjából le tudtam venni a sikoltozásokat, így egészen nézhetővé vált. Amikor végeztem, megnéztem a képeket, amik szintén nagyon jól sikerültek. Lefényképeztem a lányokat is, hogy mindig emlékezzek az arcukra. A kíváncsiság hajtott, így felmentem MSN-re és felvettem azt a címet, amit Bill írt a papíromra. Gondoltam, hogy most rögtön nem fogom megtudni, hogy tényleg az övé-e, de reménykedtem. Egy fél pillanatra láttam a nevet felvillanni, de ebben nem voltam biztos, talán csak álmodtam. Felmentem a fórumoldalakra, ahol mindenki a koncertről beszélt. A legtöbben sajnálták, hogy nem lehettek ott. Hosszú, cseppet sem tömör, igazán részletes beszámolót írtam nekik, amire többen azonnal válaszoltak, főleg Amerikából.
...
Kint voltál? Milyen volt? Gondolom, jól érezted magad. Jó, hogy neked legalább sikerült. Kár, hogy amerikai vagyok, így esélyem se volt, hiszen csak az EU tagállamai és svájc pályázhattak. Ez nem ér! Mikor jönnek már ide? Most olvastam, autogrammot is kaptál. Hű, de jó neked! Amikor itt jártak Los Angelesben én még a közelükbe se tudtam férkőzni. Az automatisch volt az új dal? Milyen akusztikusan? Valaki tegye már fel a videókat a netre! Könyörgöm!
...
Megnyugtattam a lányokat, hogy felteszem a videókat, így még az éjszaka nekiláttam annak is. Elég hamar feltöltöttem, és egy óra alatt úgy százan nézték meg őket. Gyorsan kellett pötyögnöm, hogy válaszolni tudjak a kommentekre. Azon az éjszakán úgy százszor, ha nem ezerszer írtam le ugyanazt. Az élménybeszámolóból természetesen kihagytam az apró kis botlásomat, azt meg pláne, hogy Bill MSN címét is tudom. Ígyis sokan voltak irigyek rám a koncert miatt. Miután feladtam a kommentek megválaszolását, videókat nézegettem. Sok régi koncertet és TV Episode részeket néztem meg újra. Aztán eszembe jutott, hogy a nichts Passiert album dalait le akartam tölteni. Felmentem a kedvenc weboldalamra és beírtam az előadó nevét. Természetesen sok olyan számot is kihozott, ami már nekem régen megvolt, de megtaláltam azokat, amiket kerestem. Sajnáltam, hogy senki nem tette fel őket tömörített mappaként, mert így egyesével kellett őket letöltögetnem, elment vele egy kis idő, de legalább addig sem bámultam a plafont. Amikor minden szám megvolt, végighallgattam őket. A Nach Haus különösen tetszett, mintha altatódal lett volna. Nekem nem jött álom a szememre tőle, csak furcsább és furcsább gondolatok. Elkezdtem gondolkodni Bill viselkedésén. Miért írta az MSN címét a neve mellé? Emlékezett rá, hogy ki vagyok, bár azt az esést nehéz elfelejteni. Még viccelődött is, amikor meglátott. Kezdtem barátként gondolni rá. Nem érdekelt, hogy híres, nem nyűgözött le az, hogy milliók vannak a bankszámláján. Egyszerűen barátnak akartam őt. Megfogadtam, hogy amint csak egyszer is látom majd MSN-en, elmondom neki mindazt, amit most végiggondoltam. Talán teljesen idiótának fog tartani, és ha ráírok majd, fogalma sem lesz arról, ki vagyok, sőt talán megkérdezi, honnan tudom a címét... Lehet, hogy a szerencsétlenkedésemre sem fog emlékezni és egyáltalán rám sem. Az is előfordulhat, hogy a koncertre sem, hiszen olyan sokat koncerteznek, nem jegyezhetnek meg minden egyes helyszínt és rajongót. Ettől aztán nagyon Kétségbeestem. Fogalmam sem volt, hogy miért. Egy pillanatra beleéltem magam abba az illúzióba, hogy talán Bill lehetne a legjobb barátom, de ezt a képet hamar szétrombolta a szörnyű valóság. Fáradtan dőltem le a párnára, de nem tudtam elaludni. Az agyam a kérdéseimre kereste a választ, de elmém képtelen volt feldolgozni a tényeket. Kinéztem az ablakon. Már hajnalodott, ami nem is csoda, mivel éjfél körül értünk haza. Ezek szerint mégsem volt olyan hosszú az éjszaka, csak nekem tűnt annak. Újra elővettem a laptopot és ismét bejelentkeztem MSN-re. Természetesen senki nem volt elérhető, de a Bill címét jelző név megváltozott. Már nem az e-mail címet írta ki, hanem Bill nevét, illetve becenevét, B-Kay. Izgalmamban hangosan felkacagtam. A szomszéd szobából hallottam, ahogy Florence szitkozódva átfordul a másik oldalára, hogy újra el tudjon aludni. Hoppá, legközelebb fékeznem kell magam. Néztem a kis névjegykártyát, majd hirtelen ötlettől vezérelve megnyitottam a beszélgetési ablakot és írni kezdtem.
...
Szia. A nevem Lotte. Én vagyok az, akit felsegítettél a büfénél és akinek megadtad a címedet. Ne haragudj, hogy írtam, de tudnom kellett, hogy átvertél-e vagy sem... vagyis kíváncsi voltam, hogy tényleg a saját címedet adtad meg vagy esetleg valami közös MSN címet, vagy a harmadik ötletem, hogy a tiéd, de soha nem leszel fent és csak azért csináltad, hogy lenyugtasd a rajongókat, bár nem láttam, hogy bárki más papírjára ráírtad volna, de lehet, hogy csak én vagyok teljesen idióta és egy kicsit túl sokat képzelődöm... Mégegyszer bocsi a zavarásért, kattintsd le nyugodtan az üzenetet, válaszolnod sem kell rá. Szia
Amint megnyomtam a „Küldés” gombot, egyből meg is bántam a tettemet. Ha Bill eddig nem gondolt teljesen hülyének, most biztosan megváltoztatja majd a véleményét. Hogy lehetek ennyire ostoba? Magamban mérgelődtem, miközben még mindig a nevét bámultam a partnerlistán, ami, mintha most „Elérhető” lett volna, el tudtam olvasni a személyes üzenetet:
...
Az elesős lánynak üzenem, hogy tényleg én vagyok
...
Majdnem biztos voltam benne, hogy ébren vagyok, de valahogy a tudatomig nem akart eljutni ez a tény. Ökölbe szorítottam a kezemet, hogy ne nevessek fel újra. Tehát mégiscsak emlékszik rám, és lehet, hogy hülyének néz, de akkor is emlékszik rám és viccelődik velem.
Elméláztam a monitort bámulva. Az ábrándozásaimból az MSN hangjelzése zökkentett ki. Megnéztem az időt, mielőtt rákattintottam volna a beszélgetési ablakra. Reggel hét óra volt. Elmosolyodtam, majd szorongva megnyitottam az MSN ablakot hogy lássam, ki írt nekem ilyen korán. Az ablakban a Bill neve volt látható, bár már régen nem volt elérhető.
...
Nem vagy idióta. Azt is tudom, ki vagy, olvasd csak el a személyes üzenetemet. Ez tényleg a saját címem, bár az újságíróknak azt mondom, hogy nincs MSN-em, de nem kell mindenről tudniuk. Abban is igazad van, hogy csak a te papírodra írtam rá. Bocsánat azért, hogy ezt tettem. Hidd el, nem azért csináltam, hogy hónapokig a vicces kis eleséseddel piszkáljalak, bár bevallom, nagy a kísértés. Eléggé elhagyatottnak látszottál, amikor megláttalak azon a folyosón a büfénél, pláne akkor, amikor már a földön ültél és káromkodtál. Megsajnáltalak. Természetesen ha van kedved és esetleg én is fent vagyok, nyugodtan írhatsz, nem fogom lekattintani.
...
A kedvem 100%-ról hirtelen felment 200%-ra. Csodásan éreztem magam. Úgy gondoltam, ezt a napot semmi sem ronthatja el. Kikapcsoltam a laptopot és elnyújtóztam az ágyon. Hallottam, ahogy anya és apa felkeltek és a konyhában beszélgetnek. Nem bírtam magammal, én is felöltöztem és kimentem hozzájuk azzal a tudattal, hogy a napom csodálatos lesz. A jó hangulatomnak azonban délután már nyoma sem volt, mert tudtam, hogy hamarosan elkezdődik az iskola és ez ellen nem tehetek semmit.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése