A nyári szünetből megmaradt napok hamar elrepültek és az életem ismét szürke lett. Bill nem lépett fel MSN-re többet és én kezdtem elfelejteni azt az üzenetet, amit tőle kaptam. Az iskolai téma nem került elő otthon, pedig anya megígérte, de valami mindig közbejött, így a tanévet abban a gimnáziumban kezdtem, ahol tavaly is. Csüggedten álltam be az osztálytársaim közé az évnyitón. A többiek egymást kérdezgették a nyári élményeikről, az egyik osztálytársam azzal dicsekedett, hogy letette a német nyelvvizsgát. Hangosan felnevettem, mire mindenki rám nézett.
- Mi van? - kérdezték többen is. Én nem válaszoltam, csak nevettem. Vártam, hogy csillapodjon a nevetés és beszélni tudjak. A szónoklatomat németül kezdtem, ezzel is zavarba hozva az előbbi hencegőt, pedig ennyit magyarul is el tudtam volna mondani.
- Te és a német nyelvvizsga? Azt kétlem, hiszen azt se tudod, mi a különbség a „te” és a „Ti” között.
Láttam rajta, hogy valóban meghökkent, hiszen egy szót sem értett abból, amit mondtam. Néha még a tanároknak is nehezére esett kibogozni, hogy mit is akartam mondani, sokszor kértek meg arra, hogy lassabban beszéljek, de nem igazán vettem figyelembe, hiszen nekem ez volt a normális beszédtempóm, nem tudtam lassítani rajta, de azért próbálkoztam, ha éppen eszembe jutott. Az évnyitó hátralévő részében a többiek nem figyeltek rám, nem is piszkáltak, ami jó volt. Az első olyan napom az osztálytársaim közelében, amikor semmiféle atrocitás nem ért. Ezt fel kell jegyeznem majd otthon. Az ünnepségnek hamar vége lett, és mivel csak szeptember 1-jén kezdődött a tanítás hivatalosan, így mindenki hazamehetett. Otthon elújságoltam anyáéknak, hogy ma nem bántottak és nem is tettek rám megjegyzést.
- Ez amiatt van, hogy divatosabban öltözöl - fényezte magát Florence - látod, ha én nem lennék?
Ami igaz az igaz, tényleg elkezdtem divatosabban öltözni. Az eddig a szekrényem mélyén lapuló szép ruhákat vettem fel, amiket a suliban sajnáltam hordani, de Florence rábeszélésének nem lehetett ellenállni.
- Holnap mész iskolába, ugye? - kérdezte anya.
- Miért ne mennék? - kérdeztem megütközve. A suliból én csak komoly betegség esetén hiányzom, soha nem volt még egy igazolatlan hiányzásom sem.
- Tudom, hogy a nyáron nem került szóba az iskolaváltás, mert mindig volt más... meg a koncert... és utána olyan hamar eljött a szeptember. Szeretnél iskolát váltani?
- Még nem tudom - mondtam bizonytalanul. A mostani iskolám híres volt az oktatásáról, mert aki addig oda járt, vagy professzor lett, vagy már nem is él Magyarországon. Nekem pedig az oktatás volt a legfontosabb.
- Ha eddig kibírtam, ezután is ki fogom - böktem ki végül.
- Csak tudnám, miért olyan fontos neked az az iskola - elmélkedett apa - a munkatársaimtól megkérdezhetném, hogy tudnak-e hasonló színvonalú iskoláról és átírathatnánk oda.
Másnap reggel végiggondoltam az átíratkozásomat, de rájöttem, hogy nem tudnám megtenni. Nem tudnám elhagyni az iskolámat.
Magam sem tudtam, mit szerettem annyira abban az iskolában, így csak szótlanul reggeliztem. Az iskolatáskám már a kocsiban pihent. Apa felajánlotta, hogy elvisz engem a suliba és én erre nem mondhattam nemet. Úgy éreztem, hogy ma valami szokatlan történik majd, de nem tudtam, mi lesz az. A megérzéseim mindig jók voltak, így nem is kételkedtem bennük.
- Szia anya - köszöntem el - mondd meg Florence-nek a nevemben, hogy hajrá.
Anya megígérte, hogy megmondja a nővéremnek az üzenetet. Florence a mai naptól fogva egyetemista lett. Elköltözik, így én nem fogok annyit találkozni vele. Az utóbbi időben nagyon sokat köszönhettem neki és kezdtem megkedvelni. Ő volt az egyetlen barátom. Most mi lesz velem?
- Ne félj - nyugtatott meg valaki az ajtóból - azt hiszed úgy megyek el, hogy el sem köszönsz tőlem?
- Florence! - kiáltottam és odafutottam hozzá. Átkarolta a nyakamat és felkapott a levegőbe, pedig sokkal alacsonyabb volt nálam.
- Ne vágj ilyen fancsali képet. Nem szeretem, ha ilyen vagy. Két éve mindig ezt az arcot bámulom, nem túl bizalomgerlyesztő. Azt az arcot akarom látni, amit egy pár napja mutattál először. Na? Mosolyt kérek.
Florence arcára nézve nem lehetett nem mosolyogni. A mindig kifestett, gyönyörű arc most gyűrött volt az álmosságtól. A szőke haja össze-vissza lógott a vállán, a szemeit nehezen tartotta nyitva.
- Jó - mosolyogtam - menj még vissza aludni, mert szörnyen nézel ki.
Csípőre tette a kezét, mintha megsértődött volna, de nevetett, amikor becsukta a szobája ajtaját. Megvontam a vállamat és kimentem a kocsihoz. Apa már ott várt rám.
- Mi tartott ennyi ideig? - kíváncsiskodott.
- Elbúcsúztam Florence-től - válaszoltam.
- Az utóbbi időben nagyon jóban vagytok - mondta egy kicsit később, amikor már a suli felé tartottunk.
- Igen - hagytam rá - most olyan, mint két évvel ezelőtt.
Florence és az én helyreállított kapcsolatom két évvel ezelőtt romlott el. Addig elválaszthatatlanok voltunk. Mindent megbeszéltünk és megosztottunk egymással. A testvérek mintaképei voltunk. Aztán, amikor Florence tizenhétéves lett, egyszerre minden megváltozott. A barátaival több időt töltött, mint velem és már azon kaptuk magunkat, hogy egyáltalán nem beszélünk. Florence egyre utálatosabb lett, bár rájöttem, hogy azért, mert nem akart bébiszitternek tűnni a barátai előtt. Apa nem firtatta tovább a témát, én pedig nem hozakodtam elő vele. Megérkeztünk az iskolához.
- Hazavigyelek majd? - kérdezte - ma korábban végzek a munkahelyen.
- Az jó lenne - mosolyogtam és becsaptam a kocsiajtót. Elindultam az osztálytermem felé. Út közben megfigyeltem néhány lány rosszalló pillantását, ahogy az öltözékemet méregették. Na igen, pár nap alatt Florence megtanított, hogyan is kell öltözködni. Az irigykedő suttogás csak magabiztosabbá tett. Határozottan léptem át a terem küszöbét és leültem a szokásos helyemre a hátsó padba. Nem vettem észre, hogy mellettem még egy táska hever. Akkor jutott el a tudatomig, hogy valakit mellém ültettek, amikor az osztályfőnökünk behívta az új lányt az osztályba. A lány átlagos magasságú volt, hosszú sötétbarna haja egy copfba volt fogva hátul. Szemüveget viselt, ami nagyon jól illett az arcához. Farmer és egy világoskék pulóver volt rajta és most, hogy a szomszéd padon heverő táskára néztem, láttam, hogy az is farmerből készült. Úgy gondoltam, ért a divathoz. Átfutott az agyamon, hogy ha talán sikerül elnyernem a bizalmát, kevésbé támadnak majd engem a többiek, sőt így egy barátot is szerezhetek.
- Ő Benzner Linda - mutatta be a lányt a tanárnő - remélem, szeretettel fogadjátok majd. A szüleivel most költöztek a belvárosba, eddig Csepelen éltek. Remélem, lesz valaki olyan kedves és elmagyarázza neki az itteni szabályokat. A helyedet már megmutattam - fordult a lányhoz - csak a hátsó padban van hely, ott Lotte mellett. Biztosra veszem, hogy nagyon jó barátok lesztek. Lotte kedves kislány, de nem nagyon beszél magyarul, így nehéz neki a kommunikáció. A német jegyed kiváló volt a tavalyi évben, úgyhogy szerintem el tudsz majd társalogni vele. Ő sokat van egyedül, valamint egyesek - a tanárnő szúrós pillantást vetett az osztályra - kiközösítik, mert irigyek rá. Kérlek, néha beszélgess vele és én erre ugyanígy meg fogom kérni őt is.
- Nem kell, tanárnő, értettem - mondtam lassan, de azt hiszem, érthetően.
A tanárnő elismerően bólintott.
- Úgy látom, a nyáron rávetted magad a magyar nyelv tanulására.
Ezt a mondatot már nem nagyon értettem, de a tanárnő csak mosolygott és a helyére küldte Lindát. Az óra elkezdődött. Nem szóltam a padtársamhoz, aki lázasan jegyzetelt mindent, amit hallott. Én untam az igeidők ismétlését, hiszen mindegyiket kívülről tudtam, így firkálgattam a füzetembe. Linda meglökte a kezemet és egy papírlapot csúsztatott az ujjaim közé. Feltűnés nélkül kinyitottam és elolvastam. Meglepetésemre németül volt írva, tehát a kommunikációval nem lesz gondunk.
...
Tudom, hogy piszkálnak téged a többiek. Hallottam, amikor először jöttem be a terembe. Ma is terveznek valamit, vigyázz!
...
Hálás voltam, amiért figyelmeztetett. Gyorsan választ firkantottam a papírra és visszacsúsztattam neki.
...
Köszönöm szépen. Nagyon aranyos vagy. Eddig még soha nem tett értem senki ilyesmit amióta ide járok. Ez egy borzalmas hely.... Legalábbis nekem. Remélem, hogy te jól fogod érezni magad itt.
...
Nem írt többet, mert oda akart figyelni a tananyagra én pedig hagytam. Az osztályfőnök nagyon jól tudta, hogy soha nem jegyzetelek német órán, elvégre minek, úgyis tudom.
Az óra után a többiek zsibongva kiszaladtak a folyosóra, a teremben csak öten maradtunk. Kovács Karcsi, Fehér Bea, Szabó Kristóf, Benzner Linda és én. Kristófék társaságától különösen tartottam, hiszen ők voltak a fő bajkeverők. Nyugodtan ültem a helyemen, bár a kezeimet keresztbe tettem, úgy szurkoltam, nehogy kiszúrjanak velem.
- Hé, Linda, gyere csak ide - szólalt meg Kristóf, a lábát az asztalon nyugtatva. Egy chipses zacskót lengetett az ujjai között. - Dobd ki ezt nekem.
Linda felvonta a szemöldökét, de megtette, amire kérték, majd visszaült a helyére és a jegyzeteire bámult.
- Linda - nyafogta Bea - te jó tanuló vagy. Megcsinálnád az angol házimat?
Linda készséggel ment oda a lányhoz, azt hitte, csak segítenie kell, nem pedig megcsinálni. Elvette Bea könyvét és beleírkálta a jó megoldásokat. Bea nem köszönte meg, amikor letette a könyvet a padjára. Karcsi mindeddig nem szólalt meg, nézte, ahogy Linda javítgatja a jegyzeteit.
- Karcsi - susogta Bea - te nem akarod próbára tenni a lányt? Ha megfelel, nem jut arra a sorsra, mint a padtársa - vihogta és rám mutatott.
- I don’t care what you think about me - mondtam angolul.
- Ne karattyolj már kínaiul - morgolódott Karcsi.
- Úgy beszélek, ahogy akarok - sziszegtem - Lindát pedig békén lehet hagyni.
- Ó, miért? Talán te vagy a testőre? - kacagta Bea.
- Majd meglátjuk - szólt Kristóf és elém állt. Én is felálltam a helyemről és kiléptem a pad széléhez. Ebben a pillanatban sok dolog történt egyszerre. Kristóf a háta mögé nyúlt, elvett valamit Bea kezéből, amit egyenesen rám fújt. A lélegzetem is elakadt, mert rájöttem, hogy telibetaláltak egy gáz spray-vel. Egy ideig nem láttam semmit, de éreztem, hogy elesek és bevertem a fejemet a pad szélébe. Egyből tudtam, hogy vérezni kezdett, mert megéreztem a vér furcsa szagát. A szemem lecsukódott és bárhogy próbáltam, nem tudtam kinyitni. Hallottam a többiek döbbent nyögéseit, ahogy engem néztek a földön.
- Te tiszta hülye vagy - mondta valaki. A hangokat nem tudtam megkülönböztetni egymástól, valamint nehezen értettem meg a mondatokat.
- Megmondtam, hogy nem jó ötlet!
- Ez durva volt azért még tőled is, Kristóf.
- Mi van, ha bejön az apja? Tudjátok, hogy valami diplomata egy küldöttségnél. Ha ez kiderül, nekünk lőttek.
- Fogjátok már be! - kiáltotta Kristóf. A hangja eléggé idegesnek tűnt, ami elégedettséggel töltött el. A fejem lüktetni kezdett. A tanterem ajtaja kicsapódott és berontott rajta az angol tanár.
- Mi történt? - kérdezte, amikor rám esett a tekintete - Elesett?
- Igen - mondták többen is.
- Nem - mondta határozottan Linda. - Hárman csinálták, ő, ő és ő - valószínűleg sorban rámutatott a három gyerekre.
- Ezért meghalsz - morogta Kristóf - nem viccelek, kislány.
- Na persze - vágott vissza Linda. Hallottam, ahogy előrelépett, elcsattant egy pofon, majd mégegy és mégegy. -
Ezt megkaptátok, ti szemét, gusztustalan, alávaló férgek! - Linda zihálva állt vissza a padja mögé oda, ahol én feküdtem.
A tanárnő nem szólt semmit, csak félrelökött mindenkit az útból, miközben motyogott magának.
- Fel kell hívni az apját... Ennek nem lesz jó vége... Istenem, istenem... az iskola jó híre... Segítsetek már felemelni! - kiáltott a többi diákra, akik csak némán álltak és figyelték az eseményeket. Két kéz emelt fel a földről. Hallottam valamelyik osztálytársam szapora szívverését. Alig voltam már magamnál. Az öntudat utolsó szikrájába kapaszkodva kimondtam azt, amit akartam.
- Köszönöm, Linda...
Ezután sötét lett. Nem tudom, meddig voltam eszméletlen. Amikor magamhoz tértem, egy kórházi ágyon feküdtem. Anya mellettem ült és a kezemet fogta. Amikor meglátta, hogy felébredtem, megkönnyebbült.
- Végre, hogy magadhoz tértél - sóhajtotta - úgy sajnálom, Lotte. Intézkedem holnap az átíratásod ügyében.
- Anya, Linda...
- Ne törődj semmivel - nyugtatott.
- Nem, anya, ezt nem érted... Linda kiállt mellettem.
- Tudom - mosolygott - az angol tanárod mindent elmondott. Beszéltem Lindával is. Azt mondta, ő nem fél a heccelésektől, meg tudja védeni magát és azt üzeni, hogy reméli, hamar meggyógyulsz. Nagyon rendes lánynak tűnik.
- Az - helyeseltem - de nagyon félek, hogy valami történik vele... amiatt, hogy segített nekem...
- Nem fog - biztosított anya - voltunk ma bent az iskoládban. Nem kell tartanod többé az osztálytársaidtól. Ha úgy gondolod és tényleg szeretnél maradni, áttehetnek egy másik párhuzamos osztályba.
- Anya, de ez abszurd. Nem tudom megvédeni magamat az osztálytársaimmal szemben...
- Ne okold magad, hiszen egy gáz spray-t nehéz kivédeni. Még belegondolni is rossz...
- Oké, akkor átmegyek a másik osztályba, de biztosítékot akarok, hogy Lindának nem esik bántódása. Tudod, mit? Azt akarom, hogy ő is jöjjön.
- Rendben - felelte anya - ha Lindának is ez a véleménye, meglátjuk.
Anyának délután el kellett mennie, de apa beugrott hozzám néhány percre az ebédszünetében.
- Azt mondtad reggel, hogy haza vigyelek autóval, nem pedig azt, hogy a kórházba jöjjek látogatni - viccelődött.
- Verekedtem egy paddal - folytattam a viccét - és ő bizonyult erősebbnek.
Apa arca komoly lett, a játékosságnak már nyoma sem volt rajta.
- Megkapták a magukét azok, akik ezt tették veled. Az új osztálytársad is nagyon kitett magáért. Úgy gondolom jobb, ha mind a ketten átmentek a párhuzamos osztályba.
- Anya is mondta - vetettem közbe.
- Igen, tudom.
- Meddig kell még itt maradnom? - kérdeztem.
- Agyrázkódásod volt, valamint össze kellett varrni a fejedet de úgy tűnik, holnap már hazajöhetsz.
- És Florence akkor egyedül költözött be az új lakásba?
- Igen. Amikor megtudta, hogy mi történt veled, egyből ide akart jönni, de mondtuk neki, hogy úgysem vagy ébren, felesleges átutaznia a fél országot.
- Szeged nincs is olyan messze - morfondíroztam.
- Akkor, amikor ez történt veled, ő még oda sem ért Szegedre. A vonaton ült, anya telefonált neki. Eléggé ideges lett. Szerintem hívd majd fel, nagyon aggódik.
- Fel fogom - jelentettem ki és a kezembe vettem a telefont.
Apa ebédszünete hamar véget ért, ezért el kellett mennie, de így legalább tudtam beszélni Florence-szel. Apának igaza volt, tényleg idegeskedett.
- Szia, Florence - kezdtem, amikor ő egy csörgés után felvette.
- Hogy vagy? - kérdezte egyből. Hallottam, hogy még utazik, a háttérből autóbuszok ismerős hangja zúgott.
- Fáj a fejem, de azért túlélem - nyögtem. A fejem tényleg egyre jobban fájt.
- Jaj, úristen! Ott kellett volna maradnom, a fenébe! Miért akartam én Szegedre jönni egyetemre.
- Ez nem a te hibád, Florence. Akkor is megtörtént volna, ha itt maradsz, hiszen a suliban volt az egész.
Florence szaporábban vette a levegőt, próbálta lenyugtatni magát.
- Oké, oké, tudom. Apa mondta, hogy átíratnak a párhuzamos osztályba. Azt is hallottam, hogy az új osztálytársad szépen kiállt érted.
- Akkor nem vagy lemaradva - mondtam - jók az informátoraid.
Idegesen felnevetett.
- Az igaz. Borzalmas volt megtudni, hogy mi történt veled, pedig csak most jöttem el. Ígérd meg, hogy legközelebb nem rendezel vérfürdőt a suliban, oké?
- Megígérem - nevettem, de meg is bántam, mivel a fejem lüktetni kezdett.
- Florence, megmondanád anyáéknak, hogy hozzák be a laptopomat?
- Felesleges, holnap már hazamész.
- Ja, tényleg. Au - nyögtem fel, mire ő zavartan kérdezni kezdte:
- Mi a baj? Fáj a fejed? Szólj valakinek, adjanak valamit.
- Csak lüktet egy kicsit - nyugtattam meg.
- Nekem most le kell tennem, mert nemsokára megérkezünk, de hívj, ha valami gond van.
- Hívni foglak - ígértem és lenyomtam a „Hívás vége” gombot.
A kórházban töltött idő legalább arra jó volt, hogy átgondoljak pár dolgot. Úgy éreztem, Lindával valóban jó barátnők lehetnénk, persze csak ha ő is úgy akarja. Féltem, hogy megutál most, hogy az ő testi épsége is veszélyben forog, ugyanakkor bizonyította, hogy képes megvédeni magát és nem riad vissza még egy gáz spray-vel felszerelt fiútól sem. Bátornak tartottam. Reméltem, hogy tudok még beszélni vele az iskolán kívül. Nem gondoltam arra, hogy a kívánságom hamar teljesülni is fog. Másnap délután, amikor felébredtem, Linda ült az ágyam mellett és egy magazint olvasott.
- Jó reggelt, illetve délutánt - köszönt kedvesen, amikor ránéztem.
- Linda? - kérdeztem meglepve - Mióta vagy itt?
- Nem olyan régen - elmosolyodott - pár perce. Az éjjeliszekrényeden volt ez a magazin, úgyhogy amíg vártam arra, hogy felébredj, olvastam.
- köszönöm szépen amit értem tettél tegnap - mondtam.
- Semmiség volt. Ahogy írtam a cetlire is, már reggel sejtettem, hogy készülnek valamire. Elég felfuvalkodott egy társaság, de a pofon legalább arra jó volt, hogy velem szemben meghúzzák magukat.
- Átjössz velem a párhuzamos osztályba? - kérdeztem, pedig ezt a kérdést későbbre tartogattam.
- Igen - mondta - nem nyertem el a többiek tetszését azzal, hogy az osztály három legnépszerűbb tagját felpofoztam. Amúgy az egész suli erről beszél. A tanárok engem kérdezgetnek, hogy mi van veled és hogy mennyire súlyosak a sérüléseid. Beszéltem tegnap anyukáddal is, aki szintén megköszönte, hogy elintéztem azokat az idiótákat, pedig tényleg nem tartoztok köszönettel.
- Ugye nem kapsz megrovást vagy valami hasonlót a pofonért? - aggodalmaskodtam.
- Dehogy - vihogott - behívták az illetékes szülőket is, akik persze semmit nem tudtak arról, hogy a szentnek hitt gyerekük milyen otromba módon viselkedik másokkal. Akkor sem hitték el, amikor az osztály egyöntetűen megerősítette Kristófék bűnösségét. A szülők engem, az új lányt okoltak, hogy mi a fenét képzelek én magamról, hogy bárkit is felpofozok. Az osztályfőnök annyira mérges lett, hogy berángatta őket a tanterembe, ahol az incidens történt. A takarítóknak még nem sikerült egészen eltűntetniük a vért a padlóról és a pad széléről, így megvolt a bizonyíték. Ekkor Kristóf anyja befogta és nem szólt akkor sem, amikor kimondták az ítéletet, hogy kicsapják mind a hármat. Én vagyok a suli hőse - büszkélkedett.
A fejem iszonyúan lüktetett. Odaszorítottam a kezemet, mire Linda ijedten kérdezte:
- Szóljak valakinek?
- Csak... adj... egy... fájdalomcsillapítót - kértem akadozva.
- Hozok valakit - rémüldözött és kirohant a kórteremből, majd pár másodperc múlva egy nővérrel tért vissza, akinek elmagyarázta, hogy mi a gond. A nővér egy apró tűt vett elő, és a karomba szúrta. Az a kis szúrás semmiség volt a fejfájásomhoz képest. Amikor a fájdalomcsillapító hatni kezdett, már nem éreztem a fájdalmat, de mást sem. Elnyomott az álom.
A szobámban ébredtem fel. Gondolkodtam egy darabig, hogy is kerültem ide, de aztán rájöttem, hogy valószínűleg apa cipelt be. Hazaengedtek a kórházból.
- Felébredtél? - kukucskált be az ajtón anya - kérsz valamit enni vagy inni?
- Nem, köszönöm - válaszoltam - csak a laptopot add ide.
Anya felemelte az asztalról a laptopot és átadta nekem.
- A nővéredet ne felejtsd el - emlékeztetett és kiment a szobából.
Florence-t pár napja vettem fel MSN-re abból a célból, hogy tarthassuk a kapcsolatot. Tudtam, hogy neki meg kell írnom, mi újság velem. Megkerestem a nevét a partnerlistán, de nem volt elérhető, így azonnali üzenetet írtam neki.
Minden oké, hazaengedtek. Szeretlek nővérkém
Kíváncsiságból Billt is megkerestem, de természetesen nem volt elérhető. A személyes üzenete sem változott, amin elmosolyodtam. Az „elesős lány” most jobban illett rám, mint valaha. Amíg néztem a partnerlistámat, láttam, hogy valaki felvett. A címből egyből rájöttem, hogy Linda az, így gyorsan engedélyeztem a kapcsolattartási adataim megtekintését számára.
Jelenleg azonban nem volt fent. Nem nagyon akartam beszélni senkivel, elhatároztam, hogy kilépek MSN-ről és megkeresem a posztereket, amiket még mindig nem ragasztottam ki, holott már egy jó ideje terveztem. A „Kijelentkezés” menüponton állt az egér mutatója, amikor megtörtént az, amiben nem reménykedtem. A képernyő
jobb sarkában lévő üzenetablakban ez volt olvasható:
...
B-Kay bejelentkezett
...
Hirtelen nem tudtam eldönteni, hogy hagyjam-e, vagy ráírjak, de a bátorságom felülkerekedett a szorongásomon.
Szia. Köszi a múltkori üzenetet, nem gondoltam volna, hogy visszaírsz.
Bill már gépelte is a választ.
...
Szia. Miért ne írtam volna vissza? Én is csak ember vagyok, azzal beszélek, akivel akarok.
...
Nevettem a válaszán.
...
Te ember vagy, azt tudom, de az új album címe mégis Humanoid?
...
Kíváncsian vártam a válaszát, ami egy ideig nem érkezett meg. Vártam pár percet és végre a képernyőn felvillant a mondat.
...
Igen, azt én találtam ki. Amúgy, mi újság veled?
...
Meglepődtem, hogy pont a hogylétem felől érdeklődik. Ez olyan személyes volt.
...
Meg fogsz lepődni, de most engedtek ki a kórházból. Elestem és betört a fejem, valamint agyrázkódásom volt, de már jobban vagyok.
...
Tudtam, hogy ezen nevetni fog és nem is csalódtam.
...
Ez rád vall, már bocsi, hogy az őszinte véleményemet írom. Tulajdonképpen meg is akartam kérdezni, hogy hányszor sikerült elesned azóta, hogy a kölni stadion büféjénél megmutattad, milyen szép piruettet tudsz előadni egy lépcső segítségével.
...
Fontolgattam, hogy mondjam-e el neki a teljes igazságot, de inkább nem tettem. Nem akartam kitálalni egy idegen embernek a gondjaimat. Írtam volna neki, de az állapota már a „Nem érhető el”-re változott. Nem bánkódtam emiatt, elvégre ígyis beszéltem vele pár szót, ami számomra felbecsülhetetlen volt. Kezdett a barátom lenni. Ennek örültem. Egyszerre talán két baráttal is gazdagabb leszek?
Az este folyamán meglátogatott Linda, akit körbevezettem a lakásban. Elámult a hatalmas tükrön, amit Florence-től örököltem. Tizenöt percig nézegette magát benne, majd átmentünk a Florence szobájába, amit jelenleg raktárnak használtunk. A szobában nem maradt túl sok holmi, Florence igyekezett minden számára fontos dolgot elvinni, de a bútorokat mégsem pakolhatta be a bőröndjeibe.
- Azta - ámuldozott Linda, amikor kijöttünk a nővérem szobájából - ez most is tele van mindenféle jó cuccal. El se tudom képzelni, milyen volt akkor, amikor a testvéred még itt lakott.
- Mindent nem vitt el, hiszen néha haza fog jönni - világosítottam fel. Visszamentünk az én szobámba és leültünk az ágyamra. A laptop még mindig be volt kapcsolva, az MSN készenlétben volt, ha Bill esetleg szándékozik visszajönni.
- Szereted a Tokio Hotelt? - kérdezte csodálkozva és a háttérképemre mutatott, ami a kölni koncerten készült.
- Igen - mondtam - nyáron a koncertjükön is voltam. Ez a kép is ott készült.
- Én is nagyon szeretem a zenéjüket, meg őket is - vigyorgott Linda - én nem voltam a koncerten, amit nagyon sajnálok. Nem regisztrálhattam, mert tuti nem vitt volna el senki.
Ezen fellelkesedve elmeséltem neki, hogy én hogyan jutottam a jegyhez.
- Anyukádék regisztráltak? Ez nagyon rendes volt tőlük. A nővéred mit csinált a koncert ideje alatt?
Úgy döntöttem, nem hazudok Lindának.
- Megismerkedett egy Johannes nevű fiúval, akivel azóta is tartják a kapcsolatot, máramennyire én tudom. Elmentek sétálni, moziba, vacsorázni.
- Akkor ő sem unatkozott - kuncogott Linda - Milyen volt a koncert?
Előadtam neki a koncert-beszámolómat, majd megmutattam a képeket és a videókat. Linda ámulattal nézte.
- Első sor, mi?
- Igen. Az egyik szlovák lány ismerte a biztonsági őrt, így hamarabb bejutottunk.
- Autogramm? - kérdezte.
- Van - vágtam rá és már majdnem elővettem, amikor eszembe jutott, hogy azon van az MSN cím, úgyhogy inkább kihúztam egy fiókot, hogy értelmet adjak az értelmetlenné vált kézmozdulatomnak.
- A fenébe, nem tudom, hová tettem - játszottam meg a mérgeset. Linda nem erőltette, hogy megkeressem, megelégedett azzal is, hogy azt mondtam, van aláírásom tőlük.
- Annyira jó neked. Én egyszer voltam Tokio Hotel koncerten és szerintem soha többé nem is fogok elmenni, pedig Tomot újra látnom kell.
- Tomot? - kérdeztem kíváncsian. Egy pillanatig féltem, hogy Linda Billt mond, azzal romlottak volna a barátságunk esélyei, bár nem tudom, miért gondoltam így, elvégre akár ő is lehetne a kedvence...
- Igen - mondta bátortalanul. Előhúzott a zsebéből egy fényképet, amin Tom volt látható az új hajával.
- Mindig nálam van - magyarázta - ez már nem rajongás, hanem fanatizmus, de nem érdekel.
- Szerintem nem - mosolyodtam el. Aranyosnak találtam, hogy egy képet hordott magával Tomról, akit nem is ismert.
- Köszi, te vagy az első, aki ezt mondja.
- Tom jófej, csak hát... vannak nőügyei... - jegyeztem meg.
- Sajnos - sóhajtott - de nem is csodálom. Annyira édes, amikor mosolyog és ahogy néz, valamint remekül gitározik. A nőügyek megbocsáthatók - tette hozzá csak úgy mellékesen.
- Édes, ahogyan mosolyog - nevettem fel - ez benne van az első TH-s versemben.
- Verseket írsz? - kérdezte csodálkozva.
- Egyelőre csak ezt az egyet írtam - mondtam és elővettem azt a füzetet, amit pár hete a játszótérre vittem magammal. Tom jellemzésében szó szerint benne van az „Édes, ahogyan mosolyog” kifejezés.
Linda megdicsérte a versemet, szerinte fantasztikusan sikerült.
Este tíz körül aztán el kellett mennie, mert az anyukája érte jött. Nagyon örült neki, hogy a lánya ilyen hamar talált magának egy barátot. Én is örültem, mert így Florence-t pótolta valaki, egy barát, az első igazi barát. Meg is írtam ezt Florence-nek, aki végre feljött MSN-re.
...
Szia. Képzeld, az új lány, akiről már hallottál, tudod, aki felpofozta az idióta osztálytársaimat... Nagyon jó barátok lettünk, ma itt volt nálunk, nemrég ment el.
...
Florence válasza rövid volt.
...
Örülök.
..
Kíváncsi lettem, vajon mi van Johannesszel, így rákérdeztem.
...
Johannesszel mi a helyzet?
...
Úgy tűnt, Florence kisregényt gépel be. Megállt, majd újra írni kezdett, de végül elküldte a választ.
...
Én úgy gondolom, csak barátok lehetünk, legalábbis ezt olvasom ki a reakcióiból. Nagyon sokat beszélünk és e-mailezünk, de nem hiszem, hogy valaha több lesz a dologból. Mostanában azt hajtogatja, hogy egy új szerelem lépett az életébe, de még nem merte elmondani a lánynak az érzéseit. Megpróbáltam neki tanácsot adni, de hát tudod, milyen nehéz az, amikor azt szeretném, hogy az a lány én legyek, akinek szerelmet vall?
...
Valahogy el tudtam képzelni, milyen is lehet az, de teljesen mégse, hiszen én még soha nem éltem át ilyet. Nem voltam még szerelmes.
...
Billel mi a helyzet?
...
Florence emlékezett rá, amikor izgatottan megmutattam neki az MSN címet az autogrammok mellett.
...
Beszéltem vele. Az „elesős lány”-nak hív, de legalább tudja, ki vagyok, mégha a nevemre nem is emlékszik. Kérdezte ma, hogy hányszor estem el 27-dike óta és mondtam, hogy csak egyszer, amin röhögött és azt mondta, ez rám vall.
...
Florence egészen biztosan nevetett, amikor elolvasta az üzenetemet.
...
Én megyek aludni, mert holnap gyakorlat lesz és nem akarok úgy elmenni, hogy elalszom a felén. Szia és vigyázz magadra, de most már tényleg!
...
Megígértem neki, hogy megpróbálom. Kikapcsoltam a laptopot és bámultam a sötétségbe. Ez a nap majdnem tökéletes volt, van egy új barátom, beszéltem Billel és Florence-szel, mi más kellene még?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése