Az elkövetkezendő pár napban még nem mehettem iskolába, de Linda minden délután eljött és segített nekem a házi feladatok megoldásában, valamint elmondta, miket is vettek a többiek órán, így nem maradtam le semmivel.
- Milyen az új osztály? - kérdeztem a baleset után egy héttel. Anya azt mondta, jövő héten már mehetek suliba, így érthető módon kíváncsi voltam.
- Egész rendesek, bár szerintem félnek tőlem. Gondolom, ők is hallottak a pofonokról.
Linda büszkén kihúzta magát, én pedig a szám elé tartottam a kezemet, hogy visszafojtsam a nevetésemet.
- Akkor jó helyünk lesz - mondtam csukladozva - majd mi leszünk azok, akiktől tartanak.
- Én azért inkább barátkozni szeretnék - jegyezte meg Linda.
- Én is, de tapasztalatból tudom, hogy nem olyan könnyű az.
Ebben egyetértettünk. Gyorsan megcsináltam az aznapi házi feladatot, majd megvacsoráztunk. Linda mindennap nálunk vacsorázott, anya nem engedte úgy haza, hogy nem evett semmit. Lindának köszönhetően én olyan voltam, mintha kicseréltek volna. Apa sokszor meg is jegyezte, hogy ha Florence most látna, rám sem ismerne. A régi ruháimat kidobtam, csak azokat hordtam, amiket Florence javasolt, sőt még tőle is elcsentem néhány ittfelejtett ruhadarabot. Rászántam magam és a derékig érő gyönyörű hajamat tépettre vágattam, amin a szüleim nagyon csodálkoztak, de elismerték, hogy jobban áll, mint a hosszú.
A következő hét hétfő reggelén iskolába mentem. Az új osztály tényleg nem volt olyan rossz, mint ahogy számítottam. Linda nem engedett maga mellé ülni senkit, foglalta a helyemet, így amikor beléptem a tanterembe, felém integetett és egy székre mutatott, amin a táskája pihent. Odamentem hozzá, ő levette a táskát és én lehuppantam a székre. Elővettem a tankönyveimet és a füzeteimet. Matek óránk volt, amit nem igazán kedveltem. Néha nem is értettem, miért kell ekkora hülyeséget tanulnom, de kénytelen voltam tanulni, ha nem akartam megbukni. Linda viszont szerette a matematikát és sokat segített nekem, amiért nagyon hálás voltam. Lefirkáltam a füzetembe a példát és a megoldást, majd kitéptem egy hátsó lapot és írtam egy pár sort Lindának, amit finoman a füzete alá csúsztattam.
...
Unalom. Alig várom, hogy hazamenjek, azt hiszem, mutatnom kéne neked valamit.
...
Érdeklődve olvasta, majd csillogó szemmel egy rövid kérdést írt a papírra.
...
Mit?
...
Gyorsan válaszoltam.
...
Ne sikíts fel az óra közepén, ha ezt elolvasod. A kölni koncerten megszereztem Bill MSN címét, de szerintem nem adhatom ki senkinek. Ő adta meg akkor, amikor autogrammot adott nekem.
...
Uralkodott magán, egy picit meglepődött, de igyekezett nyugodt arcot vágni. Inkább kíváncsinak tűnt.
...
Hogy ismerkedtetek meg? A Billét nem kérem, de ha a Tomé megvan, azt nem teheted meg velem, hogy nem adod ide. Kérlek, kérlek, kérlek.
...
Leírtam neki röviden a történetet.
...
Este nyolc körül elmentem innivalót venni, mert már nagyon ki voltam száradva, annyit énekeltem, pedig a koncert akkor még el sem kezdődött. Megtaláltam a büfét és futni kezdtem, de amilyen szerencsés vagyok egy lépcsőben elestem. Bill segített fel, persze először nem tudtam, hogy ki, csak amikor ránéztem az arcára. Gondolhatod, megszólalni sem bírtam. A koncert végén amikor aláírta a papíromat, ráfirkálta az MSN címét a lapra és úgy adta nekem ide. Még aznap éjszaka írtam neki azonnali üzenetet, amire válaszolt jelezve benne, hogy nem vagyok idióta, mert én finoman leírtam neki, hogy mekkora hülye vagyok. Nemrég újra beszéltem vele, megkérdezte hányszor estem el augusztus óta és amikor mondtam, hogy most engedtek ki a kórházból csak nevetett.
...
Linda mosolygott és magában motyogta:
- Tényleg jófej... A Tom címe? - suttogta nekem.
- Nem tudom - súgtam vissza - csak a Billét.
- Ha meglesz a Tomé, ugye megadod?
- Első dolgom lesz, persze csak miután engedélyt kértem, ezt remélem, megérted.
- Linda, Lotte, mi olyan érdekes, amit matematika órán kell megbeszélni? - kérdezte a matek tanár. Megráztuk a fejünket és inkább csendben maradtunk.
A többi tanóra is hasonlóan telt, kivéve, hogy az egykori osztályfőnököm megkérdezte, hogy vagyok és én elmondhattam, hogy remekül. Egész nap csak jegyzeteltünk és feleltünk. Kezdtem unni, még nem szoktam hozzá, hogy újra iskolába kell járni. Linda és én alig vártuk már a délutánt. Csigalassúsággal, de vége lett az utolsó órának is. Elsőként rohantunk ki a tanteremből, egyenesen futottunk a buszmegállóba, ahol éppen elindult a busz. Szaladtunk utána, de szerencsére a sofőr megállt, így fel tudtunk kapaszkodni a tömött járatra. Linda jegyet lyukasztott, nekem bérletem volt.
- Előbb hazamegyek lepakolni, oké? - mondta, amikor leszálltunk a buszról.
- Oké - egyeztem bele - majd jössz, ha tudsz.
Beléptem a házba. Anya a konyhában volt és a levest szedte ki egy tálba.
- Szia, anya - köszöntem, mire hátrafordult.
- Szia, Lotte. Mi újság? Mi volt a suliban?
- Unalom - válaszoltam - jegyzeteltünk, írtunk, feleltünk és eluntuk az életünket.
Ledobtam a táskámat az egyik székre és odaálltam anya mellé.
- Mi az ebéd?
- Húsleves, krumpli és hús. Sajnálom, nem volt időm különlegeset csinálni - védekezett - de ma elhúzódott a munkaidőm az oviban és a jövő héten pedig délutános leszek, úgyhogy akkor kénytelen leszel te főzni. Tudom, hogy eddig Florence megcsinálta, de mivel ő már nem lakik velünk... Meg kell tanulnod - mondta kelletlenül.
Összecsaptam a kezemet. Anya csak bámult rám.
- Én tudok - magyaráztam az értetlenkedését látva - figyeltem, amikor Florence csinálta, bár őt idegesítette.
Belenéztem a sütőben sülő húsra és egy jó ötletem támadt.
- Van itthon tejföl meg sajt? - kérdeztem.
Anya bólintott és elővette a sajtot meg a tejfölt. Kiöntöttem a tejfölt egy tálba, hozzákevertem egy nagyon kicsi tejszínt, majd lereszeltem a sajtot és azt is hozzáöntöttem. Tettem bele némi sót és egy kevés cukrot, hogy ne legyen olyan savanyú. Kinyitottam a sütőt, kihúztam a félig átsült húsokkal megrakott tepsit és ráborítottam az öntetet. Anya ámulva figyelte a ténykedésemet.
- Sajtos hús - vigyorogtam, amikor visszazártam a sütőajtót.
- Ez nem is jutott eszembe - mondta anya.
- Tegnap láttam a neten. Meg akartalak kérni, hogy csináld meg, csak elfelejtettem.
- Tudsz még mást is? Például a krumplival?
Anya felemelte a fazékról a fedőt, amiben a krumpli főtt. Nem akartam krumpli pürét, hiszen a hús úgyis tejfölös lesz.
- Persze, mondjuk ha tennél bele egy kis petrezselyemlevelet, egész más lenne.
Anya nem volt egy született szakács, de mindent megtett azért, hogy a főztje ehető legyen. Belejött a dologba és néha egész jó kajákat tudott csinálni, de valamikor nagyon elrontotta és olyankor rendelnünk kellett, vagy megettük azért, hogy ne bántsuk meg.
- Jó háziasszony leszel - mondta, amikor megpirítottam a petrezselyemleveleket.
Megvontam a vállamat. Segített nekem levenni a krumplival teli fazekat és belekeverte a petrezselyemlevelet. A húshoz én mentem oda, kíváncsi voltam, hogy sikerült. Az öntet nagyon szépen megpirult rajta, semmi kétségem nem volt afelől, hogy az íze is nagyon jó lesz.
Csendben ettünk, csak az óra ketyegett a falon. Anya néha-néha rápillantott, valószínűleg apát várta.
- Majd én elmosogatok - mondta, amikor a mosogató felé vittem a tányéromat - menj csak be.
- Köszi - hadartam és berohantam a szobába. Az első dolgom természetesen a laptop bekapcsolása volt, a második a poszterek kiragasztása. Miután mindet feltettem valamelyik falra vagy szekrényre, egészen otthonosan éreztem magam. Felmentem MSN-re, ahol Linda közölte, hogy nem tud átjönni, mert a nagymamája ma érkezett meg és az anyukája azt mondta, hogy ha lehet, ne jöjjön. Elmondtam neki, hogy megértem és semmi gond, de ő csak írta és írta a sűrű bocsánatkéréseket, majd hirtelen lelépett, mert a nagymamája hívta és beszélnie kellett vele. Nem zavart különösebben a dolog, csak így egyedül voltam egy kicsit. Megcsináltam a házi feladatokat, megtanultam másnapra a szóbeliket, majd elővettem a versesfüzetemet és írni kezdtem, mert eszembe jutott egy pár sor, amit feltétlenül le kellett írnom, hogy el ne felejtsem. Eltelt két óra. Sok lehúzás, satírozás és füzetlap kitépése után kész voltam a második tH-s versemmel.
Üdvözlet a szállodában
...
A 483-as szoba
Álmom édes otthona
Szívem gyakran húz oda
Rólad mesél minden bútora.
...
Képzeletben te is ott vagy
De nem értem, amit mondasz
Csak nézem az arcodat
És hallom a hangodat
...
Beszélj lassan, ne túl gyorsan
Nyisd ajkaid óvatosan
Ha te mindig velem tartasz
Nekem örökre szent maradsz
...
Azt mondod, halott szerelem
Hogy az legyen, nem engedem
Én melletted leszek
Fogom mindkét kezed
...
Segíts nekem repülni
A világot megváltani
Mert utánad nem lesz semmi
Ne engedj eltévedni
...
Te az vagy, ami én nem
Érzem, el fogsz hagyni engem
Napok jönnek és mennek
Egyedül maradok végleg
...
Halott vidék lakásom
Meggyötör a fájdalom
Te vagy minden bánatom
Menedékem a szép álom
...
Csend az éjszakában
Üdvözlet a szállodában
És ott leszek majd álmomban
Veled a 483-as szobában
...
Erre a versre méginkább büszke voltam, mint a legelsőre. A másik versem csak bemutatás, olyan vicces és egyszerű, mintha egy kisgyerek írta volna. Ez viszont szívből jött. Azt is észrevettem, hogy mindvégig Billre gondoltam, miközben írtam. Ezt nevetségesnek tartottam. Miért is gondoltam pont Billre? Ez abszurd. Kedvelem őt, de csak mint egy barátot és ő talán ezt sem viszonozza. Pár hét, esetleg egy-két hónap múlva egész biztos elfelejt, vagy egy kellemes emléke leszek, de nem több. Igazából nem bántott a dolog. Mióta Linda megjelent, nem vágytam annyira Bill barátságára, mint azelőtt. Nekem már ígyis több megadatott, mint a legtöbb rajongónak valaha, hiszen én írhatok Billnek MSN-en és ő a szavát adta, hogy mindig elolvassa majd az üzeneteimet, tehát nem lehet okom panaszra és úgy éreztem, nincs is miért panaszkodnom. Most minden tökéletes volt. Boldognak éreztem magam, kezdtem élvezni az életet.
A következő héten Lindával csak a suliban találkozhattam, mert a nagymamája még mindig náluk volt és Lindának figyelnie kellett rá, mert már nagyon öreg volt, de Linda szívesen gondozta őt. MSN-en persze mindennap beszéltünk, Linda egyre kíváncsibb lett Billt illetően, hiába mondtam neki, hogy még csak kétszer beszéltem vele, vagyis csak egyszer, a másik az azonnali üzenet-csere volt, de a barátnőmet ilyenekkel nem lehetett félrevezetni, pedig kivételesen az igazat mondtam.
...
Átmegyek, nem érdekel, személyesen csak elmondod
...
Ezt csütörtök este írta és rögtön ki is lépett MSN-ről. Nem láttam értelmét, hogy én is fent legyek, így kijelentkeztem. Fél óra múlva Linda a házunk nál volt. Nem hallottam, hogy kinyílt volna a kapu, csak anya hangjára lettem figyelmes, miközben rajzolgattam és a házimat írtam.
- Gyere be, Linda. Lotte a szobájában van.
Kinyitottam az ajtót és Linda elé siettem.
- Régen láttalak... - kezdtem, de közbevágott.
- Na, mi van Billel?
A kérdését anya is hallotta. Nem szólt, csak meglepetten nézett, de aztán eltűnt a szobája ajtaja mögött.
- Ezt jól megcsináltad... - motyogtam.
- Miért? - kérdezte, miközben berángattam a szobámba.
- Anya is hallotta - világosítottam fel - ő azt sem tudja, hogy ismerem Billt.
- Hoppá - vigyorgott - és akkor mi van?
- Az, hogy most kombinálni kezd és az első dolga, hogy elmondja Florence-nek... Florence pedig majd nekemesik, hogy miért nem mondtam el neki, holott nincs is mit elmondanom.
Linda nevetett, mintha nem is törődne az én hatalmas problémámmal, hogy miként magyarázom majd ki a nővéremnek a félreértést.
- A suliban egy szót se - mondtam neki - ígyis nagy bajban vagyok Florence miatt.
- Eddig se szóltam semmit - jegyezte meg, de azért bólintott.
miután Linda elment, felmentem MSN-re, mert tudtam, hogy úgysem kerülhetem el Florence kérdéseit. A nővérem azonban nem volt fent, így amilyen gyorsan csak tudtam, le is léptem.
Két perc sem telt el, a telefonom csörögni kezdett. Megnéztem a számot, de már akkor tudtam, ki keres. Nem is tévedtem, Florence volt.
- Igen? - kérdeztem ártatlanul.
Florence olyan gyorsan kezdett beszélni, hogy gyanítottam, talán levegőt sem vesz közben.
- Miért nem mondtad? Anyától kell megtudnom? Azt hittem, én leszek az első, aki megtudja, ha... Nem hiszem el! Képes voltál neki elmondani előbb? Sőt, azt hittem, el sem mondod neki. Hiszen te mondtad még a koncert után, hogy ne szóljak. Tőlem kérdezte, hogy ki az a Bill... Elmondtam neki annyit, amennyit tudtam, de... Óh, Lotte, hogy tehetted? Én is neked mondtam el először Johannest. Ráadásul neked ez a dolog még új, hiszen ő az első...
- Állj le, Florence - szakítottam félbe.
Nagy levegőt vett, de nem szólalt meg, így lehetőségem nyílt a magyarázkodásra.
- Az egész egy félreértés. Linda átjött és megkérdezte, mi van Billel, mert elmondtam neki, hogy tudom az MSN címét. Anya meghallotta a kérdést és egyből téves következtetést vont le, amit továbbadott neked. Tudtam, hogy ez lesz. Hidd el, semmiről nem maradtál le. Megígérem, hogy te leszel az első aki megtudja, ha az IWIW-es adatlapomra a „Családi állapot” mezőhöz kiírhatom hogy ”Kapcsolatban”. És amúgy ne várd, hogy Bill lesz majd az, akivel én valaha is együtt leszek.
Florence hallgatott, megemésztette a hallottakat, majd hirtelen megszólalt.
- Bocsánat, hogy rád támadtam, többet nem fordul elő. Bízhattam volna jobban benned. Ja és miért gondolod, hogy nem Bill lesz az? - kérdezte élénken.
Felnevettem az abszurd feltételezésen.
- Florence, nem is ismerem szinte. Bill maximum csak egy barát lehet, semmi több.
- Biztosez?
- Persze - vágtam rá és e pillanatban úgy is gondoltam.
- Csak mert nagyon élénk volt az arcod, amikor megmutattad azt a címet...
- Még szép, hogy élénk volt - fortyantam fel - hiszen csak az én papíromra írta rá, a többi lányéra nem.
- Na látod - szögezte le Florence. El tudtam képzelni, hogy most mekkora mosolyra húzza a száját - Mi van akkor, ha ő fog kezdeményezni?
- Azt sose tenné - mondtam egyből remélve, hogy meggyőzöm és nem kérdez többet.
- Te tudod - hagyta rám. Valószínűleg belefáradt a kérdezősködésbe és belátta, hogy nekem volt igazam a félreértést illetően. Elmondott még néhány kis semmiséget az egyetemről. Johannesre nem mertem rákérdezni, önként nem hozta fel, én meg nem akartam kellemetlen helyzetbe hozni. Végül elköszönt és letette a telefont. Jó érzéssel töltött el, hogy a csatát megnyertem.
Pár órával később azonban olyan volt, mintha vesztettem volna. Újra elgondolkodtam azon, amit már magamban egyszer végigjártam a koncertet követő éjszaka.
Bill viselkedése nem fért a fejemben, nem tudtam, miért tett olyat, amit nem szokott. Miért én voltam a kivétel? Az egyik üzenetében azt írta, megsajnált, és ez talán elég lenne ahhoz, hogy megadja az MSN címét? Az érvelése kezdett nagyonis gyanússá válni. Estére már úgy gondoltam, nem mondott nekem igazat és elhatároztam, hogy meg fogom tőle kérdezni. Ránéztem a szekrényemen függő poszterre, amin csak ő volt látható. Belenéztem a szemébe, és az elhatározásom még erősebbé vált. Meg kellett tudnom az igazat.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése