A napok teltek, az én bátorságom pedig egyre inkább csökkent. Szinte már-már meghátráltam a hatalmas feladat elől. Az sem könnyített a helyzetemen, hogy Billt soha nem láttam fent MSN-en, így a kérdezési lehetőségem is majdnem egyenlő volt a nullával. Írhattam volna neki azonnali üzenetet, de ezt jobban szerettem volna majdnem személyesen megbeszélni vele.
A jó hír viszont az volt számomra, hogy Lindát újra átengedték hozzánk, mert a nagymamáját hazavitték, így együtt tölthettük a délutánokat. Nézte, ahogy valami ehető dolgot készítek a konyhában, hiszen anya dolgozott, így rám hárult ez a feladat. Elmondtam neki, mekkora galibát okozott a véletlenül elejtett kérdésével, de ő csak vihogott. Tudtam, hogy ő sem hiszi el, hogy én és Bill még barátok sem vagyunk.
Kedd délután egy kisebb vita kerekedett közöttünk, a témája természetesen Bill és az MSN cím volt.
- A cím - csapott az asztalra úgy, ahogy egy ügyész tenné egy bírósági tárgyaláson - a cím döntő bizonyíték.
- Nem én kértem, hogy írja rá arra a nyomorult lapra! - fakadtam ki, mert már elegem volt abból, hogy két hete csak ezt hallottam Lindától.
- Tudom - mondta - nem is azt mondom, hogy te... Talán...
- Spekuláció - morogtam közbe, de nem figyelt rám. Az arca felragyogott, kissé álmodozó kifejezést öltött, majd nagyon lassan ejtette ki a szavakat, mintha maga sem hinné el azt, amit mond.
- Bill... akar... valamit tőled - bökte ki végül.
- Florence is mondta... Mi? Te tiszta hülye vagy? - kérdeztem inkább, mintsem állítottam, miután rájöttem, mit is jelentenek a szavai.
- Miért? - kérdezte - Hiszen csak a te papírodra van ráírva az a cím. Ennyi erővel a telefonszámát is simán megadhatta volna.
- Linda, ezt most fejezzük be szerintem - próbáltam másfelé terelni a szót, de Lindát nagyon nehéz volt leállítani, ha belejött a fantáziálgatásba.
- Ha megadta volna a telefonszámát, nem kéne arra várnod, hogy fellépjen MSN-re, hiszen nincs sok ideje, és ha van, azt inkább alvással tölti. Szóval... akkor bátran felhívhatnád, beszélhetnél vele, lehet, hogy ő is közvetlenebb lenne, mivel hallaná a hangodat, te pedig az övét... Ha én és Tom lennénk így... - tette hozzá egy hatalmas sóhaj kíséretében.
Nem szóltam semmit, kíváncsi voltam, mit hoz ki a dologból a legvégén, de a fantáziája kezdett egyre inkább eltávolodni a valóságtól.
- Tegyük fel, ha ő egyszer azt mondaná neked, mikor MSN-en beszéltek, hogy add meg neki a telefonszámodat. Ahogy ismerlek úgy reagálnál, hogy elkérnéd előtte az övét. Ő megadná, majd megadnád neki te is... Aztán felhívna, mert szeretné újra hallani a hangodat...
- De miért is?
- Hát azért, amit az elején már elmondtam, hogy akar tőled valamit. Jó emberismerő vagyok, higgy már nekem.
- Azt mondta, megsajnált, amikor elestem és.. mert olyan elhagyatott voltam... - szóltam közbe.
- Épp ez az! - kiáltotta Linda - Nem érted? Ez olyan általános indok! Billtől azért többet vártam.
- Linda, belőled nagyon jó történetíró lenne - mosolyogtam, mert már nem tudtam mit lépni a logikusan felépített érvelésére.
- Tudom - mondta - néha megpróbálkozom egy-egy sztorival, általában nagyon jól sikerülnek. Párat majd áthozok egyszer és megmutatom, persze csak azután, hogy lefordítottam őket. Hajjaj, nem lesz kis munka. Most hogy így mondod, lehet hogy megírom a te történetedet is, persze úgy, ahogy én képzelem a végét.
- Oh, ne - vetettem közbe.
- De inkább a sajátomat fogom megírni úgy, mint én és Tom... Persze beleírlak téged és Billt is.
- Linda, nagy ábrándokban élsz. Szeretnéd ha én és Bill többek lennénk, mint barátok, de azt kell hogy mondjam, még barátok sem vagyunk.
- Ezt már említetted - szólt vidáman - és ha jól emlékszem, erre is elmondtam az érveimet. Bill félős, ennyi az egész. Te pedig egyáltalán nem bízol magadban, szintén félős vagy, valamint lehetetlennek tartod, hogy valaki pont téged nézzen ki a tömegből, ráadásul pont Bill. Mi van, ha most ő és Tom ugyanerről vitáznak?
- Kizárt - vágtam rá egyből - rengeteg dolguk van.
- Viszont mindent elmondanak egymásnak. Ha ismernénk Tomot, kiderülne, hogy Bill mit gondol rólad. A fenébe, hogy erről nem ír a blogbejegyzéseiben, pedig mindennap elolvasom. Kiszedem Billből, ha addig élek is.
- És mégis hogy akarod csinálni? - kérdeztem őszinte érdeklődéssel.
Valóban érdekelt, mit forgat a fejében Linda és a válasza mint mindig, most is alaposan végiggondolt és tervszerű volt.
- A terv sajnos csak úgy működik, ha én is itt vagyok, tehát csak feltételesen tudok róla beszélni. Szóval, ha Bill egyszer feljön MSN-re. Elkezdesz beszélni vele, majd azt mondod, hogy egy kicsit el kell menned, de hamarosan jössz. Ő természetesen azt mondja, hogy oké. Azonban te nem mész el, hanem átadod a laptopot nekem. Egy ideig nem írok, hogy a látszat meglegyen. Én majd küldök neki egy ablakrezgetést - véletlenül - amire biztosan fel fog figyelni és megkérdezi majd, hogy miért küldted. Én sűrű bocsánatkérések mellett elmagyarázom, hogy te még nem értél vissza, én a barátnőd vagyok. Kérdezgetem, hogy tényleg ő-e az igazi Bill és hasonlók, de megnyugtatom, hogy nem fogom felvenni MSN-re és nem zaklatom. Ő valószínűleg válaszolni is fog és egy idő után - mivel ismerlek téged - meg fog nyílni előttem és hidd el, hogy mindent elmond majd nekem és még tanácsot is kérni fog tőlem.
Amíg Linda beszélt, rájöttem, hogy hatalmas fantáziával rendelkezik, de a terve kudarcra van ítélve. Billt nem láttam két hete MSN-en és ki tudja, mikor lesz fent újra.
- Oké - hagytam rá végül mert tudtam, hogy ezt a választ akarja hallani. Ettől persze teljesen felpörgött és méginkább tervezgetni kezdett, de arra már nem figyeltem.
-... és természetesen engem is meghívtok majd...
Nem is tudtam, miről beszél, de ő csak folytatta a monológját, így én zavartalanul olvashattam.
- Lotte, van itt valahol papír és Toll? - kérdezte pár perc múlva.
- A fiókban - feleltem, fel sem nézve a könyvből.
- Kösz - mondta és hallottam, hogy kinyitja a fiókot, kutat benne, majd visszazárja. Másodpercekkel később már a toll finoman sercegett a papírlapon.
Én tovább olvastam, de már nem tudtam annyira figyelni a könyv történetére. Egyre inkább érdekelni kezdett, hogy Linda mit írhat olyan gyorsan.
- Mit írsz? - kérdeztem, felpillantva a könyvből.
- A történetet, amiről beszéltünk - mondta, de közben folyamatosan írt - A saját történetemet, ami rólam és Tomról szól - tette hozzá, mert összevontam a szemöldökömet és megpróbáltam csúnyán nézni.
- Ja, értem - megkönnyebbülten sóhajtottam és ismét a könyv felé fordultam - amúgy hidd el, sokszor meg akartam kérdezni Billtől, miért viselkedik velem másként és nekem is gyanús volt a magyarázata a sajnálattal kapcsolatban.
- És nem kérdezted meg? - most Linda nézett fel az írásából. A pupillája csodálkozva kitágult.
- Nem - vallottam be - elszállt a bátorságom...
- Ó, te jó isten! - fakadt ki - én éljem a te életedet is?
- Miért kéne? - kérdeztem.
- Természetesen én meg fogom Billtől kérdezni - válaszolta - úgy, mintha te írnál.
- Mi? Mit akarsz? Ne! Meg ne merd tenni! - rémüldöztem és lecsaptam a könyvet az ágyra.
Nem lepődött meg a reakciómon. Nyugodtan letette a tollat a papírra és felnézett. Nagyon komolyan beszélt.
- De igen, meg fogom tenni. Neked segítség kell ahhoz, hogy élni tudd az életedet. Csak segítek benne.
- Eddig se kellett - világítottam rá a lényegre - tökéletes volt...
- Azt hiszed? - kérdezte, mert érezte, hogy nem mondok igazat.
- Igen... azt hiszem...
- Nem azóta lett véletlenül ennyire tökéletes, amióta találkoztál Billel? Sőt, nem azóta vagytok ennyire jóban a nővéreddel is?
- Florence-szel kicsit előbb kibékültünk - ellenkeztem, de tudtam, hogy abban, amit Linda mond, van némi igazság.
Az igaz, hogy Florence és közöttem rendeződött a viszony, de az nem sokkal a születésnapom előtt történt, amikor a koncertre mentünk, már olyanok voltunk majdnem, mint két barátnő. Barátokká igazából a kölcsönös fogadásunk után váltunk, amikor megígértem neki, hogy nem szólok anyáéknak Johannesról és ő is megígérte, hogy nem ejt szót Billről.
- Tudtam én - lelkesedett Linda, pedig egy szót sem szóltam arról, éppen mi jár a fejemben.
- Honnan?
- Elmesélted, hogy megígértetted a nővéreddel, hogy nem szól a szüleidnek Billről. Miért is ígértetted ezt meg vele?
- Nem tudom - böktem ki őszintén.
És valóban, tényleg fogalmam sem volt, miért is tettem. Elvégre Florence bátran beszélhetett volna anyáéknak Billről, hiszen nem mondott volna sokkal többet, mint amennyit én elmondtam, hiszen megemlítettem anyának, hogy leestem a lépcsőn és Bill segített fel. Az MSN cím már csak mellékes dolog lett volna, elvégre Bill elfoglalt ember, szinte soha nincs fent, így anyáékat se zavarta volna a dolog, ha említésre kerül.
- Lehet, hogy most már elmondom anyának a teljes igazságot, hogy ne éljen félreértésben - határoztam el.
- Milyen igazságot? - kérdezte kíváncsian Linda, aki közben újra írni kezdett.
- Az MSN címet meg mindent - mondtam. - Megbocsátasz egy pillanatra?
Meg sem vártam a válaszát, már szaladtam is ki a szobából. Végigfutottam a lakásban, de anyát nem találtam sehol. Végül az udvaron akadtam rá. A közös teraszon üldögélt egy könyvet olvasva, a kinti lámpa világított neki.
- Anya? - szóltam, amikor odaértem mellé. Leültem a vele szemközti székre.
- Tessék? - kérdezte és félretette a könyvet - Baj van?
- Dehogy - mondtam - minden a legnagyobb rendben van. Mondani akartam valamit. Emlékszel arra, amikor Florence-nek elmesélted, hogy mit is hallottál Lindától? A kérdésére gondolok.
- Jaj, igen. A Kaulitz fiúval kapcsolatban, ugye?
- Igen - helyeseltem. A „Kaulitz fiú” olyan idegen kifejezés volt számomra, de azért nem tettem szóvá.
- Mi van vele? - érdeklődött anya.
- Nem mondtam el valamit róla. A koncert után ő megadta nekem az MSN címét...
- OH, Florence ezt is említette - nevetett anya - mindent elmondott, amit ő tudott. Beszélt veled, erről is tudok, mert utána visszahívott engem, hogy félreértés volt az egész és Bill nem a barátod, vagy nevezd, ahogy akarod.
Megkönnyebbültem. Tehát anyának nem kell magyaráznom semmit. Nem hozta fel a dolgot, hogy miért nem közöltem ezt vele a koncert után, így nyugodtan visszasétálhattam a szobámba, ahol Linda még mindig a történetén dolgozott.
- Hogy haladsz? - kérdeztem, és a válla fölött belenéztem az írásába. Nem takarta el előlem, tehát nem haragudott meg az előbbi kis nézeteltérésünk miatt.
- Remekül, csak lassan, mivel gondom van a német fogalmazással - mondta és felemelte a papírt, ami alatt már jó néhány teleírt lap feküdt - azt hiszem, hazamegyek és otthon folytatom, mert ha tovább írom, nem tudom majd abbahagyni, akkor pedig itt éjszakázom.
- Maradhatnál - kezdtem, de közbevágott
- Azt nem lehet, iskola van és még semmit nem tanultam.
- Persze - hagytam rá. - Ha kész a sztori, ugye elolvashatom?
- Természetesen - ezt úgy mondta, mintha valami teljesen nyilvánvaló dolgot kérdeztem volna tőle. - Te leszel az első és egyetlen ember aki elolvashatja.
- Megtisztelő - mondtam és visszaültem a könyvemhez, amit nemrég olyan hevesen lecsaptam.
Linda felállt, összeszedte a papírokat és a táskájába tette őket.
- Én tényleg megyek, anya keresni fog - búcsúzott és kisétált a szobából.
Hallottam, hogy becsapódott az ajtó és másodpercekkel később már az utcáról hallatszottak a lépései.
Feladtam, úgy gondoltam, Lindával nem érdemes vitatkozni semmiről. Hiába tudtam, hogy nekem van igazam, Linda olyan hatást gyakorolt rám, hogy úgy éreztem, neki van teljes mértékben igaza. Ránéztem a Tokio Hoteles posztereimre és kedvem lett volna mindet egytől egyig leszakítani a helyükről, hogy ne kelljen Bill szemébe néznem, ne kelljen bámulnom az arcát, mert ha az arcára néztem, egyből arra gondoltam, amit Linda és korábban Florence is állított - Bill akar tőlem valamit, vagy esetleg ő fog kezdeményezni. Ez a gondolat mindig felidegesített. Mérges voltam amiatt, hogy senki nem értette az én ésszerű érvelésemet, mintha a falnak beszéltem volna akárhányszor említettem Lindának vagy Florence-nek, hogy a mi párosunk egyszerűen fizikai képtelenség lenne, de ők csak elnéztek a próbálkozásaim fölött és állították a magukét. Meg voltam győződve arról, hogy anyának is megvan a saját véleménye a dologról, de nekem nem fejtette ki - szerencsére.
Sokszor láttam, hogy amikor rám néz, elgondolkodik, kicsit mosolyog, mintha megváltozott volna rajtam valami. Nem tudtam rájönni, mi lehetett az, így egy idő után nem is foglalkoztam vele. Azért bosszantott az a kíváncsi nézése, de nem kérdeztem rá, ő meg nem hozta szóba.
Péntek este bekopogott a szobámba. Én az ágyon feküdtem és olvastam, a zene halkan szólt a számítógépről mellettem.
- Bejöhetek? - kérdezte óvatosan.
- Aha - válaszoltam és félretettem a könyvet.
Anya belépett a szobába és becsukta az ajtót.
- Holnap megyünk Florence-hez - közölte a jó hírt.
Ennek nagyon megörültem. A nővéremet egy hónapja nem láttam. Nem tűnt hosszú időnek Linda mellett, szinte észre sem vettem, hogy már október volt.
- Ez nagyon jó! - lelkendeztem - Mikor indulunk? Csak te és én?
- Apa is jön - válaszolta anya - Holnap reggel.
Felpattantam és ugrálni kezdtem az ágyon. Pár centin múlott, hogy nem léptem rá a laptopomra, de anya még időben elvette és inkább az asztalra tette.
- Próbálj meg holnap korán felkelni - mosolygott anya, amikor kissé lenyugodtam.
- Oké, hánykor?
- Azért ne hajnalban - nevetett és az ajtó felé indult - Florence nem tud a látogatásunkról, ne szólj neki.
Megígértem, hogy nem teszem, pedig először pont arra gondoltam, hogy azonnal szólok Florence-nek, de mivel anya meglepetését nem akartam elrontani, így nem tettem meg.
Szombaton természetesen én voltam az első, aki felébredt. Csendben felöltöztem, megreggeliztem, majd a szobámban próbáltam a hajamból valami frizurát kihozni. A tépett haj ennyiből nagy hátrány, hiszen ha az ember forgolódik éjszaka, a haja könnyedén szénakazallá változhat pont úgy,ahogy az enyém. Valami nagyon jó hajat akartam, mivel Florence hosszú hajjal látott utoljára. Hajvasaló, némi hajfixáló, hajhab és hajlakk segítségével aztán elkészült a remekmű, ami nem volt mestermunka ugyan, de ha belenéztem a tükörbe, már egy embert láttam magam előtt, nem pedig egy majmot.
- Na indulhatunk? - kérdezte anya, amikor kiléptem a szobából.
- Persze - válaszoltam.
- Hosszú lesz az út. Eltetted az MP4 lejátszódat? Tudom, hogy nem bírod zene nélkül az utazásokat.
- Igen, de itt a laptop is.
- Azt meg minek hozod? - kérdezte apa - Öreg már az a gép, nem kéne annyit hajtani.
- Még bírja - vontam vállat és kimentem a kocsihoz. Becsusszantam a hátsó ülésre, a laptoptáskámat magam mellé raktam.
Nemsokára anyáék is megérkeztek. Az, hogy ki is vezessen, kicsit nehéz döntés volt. Végül elhatározták, hogy versenyt futnak az autóig, és aki nyer, az vezet. Apa volt a gyorsabb, így ő sugárzó mosollyal ült be a volán mögé, míg anya kicsit savanyú arccal foglalt helyet az anyósülésen. Mosolyogtam a játékosságukon.
- Induljunk - szólt anya, mire apa felbőgette a motort és már száguldottunk is, persze a megengedett sebességhatáron belül.
Nem akartam zenét hallgatni, így elővettem a laptopomat, amihez USB-s modem is tartozott, remek mobil internettel. Csodálkoztam azon, hogy ez az ősöreg gép felismeri a modemet, de szerencsém volt. Lassan igaz, de azért bejött a levelezőprogram, így meg tudtam nézni az e-maileimet. A lélegzetem is elakadt, amikor megláttam, ki küldött nekem levelet. A levél feladója Bill volt. Izgatottan nyitottam meg a küldeményt, de csalódottságomra abban semmi nem volt. Már éppen be akartam zárni, amikor megakadt a szemem egy linken. Elolvastam a hozzá tartozó automatikus utasítást, miszerint a levél óriásmellékletet tartalmaz, ami innen letölthető. Ez már kezdett érdekelni. Mit küldhetett nekem Bill? Megnyitottam a linket, majd lementettem a tömörített mappát. Amikor kicsomagoltam a fájlokat és rájuk pillantottam, velőtrázóan felsikoltottam. Apa ijedtében félrerántotta a kormányt, anya pedig kiabálni kezdett, hogy le fogunk csúszni az útról.
- Mi történt? - néztek hátra ijedten, amikor a kocsi már az út mellett parkolt.
- Elküldte... elküldte nekem... az új albumot - nyögtem ki végül. A Humanoid album október 2-án jelent meg, azaz egy nappal azelőtt, hogy én megkaptam. Bill tehát szinte azonnal küldte, ahogy piacra dobták.
Anya értette, hogy Billre célzok, így ő megnyugodott, de apa csak morgolódott, látszólag nem élvezte az atrakciót, miszerint a kocsi kis híján az árokba csúszott. Káromkodva ismét beindította a motort és az út elkövetkezendő részében nem méltatott szóra minket. Én egészen szegedig hallgattam az új számokat, amik nagyon tetszettek. Írtam egy SMS-t Lindának, hogy ha hazamegyek, jöjjön át, mert mutatok neki valamit. Ő erre felhívott, de én egy szót sem mondtam neki, elérve azt, hogy sértődötten tegye le a telefont. - Nem baj, majd megnyugszik - gondoltam és mosolyogva visszapörgettem a számlistát az elejére.
- Megérkeztünk - szólalt meg apa, jó néhány óra múlva. Egy csinos kis társasház előtt parkoltunk, ami külsejében cseppet sem tért el a mellette magasodó ugyanolyan épületektől. Csalódott lettem. Azt hittem, hogy Florence lakása különlegesebb lesz.
- Nem festheti rózsaszínre a külsejét, mert nem csak ő lakik benne - nevetett anya, aki szemlátomást olvasott a gondolataimban.
Ez tényleg igaz volt, ebbe bele sem gondoltam. A táskámat a vállamra véve követtem anyáékat a ház bejáratához, majd a lifthez. Felmentünk a harmadik, azaz utolsó emeletre. Az előtérben három ajtó volt egymástól elég távol. A szemben lévő fal csak üvegből volt, előtte cserépben szobanövények sorakoztak. Kényelmes kanapék és apró asztalkák foglaltak helyet az előtér közepén, az asztalkákon kicsi lámpák voltak elhelyezve, amik esténként remek hangulatvilágítást biztosítottak. Én csak nézelődtem, észre sem vettem, hogy anyáék elindultak a tőlünk legtávolabb eső ajtóhoz.
- Lotte, nem jössz? - fordult vissza anya.
- Ja, de, de... megyek.
Futólépésben utólértem őket, így mind a hárman az ajtóban álltunk, amikor apa keze finoman hozzá ért a csengőhöz. Nagyon szép dallamot játszott, mintha kicsit ismerős lett volna.
- Megyek már! - hallatszott bentről Florence kiabálása, mivel apa már harmadjára nyomta meg a csengőt.
- Itt vagyok, mi a... Anya! Apa! Lotte!
Florence sikkantott, majd félreugrott, hogy beengedjen minket. Nem volt időm körülnézni, a karjai körbezártak, eltakarva előlem mindent.
- Hogy vagy? Ugye, jól? Hadd nézzelek!
Eltartott magától, de ujjai még mindig szorosan kulcsolódtak a csuklómra.
- De régen láttalak! - lelkendezett tovább. Az arca mosolygott, ahogy elengedett.
- Csak egy hónapja - emlékeztettem - mentél el több időre is a barátaiddal.
Nem esett rosszul neki a válaszom, tudta, hogy igazam van.
- Igen, tudom - vallotta be - de az akkor volt, nos... amikor...
- Oké, hagyjuk - nevettem és megöleltem - de hadd nézzek csak körbe.
- Csak tessék - mondta, karjával invitáló mozdulatokat téve, majd apa nyakába ugrott és nem figyelt rám, így én nyugodtan nézelődhettem.
A lakás berendezése teljes mértékben Florence stílusát tükrözte. A falak világos barackszínben pompáztak a lakás minden helyiségében, a mérnöki pontossággal elhelyezett apró kis dísztárgyak mindenhol megtalálhatóak voltak. Persze ezeknek értelme nem volt, de jól néztek ki. Florence különösen szerette őket. A nappali közepén falméretű tükör kapott helyet. Ez hatalmas volt az otthoni állótükrömhöz képest, amit Florence-től kaptam nemsokkal a költözése előtt. A lakás nem volt túl nagy, ezért nem akarta hozni a tükröt, ami így az én szobámban végezte, de álmomban sem gondoltam volna, hogy egy ötször akkorát szerez be magának. Miután képes voltam otthagyni a falméretű tükröt, bementem a pici hálószobába. Florence ruhái szépen, rendezetten sorakoztak a nyitott szekrényben, a szekrény ajtaján rózsaszín keretes tükör lógott. Egy apró fésülködőasztal állt a sarokban, rajta a legkülönfélébb smink- és kozmetikai termékek foglaltak helyet. Az ablaknál egy íróasztal volt található, amin Florence nyitott laptopja hevert. Épp az e-maileit nézegette, amikor becsöngettünk hozzá, a böngésző még meg volt nyitva. Furdalt a kíváncsiság, de nem néztem bele a leveleibe. Gyorsan kirohantam a szobából, hogy véletlenül se tegyek olyat, amit később megbánnék. A fürdőszobát vettem célba. Amikor beléptem olyan volt, mintha egy kisebb drogériába csöppentem volna. A nővérem a fél bőröndnyi kozmetikai szerét elhozta otthonról, még rendesen be is vásárolt mellé. Három polcot rakott tele mindenféle szépségápolási cikkel, emellett a kézmosó csap alatt még volt egy kulccsal nyitható szekrény is, ami éppen be volt zárva, így abba nem tudtam belenézni.
A konyhából még hallottam a beszélgetést, így visszamentem a társasághoz. A kicsi étkezőasztalnál ült anya és apa, Florence a falnál állt és magyarázott nekik. Amikor meglátott, felém fordult.
- Na, hogy tetszik a lakás?
- A te stílusod, körül-belül erre számítottam.
Nevetett, nem sok hiányzott ahhoz, hogy hanyatt vágódjon a padlón, annyira erősen rázkódott a kacagástól.
- Mi is megnézhetünk mindent? - kérdezte anya.
Florence küzdött a nevetéssel, ami végül abbamaradt és könnyes szemmel bólintott.
Amikor anyáék már nem látták, az arca hirtelen nagyon komoly lett.
- Örülök, hogy nincs semmi bajod - mondta.
- Hiszen jól vagyok - mosolyogtam, nem értettem, miért hozta fel ezt a témát.
Elsimította a szemébe lógó hajfürtjeit. Most vettem csak észre, hogy a sok-sok réteg szemfesték alatt a testvérem szemei igencsak vörösek.
- Florence, mi a baj? - kérdeztem, mivel gondoltam, hogy ezt a vörösséget sírás okozta. Méghozzá nem is kevés.
Megdörzsölte a szemét, amitől elkenődött a festék.
- A francba - morogta és a mosogatóhoz lépett, hogy lemossa. Figyelmen kívül hagyta a kérdésemet, így megismételtem azt.
- Mi a baj?
- Baj van? - kérdezett vissza, még mindig a festékkel küzdve.
- Veled van baj, Florence - állítottam - Te sírtál.
- Semmiség - legyintett. Végre sikerült eltűntetnie a szemfestéket, de így mindkét szeme nagyon duzzadtnak tűnt.
- Flor, ez nem jó. Látom rajtad, hogy valami nincs rendben.
Feladta, ezt a csatát is megnyertem. Mérgesen dobbantott egyet, majd ennyit mondott:
- Johannes.
Meglepődtem. Johannes volt az a fiú, akivel Florence még Kölnben ismerkedett meg, mialatt én a Tokio Hotel koncerten tomboltam.
- Elmondta a lánynak, hogy... - kezdtem, de megelőzött.
- Nem, dehogy. Más a helyzet.
- Hát akkor? - kérdeztem értetlenül. Pár hete Florence azt mondta, hogy Johannesszel ők csak barátok lehetnek, mivel a fiú mást szeret. Most akkor mi is van? Kezdtem elveszteni a fonalat.
- Beszélnem kéne vele - kezdte Florence megtörten - nem érdekel, én elmondok neki mindent, mert ezt így nem bírom tovább.
- Annyira komoly az ügy? - érdeklődtem, bár tudtam a választ. Ha Florence ennyire halkan és csendben beszélt, az komoly dolgot jelentett.
Beszámolt nekem mindenről. Feszengve hallgattam, mivel olyan érzésekről beszélt, amiket én még soha nem éreztem és egyáltalán el sem tudtam képzelni. Számomra felfoghatatlan volt, hogy miként tudott beleszeretni egy teljesen idegen fiúba. Szóvá is tettem ezt neki, amire kissé hisztérikusan kezdte el magyarázni, hogy ez nem attól függ, hogy ismerem-e az illetőt, vagy sem.
- És a nap végére már egész jó barátok lettünk - tette hozzá - emlékszel? Mondtam is neked, hogy moziban voltunk, meg...
- Nekem nem mondtad - helyesbítettem - anyának mondtad, hogy moziban voltál, meg kávézóban ettél. Azt nem említetted, hogy vele. Én csak sejtettem.
- Jól van, oké! - hisztizett egy kicsit és a hajába túrt
- Hé, nem kell úgy kiakadni - próbáltam nyugtatni - segítek neked, jó?
Kissé megnyugodott, mély levegőt vett és kíváncsian rám nézett.
- Hogy akarsz nekem segíteni?
- Felhasználom a kapcsolataimat - mosolyogtam, bár fogalmam sem volt, miről is beszélek. Ő azonban megnyugodott, mert sejtett, vagy nagyon félreértett valamit.
- Billtől kérsz segítséget, mi? - vigyorgott és minden kétség teljesen eltűnt az arcáról.
Ettől aztán nagyon meglepődtem. Én csak megnyugtatásnak szántam a dolgot, de ő halálosan komolyan vette. És most, hogy belegondoltam, talán tényleg kérhetnék Billtől egy szívességet. Természetesen, mint ahogy ez ilyenkor nálam lenni szokott, egy pillanatra ismét nagyon jó kedvem volt, de aztán eszembe jutott, hogy Bill csak kinevetne, vagy még rosszabb, de abba nem is gondoltam bele inkább. Pedig ismerhetném már annyira, hogy tudjam, ő nem olyan.
- Megpróbálhatom - mondtam lassan és bizonytalanul, mire a nővérem arca vidám lett. Ezt látva nem volt szívem hozzátenni, hogy ne reménykedjen semmi eredményben.
Közben anya és apa visszatértek a nézelődésből és gratuláltak Florence-nek a remek berendezésért. Kicsit még beszélgettünk, de többnyire olyan dolgokról, amik engem annyira nem érdekeltek. Én ehelyett Florence gondjain rágódtam és elhatároztam, hogy valamiképpen segítenem kell neki. Igaz, hogy fogalmam sem volt arról, miként is vigyem véghez a tervemet, de nálam csak az elhatározás volt a lényeg.
- Indulunk, Lotte - csendült anya hangja, bő fél órával később.
- Már is mennünk kell? - néztem fel bambán.
- Haza is kell érnünk - világosított fel apa.
- Tényleg - morogtam és feltápászkodtam a székről.
Elbúcsúztunk Florence-től, aki vidáman kísért le minket az autóig. Jelentőségteljesen rám nézett, de szerencsére apáék nem vették észre.
A kocsiban erőt vettem magamon és MSN-en ráírtam Lindára, hogy megnyugtassam és kibékítsem a reggeli kis incidens miatt. Kárpótlásul elküldtem neki azt a tömörített fájlt, amit én kaptam Billtől. Természetesen nagyon megörült, és ezután már nem is hozta szóba a reggel történteket. Jó volt újra beszélni vele, pedig tegnap, sőt tegnapelőtt is beszéltünk, de ez a reggeli kis sértődés rányomta a bélyegét az egész napomra, elvégre Linda volt az egyetlen barátom. Persze nem volt ez nagy összeveszés, sőt még annak sem lehetett mondani, csak megsértődött egy kicsit, de már minden rendben volt.
Amikor megtudta, hogy Billtől kaptam az albumot, nem kerülhettem el a találgatásainak áradatát, ami rendszerint arra a megállapítására próbált rámutatni, hogy Bill igenis akar valamit, csak nem tudja, mivel fejezze ki magát és ezt látja a legjobb megoldásnak. Megkaptam a tanácsait is, hogy írjak Billnek, biztosítsam róla, hogy nincs mitől tartania. Nem jöttem zavarba ezektől a tanácsoktól, Lindától megszokott volt az ilyen. Lényegében már fel sem vettem. Linda közben teljesen elfelejtkezett a nemrégiben összeállított tervéről, miszerint ő fogja kiszedni Billből a dolgot, én meg nem emlékeztettem rá, mert azzal csak én jártam volna rosszul. Egész úton beszéltünk. Ódákat zengett az új albumról, mindegyik számot külön elemezte, de kitért egy apró dologra, ami eddig elkerülte a figyelmemet.
Az angol verzió csak 6-án jelenik meg. Ezt már nagyon nem értem. Bill elküldte volna neked a megjelenés előtt? De hát az hogy lehet?
Én nem figyeltem az album megjelenésének pontos dátumát, arra emlékeztem, hogy a német változat Európában október 2-án jelenik meg. Az angolban nem voltam biztos. Márpedig 30 számot kaptam, tehát dupla albumot.
Lehet, hogy elnézte...
Keztem efelől meggyőződni, de ha ez igaz, Bill óriási hibát vétett, hiszen megszegte a kiadási törvényeket és minden hasonló jogszabályt. A frász kapott el, ha ebbe belegondoltam. Mi van, ha kiderül, hogy Bill kinek Miket küldözget e-mailben? Hogy jutott eszébe egyáltalán ilyesmi? És már megint miért pont én vagyok az a kivétel? A kérdéseim csak gyűltek és gyűltek. Arra gondoltam, hogy leírom őket egy füzetbe, és kérvény formájában benyújtom Billnek. Elképzeltem, milyen arcot is vágna. Meglepődne? Dühös lenne? Vagy egész egyszerűen talán mégis leírná, mit is gondol rólam?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése