BILLANGÓ - A szívek viharában 6. fejezet - MSN

Pontosan nem tudom, mikorra értünk haza. Amikor befordultunk az utcánkba, elraktam a laptopot meg az összes cuccomat és kifelé bámultam az ablakon. Az eső esett, az ég szürke volt. Teljesen lehangolt. Alig vártam, hogy végre a szobámban lehessek és folytathassam Lindával a beszélgetésünket. Amikor megálltunk a házunk előtt, elsőnek pattantam ki az autóból, rohantam  fel az emeletre, és amikor felértem, elég nagy lendülettel nekivágódtam  az ajtónak. Még szép, hogy a kulcs anyánál volt, így nem ért semmit a nagy sietségem, meg kellett várnom, amíg anya felért. Babrált még egy kicsit a kulccsal, de végül sikeresen kinyitotta az ajtót. Berontottam a lakásba és egyenesen a szobám felé vettem az irányt. Ott átöltöztem, majd a készenlétbe rakott laptoppal a kezemben leültem az ágyra és vártam, hogy Linda észrevegye, hogy ismét elérhető vagyok és írjon valamit. Csak annyit írt, hogy mennie kell, mert van egy kis dolga, de amint teheti, jön vissza. Csalódottan néztem a partnerlistát, annyira beszélni akartam valakivel, de éppen senki sem volt fent, nem mintha abból az öt-hat emberből nagy lett volna a választék.
- Ó, Linda, miért most kellett elmenned... - motyogtam és letettem az MSN ablakot kis méretbe.
Felnéztem a fórum oldalakra, de nem volt semmi érdekes, sok helyre még az én koncert-beszámolóm óta nem írt senki. Megpróbálkoztam a versírással, hátha most kapok valami ihletet, de nem sikerült, így el sem mentettem az elkészült borzalmat, amit kivételesen a laptopomon próbáltam írni.
- Francba - morogtam, miközben kiléptem a Word-ből - ez a nap se a legjobb.
Nem is figyeltem, hogy közben írt nekem valaki. Meg sem kellett nyitnom az ablakot, már tudtam, hogy ki az. El sem olvastam, mit írt, hanem gyorsan gépelni kezdtem.
...
Köszönöm a számokat, nagyon jók, egyszerűen hihetetlenek vagytok. Valami miatt viszont kissé ideges vagyok. Az angol album nem 6-án fog megjelenni? Bill, ha ez így van, hatalmas hibát vétettél! Megszegted a nem tudom milyen törvényt, meg egy csomó jogszabályt, miattam nem kellene kockáztatnod, nem ér ennyit, én meg tudtam volna venni az albumot, nehogy emiatt ebből valami gondod legyen, én... én... azért... nagyon köszönöm...
...
Ezt egy lélegzetvétel alatt leírtam és el is küldtem neki.
..
Oh
...
Érkezett a rövid válasz, ami még folytatódott.
...
Nem szegtem meg semmit addig, amíg Dave vagy a többiek nem tudják meg a dolgot. Bízom benne, hogy nem árulsz el.
...
Felháborodva kértem ki magamnak ezt a feltételezést.
...
Már hogy képzelsz ilyet? Soha nem tenném!
...
Írt egy mosolygó fejet, majd picit várt, mielőtt folytatta volna.
...
Pont olyan vagy, amilyennek képzellek...
...
Ezt nem igazán értettem. Elgondolkodtam, mire értheti, de nem jutottam döntésre, így megkérdeztem. Nem sokat kellett várnom a válaszra.
...
A stílusod. Hamar reagálsz mindenre. Indulatos vagy. Ez jól áll neked.
...
Kezdtem nagyon is kényelmetlenül érezni magam, de Bill még nem fejezte be, így szorongva néztem, mik is jelennek meg a monitoron.
...
Állandó hajlamod van arra, hogy segíts másokon. Túl aggódós vagy. Miattam is aggódtál, amikor reggel megkaptad az albumot, ugye? Egész biztosra veszem, hogy nem tévedek, márcsak abból az okból is, hogy nemrég leírtad.  Egy nyitott könyv vagy. Látod? Pár sorodból meg tudom állapítani, hogy éppen milyen a hangulatod. Amikor a múltkor beszéltünk. Emlékszel? Azon a napon, amikor kiengedtek a kórházból. Akkor vidám voltál. Most feszült vagy.
...
- Ez hihetetlen - sóhajtottam - Nem, ez egyszerűen lehetetlen...
Pontosan minden úgy volt, ahogy Bill leírta.
...
Honnan tudod?
...
Azt reméltem, nem válaszol túl gyorsan, hogy legalább némi időt kapjak még a gondolkodásra, de a válasza nagyonis gyorsan érkezett.
...
Fogalmam sincs. Egyszerűen tudom. De mondd, hogy nincs igazam.
...
Nem igazán tudtam mit lépni erre, hiszen teljes mértékben igaza volt.
...
Igazad van. Mondd, nem vagy te véletlenül gondolatolvasó, vagy valami hasonló? Mindenki érzelmi állapotát ugyanilyen gyorsan fel tudod mérni, vagy ismét én vagyok kivétel?
...
Újabb hatalmas mosolygó fej.
...
Nem vagyok gondolatolvasó. És úgy tűnik, igen, te vagy az egyetlen.
...
A kezem remegni kezdett, nem sok hiányzott, hogy a székről is leessek izgalmamban.
...
Na, mi a baj? Miért nem írsz? Eddig egész gyors voltál. Vagy akarod, hogy menjek?
...
Ez a mondat aztán visszatérített a valóságba.
...
Ne! El ne menj! Kérlek!
...
Gondolkodó  arcot írt, mellé pedig ismét mosolygó fejet.
...
Jó, ha így akarod, nem megyek, de írj gyorsabban, mert nem érek rá egész nap.
...
A fenébe, hogy is felejthettem el, hogy neki dolga van, hiszen most ez az első alkalom, hogy két percnél többet beszélünk.
...
Oké, oké. Igyekszem. De gondold bele magadat az én helyzetembe. Itt beszélek veled, remeg a kezem, azt se tudom, mit írjak...
...
Túl hamar nyomtam meg a „Küldés” gombot, így még javítani se volt időm az üzenet megfogalmazásán. Egy nagyon nagy idiótának éreztem most magam.
...
Igazad van. Erre nem gondoltam. Sajnálom. Csak... reméltem, hogy végre emberi módon viselkedhetek...
...
Ezután a mondata után még pocsékabbul éreztem magam. Magyarázkodni kezdtem.
...
Ne, nem úgy értettem. Várj. Hallgass meg. Hidd el, én.. én nem úgy nézek rád, mint hírességre. Engem az nem érdekel. Egyáltalán nem nyűgöznek le a millióid és a szuper cuccaid, meg a szürke BMW-d... Semmi... Csak mint ember... Szerintem fantasztikus ember vagy... Ezt nem a szövegeidből látom, amiket írsz, persze azok is hihetetlenek. Hanem... ahogy viselkedsz a rajongókkal, meg úgy átlagban mindenkivel... Vicces vagy, de kicsit érzékeny és romantikus is....
...
- Most aztán megnőtt az egód, Bill - mondtam nagyon halkan, pedig csak én voltam a szobában.
...
Ohh, olvadok...
...
Villant fel a képernyőn ez a kis egyszerű mondat.
...
Gondoltam. Vigyázz, nehogy túlságosan elolvadj, akkor a rajongók nem tudnának olvadozni.
...
Kíváncsi lettem volna az arcára, amikor elolvasta ezt az üzenetet.
...
Te olvadsz tőlem?
...
Ha az eddigi beszólásai nem lettek volna elég zavarbaejtőek,  akkor ez mindenen túltett. Hirtelen levegőt sem kaptam a megdöbbenéstől. Aztán rájöttem, hogy csak az önbecsülését próbálja növelni, így vigyorogva azt írtam.
...
Nem
...
Természetesen ez nagy hazugság volt, de azt akartam, hogy Bill érezze, nem minden rajongó olvadozik ám tőle.
...
Értem.
..
A válasza nagyon gyanús volt. Gyanúsan rövid.
...
Hé, nem úgy értettem. Jól nézel ki... Soroljam még?
...
Próbáltam visszahozni a jókedvét, mert valamiért úgy éreztem, hogy ezzel az egy rövid kis szócskával elvettem azt a vidámságot tőle, ami egész este jellemezte őt. Nem is csalódtam, legalábbis a válaszából ez derült ki.
...
Igen, kérlek. Most szomorú lettem.
...
Felsóhajtottam, mert tudtam, hogy ódákat kéne zengenem róla, de ez nekem nem igazán ment.
...
Sajnálom. Én nem vagyok költő, hogy mindenféle ömlengést írjak rólad. Tényleg sajnálom.
...
Szomorúan küldtem el neki ezt a pár mondatot. A szomorúsága valahogy engem is átjárt. Rosszul éreztem magam. Vajon tényleg szomorkodott? Vagy csak viccelődött?
...
Egy szót mondj. Bejövök neked?
...
Az arcom már nem tudott tovább vörösödni.   Erőt vettem magamon és reszkető ujjakkal leírtam az őszinte választ.
...
Igen. Ezt akartad hallani? Most jobb, hogy tudod?
...
Megsemmisülten bámultam a monitort, hogy mikor jelenik meg a nevető fej, vagy egy diadalmas mondat. Nem azt kaptam, amit vártam.
...
Nem. Hülye voltam. Bocsánat. Nem kellett volna szórakoznom az érzéseiddel. Mégha csak egy kicsit is vagy oda értem. Ez bunkóság volt a részemről. Hozzá kellene szoknom, hogy nem írhatok le bármit, amit gondolok. Nem kérdezhetek meg egyszerű dolgokat, mert mindenki csak zavarba jön. Te is megmondtad. Remeg a kezed, amikor velem beszélsz. Ez nem  fordul elő, ha mással beszélgetsz, igaz?
...
Már megint a magyarázkodás és az önvád. Ez a két dolog volt, amit nagyon utáltam.
...
Nem volt az. És... ki tudja, lehet hogy annyira tényleg nem is vagyok oda érted... Nagyon kedvellek, de csak mint egy barátot... Lehet, hogy túl sokat remélek? Ja és amúgy nemcsak akkor remeg a kezem, ha veled beszélek.
...
Az utolsó mondat  kis füllentés volt, de reméltem, nem lát át a ferdítésen. Nem tudtam eldönteni, hogy ezzel most megbántottam, vagy végleg eltaszítottam magamtól. Talán túl rámenős voltam. Várnom kellett volna még, de nem bírtam. Ezt másfél hónapja meg akartam tőle kérdezni.
...
Reméltem, hogy a beszélgetés során szóbajön ez a téma.  Szerinted miért vagy nekem még mindig fent MSN-en?  Miért küldök neked frissen megjelent albumot? Azt akarom, hogy a barátom legyél.
...
Fel se fogtam, mit írt, csak egyből rákérdeztem.
...
Miért pont én?
...
Erre voltam leginkább kíváncsi. Mindennap eszembe jutott ez a kérdés, főleg akkor, ha Billre gondoltam, ami meglehetősen gyakran előfordult.
...
Nem tudom. Akarod, vagy sem?
...
Még szép, hogy akartam. De mennyire, hogy akartam.
...
Igen.
...
Nem írtam többet,  biztos voltam benne, beéri ennyivel is. Megkönnyebbülésemre nem faggatott tovább.
...
Ez sok volt neked mára, ugye? Nem terhellek tovább.  Hagyok időt neked. Most amúgyis mennem kell, hamarosan próbálni fogunk. Szia. Próbáld meg nem összetörni magad! Nem akarom, hogy ha egyszer még látlak, csak a darabjaidat kelljen bámulnom.
...
Ezen nevettem. Tudtam, hogy nem hagyja ki a poénjait.
...
Jól van, megpróbálom, de nem ígérek semmit.
...
Ezt még éppen el tudtam küldeni, mert már el is tűnt MSN-ről. Hihetetlenül boldog voltam. Észre sem vettem, hogy Linda közben már hat ablakrezgetést küldött, és dühösen írogatja a kérdéseit, hogy mégis hol a fenében vagyok és miért nem válaszolok, ha kérdez.
...
Ne haragudj. Billel beszéltem. Egész sokat. Hihetetlen volt. Most már barátok vagyunk. Minden álmom ez volt.
...
El tudtam képzelni Linda diadalittas arcát.
...
Tudtam! Tudtam! Ez jó! Több is lesz ebből?
...
Nem ért váratlanul a kérdése. Számítottam rá.
...
Nem. Örülök, hogy ennyi is kialakult.
...
Ettől csalódott lett, de ez újabb fantáziálgatásra adott neki okot.
...
Miért gondolod? Érdekes, a múltkor még azt mondtad, hogy barátok se lehettek. Erre most azért nem írsz nekem fél óráig semmit, mert Billel beszélgetsz. Mikor meg végre hajlandó vagy írni azzal fogadsz, hogy barátok vagytok. Komolyan nem értelek, de Billt se. Annyira összeilletek, csak ti nem veszitek észre. De én nem mondok semmit, nem spekulálok, nem szólok bele a dolgodba. Csak aztán ne felejtsd el, ha egyszer öreg korodban  egyedül fogsz ülni a szobádban és arra gondolsz majd, mennyire kevésnek érzed az életedet, valami hiányzik belőle, jusson majd eszedbe, hogy valamikor régen egy lány azt mondta neked, hogy te és Bill Kaulitz igenis egy remek párt alkothattatok volna. Csak ennyit kérek. Emlékezz majd erre.
...
Lindától még soha nem hallottam ilyesmit. Olyan őszintének és komolyan csalódottnak tűnt.
...
Miért fogod fel ezt ennyire tragikusan?
...
Kíváncsi voltam a válaszára, elvégre nem értettem, hogy jön ide az öreg kor meg a magányosság és a régen elfelejtett emlékek.
...
Nem fogom fel tragikusan. Mindössze azt nézem, hogy neked mi lenne a legjobb. Nagyon jól tudom, hogy mit akarsz és lassan, de határozottan el is kezdtél lépkedni a célod felé. Időre van szükséged, ezt megértem. Csak ne tagadd  le azt, amit érzel.  Látszik rajtad. Teljesen odavagy érte. Nem is veszed észre, de olyan jeleket küldesz a külvilág felé, amiből még a hülye is rájön, hogy te bele vagy bolondulva Billbe.
...
Ez eléggé övön aluli ütés volt Lindától.
...
Mégis miféle jeleket?
...
Linda nem várt, határozottan gépelte a választ.
...
Nem tűnik fel neked, hogy percekig úgy bámulod a poszterét a szekrényen, mintha ki akarna esni a szemed. Ne mondd azt nekem, hogy csak a hiányosságokat keresed rajta. Az arcod olyan átszellemült akkor, mintha valami csodát látnál. Amikor róla beszélsz, elpirulsz, ökölbe szorítod a kezed és nagyon hevesen tagadsz mindent. Kerülöd a Bill-témát, ami szintén erre utal. Félsz kimondani az érzéseidet. Attól tartasz, hogy talán, ha kimondod őket, elvesznek és ezt nem akarod. Mindent magadban akarsz tartani, ami vele kapcsolatos.  Amikor megkérdeztem, hogy kaptál-e autogrammot tőlük, egyből rávágtad, hogy igen és már nyúltál is érte, de visszahúztad a kezedet. Először nem értettem, miért, de egy pár napja összeraktam a dolgokat. Azon az autogrammon volt az MSN cím, amit nem mutathattál meg nekem. Ezt természetesen nem szemrehányásként említettem meg, hiszen én ugyanezt tettem volna.
Mindössze azért próbáltam ezzel a dologgal rávilágítani a lényegre, mert ez tűnt a legkézenfekvőbbnek. Tudom, hogy akkor még nem voltunk annyira jó barátok, szinte nem is ismertél, és érthető, hogy nem akartad megmutatni nekem az MSN címet, de azt hiszem, a példával azért sikerült elmagyaráznom, egészen pontosan mit is értek azalatt, hogy igyekszel minden Billel kapcsolatos dolgot magadban tartani.
...
Ilyen sokat még talán nem is hallottam Lindát beszélni, nemhogy ennyit írt volna valaha.. Ijesztő volt olvasni a sorait, mert lényegében - mégha a példa nem is volt a legjobb - igaza volt. Valóban sokat nézegettem Bill képét a szekrényen, néha elkalandoztak a gondolataim a barátságról valami egészen más felé, de nem tulajdonítottam neki túl nagy jelentőséget. Úgy gondoltam, annyira szeretném Billt barátnak, hogy az agyam már nem tud rendesen fókuszálni. Ügyes kis indokokkal mindig megmagyaráztam magamnak, miért is szeretném, ha Billel nemcsak sztár-rajongó kapcsolatot tudnék kialakítani.  Az egyik ilyen indok még Linda megjelenése előtt fogalmazódott meg bennem, az, hogy legyen egy barátom és milyen jó lenne, ha az a barát éppenséggel pont  Bill volna. A többi indok már csak apróság volt, mintpéldául a dicsekedés, hadd irigykedjen rám mindenki. Ezek ostobaságoknak tűntek, hiszen tudtam, Bill megtiltaná nekem, hogy bárkivel is közöljem, hogy jobban ismerem, mint egy egyszerű rajongó.
Az, amire Linda próbált rámutatni, eszembe sem jutott.
...
Linda, most mennem kell.
...
Muszáj volt elköszönnöm tőle, végig kellett gondolnom ezt az egészet.
...
Gondolkodsz, igaz? Holnap beszámolót kérek, mire is jutottál.
...
Kezdtem felhúzni magam.  Én mindenki előtt egy nyitott könyv vagyok?
Nem válaszoltam, csak írtam egy mosolygó fejet és kijelentkeztem. Eltettem a laptopot, és végignyújtóztam az ágyon. Próbáltam folytatni a gondolatmenetemet. Egészen pontosan, mire is akart rávilágítani Linda? Arra, hogy Billt nem barátként képzelem el magam mellett? Ez bonyolult volt nekem. Soha nem gondoltam arra, hogy egyszer eljön az a nap, amikor nem úgy fogok ránézni egy fiúra, mint barát, bár hozzá kell tennem, fiúkkal nemigen barátkoztam. Nem fordult meg a fejemben, hogy többet akarjak Billtől, de rájöttem, ez a helyzet. Telhetetlennek éreztem magam. Elhatároztam, hogy nem sürgetem a dolgot, jutunk, ameddig jutunk. Elégedett voltam jelenleg, de  éreztem, hogy nem fogom ennyivel beérni. Ugyanakkor Bill kérdése mindent felkavart bennem. „Bejövök neked?” Lehet, hogy ezt minden csajnál elsüti, akit felszed. Talán most épp egy szórakozóhelyen múlatja az időt és pont ezt a kérdést teszi fel egy csinos, szőke bombázónak? Már megint a kétségek. Bele fogok őrülni a saját bizonytalanságomba.  Rájöttem, hogy Bill minden lépéséről tudni akarok. Féltékeny voltam, pedig még csak néhány órája lettünk barátok. A barátok nem akarnak tudni egymás dolgairól. Nem vagyok kíváncsi arra, hogy Linda éppen most mit csinál. Persze örülök, ha elmondja, de nem mindig érdekel, csak ha nagy horderejű a dolog, ami még eddig nem fordult elő. A hétköznapi rutinjába általában nem avat be, de őszintén szólva felesleges is lenne. Hiszen mit csinálhat? Reggel felkel, eljön a suliba, ott találkozunk. Délben hazamegy, megebédel, megcsinálja a háziját és átjön hozzám. Este aztán hazamegy, megnéz egy filmet és elalszik.
Ez természetes, minden tizenéves ezt csinálja. De mi a helyzet Billel? Éreztem, hogy még az  olyan apróság is annyira érdekel, mintpéldául, mikor kel fel, vagy mikor alszik, Miket eszik, mit csinál egész nap.  Ez eléggé idegesítő volt. Fékeznem kellett magam. - Barátok, barátok - hajtogattam egymás után ezt a szót, hogy eltemessek magamban minden olyan gondolatot, amit Linda és Bill kérdése ültettek a fejembe.
Nagy nehezen sikerült elaludnom, de nem mondhatnám, hogy másnap reggel kipihenten ébredtem. Egész éjjel ezeken járt az agyam, nem tudtam rendesen aludni emiatt, óránként felkeltem, és ameddig nem aludtam vissza, az eszem mindig ennél a témánál ragadt le és hosszasan pörgette a variációk sokaságát Bill napirendjére, amiknek a vége mindig egy csinos lány volt, aki nem én voltam. Ez kissé megviselt, bár nem tudtam, miért. Elhatároztam, hogy soha többé nem gondolok erre. De ez annyira nehéznek tűnt. Viszont meg kellett próbálnom.
A vasárnap délelőttömet teljesen ennek a próbálkozásnak szenteltem, így délutánra végre sikerült enyhítenem a borzalmas kíváncsiságot. Mikor estére Linda megérkezett, már el tudtam mondani a szépen meghamisított beszámolót, amit kért tőlem. Ettől is rosszul éreztem magam, mert Linda a legjobb barátom volt, szörnyű volt hazudni neki. Viszont nem akartam beismerni, hogy igaza van, mert azt nem bírtam volna ki. Utáltam, ha nem nekem volt igazam.
- Arra jutottam - kezdtem óvatosan - hogy... hogy...
- Na? - sürgetett.
- Elég ez most... - tétováztam. Tudtam, hogy nem vagyok jó hazudozó, rá fog jönni. A fenébe is az elhatározással. Az igazat mondtam neki.
- Arra jutottam, hogy elég ez most, de tudom, hogy nem fogom ennyivel beérni. Szuper így, barátként, egy-két évig egészen biztosan nagyszerű lesz, de vajon hogy fog folytatódni? A hideg is kiráz, ha arra gondolok, hogy esetleg egy év múlva mit fog velem közölni. Azt, hogy barátnője van. Megpróbálom vele továbbra is tartani a kapcsolatot, de nem fog sikerülni. Mindig érezni fogom azt, hogy valami nagyon nem jó. Eszembe fog jutni az a lány, akit ő a barátnőjének mond. Utálni fogom. És persze, szerencsére, meg is fog vele ismertetni, ha jól gondolom, mivel barát a barátnak bemutatja a szerelmét, hogy a másik véleményt mondhasson. Hogy tudnék én jó véleményt mondani arról az illetőről, aki elvette őt tőlem?
Meglepődtem a saját kitörésemen. Ennyire azért nem akartam őszinte lenni. Úgy láttam, Linda is alig tér magához, de uralkodott az arcvonásain.
- Azta... - csak ennyit tudott kinyögni - húha... Erre nem tudok értelmesen válaszolni...
- Te kérted, hogy őszinte legyen - suttogtam megsemmisülve és lerogytam az ágy szélére. A kezembe temettem az arcomat.
- Hazudni akartam neked először - folytattam, még mindig az arcom előtt tartva a kezeimet, ami némileg tompította elcsukló hangomat. - Nem akartam, hogy megtudd, neked volt igazad. De amikor rákérdeztél, nem bírtam hazudni... Pedig szépen elterveztem, mit is fogok mondani... Tegnap... amikor beszéltem vele... Jaj, ezt nem tudod elképzelni. Remegett a kezem, szédültem. Teljesen rosszul voltam. Néha mondtam akkora hülyeségeket, amikkel jól megbántottam... pedig nem akartam.
- Megértem - mondta és leült mellém. - Ilyet még életemben nem hallottam, mint amit előadtál az előbb. Egyből tudtam, hogy most az  igazat mondod, pedig hidd el, megfordult a fejemben, hogy megpróbálsz majd ferdíteni a dolgokon.
- Tényleg így volt - sóhajtottam és elvettem a kezemet az arcomtól. Megkönnyebbülve éreztem magam. Most, hogy Linda is mindent tudott, valahogy nem tűnt nehéznek az, hogy megszerezzem azt, amit akarok.
- Mit akarsz tenni? - kérdezte végül.
- Egyelőre jó ez így, hiszen még ezt se mindenki mondhatja el magáról. Egy ideig nem feszítem a dolgokat, legyen, ahogy ő akarja. A többin ráérek még később gondolkodni. Most szeretnék úszni az árral, hadd sodorjon oda, ahova érnem kell. Sőt, ki tudja, talán annyira jó barátok leszünk, hogy el is felejtem azt a sok marhaságot, amit az előbb mondtam?
- Ezt nem gondolod komolyan - nevetett - eléggé őszintének hangzott, nem hiszem.
- Én sem, de reménykedem.
- Oké. Tegyük fel, hogy igazad lesz és barátok maradtok. Sok időt töltötök együtt, beszélgettek, eljártok moziba.
- Hahó, pár száz kilométer azért van köztünk - szóltam közbe, de ő csak legyintett.
- Van elég pénze a repülőjegyre - mondta türelmetlenül, mert megzavartam a spekulációjában. - Néha te is mehetsz, hiszen a nagynénédék Lipcsében laknak, szóval azzal az ürüggyel, hogy oda mész, szépen ellátogathatsz hozzá.
- Szuper ötlet, anyáék nem is fognak rájönni - toltam le egyből. - A nagynénémék nem olyan ostobák, mint ahogy gondolod. Felhívják anyáékat, ha megérkeztem.
- És ha velük beszélnéd meg a dolgot? - lelkesedett Linda. - Megkérhetnéd őket, hogy mondják azt anyukádéknak, hogy náluk vagy, de te közben elmész Billékhez.
- Talán - jegyeztem meg. Belegondoltam és ez tényleg nem tűnt rossz ötletnek. Még tetszett is. - Csak az a kérdés, hogy Sofie néni tudja-e tartani a száját. Rodolpho bácsiról meg inkább ne is beszéljünk. Benne van az olasz hajlam, mindent kipletykál.
- Olasz a bácsikád? - érdeklődött.
- Igen - válaszoltam kelletlenül. Rodolpho bácsi nem volt a kedvenc tagja a rokonságomnak. A feleségét, Sofie nénit, aki anya testvére volt, viszont nagyon szerettem. Rodolpho bácsival sem volt sok bajom, csak néha túl sokat mondott el másoknak, olyan dolgokat is, amik senkire nem tartoztak, de az utóbbi időben megpróbálta ezt elkerülni, mivel már kezdtem felnőni, így jobbnak látta, ha nem bőszít fel. - Az én családom már csak ilyen. Olasz, francia, svéd... Mindenféle nép van közöttünk.
- Az szép - mosolygott Linda - bár az én rokonságom lenne ilyen.
Nevettünk. Ez jó volt, elterelésnek pont megfelelt. Kerültük a Bill-témát, inkább a családjainkról kezdtünk beszélni. Rájöttem, hogy Linda családjáról szinte semmit nem tudok, hiszen én még nem jártam náluk, csak az anyukájával találkoztam párszor.
- Tényleg, a te családodról mit kéne tudnom? - kérdeztem. - Hány testvéred van?
- Két öcsém van. Az egyik tíz, a másik ötéves. Délutánonként néha rájuk kell figyelnem. A nagyobbikra annyira nem is, de a kicsire annál inkább. El kell hoznom az oviból, ilyesmi.
- Még szerencse, hogy nekem csak Florence van.
- Na igen. Mindig vágytam egy nővérre, aki megmutatja, mit hogyan kell csinálni. Segít az öltözködésben, sminkelésben, pasi ügyekben. Szerencsés vagy.
- Most igen - mondtam - de nem volt ez mindig így. Két évvel ezelőttig minden nagyszerű volt, de utána Flor sokat lógott a barátaival, és mivel nem akart bébiszitternek tűnni, engem inkább ellökött magától. Egy idő után már köszönőviszonyban sem voltunk. Ha hozzászóltam, durván válaszolt, ha kértem valamit, nem segített.
- De most minden oké - vonta le a következtetést Linda - hiszen tegnap is nála voltatok.
- Igen, mióta a koncert után megkötöttük azt az értelmetlen fogadást... Vagy már előbb is... Amikor kifecsegte anyáméknak az egyik álmomat... Valami akkor visszatért és úgy gondolom, nem veszhet el többé. Florence a piperecuccaival együtt egy biztos pont marad az életemben.
- De megható - sóhajtott Linda - olyan szépen beszélsz a családodról és a szeretteidről, na meg persze Billről.
- Rólad is, csak nem neked - nevettem, mire ő is mosolygott.
- Az én életemben anya lesz a legfontosabb - kezdte a saját beszámolóját - mindig összhangban voltunk. Már akkor sokat segítettem neki, amikor az első öcsém született, pedig még csak hétéves voltam. Amikor a  kisebbik érkezett, már a nagyobbikra szinte csak én figyeltem, hogy anyának legyen ideje a kicsit gondozni. Most természetesen más a helyzet, mert már mindketten eléggé önállóak eltekintve attól, hogy a kisöcsit haza kell hozni az oviból.
- Nekem anyukám is nagyon fontos, de valahogy mégis inkább a nővéremhez vagyok közelebb. Tudod, anya oviban dolgozik hol délelőtt, hol délután. Kiskoromban is mindig Florence vigyázott rám, még Prágában is, ahol előzőleg laktunk.
- Ez érdekel, hol laktatok még? Mikor költöztetek el? - kíváncsiskodott.
Hát... - elbizonytalanodtam egy kicsit, mert nem minden országra emlékszem.
- Aachenben születtem, ott fél évig laktunk.  Utána költöztünk Párizsba, ott két és fél évet töltöttünk. Amikor  hároméves voltam, elkerültünk Zürichbe. Ott jártam ki az ovit. Hétéves koromban kerültünk Prágába, ahol három évig maradtunk. Hat éve pedig itt lakunk.
- Mozgalmas - nevetgélt Linda - te aztán világjáró vagy.
- Felére nem emlékszem - mondtam szárazon. Ettől megérezte, hogy a költözés-témát is hanyagolni kéne, mert nem igazán kedvelem.
Ezután kisebb semmiségekről beszélgettünk, suliról, tanulásról, fiúkról. Lindának megtetszett az egyik osztálytársunk, Szabi.  Erről tartott nekem kiselőadást.
- Jaj, de  Szabi nagyon édes - lelkesedett - tegnap beszéltem vele MSN-en, mert képzeld, felvett. Pedig nem is mondtam meg neki a címemet. Biztos IWIW-en vagy Myspace-en látta.
- Akkor ezért vagy te ekkora szerelemszakértő - vontam le a következtetésemet.
- Lehet, de igazam van. Oké, most nem térek vissza rád és rá - tette hozzá, mert nagyon kicsire húztam össze a szemeimet, ami nálam a dühöt jelentette.
- Beszélj inkább még Szabiról - kértem, hogy az én gondolataim is másra terelődjenek.
Nem kellett neki kétszer mondanom, egyből beszélni kezdett.
- Beszélgettünk, holnap... jaa, erről jut eszembe... Holnap nem veled jövök haza, ugye nem gond? Szabival találkozom. Azt mondta, menjünk el valahová, és ezt nem utasíthattam vissza. Ugye, megérted?
- Teljes mértékben - biztosítottam és vártam, hogy folytassa.
- Úgy tervezem, hogy először legyünk mi is csak barátok, de én, ellentétben veled, nem éveket fogok várni azzal, hogy lépjek. Nekem elég pár hét, esetleg egy-két hónap. Én megteszem az első lépést, rajtam ne múljon a dolog.
- Én nem vagyok ilyen bátor - vetettem közbe.
- Nem is állna jól neked - legyintett Linda - hozzád ez nem illik. Te inkább az a típus vagy, aki megvárja, hogy kezdeményezzen a másik. Nemcsak szerelmi téren gondolom. Amikor először találkoztunk, én már egyből jeleztem feléd, hogy szimpatikusnak tartalak, emlékszel? Az üzenet , amiben figyelmeztettelek, hogy a srácok készülnek ellened valamivel.
- Emlékszem - vigyorogtam, mert eszembe jutott a későbbi pofon.
- Te akkor mutattad felém először azt, hogy kedvelsz, amikor közbenjártál annak az ügynek az érdekében, hogy átkerülhessek én is a mostani osztályunkba. Féltettél. Attól tartottál, hogy bajom eshet. Ez rendes volt tőled, bár megmutattam, hogy miattam felesleges aggódni.
- Szóval, mi is van akkor Szabival? - kanyarodtam vissza az engem érdeklő témához.
- Csak annyi, amit elmondtam, a többi majd később jön.
Ekkor megcsörrent a telefonja. Gyorsan felkapta.
- Oké, megyek - mondta a telefonba és gyorsan kinyomta. - Anya itt van a házatok előtt - közölte velem - most mennem kell. Majd holnap este elmesélem, mi volt, rendben?
- Megegyeztünk - csaptam a tenyerébe és ő kilépett az ajtón. Köszönt anyának és apának, akik a nappaliban TV-t néztek, majd kiment az utcára. Hallottam, ahogy a kocsi elindul, miután becsapta az ajtót.  Nem sokáig gondolkodtam azon, hogy mit is csinálhatnék, elvégre MSN-en úgyis beszélhetünk tíz perc múlva. Fel is mentem, hogy megvárjam. Bill is fent volt. Már nem lepett meg a dolog, nem kezdtem el remegni vagy szédülni. Nem írtam rá, kíváncsi voltam, ő megteszi-e. Nem írt, így kénytelen voltam én elkezdeni a beszélgetést.
...
Szia. Köszi ezt a kis időt. Átgondoltam a dolgokat. Mindent, amit tegnap beszéltünk.
...
Tegnap azt írta nekem, hogy ad egy kis időt. Egyszerre nem akar terhelni. Figyelmesség volt ez a részéről. A válasza most is gyors volt, mint általában.
...
Mire jutottál? Működhet a barátság-dolog?
...
Úgy tűnt, nagyon várja a válaszomat.
...
Szerintem mehet.
...
Írtam egy mosolygó fejet is, hogy méginkább biztosítsam erről.
...
Remek. Ennek nagyon örülök. El se tudod képzelni, milyen nehéz mostanában barátokat szereznem. Amúgy Tom is nagyon érdeklődött aziránt, hogy esetleg ő is  csatlakozhatna-e.
...
Kezdtem egészen megszokni ezt a helyzetet. Billel beszélgettem,  értelmesen  tudtam neki válaszolni. Jó érzés volt, hogy már emberként néztem rá, pedig az elején elérhetetlennek tűnt számomra.
...
Szerintem semmi akadálya. De figyelmeztetlek, illetve Tomot figyelmeztetem. Van egy barátnőm, aki rajong érte, bár most másvalakiért van oda, de szerintem az első helyen még mindig Tom áll. Szóval... Ő tudja, hogy ismerlek téged, Bill. A te címedet nem kéri, de megígértem neki, mert hát... nem vettem biztosra a dolgot... Szóval megígértem neki, hogy ha megkapom Tom MSN címét, átadom neki. Nagy gond lenne, ha megtenném?
...
Kíváncsi voltam a válaszra. Írtam Lindának is, aki időközben feljött, hogy előre vetítsem számára a lehetőségeket. Linda magánkívül volt, bár lenyugtattam, hogy még nem biztosra tudom neki megadni a címet. Bill válasza biztató volt.
...
Tomot ismerve nem lesz gond, de ha vársz egy percet, megkérdezem tőle.
...
Ezt igennek vettem, és gyorsan írtam a barátnőmnek.
...
Bill azt mondja, megy és megkérdezi tőle.
...
Linda nagyon boldog volt. Szinte el is felejtette, hogy alig tíz perce még Szabiról áradozott.
...
Jaj, el se hiszem! Köszi, Lotte! Hihetetlen, hogy megkérdezted!
...
Ez így egészen nem volt igaz, ezért helyesbítettem.
...
Nem én kérdeztem meg. Bill mondta, hogy Tom azt kérdezi, csatlakozhatna-e a társasághoz, én meg mondtam, hogy semmi akadálya. Ekkor kérdeztem csak rá arra, hogy nem gond-e, ha megadom neked a címet. Bill most elment megkérdezni tőle, de szerinte Tom simán belemegy.
...
Lindát most sem hagyta cserben kitűnő fantáziája.
...
Képzeld csak el, négyesben mehetnénk el bárhova. Hihetetlen lenne! Persze már az is, hogy Tom és én egyáltalán beszélhetünk. Jaj, istenem! Tényleg... fel se fogom!
...
Ez most számomra eléggé álszentnek hangzott, mivel mindig ő prédikált arról, hogy Billt ne hírességként, hanem emberként nézzem.
...
Tom még mindig ember, akárcsak Bill.
...
Élveztem, hogy most én voltam a tapasztaltabb. Bizonyára Lindának remeg a keze, ő érzi úgy, hogy mindjárt elszédül, azt se tudja, mit válaszoljon majd Tomnak.
Bill eközben újra írt.
...
Azt üzeni, hogy nyugodtan.
...
Ekkor már láttam, hogy Tom felvett engem. A címét gyorsan átpötyögtem Lindának.
...
Jaj, Lotte. Nem baj, ha most nem fogok neked írni? Muszáj beszélnem vele.
...
Természetesen megértettem.
...
Oké, de amúgy engem is felvett, szóval nyugi.
...
Ezután csak Billel beszéltem. Egy kis ideig szórakoztunk azon, hogy vajon Tom és Linda miről beszélgethetnek.  Bill erőt vett magán, és kijelentette, hogy ő igenis megnézi, Miket írkál Tom.
...
Én kíváncsi vagyok. Megnézem, egy pillanat.
...
Kétségbeesetten próbáltam visszatartani. Nem akartam, hogy gond legyen ebből, holott engem is érdekelt.
...
Ne tedd, nem akarom, hogy összevesszetek emiatt. A barátnőmnek úgyis sokáig tart megérteni, mit ír Tom, neki nem ez az anyanyelve. Persze jól kommunikál, de leírva valószínűleg nehezebb lesz számára.
...
Billnek ettől csak méginkább megjött a kedve a kíváncsiskodáshoz.
...
Az a jó. Amíg Tom várja, mit ír a barátnőd, én simán ki tudom lesni az eddigi válaszait.
...
Hagytam, hadd csináljon azt, amit akar.
...
Gonosz vagy, ugye, tudod? Ha megtudsz valamit, azért informálj, kérlek.
...
Csak egy nevető fejet írt és valószínűleg kiment a szobából, bár ezt nem tudhattam biztosra.
- Ha Bill így leskelődik, én választok egy hatékonyabb módszert - gondoltam és ráírtam Tomra.
...
Hello, Tom. Lotte vagyok. Bill mesélt már rólam, ugye?
...
Ahhoz képest, hogy Tom Lindával is beszélt, elég gyorsan írt, bár volt ideje, amíg Linda feltehetőleg szótárazott. Bár már elég gyakorlott volt benne, hiszen ha velem beszélt, rendszerint elő kellett vennie, de kezdett hozzászokni. Már úgy ismerte a szótár minden oldalát, mint a kedvenc könyvét.
...
Tudom, ki vagy. Az „Elesős lány”.
...
- Hahaha, de vicces - morogtam magamnak.
...
Ezt meg akarom kérdezni. Amúgy Bill tudja a rendes nevemet, vagy csak így emleget?
...
Tom bizonyára nevetett, efelől nem volt kétségem.
...
Tudja a nevedet, ne aggódj. Csak egyszer említett így, közvetlenül a piruetted után. Szakadt a röhögéstől, alig bírt megnyugodni a koncert kezdetéig. Hoppá... erről lehet, hogy nem kellett volna beszélnem.  Na már mindegy.  Szóval nem kell parázni. Tisztában van azzal, hogy  ki vagy. Én nem bírtam megjegyezni a nevedet, de addig mondogatta, amíg végül mégiscsak sikerült felfognom. A barátnődet pedig Lindának hívják... L ez is, L az is. Könnyű lesz megjegyezni. Csak nehogy összekeverjem.
...
- Hát igen, van tapasztalata a női  nevekterületén - motyogtam.
...
Szoktatok rólam beszélni?
...
Teljesen elfelejtettem, hogy eredetileg minek is indult ez a beszélgetés. Ki akartam deríteni, miről beszélnek Lindával. Talán Lindát kéne kérdeznem?
...
Néha. Mostanában nem annyit, régebben többbet. Bill elmondta, hogy kiengedtek a kórházból. Bár most megtudtam Lindától, hogy nem önszántadból estél el, hanem tréfa áldozata lettél. Amúgy Bill itt áll az ajtóban és próbál leskelődni, de mivel csak azt a beszélgetési ablakot látja, amiben veled beszélek, így nem sokat tud meg arról, hogy lindával mi a beszédtéma, pedig tudom, hogy borzasztóan kíváncsi rá. Azt is tudom, hogy te azért írtál, hogy ezt megtudd, de sajnálom. Ez magánügy. Lindát kérdezd, ha akarsz valamit.
...
Vágtam egy arcot. - Még szerencse, hogy ehhez  az ősöreg géphez nincs webkamera. - Írtam egy mérges fejet, majd lekattintottam a beszélgetési ablakot, hadd beszéljen csak Lindával. Megnyitottam a Billét, aki nemsokára jelezte, hogy visszaért a szobába és közölte, hogy Tomnak igaza volt és tényleg nem látott semmit. Majd pedig jól leszidott engem.
...
Miért nem mondtad el, hogy nem azért kerültél kórházba, mert olyan... hogy is fogalmazzak.... ügyetlen vagy? Miért nem említetted, hogy miként bántak veled? Lotte, én ezen a dolgon hetekig gúnyolódtam, igaz, csak magamban! Megemlítettem Tomnak, Georgnak és Gustavnak is!
...
Megfigyeltem, hogy most Lottének nevezett. Tehát valóban látta, amit Tomtól kérdeztem. Elvörösödtem, de nem igazán érdekelt. Megpróbáltam megnyugtatni, elvégre felőlem akár az egész világ megtudhatja, mennyire ügyetlen vagyok. Anya szerint jól áll nekem.
...
Engem nem zavar, hogy elmondtad nekik. Örülök, hogy volt egy pár kellemes percetek, amíg nevettetek a dolgon.  Bill, amúgy is. Akkor még alig ismertelek, sőt most sem ismerlek annyira. Idegen voltál! Te mindent elmondasz egy idegennek?
...
A megnyugtatásom nem úgy sikerült, ahogy terveztem. Méginkább dühös lett.
...
Akkor is! Ez nem fair! Mi nevetünk rajtad, te meg kórházban fekszel! Tom most írt nekem, igaz, hogy két szoba választ el minket, de azért leírta, mi is történt. Elmondta, Linda mit mondott el neki, és  Linda látta az egészet, ugye?  Oké, hogy már jól vagy, de most én nem érzem magam túl jól. Visszaemlékszem arra, hogyan fogadtam, amikor leírtad. Még meg is jegyezted, hogy nevetni fogok. Igazad volt! Tényleg nevettem!
...
Eközben láttam, hogy Tom írt nekem. Gyorsan megnéztem azt is.
...
Bill örjöng.
...
- Ezt nem csodálom - gondoltam magamban. Megkérdeztem, egészen pontosan, mit is csinál Bill, amit örjöngésnek lehet nevezni.
...
Kiabál. Idáig hallatszik, hogy azt kiabálja, mekkora idióta. Hallom, nyugtatni próbálod, mert az előbb valami olyasmit ordított, hogy „Mi a  francért nyugtat, amikor igazam van!” Csak ennyit értettem belőle normálisan, de mintha arrébb rúgott volna egy fotelt, vagy asztalt, nem tudom biztosan.
...
Enyhén elszörnyedtem. Billre nem vall ez a fajta érzelemkimutatás. Írtam neki, hiszen nem válaszoltam még az előző üzenetére.
...
Most mi a fenét örjöngsz? Megmondtam, hogy semmi gond, nem kéne mindenből akkora ügyet csinálni. Elestem és kész, az már tök mindegy, hogy kinek a hibájából. Amúgyis, Linda szépen megmutatta, hogy új kislány létére igencsak szuper jobbhorgokat tud osztogatni. A probléma megoldódott, a három jómadarat kirúgták, mi átkerültünk egy szomszédos osztályba. Szóval minden rendben van.
...
- Hoppá, most lebuktattam Tomot - jutott eszembe, de már túl későn.
...
Tom írta, hogy örjöngök? Én nem örjöngök!
...
- Oh, igazán nem - morogtam magam elé.
...
Ő. És szerintem igaza van. Bill, nyugodj már meg. Minden oké. Mély lélegzet... Egy, kettő, három...
...
A monitort körülbelül harminc mérges arc lepte el, így inkább feladtam a nyugtatgatást.
...
1152. Budapest XV. Kerület Rákos út 5 3/9?
...
Válaszolni se volt időm, rögtön kilépett. Mire készülhet? Minek neki a lakáscímem?
Azonnal írtam Tomnak és tőle követeltem a választ.
...
Mire készül Bill? Minek neki a címem? Honnan tudja egyáltalán?
...
Miután elküldtem, rájöttem, hogy a Hotmail profilomon ki van írva a cím, így azt nem túl nehéz lenyomozni.
...
Fogalmam sincs.
...
Tom válasza rövid volt, de lényegretörő. Tehát Bill csak ebben a másodpercben határozott el valamit, amihez nekem is közöm van.
...
Ki is lépett MSN-ről, úgy látom.
...
- Vettem észre - mondtam a számítógépnek, feleslegesen.
...
Én megyek, mert dolgom van még, valamint előkerítem a félőrült ikertestvéremet.
...
Nem válaszoltam neki, csak mérgesen kattintottam le az ablakot. Másodpercekkel később Linda írt nekem hosszú, hosszú ömlengéseket Tomról.
...
Hello. Képzeld! Tom... jaj, nem is tudok rá mit mondani. Nagyon édes volt. Tudom, hogy ezt mondtam Szabira is, de Tomra nem találok más szavakat. Abszolut nem olyan, mint amilyennek képzeltem. Türelmes, megvárta, amíg szótárazok, de neked köszönhetően már németül fogalmazni is nagyon jól tudok, hiszen a történetemet, amit írok - tudod,  amit majd elolvashatsz - szóval azt is németül írom a kedvedért. Elmondom, miről beszélgettünk. Azt, hogy te és Bill miről vitatkoztatok - tudom. Tom elmesélte, hogy Bill kiabált, meg minden. Na jó, de kezdem az elejétől.
...
Ezután csak néztem és olvastam, percekig nem volt más dolgom. Reagálni sem tudtam, mert másodpercenként jöttek az újabb és újabb sorok. Viszont Linda a tudtán kívül  megválaszolt pár olyan kérdést, amire se Billtől, se Tomtól nem kaptam egyenes és őszinte választ.
...
Először természetesen rólad és Billről beszéltünk. Tom elmesélte, mennyire idegesíti, hogy Bill annyit emleget téged.  Én erre elmondtam, hogy mennyit bámulod Bill képét a szekrényen. Egyetértünk abban, hogy összeilletek, de megfogadtuk, hogy nem szólunk bele a dolgotokba. Aztán kezdett el Bill leskelődni. Akkor Tom sokáig nem írt, nehogy Bill meglássa, hogy éppen rólatok beszélünk.  Addig beszélt veled, mint később megtudtam. Te is próbáltad kiszedni belőle, miről is beszéltünk. Én mondtam, hogy el fogom neked mondani, azt mondta, nem baj, csak Bill ne tudja meg, hadd piszkálhassa még egy kicsit az idegeit.  Aztán Bill megláthatott valamit, amit neked írt Tom, mert kiabálni kezdett, úgy rohangált a házban össze-vissza - Tom leírása szerint - mint aki begolyózott. Azután csend lett, gondolom Bill írt neked, vagy nem tudom, Tom se tudta pontosan. Utána volt az, hogy rúgdosott valamit, amit Tom neked is leírt. Tom bekapcsolta nekem a webkamerát, én meg neki, szóval így láttuk is egymást, nemcsak írtunk. Beszélni nem tudtunk, mert pont most kellett tönkremennie a mikrofonomnak, de majd veszek másikat. Szóval mi azért gyorsabban haladunk, mint ti. Teljesen összhangban vagyunk, de nem kiabálok el semmit. Szabival lemondtam a hétfői talit, úgyhogy jöhetünk együtt haza úgy, ahogy szoktunk. Nagyon izgatott vagyok, Tom megígérte, hogy holnap is beszélünk, úgyhogy ne várd, hogy délután átmegyek. Bocsi, hogy hanyagollak, de meg kell értened. Ez... Ez... egyszerűen leírhatatlan. Először nagyon remegett a kezem, pont olyan volt, mint amiről te is meséltél, de pár sor után már egészen megszoktam. Feloldódtam és úgy írtam neki, mintha már régóta ismerném és ő ugyanígy tett. Megemlítette Billt, hogy vele más lenne, mert ő nagyon nehezen nyílik meg valaki előtt. Mondtam, hogy te is, ezen nevettünk és találgattuk, hány év múlva lesztek képesek felismerni azt, amit rajtatok kívül már mindenki lát. Na mindegy... Ezután inkább hagytunk titeket. Tom megkérdezte, hova járok suliba, érdeklődött, hogy Miket szoktam csinálni, meg ilyenek. Én is kérdeztem tőle, látod, én nem vagyok félős, szemrebbenés nélkül megkérdeztem. A napjai nem mindig olyan érdekesek, mint ahogy azt mi gondoljuk. Persze sok a munka, túlfeszített a tempó, de néha csak olyan, mint minden más embernél. Felkel, eszik, majd ismét alszik. Kérdeztem a nőügyekről is, amiket még nagyon régen említettél nekem. Azt mondta, egy csomó dolgot a média fúj fel annyira, de azt nem tagadja, hogy valóban szereti a nőket. Megkérdeztem, mennyi igaz az egyik 2006-os botrányából - miután említetted a nőügyeket, utánanéztem pár dolognak - szóval rákérdeztem, és azt mondta, az egy hazugság volt. Semmi nem igaz a dologból.
...
Csak olvastam és olvastam. A botrányról nem tudtam, bizonyára nem néztem alaposan utána, de azért helyeslőleg bólogattam, bár Linda ezt nem láthatta.
...
Elmondta, hogy szoktak négyen együtt bulizni járni, vagy hárman, Andreas, Bill és ő. Persze Bill a legvisszahúzódóbb, ő nem szeret szórakozóhelyeken ismerkedni.
...
Andreas az ikrek legjobb barátja volt, csodáltam, hogy Lindáék már őt is emlegették. Billről gondoltam, hogy nem az a bulizós fajta.
...
Tom mesélt nekem a szüleiről, arról, milyen is volt az életük, mielőtt híresek lettek. Elkezdett egy jó sztorit, de nem tudta befejezni, mert azt mondta, elő kell kerítenie Billt, így lelépett, de megígérte, hogy holnap elmondja. Amúgy nem tudod, Bill hová tűnt? Tomnak hirtelen nagyon fontos lett, hogy megkeresse.
...
A válaszom egyszerű volt.
...
Nem. Nekem is mondta, hogy elmegy és megkeresi.
...
Linda írta, hogy érti, majd el kellett mennie, mivel  az öccsének is  szüksége volt a számítógépre.
Én kikapcsoltam az enyémet, mert kezdtem nagyon fáradt lenni. Ránéztem az órára. Este tíz volt. Fel sem tűnt, hogy Linda ma később jött, mint szokott, és az sem, hogy körülbelül mennyit is beszélhettem Billel, Tommal és Lindával.
- A fenébe, holnap suli - pattantam fel a székről, és gyorsan a  fürdőszoba felé futottam. Anyáék még mindig a nappaliban ültek és egy filmet néztek, ami nagyon érdekelhette őket, mert meg se hallották, amikor elcsúsztam az egyik szőnyegen és majdnem elestem.
Sikerült megtartanom az egyensúlyomat, így sérülés nélkül megúsztam a dolgot. A fürdőszobában aztán belenéztem a tükörbe. Az arcom nagyon vörös volt, de különben más jelét nem láttam annak, hogy izgulnék, vagy hasonló, tehát valószínűleg anyáék se fogják észrevenni, hogy kivel is beszélgettem nemrég. Miután megmostam az arcomat, a pirosság is eltűnt, már egészen úgy néztem ki, mint máskor.
Miután kiléptem a fürdőszobából, egyből a szobám felé vettem az irányt. Odakiáltottam anyáéknak, hogy „Jó éjt” de csak bólintottak jelezve, hogy értették.
Nagyon hamar elaludtam. Szinte még be sem takaróztam rendesen, de a szemeim már leragadtak és nem is nyíltak ki.