Reggel arra ébredtem, hogy valaki csapkodja a szobám ajtaját, pedig az nem volt kulcsra zárva.
- Lotte, Lotte, kelj már fel!
- Anya, oké, kelek... - motyogtam. - A francba, pedig hétfő van. Iskolába kéne menni.
- Lotte, keresnek. Légy szíves, kelj fel!
Anya egyre idegesebben csapkodta az ajtót, majd rájött, hogy nyitva van és bejött.
- Kislányom, ébredj fel. Valaki keres téged.
- Fent vagyok. Ki keres? Linda?
Ránéztem az órára. Délelőtt tizenegy volt, tehát Linda nem kereshetett, hiszen ő... ő éppen iskolában volt.
- Anya, miért nem keltettél fel? Iskola van!
- Tudom, keltettelek is, de nem akartál ébredni, így inkább hagytalak aludni. Elég fáradtnak tűntél. Majd igazolom azt az egy napot, de most már azért ideje lenne kipattannod az ágyból.
- Ki keres, elmondod?
- Ha felkeltél és felöltöztél, gyere a konyhába. Ott megtudod.
Nem kellett kétszer mondani. Mintha rugóra ültem volna, úgy pattantam ki a takaró alól. A szekrényemben kutattam valami ruha után. Anya közben kiment a szobából, halkan becsukta az ajtót maga mögött. Gyorsan felöltöztem, megfésülködtem, fogat mostam - bár azt feleslegesen, hiszen még nem reggeliztem, tehát majd újra fogat kell mosnom, de nem igazán érdekelt. Amikor úgy néztem ki, mint minden más reggel - azaz eléggé álmosan - kibotorkáltam a konyhába. Szerencsére nem mentem neki semminek, bár a szemeimet még nehezen tudtam nyitva tartani.
Megálltam az ajtóban és körülnéztem. Anya a mosogató előtt állt, magyarázott valakinek valamit, de amikor meglátott, felém intett a fejével. Az asztal felé pillantottam, mert feltételeztem, ott ül az a valaki, akinek anya az imént még beszélt. Nem is tévedtem, de a szemeim igencsak elkerekedtek. Ha lett volna valami törékeny dolog a kezemben, azt biztos elejtettem volna meglepetésemben. Az asztalnál Bill ült, két keze között egy teáscsészét szorongatva. Amikor észrevette, hogy őt nézem, elvigyorodott.
- Tuti, hogy álmodom - bizonygattam magamnak és megdörzsöltem a szememet. Azt hittem, el fog tűnni, de tévedtem, tehát mégsem álom volt. Ő még mindig ott ült az asztalnál, az arca kíváncsinak tűnt.
- Erre kellett a cím - motyogtam kábán, mivel összeraktam a fejemben a tegnapi félbeszakadt beszélgetésünket, ami a címem kérésével fejeződött be.
- Meglepetés - mosolygott és kivillantotta nem túl arányos fogsorát, ami meglehetősen jól állt neki. Fel se tudtam fogni, mit is látok. Bill a házunkban? Úgy gondoltam, kezdek becsavarodni. Pislogni kezdtem, de Bill nem tűnt el, kíváncsi arca méginkább érdeklődővé vált. Hosszasan néztem, pedig már anya is köhintett párat, hogy észrevegyem magam, de a próbálkozásai sikertelenek voltak. Bill nem mozdult, türelmesen várta, hogy felfogjam, amit látok. Én még mindig csak bámultam őt. Olyan volt, mintha valami más lett volna rajta, ami két hónapja még egészen biztosan nem volt más.
- A hajad - mondtam, amikor sikerült újra megszólalnom.
Igen, már biztos voltam benne. Billt két hónapja még hosszú hajjal, sőt rasztával láttam. A mostani haja alig ért az álláig, ismét frufruja volt és a csíkok is hiányoztak belőle.
- Te beszélsz? - csattant fel és felém mutatott. Ami igaz az igaz, az én hajam is enyhén megrövidült az első találkozásunk óta.
- Jó, oké, feladom - mondtam és leültem az asztalhoz én is. Meglepetésemre úgy éreztem magam, mintha egy rég nem látott ismerős mellé ülnék le beszélgetni, nem pedig egy majdnem vadidegenhez. Nem tudtam, mire véljem ezt a fajta hirtelen fordulatot, hiszen az előbb még azt sem akartam elhinni, hogy valóban ő ül a konyhánkban.
- Amúgy jobban áll neked ez - mondta és felemelte egy hajtincsemet.
- Sokan mondják - büszkélkedtem - de előbb egy kérdés. Hogy találtál ide?
Egyáltalán nem volt frusztráló a közelében lenni, bátran mertem tőle kérdezni, és úgy láttam, szívesen fog válaszolni a kérdéseimre. Nem is csalódtam. Kihúzta magát a széken, látszólag nagyon büszke volt a saját teljesítményére.
- Amikor tegnap Tomtól megtudtam, hogy mi is történt veled egy hónapja, egyből arra gondoltam, hogy eljövök, mert... nos, látnom kellett, hogy tényleg minden oké, vagy csak engem próbáltál nyugtatni. A repülőjegyet a neten rendeltem, a címedet pedig a Hotmail profilodról tudom. Elég sokáig utaztam, főleg, hogy nagyon korán kellett indulnom otthonról, de azért megtettem. Budapestig nem is volt nehéz elutazni, de a repülőtértől eltalálni idáig egy kisebb feladat volt, de megoldottam. Szerencsére senki nem ismert fel, gondoskodtam az álcáról.
Kíváncsian néztem, mire ő felállt és a fogashoz lépett. Leakasztott egy kabátot, majd felvette. A fogason volt még egy baseball sapka, azt a fejére tette, majd a kabát kapucniját ráhajtotta a sapkára. Már egészen felismerhetetlenné vált, amikor a kabát zsebéből előhalászott egy napszemüveget és azt is felvette.
- Úgy nézel ki, mint valami drogos - nevettem.
- Az a lényeg, hogy nem ismertek fel - mondta, miközben levette az előbb magára öltött álcáját. - Szóval valahogy sikerült eltalálnom a XV. Kerületbe. Kérdezgettem embereket angolul és németül is, így nagyjából megtudtam az útvonalat. A házat már nem volt nehéz megtalálni, hiszen hozzászoktak már errefelé ahhoz, hogy németül beszélnek az emberek. Még szerencse, hogy itt laktok már egy ideje, így a házmester egész biztosan azt hitte, valami rokon vagyok, így készséggel megmutatta, merre is kell mennem.
- Ezután? - kíváncsiskodtam, mert feltételeztem, hogy nem öt perce ül itt a konyhában.
- Feljöttem az emeletre. Apukád akkor ment el dolgozni. Gondoltam, hogy neki nem szóltál rólam, így addig vártam kint a folyosón, úgy tettem, mint aki nagyon keres valamit. Apukád megszólított, megkérdezte, hogy segíthet-e. Én mondtam, hogy nem, köszönöm, várok valakire, így aztán ő elment. Utána jöttem be ide. Anyukád az álcán keresztül is felismert, bizonyára valahol látott már...
Elgondolkodva nézett körül.
- A szobámban - mondtam kelletlenül - tele van poszterekkel.
- Így már érthető - vigyorgott. - Megkérdeztem anyukádat, hogy elkéstem-e és esetleg már suliban vagy-e, de ő megnyugtatott, hogy nem bírtál felkelni, így ma nem mész iskolába. Nálam bezzeg sosem fordult ez elő - jegyezte meg kissé irigykedve.
- Azt ne mondd, hogy te mindig felkeltél? - kezdtem kicsit mérges lenni.
- Dehogy - nevetett - anya mindig felkeltett. Nem volt az, hogy ha nem bírsz felkelni, itthon maradsz.
- Szegényke - sajnálkoztam gúnyolódva, miközben elvettem egy pirítóst a tányérról, amit anya időközben az asztalra helyezett.
- Mit csináltál ezután? - kérdeztem, amikor lenyeltem a falatot.
- Vártam - felelte nemes egyszerűséggel. - Anyukád hasonlít az én anyukámra.
- Tényleg? - érdeklődtem udvariasan.
- Igen. A modoruk nagyonis hasonló. Anyukád is olyan érdeklődő, mint az enyém. Amikor mondtam neki, hogy téged kereslek, azt mondta, várnom kell egy kicsit, mert nem igazán vagy hajlandó felkelni. Tréfaként felvetettem a dolgot, hogy bemegyek én és felkeltelek.
- Te megőrültél? - néztem fel ijedten - Megtetted volna?
Kérdően anyára pillantottam.
- Miért ne hagytam volna? - értetlenkedett anya - Remek kis ébresztés.
- Persze nem tettem meg - nyugtatott Bill - annyira nem vagyok bátor. Ez inkább Tomra lenne jellemző. Ő is akart amúgy jönni, bár gondolom, inkább másvalakinél szeretett volna kikötni.
Bill kajánul nevetett.
- Tudod, mi van Tom és Linda között? - érdeklődtem, bár szerintem én többet tudtam, mint amennyit ő.
- Tom csak annyit mondott, hogy jófej a csaj.
- Linda is hasonlót. Na jó, nem egészen. Linda teljesen odavolt tőle.
- Megtudtál valamit? - lelkesedett. A szemeiben a heves érdeklődés fénye csillant meg.
-Általános dolgokról beszélgettek - kezdtem. Nem akartam elmondani, hogy a fő téma természetesen mi voltunk.
- Akkor én többet tudok - dicsekedett - nekem Tom mindent elmondott. Azt mondta, hogy egészen összebarátkoztak, Tom reméli, hogy több is lesz a dologból, de nem akarja elsietni. Látta Lindát a webkamerában és nagyon bejött neki.
Megnyugodtam. Tehát Tom mégse mondott el Billnek mindent, mint ahogy azt ő gondolta. Hagytam ebben a hitében, nem állt szándékomban előidézni, hogy az ikrek összevesszenek.
- Amúgy díjazom a próbálkozásodat - vigyorodott el, miközben ő is elvett egy pirítóst, így a tányéron nem maradt egy sem.
- Milyen próbálkozásomat? - kérdeztem őszinte érdeklődéssel.
- Azt, hogy megtudd Tomtól, mi is volt a beszédtémájuk Lindával. Amikor bementem leskelődni, Tom pont veled beszélt.
- De észrevett, szóval nem voltál valami ügyes - jegyeztem meg.
- Az más kérdés - hárított - csak tudod, Tomból nem igazán lehet kiszedni ilyen dolgokat. Amit magában akar tartani, azt magában is tartja. Ügyesen kihasználta például azt, hogy megkérdezted, tudom-e a nevedet. Ezután te teljesen elfelejtetted, hogy miért is írtál neki, annyira lekötött az, amit mesélt neked. Igazam van?
- Mint mindig - morogtam és felálltam az asztaltól.
Bill is követte a példámat, majd anya is.
- Mentek valahová? - érdeklődött anya.
- Nem - válaszolta egyből Bill - nekem nem túl célszerű kimozdulnom az utcára, mégha ilyen jó álcám is van. Sajnos vannak olyan rajongók, akik még ígyis simán kiszúrnak.
- Ez itt Budapest, hahó, nem Magdeburg - világosítottam fel - itt annyira nem figyelnek az emberek egymásra, hogy az már szinte felemelő érzés, főleg egy sztárnak.
- Hideg van - nyavalygott - én nem megyek sehova.
Anya eközben kiment a konyhából.
- Bill, nem ülhetünk itthon. Azt se tudom, meddig maradsz, nem akarom, hogy unalmasan töltsd az idődet.
- Oké - adta be a derekát - akkor menjünk valahová, bár az itthon ülés se lenne számomra unalmas. Tudsz valami jó helyet?
- Mozi? Bevásárlóközpont?
- Ne már - nyafogott ismét - moziba menni Magdeburgban is tudok. Ráadásul itt nem is érteném a film szövegét.
Mérgesen dobbantottam egyet a lábammal.
- Akkor marad a bevásárlóközpont - döntöttem határozottan, és nem is ellenkezett. Felvette a kabátját, a sapkát és a napszemüveget, majd megvárta, amíg én is elkészülök.
- Anya, elmegyünk! - kiáltottam be a nappaliba.
- Oké, de ebédre itthon legyetek! - kiáltott vissza anya.
Ezzel tehát el is voltunk engedve. Úgy döntöttem, egy jó nagy bevásárlóközpontot választok, hogy Bill ne unatkozzon. A választásom az Arena Plázára esett. Én nem igazán tudtam, merre is kell menni, hiszen a XV. Kerületet nem nagyon hagytam el, de nem akartam bizonytalannak tűnni, bár szerintem nem győztem meg Billt arról, hogy gyakorlott vásárló vagyok. Az első probléma ott kezdődött, hogy fogalmam sem volt, milyen busszal is kéne menni. Tudtam, hogy taxival Bill számára kényelmesebb lett volna, de amikor felvetettem, hogy hívjunk taxit, hevesen tiltakozott. Úgy érvelt, hogy ő már régen ült buszon és most szeretné kihasználni az alkalmat. Tanácstalanul néztem körbe, emellett Bill folyamatos morgása sem segített nehéz helyzetemen.
- Megmondtam, hogy maradjunk nálatok... Fázom... nagyon fázom... forduljunk vissza, kérlek...
- Ne nyafogj már, nincs is hideg - intettem le, és megszaporáztam a lépteimet, hogy utolérjek egy körülbelül velem egyidős lányt, aki a buszmegálló felé sietett. Reméltem, hogy egy kicsit beszél németül, így megszólítottam.
- Szia, ne haragudj. Meg tudnád mondani, merre van a Kerepesi út?
A lány zavartan nézett körül.
- Oh, I am terribly sorry. I don’t speak in Germany.
- Nagyszerű - sóhajtottam, és angolul kérdezgettem tovább. - Can you tell me, where is the Kerepesi street or the Arena Plaza?
-Yes. I think, get on the 34 bus and go to 2 stops. Then, get out and you’ll be in front of the shopping centre.
- Thank you - köszöntem meg mosolyogva.
- You’re welcome and I am sorry my English.
Rávillantottam mégegy széles mosolyt, és Billt a karjánál fogva húzni kezdtem a buszmegálló felé, ahova pont beállt egy 34-es busz.
- Megtudtad, merre kell menni? - érdeklődött, miután feltuszkoltam a tömött járatra.
- Persze - mondtam magabiztosan, miközben feljebb léptem a lépcsőn, hogy az ajtó be tudjon záródni. Természetesen nem úszhattam volna meg elesés nélkül, de Bill megtartott, így nem történt bajom.
- A fenébe - motyogtam, amikor visszanyertem az egyensúlyomat. Billen látszott, alig bírja fékezni a nevetését. A busz közben elindult.
- Le kéne ülnöd, nem? - kérdezte Bill.
- Tele van a busz - mutattam körbe a járaton, amin még állóhely se nagyon volt.
- Nem lehetne megkérni valakit, hogy álljon fel? - erősködött tovább.
- Kibírom, másnem, ha megint elesni próbálnék, elkapsz.
- Melléd állandó felügyelet kell - sóhajtott - és még oda se értünk. Képzelem, milyen lehet veled egy bevásárlóközpontban, ahol sokkal több az akadály, mint egy zsúfolt buszon. Például lépcsők, sőt mi több, mozgólépcsők.
- Jól szórakozol ezen? - kérdeztem. Dühösnek akartam hallatszani, de a hangom nagyonis nevetős volt.
- Csak sajnállak - válaszolta könnyeden.
- Nem kell, elvégre az eddigieket is túléltem.
- Ez nagyon megnyugtató. Csak nehogy akkor történjen komolyabb baleset, amikor velem vagy.
- Ne aggódj már, minden rendben lesz.
- Te mondtad - legyintett - de én még mindig azt mondom, jobb lett volna otthon maradni.
Nemsokára elértük a következő buszmegállót. Bill a derekamnál fogva átemelt az utolsó lépcsőfokon, mivel emberek akartak leszállni a buszról. Sikerült megfognom egy kapaszkodót, így majdnem teljesen stabilan álltam, de Bill a kezét még mindig a derekamon tartotta a biztonság kedvéért. Mondanom se kell, hogy a szívverésem a duplájára gyorsult. Még szerencse, hogy a buszon olyan sokan voltak, hogy én magam sem hallottam a dobbanásokat, de a bordáim nagyonis érezték. Egy kicsit megremegtem, amikor az egyik éles kanyarnál a kezei lecsúsztak a csípőmig, de gyorsan visszahúzta őket eredeti helyükre.
- Bocsi - mondta halkan, amikor a busz ismét egyenesen haladt.
- Nem gond - feleltem remegő hangon, de ő nem hallotta ki az izgatottságot a szavaimból.
Hamarosan megérkeztünk a plázához, és leszálltunk a buszról. Ezúttal nem kellett segítenie, kivételesen elkerült az elesés veszélye.
- Ügyes vagy - dicsért meg, amikor leléptem az utolsó lépcsőfokról.
- Azért ne hidd, hogy lépten-nyomon elesek - kértem ki magamnak durcásan.
Elkezdett nevetni.
- Akkor ez csak az én szerencsém?
- Ezt hogy érted?
- Amikor először találkoztunk, akkor is elestél. Most, hogy újra a közelemben vagy, ismét elesel.
- Csak majdnem - javítottam ki - és amikor először találkoztunk, nem miattad estem el. Nem vettem észre a lépcsőket. Azt se tudtam, hogy ott vagy.
- Tudom, láttam az arcodról, amikor rám néztél.
Erről jutott eszembe.
- Úristen, milyen arcot vágtam?
- Hát... - gondolkodott egy picit - azt nehéz lenne leírni. Meglepett volt, de még dühös is, szóval ez a kettő keveredett rajta. Furcsa látvány volt, de igazán vicces.
- Amikor visszaértem a lányokhoz, ők csodáltak engem. Kényelmetlen volt.
- Irigyek voltak - javított ki - nagyonis irigyek. Egyből gondoltam, hogy elmondod nekik, mi történt.
- Pedig éppen csak megemlítettem nekik, hogy elestem és te segítettél fel.
- Egy rajongónak ez bőven elég. Megfogtam a kezedet, a legtöbb lány bármit megadna, hogy ez vele történjen - mondta keserűen Bill. A hangjában csalódottságot és bánatot éreztem. - Ne érts félre, imádom, hogy sikeresek vagyunk, szeretem, ha a koncerten sikoltoznak a csajok, élvezem azt, hogy híres vagyok... Csak túl sok az árnyoldal is. Nem mehetek úgy ki az utcára, ahogy szeretnék, mert rögtön lányok futnak utánam. Néha még a házunk környékén is leskelődnek, csakhogy egy pillanatra láthassanak minket. Távcsövekkel és fényképezőgépekkel felszerelkezve jönnek, rendszerint többen. Kiabálnak, szerelmet vallanak, akár az éjszaka közepén is. Ami a legdurvább, hogy a szüleink után ugyanúgy járkálnak. Fényképeznek, kérdezgetik őket. Van egy lány, mindennap a házunk körül leskelődik. Már vagy egy éve ezt csinálja, hiába teszünk panaszt ellene, mindig visszajön. Nem jelenthetjük fel zaklatásért, hiszen nem csinál semmit, csak egész álló nap felfelé bámul az ablakomra, ami egy kissé frusztráló.
- Megértem - néztem rá együttérzően - engem is idegesítene.
- Tom néha lekiabál neki, hogy ha akar valamit, jöjjön az ajtóig, akkor lemegyünk, de ettől mindig megijed és eltűnik egy pár napra. Szokás szerint vissza is tér úgy egy hét múlva.
- Ezeket a lekiabálásokat, gondolom videóra veszi? - kérdeztem, pedig állítani akartam.
- Sajnos - fintorgott Bill - rendszerint jól ki is forgatja Tom szavait, így az utóbbi pár hónapban inkább elviseltük, hogy ott álljon a ház előtt, nem kiabáltunk le neki.
- Hogy forgatja ki Tom szavait?
- Amikor felteszi a videót a netre, olyan címmel látja el, mintpéldául „Tom Kaulitz akar tőlem valamit?”
- Jézusom - szörnyülködtem - hogy képes ilyet tenni?
- Azért teszi, hogy a többi rajongó irigykedjen rá. Tudod, sokszor csak annyi hallatszik a videón, hogy Tom azt kiáltja „Gyere az ajtóhoz!” aztán ezt mindenki úgy értelmezi, ahogy akarja. A legtöbb tizenéves pedig szinte mindent félreért, főleg, ha elhitetik velük, hogy amit a videón látnak, az igaz.
- Gyere, menjünk be a plázába - váltottam témát, mert láttam, hogy remegni kezdett a keze, annyira fázott.
- Ja, el is felejtettem - kapott észbe, és gyorsan belépett az épületbe én pedig követtem.
A plázában nem volt akkora tömeg, így kényelmesen sétálhattunk. Végignéztük a kirakatokat. Bill szeme felcsillant a lemezboltnál.
- Nézzünk be - javasolta - kíváncsi vagyok...
Tudtam, hogy arra kíváncsi, vajon az új Tokio Hotel album már megérkezett-e ide is, de lehangoltan közöltem vele, hogy szerintem nem lesz ott.
- Azért nézzük meg - mondta lelkesen.
- Felőlem - hagytam rá - de figyelmeztettelek. Én már csalódtam a magyar lemezboltokban.
Nagy léptekkel indult a bolt felé. A szőke eladólány furcsán méregette, amitől hirtelen nekem nagyon fontos lett, hogy felzárkózzak mellé, és vigyorogva átkulcsoltam a kezemet az övén, mire a lány dühösen elfordult.
- Ezt miért csináltad? - kérdezte később, amikor kiértünk a lány látóteréből. Elengedtem a kezét, szembefordultam vele és úgy válaszoltam.
- Azért, mert jólesett. A lány nagyon nézett téged, én pedig el akartam érni, hogy ne rád figyeljen. Ez tűnt a legcélszerűbb megoldásnak.
- És mégis miért volt neked fontos, hogy ne rám figyeljen? Elvégre távcsővel figyelik minden lépésemet, ezt már igazán megszoktam.
A kérdése nagyon zavarba hozott. Féltékeny voltam, ez tény, de ilyen formában ezt nem közölhettem vele, ezért ki kellett találnom valami hazugságot, ami nekem nem ment túl könnyen, hiszen borzalmas hazudozó vagyok.
- Idegesített, hogy olyan feltűnően csinálja - mondtam végül, de éreztem, nagyon esetlennek hangzott.
- Oh, értem - hagyta rám egyszerűen, de tudtam, hogy nem hitte el.
Elégedettséggel töltött el, hogy Bill valóban nem találta meg az új lemezüket a boltban, így tíz perc nézelődés után felajánlotta, hogy most már mehetünk. A boltból kifelé menet ő fogta meg az én kezemet, és hatalmas vigyort eresztett meg a szőke eladólány felé, aki ettől kissé elzöldült, majd rémülten kapta el a tekintetét, mert olyan csúnyán néztem rá, ahogy csak tudtam.
Miután kiértünk a boltból, Bill nevetőgörcsben tört ki. Annyira nevetett, hogy meg kellett kapaszkodnia a lépcsőkorlátba, hogy megtartsa az egyensúlyát.
- Láttad... - fuldokolta - az... az... az arcát?
- Igen - mondtam, de az én ajkaim is remegtek - elzöldült, amikor rámosolyogtál.
Egyre jobban nevetett. A szája elé tartotta az egyik kezét, hogy tompítsa a hangját.
- Nem azt! - nyögte könnyes szemmel -Hanem azt, amikor ránéztél... Ahogy elkapta a fejét... Mintha meg akartad volna ölni... Teljesen megrémült. . Óh, én miért nem figyeltem pont oda?
Ez volt az én szerencsém, hogy ő nem látta, hogyan is néztem arra a lányra. Láttam magam a szemközti üvegajtóban. Elég ijesztő volt a tekintetem. Mint valami vadász, aki a zsákmányát védi.
- Oké, menjünk inkább - szólt Bill, kizökkentve engem a gondolataimból.
- Hová? - kérdeztem összezavarodva.
- Mehetnénk hozzátok?
Nem volt ellenemre a dolog. Úgy gondoltam jobb, ha olyan helyen vagyok Billel, ahol nincsenek zavaró tényezők, mintpéldául olyan lányok, akik feltűnően bámulják őt.
- Mit fogsz mondani, ha apukád hazajön a munkából és meglát engem otthon? - kérdezte Bill, amikor már a buszon ültünk.
- Azt, hogy az eltitkolt vőlegényem vagy és azért jöttél, hogy bejelentsd, elveszel feleségül.
Újra előtört belőle a nevetés, és ezt nem igazán lehetett fékezni. Hamarabb leszálltunk a buszról, úgy gondoltam, jobb lesz, ha gyalogol egy kicsit, legalább addig megnyugszik.
- Ne... ezt ne... kérlek... - könyörgött, szinte már alig állt a lábán.
- Én nem mondtam semmit - néztem félre, miközben támogattam, nehogy elessen. A nevetés annyira rázta a testét, hogy úgy remegett, mintha fázott volna
- Hát komolyan... elismerésem, ha ezt tényleg megteszed - szólt már nyugodtabban. A nevetése csillapodni kezdett, de még mindig mosolygott.
Elértünk a házhoz. Felvánszorogtunk az emeletre, majd kinyitottam az ajtót. Hallottam, ahogy apa és anya a konyhában beszélgetnek.
- Nem jön össze a dolog - szóltam hátra Billnek, aki tisztes távolságot tartva jött mögöttem - apa már itthon van. Anya biztosan elmondta neki, hogy ki vagy.
- Már kezdtem félni - sóhajtott - belegondoltam, ha mégis megteszed és azt mondod, hogy a vőlegényed vagyok, mit is kaptam volna apukádtól. Nem hiszem, hogy megköszöntem volna.
Csak mosolyogtam, mert vicces lett volna nézni, apa arca hogyan változik lilára, majd vörösre és hogyan kezd el ordítani Billel. Amíg Billt hazafelé támogattam, szépen elterveztem, hogyan adom elő a sztorit apának, de így nem volt rá szükség.
- Apa, anya, megjöttünk!
Anya egyből az ajtónál volt, apa kicsit lemaradva követte. Amíg odaértek hozzánk, Bill levette a kabátot és a sapkát, majd visszaakasztotta a fogasra pontosan oda, ahonnan reggel elvette.
- Jól szórakoztatok? - kérdezte sugárzó mosollyal anya, miközben utat engedett befelé.
- Nem igazán - morogtam.
- Jó volt - erősködött Bill - bár hamarabb el kellett jönnünk, mint ahogy terveztük. Oh, elnézést, uram - szólította meg apámat - még be sem mutatkoztam. Bill Kaulitz vagyok, Lotte barátja... mármint nem úgy, csak barátok vagyunk...
- Tudom - mosolyodott el apa, miközben kezet rázott Billel - Martin Krüger vagyok.
- Miért kellett eljönnötök? - kérdezte tőlem anya.
- Azért... - kezdtem, de Bill túlharsogott.
- ...azért , mert Lotte ráijesztett egy szegény eladóra...
- .. mert.. nem direkt, nem akartam...
- ...mert rám nézett, igen, rám nézett és ez idegesítette...
- ...te meg nevettél, azért kellett eljönnünk, mert nem bírtál megnyugodni
- ... még szép, hogy nevettem, amikor azt mondtad, hogy...
- ...Az később volt!
- ... nem érdekel, hogy később volt. Azt mondtad, hogy...
- ...cssss, el ne mondd!
- ...Azt mondtad! - kezdte hangosabban, hiába pisszegtem.
- ...megkérdezted...
- Nem hallom, nem hallom,nem hallom. Megkérdeztem, hogy apukád mit fog szólni, ha meglát engem itthon.
- ...Fogd már be!
- ... Lotte azzal a nagy ötlettel állt elő, hogy azt mondja, én vagyok a vőlegénye és azért jöttem, hogy bejelentsem, hogy feleségül veszem.
- Ezért még számolunk - suttogtam vészjóslóan.
A szüleim nevettek a szópárbajunkon.
- Nem is tudtam, hogy férjhez mész, kislányom. Mikor lesz az esküvő? - tréfálkozott apa.
- Engem se avatott be - kontrázott anya - sőt, Florence-t sem. Mit fog ehhez szólni? Meg fog sértődni, azt biztosra veszem.
- Ki az a Florence? - érdeklődött Bill.
- A testvére - válaszolt apa.
- És miért sértődne meg? - kíváncsiskodott tovább Bill.
- Ezt igazából mi sem értjük - válaszolta anya - a koncert óta nagyon jóban vannak, mindent elmondanak egymásnak. Mintha összenőttek volna. De Florence egy másik városban tanul, elég messze tőlünk.
- Ejnye, Lotte, ezt hogy tehetted? - csúfolódott Bill.
- Elég már - hárítottam megszeppenve - jól van na.
Az arcom égett, tehát bizonyára még az átlagosnál is jobban elpirultam. Bill és a szüleim találtak maguknak közös témát - az én heccelésem, így én addig szépen elsétáltam a fürdőszobáig ügyelve arra, hogy ne essek el a saját lábamban. Mikor sikeresen odaértem, becsaptam magam mögött az ajtót. Nekidőltem a falnak és hosszan kifújtam a levegőt. Ez a mai nap olyan volt, mint egy álom. Mintha nem én éltem volna ezt a napot végig, hanem valaki más, valaki nagyon szerencsés. Az elmém tudta, hogy én voltam az, de én magam nem voltam képes felfogni. Bill reggel a konyhában. Billel a városban. Billel újra itthon. Hihetetlennek tűnt. A tükörhöz léptem. Valóban, az arcom szinte lángolt. Megmostam egy kis hideg vízzel, ami némileg enyhítette a vörösséget. Úgy gondoltam, a hajamnak se ártana egy kis frissítés, így újra megfésülködtem.
- Tökéletes - mondtam fennhangon, és úgy csináltam, mint egy modell. Puszit küldtem a tükör felé, mintha az valami fotós lett volna. Aztán rájöttem, mekkora hülyeséget csinálok, és inkább elfordultam a tükörtől. A fésű még mindig a kezemben volt, szórakozottan ismét fésülni kezdtem a hajamat. Mikor már ezt is untam, elhatároztam, hogy most már ki kéne mennem a fürdőszobából, elvégre Billnek hamarosan mennie kell. Ez aztán megadta a végső löketet, így letettem a fésűt és kiléptem az ajtón. A konyhában már nem volt senki.
- Anya? Apa? Bill? - kérdeztem bizonytalanul. Hirtelen belém hasított a felismerés, hogy talán Bill már elment. A gyomromba egy pillanat alatt jeges gombócok költöztek.
A nappali felé indultam, hiszen a család általában ott szokott tartózkodni. Anya és apa ott is voltak, de Billt nem láttam sehol.
- Az erkélyen - mosolygott anya, mert látta, hogy a szemeim idegesen keresik Bill tekintetét.
- Kösz - sóhajtottam megkönnyebbülve és az erkélyajtó felé rohantam.
Olyan lendülettel vágtam ki az ajtót, hogy a benne lévő üveg remegni kezdett. Bill az erkély közepén állt, éppen meggyújtani készült egy szál cigarettát.
- Azt hittem, elmentél, vagy ilyesmi - mondtam egyből, ahogy becsukódott mögöttem az ajtó, újabb vad remegésre késztetve az üveget benne.
Felém nézett és elmosolyodott. Eltette a cigarettát, amit az előbb még meg akart gyújtani.
- Szerinted köszönés nélkül mennék el?
Nem igazán tudtam volna értelmes választ adni neki, mert belenéztem a barna szemeibe és teljesen megsemmisültem.
- Azt hiszem... nem... - nyögtem ki végül.
- Na látod - csapta össze a kezeit - ha megvártalak reggel, vártam volna addig, ameddig hajlandó leszel előjönni a fürdőszobából.
- És ha nem jöttem volna elő?
- Beküldöm érted anyukádat.
- És ha akkor se?
- Akkor apukádat, akivel nem tudsz ellenkezni, hiszen erősebb, mint te és valljuk be, az egyensúlyérzéke is jobb - kuncogott egy kicsit, de meglepő módon engem ez már nem sértett meg. Hozzászoktam, pedig mindössze egy napja ismertem jobban őt. Ha nem emlegetné állandóan az egyensúlyproblémáimat, már hiányozna. Hozzátartozott a stílusához.
- Te mindig kitalálsz valamit - nyugtáztam, és odaálltam mellé az erkély közepére.
- Oh, milyen szép kilátás - gúnyolódott, amikor mindketten lefelé bámultunk.
- Gyönyörű - tódítottam a viccét.
Az erkélyről az úttestet lehetett látni, ami így délután igencsak forgalmas volt. Autók és buszok haladtak el, gyalogosok sétáltak a járdán és majdnem mindenki káromkodott, szidta a másikat, mint ahogy minden átlagos délutánon.
Ez a délután csak nekem nem volt átlagos.
Bill és én remekül szórakoztunk. Úgy tettünk, mint ahogy a romantikus filmekben szokták a főszereplők. Meghatott arcot vágtunk, majd elnevettük magunkat. Billnek hirtelen óriási ötlete támadt. Szembefordult velem és nekidőlt az erkély oldalának.
- Na most figyelj - vigyorgott és kitárta a két karját, ahogy a Titanic című film főhőse tette. Emellett énekelni kezdte azt a borzalmas főcímdalt, amit annyira utáltam, hogy elmondani se lehet. Persze görnyedtem a kacagástól. A hatás kedvéért talán, de még a szél is elkezdett fújni egy kicsit, ami így meglobogtatta Bill haját.
- Ne! - kacagtam kétrét görnyedve. A hasam már fájt a nevetéstől - Ne kínozz!
Hallottam, ahogy anya arrébb húzza a nappali ablakán a függönyt, hogy megnézze, min nevetek ennyire.
- Oké, Bill, elég, mert kijönnek a szomszédok - figyelmeztettem, amikor a nevetés már egészen elcsitult. Nem is folytatta tovább. Visszatért az előbbi helyére. Furcsamód egy nagyon szokatlan érzés kerített hatalmába. A biztonság érzése. Ha mellettem volt, úgy éreztem, semmi és senki nem bánthat. Ezt nem közöltem vele, mert biztos kinevetett volna, amúgyse akartam még az érzéseimről beszélni, mert elkotyogtam volna neki azt, amit csak évek múlva terveztem, de én már biztos voltam benne.
Ránézett az órájára és nagyon csalódott képet vágott.
- A fenébe, három óra - mondta elszomorodva - négykor indul a gép Berlinbe.
Teljesen elfelejtettem, hogy ma neki még haza is kell érnie. Én is nagyon elszomorodtam.
- Jössz még valamikor? - csusszant ki a kérdés a számon, pedig próbáltam visszatartani.
Szelíden mosolygott.
- Nem tudom. Az elkövetkezendő időben nem hiszem, mert sok lesz a fellépés, 9-én lesz az MTV DAY, amire hivatalosak vagyunk. Azt hiszem, Athénben rendezik idén.
Csalódottan sóhajtottam egyet jelezve, hogy tudomásul vettem.
-Hé, ne szomorkodj - simított végig az arcomon. Ettől úgy éreztem, mintha a vér tűzzé vált volna bennem. Minden cseppje égetett, ahogy végigszáguldott az ereimben.
- Megígérem, ha vége ennek a rohanásnak, jövök még. Hozzam Tomot is?
Azt akartam mondani, hogy „Dehogy, csak te gyere és ne is menj el soha”, ehelyett ezt feleltem.
- Igen! Örülnék, ha őt is személyesen megismerhetném.
A válaszom túl lelkesre sikerülhetett, mert meghökkent, de gyorsan rendezte az arcvonásait.
- Oké - mondta könnyeden és meglendítette az egyik kezét, mintha meg akart volna ölelni, de annyira bátortalannak látszott, hogy inkább a kezemet nyújtottam, amit megfogott és - köszönés képpen - megrázott.
- Tényleg olyan vagy, mint ahogy képzeltem - ismételte meg majdnem szó szerint az egyik mondatát, amit talán tegnapelőtt írt.
Átvágtunk a lakáson, elkísértem a bejárati ajtóig, ahol a fogason a kabátja és a sapkája még mindig fel volt akasztva. Anya és apa is követtek minket.
- Hát akkor, viszlát! - köszönt vidáman Bill - köszönöm, hogy itt lehettem! És mégegy dolog. Csodálatos lányuk van!
- Tudjuk - mosolygott anya, és átkarolta a nyakamat - Jó utat! Vigyázz magadra!
Bill megeresztett még egy vigyort, majd eltűnt a sötét folyosón. Miért pont most nem kapcsolták fel a lámpákat? Pedig akkor még láthattam volna. Hát ettől is megfosztanak?
Anya becsukta az ajtót, majd visszasétált apával a nappaliba. Nem tett megjegyzést a mai napra, de tudtam, hogy furdalja a kíváncsiság, hogy akkor Bill és én köztem ez most micsoda, de tapintatból rá sem kérdezett. Tudtam, hogy nem tudnék neki választ adni, hiszen én magam sem tudtam eldönteni, hogy mi is van közöttünk. Több volt, mint barátság, ezt mindketten tudtuk. Most találkoztunk úgy igazán először, mégis olyan volt, mintha már régóta ismernénk egymást. Viccelődtünk, nevettünk, szórakoztunk. Ilyet a barátok szoktak, de nem első találkozáskor. Igaz, hogy Bill nem sokat beszélt magáról, inkább engem kérdezgetett, de tudtam, hogy ő nagyon nehezen bízik meg valakiben, így megfogadtam, hogy türelmes leszek. Elsétáltam a szobámig, és azzal a gondolattal aludtam el, hogy ennél a napnál nekem egyelőre nem kell több, és talán nem is lesz még egy ilyen alkalom az életemben.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése