BILLANGÓ - A szívek viharában 8. fejezet - Anya, nem!

 Természetesen, ahogy annak lennie kell, nagyon sok hülyeséget álmodtam. Az álmaimban Bill központi szerepet játszott, és  az volt a legjobb bennük, hogy én voltam az, akiért még a munkát is képes volt hanyagolni. Sajnáltam, hogy reggel fel kellett ébrednem, és tudtam, hogy szembe kell néznem Lindával, meg kell indokolnom, miért nem voltam tegnap iskolában és nem hazudhattam neki.
Olyan lassan készültem el, amennyire csak tudtam, de ígyis csak fél órát vett igénybe. Ültem még egy kicsit a kanapén várva, hogy múljon az idő, de aztán mégiscsak rászántam magam az indulásra. A buszmegállóban épp bent állt egy számomra megfelelő busz, de én inkább megvártam a következőt. Az hamarosan megérkezett, nem úgy, mint amikor nagyonis iskolába akarok menni, akkor mindig várhatok rá tíz percet. Nem, ennek a busznak az előzőt követően, alig rá három percre kellett megérkeznie.
Úgy döntöttem, erre már felszállok, mert kezdtem kissé fázni. A suli nem volt túl messze a lakásunktól, de szerettem busszal járni, mert kényelmesebb volt, különösen télen, amikor amúgyis jegesek az utak, ami számomra egyenlő a teljes életveszéllyel.
Megérkeztem a suli elé. Már nem féltem bemenni, hiszen a szeptemberben történtek után szinte meg sem mertek szólítani, de ez engem egy csöppet sem zavart. Linda természetesen a tanterem előtt várt rám. Azt hittem,  mérges arcot fog vágni, talán azonnali beszámolót kér arról, hol jártam, de meglepetésemre, az arca kíváncsiságot és érdeklődést tükrözött, nagyon izgatottnak látszott.
- Gyere, gyere - integetett, amikor meglátott. Amint odaértem hozzá, a csuklómnál fogva húzni kezdett egy félreeső sarok felé.
- Mi van?  Még le se pakoltam - duzzogtam, mire ő lerántotta a vállamról a táskát.
- Már lepakoltál - közölte és a szemeiben megcsillant valami fény, ami az érdeklődésnél sokkal több volt. Talán követelés?
- Linda, én... - kezdtem, de az egyik ujját az ajkára tette
- Csss. Tudom, kivel voltál tegnap - suttogta.
A vér jéggé vált bennem. Rámeredtem, mire folytatta.
- Szerinted Tom nem mondta el nekem? - cseverészett.
- Beszéltetek? - ámuldoztam.
- Mondtam, hogy fogunk - legyintett mérgesen - Tom mindent elmondott. Tudta, hogy Bill hozzád készül, mert, miután vasárnap Bill olyan hirtelen eltűnt MSN-ről, tudod, amikor kissé ideges volt, Tom is lelépett, mint ahogy azt neked is írta. Ezután megkereste Billt, aki elmondta neki, hogy eljön hozzád, a jegyet már meg is rendelte. Tom megkérdezte, hogy elmondhatja-e nekem, amire Bill nem tiltakozott, így másnap, amíg te Billel múlattad az időt, Tom szépen beszámolt nekem mindenről, persze csak délután.
- Most jön a leszidás - szűrtem a fogaim között. Lindát már nagyon jól ismertem.
- És délelőtt fogalmam se volt, hol a fenében vagy. Kerestelek otthon, anyukád azt mondta, nem vagy ott, ettől aztán kissé bepánikoltam. A mobilodat persze nem vitted magaddal, így azon se tudtalak elérni. El se tudod képzelni, mennyire aggódtam! Már olyan dolgokon kezdtem gondolkodni, hogy egy busz alá estél, vagy hasonlók.
- Jellemző rám - morogtam, de közben teljes mértékben megértettem Lindát.
- Ez mind már suli után történt. Elmentem még egy-két helyre, beugrottam az öcsémért az oviba és csak aztán indultam el. Hazafelé úton benéztem hozzátok, csakhogy megnyugodjak, valóban nem estél-e egy busz alá, de anyukád megnyugtatott, hogy valahol a városban vagy. Én hülye, eszembe se jutott, hogy megkérdezzem, kivel, pedig anyukád biztos elmondta volna! Ezután hazamentem és felléptem MSN-re, ahol Tom már várt. Gondolhatta, hogy ideges vagyok, mert egyből kérdezte, hogy tudom-e, kivel vagy most. Én persze nem tudtam, így elmondott mindent.
- Este már hívhattál volna.
- Nem igazán... - elvörösödött - egészen este tízig beszélgettünk, mivel nem volt próba, Bill hiánya miatt. Tíz után meg már gondoltam, hogy alszol, így nem akartalak zavarni.  De mesélj már, milyen volt!
- Hát... Ezt le se tudom írni!
- Próbálkozz!
- Anya felkeltett, már délelőtt tizenegy volt. Álmosan kikóvályogtam a konyhába.  És ott volt! El se hittem, amit látok. Aztán beszélgettünk, de akkor már olyan volt, mintha egy régi ismerőssel beszélnék. Nem volt frusztráló érzés, egyáltalán semmi. Amikor megláttam, azt hittem, hogy álmodok, de amikor mellette ültem, már nem éreztem ezt.
 Linda egy furcsa hangot hallatott, ami a csodálat, az izgalom és egy sóhaj keveréke volt.
- Folytasd!
- Megkérdeztem, hova akar menni, de ő azt mondta, sehova. Aztán rávettem, hogy menjünk egy bevásárlóközpontba. Nem tiltakozott. A buszon... - megálltam egy fél percre, mert nem tudtam, hogy ezt a kis balesetet közöljem-e vele, de aztán mégis elmondtam. -Fogta a derekamat, hogy el ne essek. Egy kanyarnál lecsúszott a keze a csípőmig, de gyorsan visszahúzta. Zavarbaejtő volt. Odaértünk a bevásárlóközponthoz. Ja azt kihagytam, hogy egész úton az egyensúlyérzékemet kritizálta, de már csak nevettem rajta. Az Arena Plázába mentünk. Végignéztük a kirakatokat, majd benéztünk a lemezboltba, ahol Bill a Tokio Hotel albumot kereste, de nem találta - természetesen. Ráijesztettem - legalábbis szerinte - egy eladóra, aki nagyon nézte őt.  Na jó, kicsit csúnyán néztem rá, de annyira nem volt ijesztő. Ne kérdezd, nem tudom, miért csináltam... féltékeny voltam. Csinos volt a lány a szőke hajával és a kék egyenruhájával.
- Bill ránézett? - kérdezte Linda.
- Nem igazán. Amikor befelé mentünk, megfogtam a kezét és rávigyorogtam a lányra, amikor kifelé jöttünk, ő fogta meg a kezemet és ő vigyorgott a csajra de úgy, hogy szegény lány elzöldült. Aztán néztem én rá, attól meg úgy megrémült, hogy inkább félrekapta a fejét.
- Kis féltékeny - jegyezte meg gunyorosan.
- Te nem ezt csináltad volna Tommal?! - csattantam fel.
- De - ismerte el. - Ez olyan romantikus. Mi történt ezután?
- Annyira nevetett, hogy el kellett jönnünk a plázából. A buszon visszafelé ellőttem egy poént, amin újra nevetni kezdett, de jobban, mint a plázában.
- Mi volt a poén?
- Megkérdezte, hogy mit mondok majd, ha apukám meglátja őt nálunk. Erre én azt feleltem, hogy azt mondom, ő az eltitkolt vőlegényem és azért jött, hogy bejelentse, feleségül vesz.
lindán látszott, hogy felsikoltana, de gyorsan a szája elé tartotta mindkét kezét.
- Megtetted? - kérdezte kíváncsian, miután elnyomta magában a sikoltozási kényszert.
- Nem, mert apa már otthon volt, mire hazaértünk. De úgy képzeld el, Bill az ajtóig követett ugyan, de tíz lépéssel le volt maradva tőlem.
- Utána történt még valami? - faggatott tovább.
- Csak annyi, hogy miután bementünk a lakásba, apáék elkezdtek heccelni engem, hogy mégis miért nem jelentettem be, hogy vőlegényem van és hasonlók. Jól összevesztünk Billel, vagyis csak szópárbaj volt, de anyáék azért jót nevettek rajta. Bezárkóztam a fürdőszobába, de aztán meggyőztem magam, hogy Bill nemsokára elmegy, így kimentem. A konyhában nem voltak ott anyáék, a nappaliban találtam meg őket, de Bill nem volt velük. Gondolhatod, azt hittem, már elment, majdnem bőgtem, de anya mondta, hogy az erkélyen van. Kimentem hozzá, szórakoztunk még egy kicsit, eljátszotta a Titanic legnyálasabb részét, utána pedig... nos, el kellett mennie. Röviden ennyi történt.
- Erkély, ohh...
- Ennyi volt - szögeztem le nyomatékosan. - Te és Tom?
- Csak beszélgettünk, mi mást is csináltunk volna több száz kilométer távolságból?
- Igaz, oké, bocsi - védekeztem.
- Gyere, már becsengettek - pillantott az ajtó felé, és felkapta a táskámat.
Gyorsan berohantunk a tanterembe. Szerencsére a tanárnő még nem ért be, így volt időnk helyet foglalni és előkészíteni a tankönyveinket. Pár lány érdeklődve hátrafordult, hogy mi miatt késtünk, de mi ügyet sem vetettünk rájuk. Linda elővett egy papírlapot és arra írt nekem, miután már a tanárnő bejött és elkezdte az órát.
...
Bill közel állt ahhoz, hogy megcsókoljon?
...
- Mi? - suttogtam.
- Csss, csak írd le.
...
Dehogy.
...
Visszacsúsztattam a lapot.
...
Semmit nem mutatott, hogy... érted?
...
Elmosolyodtam és leírtam neki Bill esetlen próbálkozását arra, hogy megöleljen.
...
Meg akart ölelni, de bátortalan volt, így csak kezet ráztunk. Azt pedig meséltem, hogy a keze a buszon...
...
Nem írhattam tovább, mert kitépte a kezemből a lapot, valószínűleg látta, mit írok éppen.
...
Azt tudom, és szerintem nem a kanyar okozta azt a kis balesetet.
...
- Mindenben azt látod - vádoltam egy kicsit.
Nem válaszolt, nem is írt többet, mert a tanárnő most ránk figyelt. Szerencsére úgy álcáztuk a dolgot, mintha Linda segített volna nekem a matekpélda megoldásában, így amikor Szilvi néni ránk nézett, Lindára mosolygott, hiszen azt látta, amint Linda a füzetemben javítja a megoldást - látszólag. Miután a tanárnő elfordította a fejét, ismét írni kezdett.
...
Mikor jön legközelebb?
...
Nem akartam leírni neki, így csak megráztam a fejemet, hogy nem tudom.
Mindketten alig vártuk, hogy vége legyen a sulinak. Linda elmondta az első szünetben, hogy ma is beszélni fognak Tommal, én pedig csak reménykedtem, hogy én is beszélhetek Billel.
- Nem megyek át hozzátok, ha nem baj - szólt Linda, amikor délután leszálltunk a buszról.
- Dehogy - biztosítottam és még örültem is egy kicsit, mert ha mégis tudok Billel beszélni, ki kellene találnom valami indokot, hogy Lindát eltávolíthassam a házból, azt pedig nagyon nem akartam.
Megvillantott egy széles mosolyt és már el is rohant, hogy minél előbb otthon legyen. Magamban nevettem egy kicsit azon, hogy mennyire kimutatja az érzelmeit, de ez illett hozzá. Linda megmondja amit gondol, kimutatja azt, amit érez.
Ráérősen sétáltam hazafelé, bámultam a szürke háztömböket, a zsúfolt utakat.
Otthon nem találtam senkit, anyának be kellett mennie helyettesíteni valakit. Az asztalon hagyott nekem egy cetlit.
...
Be kell mennem, mert Kata beteg lett, én helyettesítem. Találsz kaját a hűtőben.
...
- Legalább nem én főzök - gondoltam, hiszen már ez is feldobott.
Kivettem a rakott karfiolt a hűtőből, megmelegítettem és leültem a konyhaasztalhoz. Unalmas volt, nagy volt a csend. Elgondolkodtam, hogy anya hány ilyen délutánt élt már át, amíg Florence-t és engem várt haza a suliból.
Az eső odakint esni kezdett, az ég teljesen szürke lett. Fel kellett kapcsolnom a villanyt, hogy lássak is valamit. Miután megebédeltem és elmosogattam, bementem a szobámba. Az eső mégjobban rákezdett, már olyan hangosan kopogott az ablakpárkányon, hogy az utca zajait nem is lehetett hallani.
Elsétáltam az íróasztalomig, ahol a laptopom hevert. Bekapcsoltam, illetve csak bekapcsoltam volna, ha az a roncs engedelmeskedik, de nem történt semmi. Próbálkoztam még háromszor, ugyanilyen eredménnyel.
- Oh, nem - pánikoltam - hiszen így még esélyem sincs beszélni Billel, Tommal, vagy Lindával.
Szerencsére, hogy  asztali számítógépünk is volt, így  átmenetileg megoldódott a probléma. Gyorsan átfutottam a nappaliba és bekapcsoltam a számítógépet. A kezeim furcsán elszoktak a normál billentyűzettől, de azért igyekeztem nem elgépelni semmit, néha ígyis elrontottam egy-egy weblapcímet és furcsálltam, hogy nem jött be a keresett oldal. Első dolgom természetesen a bejelentkezés volt a Windows Live rendszerbe. Szinte már az életformámmá vált, nem tudtam meglenni nélküle. Ez függőség volt? Vagy talán csak az váltotta ki, hogy esélyem volt beszélni valakivel, aki számomra a legtöbbet jelentette akkor is, ha ő erről mitsem tudott?  Nem érdekelt, nem is igazán törődtem vele. Billt kerestem, de csak Tomot találtam. Öt perc beszélgetés után rá kellett jönnöm, hogy nem is baj, ha Billt nem mindennap találom MSN-en. Egészen függtem tőle, annyira kellett, hogy legyen, mint egy életszükséglet, ami ha elvész, az élet is véget ér. Nem engedhettem meg ezt magamnak, csak barát volt, nem több. Nem hasonlíthattam életszükséglethez, vagy bármi máshoz. Csak barát volt, mégha ezt nehezemre is esett elfogadni. Örültem ennyinek. Egy barát volt, aki iránt én valami sokkal de sokkal többet éreztem. A legkínzóbb az volt, hogy ő ezt nem tudhatta.
Tom közölt velem egy olyan tényt, amitől úgy éreztem, nincs is értelme annak, hogy tovább tartózkodjak MSN-en.
...
Bill nem jön fel MSN-re
...
Talán beteg? Mi baja lehet? Töprengtem az okokon, de nem találtam választ. Végül rákérdeztem, bár tudtam, nem az én dolgom, de nem bírtam ki, hogy ne tegyem meg.
...
Miért?
...
Sokáig habozott a válaszadással, a gépelése is lassú volt, többször kitörölte az egészet, majd újrakezdte.
...
Rendeznie kell magában pár dolgot, nyugodj meg, nem veled kapcsolatban. Sok kritika éri őt, mint ahogy mindannyiunkat, de ez nála még erősebb, mint nálunk. Kikészült egy kicsit, de ne aggódj, hamar túllendül rajta és akkor olyan lesz, mint volt.
...
Méghogy ne aggódjak, hát persze. A barát arra való, hogy segítsen, ha baj van. Én hogy segítsek neki?
...
Tom, ez nem jó. A barátja vagyok. Hogy segíthetnék?
...
Tudtam, hogy gondolkodik, mit is válaszoljon.
...
Nézd, szerintem most nem lenne túl jó beszélned vele.
...
Ismét csak az az egyszerű kis kérdés jutott eszembe.
...
Miért?
...
Tudtam, hogy nem kéne ilyenekkel zaklatnom őt, de mi mást tehettem volna? Bill egy eleme voltannak, hogy létezzek, nem sérülhetett ez az elem, tudnom kellett, mi van vele.
...
Kötődsz hozzá, igaz?
...
A kérdése váratlanul ért, sejthette, min gondolkodom. Bill egy tartópillére volt a létezésemnek, szinte csodálkoztam is azon, hogyan voltam képes élni azelőtt, hogy őt megismertem volna. Ez rajongás volt, de nem mint egy átlagos rajongó, aki csak azért rajong érte, mert jól néz ki és mert gyönyörű szövegeket ír. Ez mindennél több volt. Titkoltam, mert muszáj volt, a barátság volt az egyetlen szó, amit a kapcsolatunkról elmondhattam.
...
Igen
...
Elismertem, mert úgy éreztem, hazudni nem lenne értelme, hiszen Bill az ikertestvére, valamilyen szinten érzik egymás érzéseit, néha tudják egymás gondolatait.
...
Fura ez a dolog köztetek. Olyan... nem is tudom... Ha gondod van, ő egyből hozzád rohan... Nem láttam még ilyennek, pedig hidd el, szerelmesnek is láttam már, de az más volt. Nem csinált ilyeneket... Nem örjöngött volna, ha megtudja, hogy a barátnője kórházban van, ami soha nem fordult elő.  Persze gondolom, bement volna hozzá, virágot vitt volna neki, meg minden, de... Nem, ezt nem is tudom igazán leírni. Te nem látod rajta a változást.  Olyan, mintha te számára valami kincs lennél, amit meg kell védenie. Nem kaphatja meg, csak rá van bízva, hogy védje... Ez nem a legjobb leírás volt, de nem tudok jobbat. Érted ezt?
...
Nem igazán értettem, de a leírásból annyit kivettem, hogy a kötődés mindkét oldalról megvan, aminek hihetetlenül örültem. Tom viszont még nem fejezte be a mondandóját.
...
Rosszul mondtam az előbb. Nem láttam még igazán szerelmesnek. Volt egy-két kapcsolata, de azokban nem volt annyi élet. Próbálkozott, sikertelenül. A média mindent beárnyékolt körülötte. Azt is csodálom, hogy sikerült feltűnés nélkül elutaznia hozzád,  furcsa volt, hogy megtette. Szokatlan, érthetetlen. Hidd el, nem értem a saját testvéremet! Ilyen még nem fordult elő!
...
Meghökkentem, de ugyanakkor megértettem Tomot, akivel ez még soha nem történt meg. Hozzá volt szokva ahhoz, hogy érti a testvére viselkedését, tudja, ha gondja van, érzi, ha bántja valami. Számomra ez ugyan felfoghatatlan volt, hogy az ikreknél hogyan működik ez a dolog, de annyit tudtam, hogy ez a kapcsolat több, mint egy sima testvérviszony.
...
Tom, nem tudnád valahogy elintézni, hogy mégis beszélhessek vele?
...
Ezt írtam végső elkeseredésemben. Gyötört, hogy nem tudtam  Billnek segíteni, bármennyire szerettem volna.
...
Pár nap múlva, oké? Most hagyd egy kicsit, de ígérem, közbenjárok az ügyben.
....
Egy kis mosoly terült szét az arcomon. Ez jó volt. Tom közbenjár az érdekemben. Milyen vicces ezt elgondolni.
El kellett mennie, így ezután beszélhettem Lindával, aki mint mindig, most is válaszolt pár fel nem tett kérdésemre, és megint többet mondott, mint amennyit tudnom kellett volna. Hálás voltam ezért neki, de ezt persze soha nem mondtam el, mert akkor rájött volna, hogy túl sokat fecseg. Nekem pedig fontos volt, hogy minél több információt szerezzek.
...
Tom elmondta, hogy Bill nem jön MSN-re egy darabig. Tudod, miért?
...
Úgy indítottam, mint aki nem tudja az okot, hátha Tom nekem nem ugyanazt mondta, mint neki, bár ennyire nem lehet ostoba, hiszen tudja, hogy Linda a legjobb barátnőm és mindent elmond nekem.
...
A média nyomása - legalábbis ez a fedősztori - neked. Sokan piszkálják az utcán, ilyesmi. Tom nekem azt mondta, ettől kikészült, de nem hiszem. Mégpedig azért nem hiszem, mert Tom véletlenül elkotyogta az igazságot. Tudni akarod?
...
Naná, hogy tudni akartam. És mi az, hogy fedősztori nekem?
Linda nem is hagyott cserben, későn jött rá, hogy túl sokat mondott.
...
Semmi köze a médiához, meg a piszkálódásokhoz. Bill azt már megszokta. Tökéletesen jól van. Téged kerül.
...
Sokmindent  nem értettem, de ezt pláne nem. Mi az, hogy engem kerül? Ő mondta, hogy legyünk barátok, akkor most mi ez?
Írnom se kellett, Linda válaszolt a fejemben kavargó kérdésekre. Ő is úgy ismert már engem, mint ahogy én őt.
Nem a barátságotok forog veszélyben. Azzal nincs gond. Bill saját magát nem érti. Fogalma sincs, miért vált kicsit őrültté, amikor megtudta a kórházas dolgot. Nem tudja, miért jött el hozzád, és a legfontosabb, sejtelme sincs, hogy miként fog folytatódni ez a dolog.
A szemeim elkerekedtek.
...
Dehát miféle dolog?
...
Linda  - őt ismerve - egész biztosan rácsapott az asztalra, amikor elolvasta a kérdésemet.
...
Miféle dolog? Hirtelen nem is tudom. TE ÉS Ő! Oh, hogy valaki ennyire, de ennyire ne lásson meg dolgokat! Tudom, tudom, idő kell. Százszor mondtad, nincs kedvem mégegyszer meghallgatni. De te magad mondtad, az időd véges, csupán években tudsz gondolkodni.
...
Persze, hogy csak években tudok gondolkodni, hogyan is gondolkodhatnék másképp?
...
Az emberi élet is véges, Linda. Évekből áll, hogy gondolkodjak máshogy?
...
Ezzel eléggé felbőszíthettem.
...
Nem érdekel! A ti dolgotok! Nem szólok egy szót se! A lényeg, hogy Bill össze van zavarodva, ne próbálj meg beszélni vele, ne írogass neki üzeneteket, csak hagyd.
...
Nevettem a felháborodásán. Ez rá vallott. Mindig megfogadta, hogy nem avatkozik közbe, de ezt a fogadalmát még nem igazán tudta betartani.
Észre se vettem, hogy időközben hazajött anya. Kikapcsoltam  a gépet és kimentem hozzá a konyhába.
- Szép, hogy észreveszel - mondta köszönés gyanánt.
- Elnézést, anya. Beszélgettem.
- Csak viccelek. Örülök, hogy végre vannak barátaid, akikkel ilyen jól el tudsz beszélgetni. Legalább nem vagy egyedül. Bevallom, amikor Florence elköltözött, nagyon aggódtam, hogy mi lesz veled. Linda megváltoztatott mindent. És nemcsak Linda, ugye?
- Nem teljesen - mondtam enyhén ferdítve az igazságon, hiszen Linda is megváltoztatott mindent, ahogy anya mondta, de Bill azt a már megváltoztatott mindent formálta át valami sokkal tökéletesebbé.
Néztem, ahogy anya  a mosogatónál áll, a kicsi lámpa halvány fénye megvilágította az arcát. Valami nem volt rendben vele. Ez eddig fel sem tűnt nekem, hiszen alig láttam, néha nem is találkoztunk csak reggel és este. Úgy el voltam foglalva Lindával és Billel, hogy a saját anyámra nem figyeltem. Ez borzalmas érzéssel töltött el. Megfigyeltem anya minden arcvonását. Sokkal öregebbnek tűnt, a szemei kissé beestek, elvesztették azt a csillogást, amit úgy szerettem nézni. Mintha a teste is megtörtebb lett volna. Nem voltam biztos benne, hogy csak a fényhatás teszi ilyenné, vagy valóban beteg. Az eső kint még mindig zuhogott, a lakásban elég sötét volt. Felkapcsoltam a konyhai villanyt. Nem a fény játszott az érzékeimmel. Anya az erős  fényben még betegebbnek tűnt.
- Anya, mi van veled? - kérdeztem, a hangom nagyon rémültnek hangzott.
- Mi lenne? - értetlenkedett.
- Te beteg vagy - állapítottam meg.
- Dehogy - védekezett.
- Dehogynem - erősködtem - beesett az arcod, teljesen meg vagy törve. Óh, anya, úgy sajnálom. Nem figyeltem rád mostanában.
Tudtam, hogy sírni fogok. Nem lehetett megállítani, a könnyeim potyogni kezdtek. Annyira szerettem anyát, féltem, hogy komoly baja van. Magamat vádoltam, amiért nem vettem észre korábban, hiszen minden másra figyeltem, csak rá nem. Átölelt a karjaival. Ahogy átfogtam a derekát, már éreztem, hogy valóban megtörtebb, mint máskor. A pulóver amit viselt, lötyögött a két karján, olyan volt, mintha három számmal nagyobb lett volna a méreténél. Ő csak simogatta a hajamat, mondogatta, hogy semmi baj.  Sejtettem, hogy nincs rendjén valami, de őt hiába is kérdeztem volna. Mindig megkímélt minket, ha beteg volt. Nem mutatta, ha fájt valamilye, nem kérte, hogy segítsünk neki, ha nem volt jól. Igazi anya volt, aki még akkor is azt nézte, hogy minél kevesebb fájdalmat okozzon a gyerekeinek, amikor őt valami annyira kínozta, hogy az már szinte elviselhetetlen volt számára. Elhatároztam, hogy apát fogom kérdezni a dologról.
Apa azonban nem jött haza aznap este.  Először úgy gondoltam, sokáig dolgozik. Az elmúlt pár hétben gyakran előfordult az ilyesmi.
A konyha felé sétáltam, amikor meghallottam, hogy anya sír. Még soha nem hallottam őt sírni. A földbe gyökerezett a lábam. Nem tudtam, hogy adjam-e a tudtára, hogy hallom, amint zokog, vagy menjek vissza a szobámba és tegyek úgy, mint aki semmit nem hallott.
A második lehetőségre nem is gondoltam, hiszen úgysem tudtam volna megtenni. Ha akkor este nem is, de másnap reggel biztosan rákérdeztem volna, miért is sírt annyira, és az talán még fájdalmasabb lett volna neki, mintha egyszerűen „rajtakapom” amint sír.
Tétován  indultam a szobája felé. Az ajtó félig nyitva volt. Óvatosan belestem rajta. Anya az asztalnál ült, egy nyitott könyv hevert előtte, de úgy látszott, már régen nem olvasott bele, a lapok össze-vissza hajtódtak, ahogy a nyitott ablakon beáramló  levegő mozgatta őket. A szobában nagyon hideg lehetett, hiszen ősz volt, anyát nem zavarta, hogy a szél tépi a függönyt és a növények leveleit.
Nem vette észre, hogy őt nézem, én meg nem mertem megszólalni, így csak tovább bámultam. El sem tudtam képzelni, miért sír ennyire. Gondoltam arra, hogy talán Florence-szel van valami, de rájöttem, hogy azt egyből közölte volna velem. Anya zsebkendőért nyúlt, tapintatosan elfordultam. A tekintetem az ágyra tévedt és láttam, hogy csak a fele van megvetve, tehát apa reggel sem jön haza. Ez kezdett aggasztani. Ha éjszaka dolgoznia kellett, reggel mindig hazajött. Csak nem vele van valami? Már uralkodnom kellett magamon, nehogy eláruljam a jelenlétemet. Nem sokáig bírtam. Úgy tettem, mint aki nagyon álmos, és - ezúttal direkt - elbotlottam a szőnyegben. Anya erre felkapta a fejét és egy nagyon picit mosolygott az ő szerencsétlen lányán. Én is nevettem, majd, miután meggyőződtem arról, hogy az átverésem sikeres volt, felálltam és beléptem a szobába.
- Apa dolgozik? - kérdeztem egyből.
- I-igen - dadogta a sírástól elcsukló hangon.
- Reggel se jön? - mutattam a vetetlen ágyrészre.
- Nem - válaszolta anya. Már nem sírt.
- Értem. Csak ennyit akartam.
- Ennyiért jöttél be? - érdeklődött.
- Nem. A fenébe. Tényleg nem tudok hazudni.
- Azt nem - nevetett, kicsit feljebb emelte a fejét és kinyújtotta a kezét, hogy közelebb húzzon magához. Odamentem hozzá és leültem elé a szőnyegre.
- Azért jöttem be, mert hallottam, ahogy sírsz.
Nem válaszolt egyből. A szemeit körbejáratta a szoba berendezésén, megállt a tekintete a nyitott ablakon. Felpattant és bezárta, majd visszaült a székébe.
- Semmiség, Lotte. Sajnálom, hogy hallanod kellett.
Az önfeláldozása itt nem sokat segített. Én már teljesen elfelejtettem, hogy az elromlott laptopomról akartam neki panaszkodni még valamikor délután, de ahogy először láttam őt a mosogató lámpájának fényében, minden buta kis problémám kiment a fejemből.
- Ha semmiség lett volna, nem zokognál - közöltem tényként. Megint nem válaszolt. Felállt, levette az ágyról a paplant és rám terítette.
- Apád nem jön haza többet. Legalábbis most nem. Ne aggódj, nincs baja. Elköltözött, csak a ruháiért jön el holnap reggel - mondta végül, a hangja ismét nagyon remegett.
- Mi? - kérdeztem, ez nyilvánvaló képtelenség volt a számomra. Apa volt a család feje, aki reggeltől estig dolgozott, majd este hazajött. Fáradtan is leült velünk beszélgetni, TV-t nézni, társasjátékozni.
- Észrevettél valamit mostanában? - érdeklődött anya. Még tartotta magát, nem sírt.
Elgondolkodtam az utóbbi pár hét eseményein. Próbáltam kizárni Billt és Lindát, csak a szüleimre fókuszálni. Nem hallottam közöttük éles szóváltást, vagy hangos veszekedést. Beszélgettek, de az mindig csendes volt. Igaz, egy pár napja észrevettem, hogy túl sokat voltak a nappaliban, csak ültek egymás mellett és a TV-t bámulták. Azt hittem, a műsor érdekli őket. Talán tévedtem?
- Nem igazán - böktem ki bizonytalanul. Anya közben kibontotta a copfját. Homokszőke haja a vállára omlott, kísérteties keretet adva beesett arcának.
 - Mi ez az egész? - türelmetlenkedtem
Anya a szemembe nézett. Láttam a szemeiben az apró könnycseppeket, megremegtek a szempilláján, majd legördültek az arcán.
- Elhagyott - suttogta.
A világ zuhanni kezdett körülöttem. Ez volt az a kijelentés, amire először gondoltam, amikor benéztem anya szobájába. Az nem lehet, a családom nem eshet szét. Lehetetlen. Egyek voltunk, egyeknek kell maradnunk.
- Nem - tiltakoztam elhalóan - az hogy lehet?
- Fogalmam sincs - anya már közel állt a síráshoz, úgy gondoltam, hagynom kell most a további kérdéseimet. Felálltam, a takarót visszatettem az ágyra és csendben kivonultam a szobából. Becsuktam magam mögött az ajtót, és azon nyomban hallottam anya feltörő zokogását. Kétségbeestem. Most mit tegyek?
A legjobbnak azt láttam, ha felhívom Florence-t. Igaz, hogy már biztosan aludt, de e pillanatban ez a legkevésbé sem tudott zavarni. Megkerestem a sötétben a mobilomat, majd kikerestem a számát a névjegyzékben. Sóhajtottam, amikor megnyomtam a hívás gombot. Hármat csörgött, majd Florence álmos hangja hallatszott a vonal másik végéről.
- Lotte, mi van?
- Tudtad, hogy... apa elköltözött? - kérdeztem, a hangom kicsit megcsuklott. A saját számból hallva ez a hír méginkább sokkoló volt. Florence nem válaszolt rögtön, majd végül kibökte.
- Tudtam. Sajnálom, hogy nem mondtam el rögtön. Anya kérte. Meg akart védeni. Nem akarta, hogy szomorú legyél, amikor mostanában mindig olyan vidám vagy.
- Te tudtad? - háborodtam fel - Tudtad! Nekem úgy kell megtudnom, hogy anyát sírni hallom! Annyi mindennel el voltam foglalva, csak rá nem figyeltem! Észrevehettem volna!
- Elég már! - csitított - Nem volt mit észrevenni! Apa tegnapelőtt reggel jelentette be neki, veszekedni se volt idejük!
- Oké, oké. Csak eléggé rosszul érzem magam attól, hogy nem figyeltem rá jobban.
- A saját életedet kellett élned és örülök, hogy ezt tetted. Hallom, Bill volt nálunk. A fenébe, hogy nem ismerhettem meg.
- Ne tereld a szót, Flor - szóltam rá mérgesen, mert most, hetek óta, először éreztem, hogy Bill nem érdekel. A családom volt veszélyben.
- Rendben. Ne aggódj, minden megoldódik. Túléljük. A hétvégén hazamegyek, hogy segítsek anyának és neked...  és persze... magamnak is... Veletek kell lennem, úgy nekem is könnyebb feldolgoznom. Sose hittem volna, hogy a szüleink elválnak.
Ebben maximálisan egyetértettem vele. A szülők voltak az életem egyik biztos támaszai, ha a családra gondoltam, mindig anya és apa mosolygós arca jelent meg előttem, ahogy egymás mellett állnak, fogják egymás kezét. Ennek mindörökre vége lesz. Apa elment, nem is jön vissza, mert elhagyta anyát. Mi lesz ezután anyával? Anya és apa együtt voltak egészek. Apa miatt valahogy nem aggódtam, elvégre ő lépett ki ebből az egészből. Anya viszont tehetetlen lesz egyedül, ebben biztos voltam. Elköszöntem Florence-től, mert már panaszkodni kezdett, hogy fáradt. Én nem tudtam elaludni. Nyugtalanná váltam ettől a sok információtól, ami merőben megváltoztatja majd az életemet. Vártam a reggelt. Szembe akartam nézni apával, akit bármennyire is szerettem, egy pillanatra mégis meggyűlöltem. Ő tette tönkre anyát, amit soha nem fogok megbocsátani neki. Mégis miért kellett elhagynia? Itt megvolt mindene. Család, feleség, gyerekek. Mire vágyhatott még? Mi kellett neki, amit mi nem tudtunk megadni? Forgolódtam még egy darabig, majd végül elaludtam, de még az álmaimban is a kérdéseken gondolkodtam.
Amikor felébredtem, egyből figyelni kezdtem, hogy hallok-e beszélgetést, vagy bármi más zajt a lakásban. Teljes volt a csend. Kisétáltam a szobából, átmentem anya szobájába és kinyitottam apa ruhásszekrényét. Üres volt. A látvány méginkább tudatosította bennem, hogy mit is hallottam előző nap. Apa elment, a ruháit elvitte. Berohantam a fürdőszobába, ahol az anya és az én dolgaim mellett az apáét nem találtam.  Az asztali számítógép, ami szintén az övé volt, még a helyén állt, ezek szerint azt nekem szánta. Ez azonban nem változtatott semmin, apa elment, minden nyomát igyekezett eltűntetni. Még a kedvenc bögréjét és tányérját is magával vitte.
Nehéz szívvel indultam az iskolába. Linda várt rám  a kapu előtt. Most ez kellett. Egy barát, aki megvigasztal.
- Apa elment - suttogtam, amikor odaértem hozzá.
Megdöbbent, kerekre nyíltak a szemei, de nem mondott semmit. Átkarolta a nyakamat és bekísért a tanterembe. Úgy gondolom, nem tudta, mit is kéne ilyenkor mondania.
Az órák unalmasan teltek, úgy éreztem, megfulladok, eltűnök valami sötét alagútban és nem  jövök ki onnan. Egykedvűen néztem a tanárokat, ahogy magyarázták a tudnivalókat, közben a kezem automatikusan írt mindent, amit kellett, de nekem fogalmam sem volt, hogy tényleg azt írom-e, amit hallok. Amikor vége lett a harmadik óránknak, először álltam  fel a helyemről, hogy kinyújtóztassam elmerevedett tagjaimat. Linda is felállt, de nem mozdult el a helyéről, nem hagyott egyedül. Akkor még nem tudtam, hogy nem az apám költözése lesz aznapra az egyetlen megrázó élmény. Nem gondoltam, hogy úgy fogom érezni, az csak egy apróság. Amikor felálltam, a zsebemben megrezzent a telefon. Mivel szünet volt, így megnézhettem, ki küldött nekem üzenetet. A kijelzőn az apa száma jelent meg. Kíváncsian rápillantottam az üzenetre és azon nyomban éreztem, minden elsüllyed körülöttem, a sötét alagút teljesen elnyel.
...
Kislányom, szörnyű hírt kell közölnöm. Édesanyád ma balesetet szenvedett. Nem élte túl.
...
Hatalmas sikoltás szakadt ki belőlem, elnyomva minden más zajt, a zsibongást, a nevetgélést, a beszélgetések halk moraját.
- Nem, az nem lehet! Anya, nem! Nem teheted! Nem hagyhatsz itt! Jajj, anya!
A sírás előtört, visszaültem a székre és a padra hajtottam a fejemet, de előbb még Linda elé toltam a telefont, hogy lássa, mi miatt  készültem ki ennyire. Egy darabig csak feküdtem, csendesen sírtam, de ez nem tartott sokáig. Felálltam, a zokogás már sokkal erősebb volt. Linda még mindig a pad mellett állt, megkövülten bámulta a kijelzőn a mondatokat. Ahogy meglátta, hogy ismét állok, átkarolta a vállamat, de az én zokogásom nem enyhült.  Nem érdekelt, hányan látnak szenvedni, nem érdekelt, hogy Linda  itt van velem, nem érdekelt, hogy a földrajz tanár hatalmas szemeket mereszt rám és kérdően néz az osztálytársaimra, akik szintén kérdő tekintettel válaszolnak. Nem bírtam ezt nézni. Kiszabadultam Linda karjaiból és elkiáltottam magam.
- Anya halott!
Az osztály teljesen megfagyott. A földrajz tanárnő is rémülten pislogott párat. Én pedig még mindig nem fejeztem be a kitörésemet.
- És ezt képes volt egy SMS-ben közölni! Egy nyamvadt SMS-ben! Hát ennyit nem ért már neki?
Felemeltem a padról a telefont és teljes erőből földhöz vágtam, majd rá is léptem. Éreztem és hallottam, ahogy a finom kis alkatrészek szétporladnak, ahogy teljes súlyommal ránehezedtem az apró készülékre. Miután a telefonból csak darabok maradtak, ismét leültem és újra sírni kezdtem. Linda a karjaimnál fogva felemelt és kifelé vezetett. Átvágtunk a folyosón, aminek csendjét csak a tanárok magyarázatainak moraja és az én sírásom törte meg.
- Hova megyünk? - kérdeztem, mikor kiértünk az épületből is.
- Hozzátok - felelte egyszerűen.
- Busszal? - rémüldöztem. Olyan állapotban, mint amilyenben én voltam, nem mehettem emberek közé.
- Dehogy - legyintett - taxival.
A taxi, amit telefonon rendelt, hamar megérkezett. A sofőr nem kérdezte, miért sírok, csak a címre volt kíváncsi. Nem is nézett rám, amikor kiszálltunk a Rákos utca 5-ös számot viselő háztömb előtt.
A lakásban  sem volt jobb a helyzet. Minden bútor, az egész berendezés anyára emlékeztetett. A szobájának ajtaja nyitva volt, láttam a ruháit félig kilógni a szekrényből, láttam az ágyát, ami még mindig meg volt vetve, láttam a könyvet, amit tegnap olvasott, láttam azt a felsőt, amit akkor viselt, amikor utoljára láttam. Nem, anya nem lehet csupán emlék többé. Letérdeltem a nappali közepén és összekuporodtam. Próbáltam védeni magam az iszonyatos tehertől és a fájdalomtól, de csak rámzúdult minden, teljes erőből nyomott össze.  Tudtam, hogy itt a vég, innen nincs tovább, ennyi volt, befejeztem. Csak szerettem volna ezt hinni. Úgy éreztem, a fájdalmam elég ahhoz, hogy eltűnjek, hogy meghaljak. Tévedtem.
Órákig kuporogtam a nappali padlóján. Hallottam a zajokat körülöttem, amiket Linda okozott. A hangokból ítélve teát főzött, majd - megrökönyödésemre - felhívta Florence-t. A válaszaiból arra következtettem, hogy Florence tudja a hírt és már úton van. Ezután Linda bekapcsolta a számítógépet. Ez már kezdett érdekelni. Felemeltem a fejemet, de testtartásomon nem változtattam. Láttam, amint fellép a saját MSN-jére és azonnali üzenetet ír Tomnak. .
...
Lotte édesanyja meghalt. Szólj Billnek. Engem nem érdekel, hogy a testvéred kerüli őt, mert nem érti saját magát sem, de Lottének szüksége van rá. Én nem vagyok elég ahhoz, hogy ebből kirángassam. A földön kuporog és sír már órák óta. Segítenetek kell. Ha elolvasod ezt az üzenetet, küldj egy e-mailt, a telefonom jelezni fogja. Köszönöm.
...
Ezután kikapcsolta a számítógépet és engem nézett. Kezdett idegesíteni. Hirtelen kiabálni akartam vele, minden dühömet és keserűségemet rá akartam zúdítani.  A vágy annyira erős volt bennem, hogy össze kellett szorítanom az ajkaimat, nehogy valami olyasmit mondjak neki, amit percekkel később megbánnék. Ő nem tett semmit, csak nézett. A szemeiben szomorúság és együttérzés keveredett.
Azt reméltem, hogy apa eljön és vigasztalni próbál, de hiába is vártam.  A fejem ismét a térdeimen pihent. Mikor újra felnéztem, Linda már nem ült a számítógép mellett. Odakint teljesen sötét lett. - Biztos hazament - gondoltam és még ezért is vádoltam őt. Miért ment haza, amikor nekem szükségem van rá? Miért megy el pont akkor, amikor az kell, hogy itt legyen? Ringatni kezdtem magam, csakhogy csináljak valamit. Közben a könnyeim ismét potyogni kezdtek. Nem tudom, mennyi idő telt így el. Azt sem hallottam, amikor a nővérem megérkezett. Mintha kizártam volna az egész világot. Az érintéseket azonban nem tudtam kizárni. Akkor tudatosult bennem, hogy Florence itt van, amikor átölelt. Tudtam, hogy ő is sír. Már ketten kuporogtunk a padlón, saját de mégis közös fájdalmunkba mélyedve. A forgalom odakint elcsendesedett, mintha mindenki megérezné, hogy ebben a házban két gyerek az anyját síratja.
- Nem... hiszem el - csukladozta Florence, megtörve a mély csendet.
- Egy SMS - suttogtam halkan. - Egy SMS-sel elintézte.
- Tudod, mi történt? - kérdezte Florence, a karjait még mindig körülöttem tartva.
- Nem - válaszoltam - apa még csak el se jött, pedig régóta itthon vagyok. Linda is velem volt...
- Igen, tudom - nyugtatott, mert ismét a sírással küzdöttem - beszéltem vele telefonon. Nemrég ment el. Addig volt veled, amíg tehette.
- Egyedül voltam, miután elment?
- Nem. Megkérte a szomszédban lakó Zsuzsika nénit, hogy figyeljen rád.
- Észre sem vettem.
- A konyhában volt, gondolta, ha baj van, úgyis kiáltasz. Nem akart zavarni. Akkor ment el, amikor én megérkeztem.
- Mi történt? - kérdeztem, visszatérve arra a témára, ami érdekelt - Anyával... Hogy...?
Sóhajtott, letörölte a könnyeit az arcáról, majd belekezdett.
- A rendőrök álláspontját ismerem csak. Anya a munkahelyére hajtott autóval, mivel apa a kocsit is itt hagyta anyának, ő úgyis vehet másikat... Anya még nem heverte ki a sokkot,  hogy apa elhagyta őt. Figyelmetlenül vezetett, átsodródott a szemben lévő sávba és ott belerohant egy teherautóba. Nem lett volna halálos az ütközés, de anya amúgyis gyenge és törékeny volt... Még élt, amikor kórházba szállították. Az utolsó szavai a neveink voltak.
Az utolsó információt Florence igazán elhallgathatta volna. Küzdöttem a sírással, nem volt szabad többet sírnom. Életemben először, most nemcsak felnőttként kellett gondolkodnom, de felnőttként kellett cselekednem. Ránéztem Florence-re, aki hasonlókon gondolkodhatott, mert ő sem sírt.
- Mikor lesz a temetés? - kérdeztem aránylag nyugodt hangon. Talán fel sem fogtam, hogy anyám temetéséről beszélek.
- Szombaton - válaszolta - Én... én... ha meglátom apát, esküszöm, hogy...
- Nyugi, Flor - csitítottam - nem kéne balhézni.
- Miatta van az egész - erősködött - ha apa nem teszi ezt, anya még élne!
- Nem, Florence. Te nem láttad anyát tegnap.. beteg volt... nagyon beteg. Nem úgy értem, hogy lelkileg... Mostanában nem figyeltem rá, így nem vehettem észre, hogyan megy szinte teljesen tönkre. Amikor Bill itt volt, mosolygott, sugárzott úgy, ahogy mindig tette. De akkor már biztos, hogy volt valami gond. Te nem láttad, milyen volt az arca. Rémisztően nézett ki. Vajon apa mi miatt hagyta el őt? - morfondíroztam.
- Nőért, mi másért - válaszolta meg a kérdésemet.
Kérdően néztem rá, mire keserűen felnevetett.
- Emlékszel arra a francia ügyére, ami miatt júliusban kiutazott Párizsba?
Még szép, hogy emlékeztem. Majdnem egy teljes hónapot töltött Franciaországban. Augusztus elején jött haza.
- Megismerkedett valami üzletkötővel. Rosena, vagy Rosanette de Rénal. Amikor apa hazajött, akkor már együtt voltak, de apa nem tudott közte és a családja között választani. Nem akarta elhagyni Rosanette-et, de nem hagyhatta, hogy a családja szétessen, hiszen ha Rosanette elhagyja, még megmarad a család pótlékként. A nő nem is igazán jött Budapestre, inkább interneten tartották a kapcsolatot. Apa azt az életformát választotta, amit az 1800-as években az előkelő hölgyek. Szeretőt tartott. Csakhogy ez egy idő után sok volt neki. Mind a két helyen jópofizni, hát nem is csodálom. Egy hete a nő elment apa munkahelyére és őt kereste. Megunta, hogy ő csak egy szerető. Többet akart. Választás elé állította apát, aki egy kis haladékot kért. Azalatt az idő alatt Rosanette itt volt Budapesten.  Pár napja apa meghozta a döntést. Íme a végeredmény.
Az egész beszámoló gunyorosra sikerült, érezhető volt benne a gyűlölet.
- Honnan tudod ezeket? - kérdeztem megrökönyödve.
- Utánanéztem. A titkárnő segített benne. Tegnap reggel, miután anya Kétségbeesve felhívott, hogy mi is történt, azonnal telefonáltam apa munkahelyére, hogy számon kérjem rajta a dolgot, de csak a titkárnője vette fel. Elkezdtem kérdezgetni, hogy nem látott-e valami furcsát apán mostanában, mire ő mindent elmondott. Azt mondta, apa nem kötelezte titoktartásra, így ha bárki kérdezte volna, úgyszintén elárult volna mindent annak az illetőnek. Apa a titkárnővel küldetett virágokat Rosanette-nek, amíg itt volt, ő foglalt asztalt neves éttermekben, ahova apa a nőt vitte. Felháborító! És még ezután meg merte szólítani anyát!
Florence felállt, járkálni kezdett a szobában. Én az órára néztem. Éjfél volt. Úgy döntöttem, mégha nem is tudok majd aludni, pihennem kéne. Florence is osztotta a véleményemet, így mindketten a szobáink felé ballagtunk.