Eljött a temetés napja. Az időpont - mint reggel megtudtam - déli 12 óra volt. Búskomoran készülődtem. Szerettem a fekete színt, most mégis utálattal töltött el, hogy fel kell vennem egy fekete ruhadarabot. Florence is készülődött. Megbeszéltük, hogy felhívjuk apát, hogy megkérdezzük, melyik temetőben temetjük el anyát. Felháborítónak tartottam, hogy apa semmit nem volt hajlandó közölni velünk, még csak fel sem hívott minket, hogy legalább pár vigasztaló szót mondjon. Amikor Florence felhívta, csak hivatalosan közölte a temetés helyét és időpontját, majd sürgős dolgaira hivatkozva letette a telefont, de megígérte, hogy értünk jön, amint végez. Apáról kialakított képem két nap alatt teljesen átformálódott. Már nem éreztem iránta szeretetet, pedig ő volt, aki mindig megnevettetett, ha szomorú voltam, játszott velem, ha unatkoztam, megoldotta a házi feladataimat, ha épp nekem nem volt kedvem megcsinálni őket. A mostani apámat nem ismertem, idegen volt számomra.
- Készen állsz, prücsök? - lépett be az ajtón Florence. Szándékosan használt babusgató kifejezést éreztetve ezzel, hogy neki kell pótolnia anya hiányát.
- Nagyjából - mondtam és végigsimítottam az arcomon.
Ránéztem Florence-re. Egyszerű fekete ruhát viselt, hozzá illő kabátot, hiszen odakint elég hideg volt. Az arcát nem festette ki ezúttal, a haját szolidan copfba fogta, kezében fekete táskát tartott.
- Ne hozd, nálam van minden - szólt csendesen, amikor a táskámért nyúltam.
Visszahúztam a kezemet és belekaroltam a felém nyújtott karjába. Lassan sétáltunk lefelé a lépcsőházban. Szinte minden lépcsőfordulóban találkoztunk valakivel, aki részvétet nyilvánított. Sok szomszéd és lakó feketében állt a ház előtt, ők bizonyára a temetésre készültek. Nem gondoltam volna, hogy a házból ennyien eljönnek majd.
- Mégcsak nem is ő jött - prüszkölte Florence és egy szürke taxira mutatott.
Nem foglalkoztam ezzel, igazából még örültem is neki, hogy nem kell látnom apát.
A sofőr tudta, hova vigyen minket és pénzt sem fogadott el, tehát apa előre kifizette az utat. A temetőnél kiszálltunk. Már nagyon sok autó sorakozott a parkolóban, feketébe öltözött emberek sokasága tódult befelé a kapun. Elindultunk mi is a tömeg után. Mögöttünk sürgős léptek kopogása hallatszott, amit egy női cipő okozott. Florence és én egyszerre fordultunk meg. Kata volt, anya egyik munkatársa.
- Ó, gyerekek, annyira sajnálom! - kiáltotta sírva már messziről. Látszott, ahogy könnyei végigcsorognak pufók arcán.
- A gyerekek sírnak - mondta, amikor odaért hozzánk - reggel közöltem velük a hírt. Bár még nem tudják, mit jelent, hogy halott, de azt értik, hogy többé nem látják.
Megölelte Florence-t, majd engem is.
- Jól vagytok? Hogy viselitek? Mi lesz ezután? Apátok hogy bírja?
- Apa jól - dörmögte Florence - Rosanette de Rénal társaságában biztos nagyszerűen érzi magát.
Kata szürkés szemei elkerekedtek.
- Micsoda?
- Apa elhagyta anyát. Annak tudható be a baleset is - közölte Florence.
- Florence, mondtam már, hogy nem az okozta.
- Nem tudhatod - pirított rám a nővérem.
Kata elfehéredett és úgy gondoltuk, most jobb lenne egyedül hagyni.
- Nekünk mennünk kellene - szóltam, és megrántottam Florence karját.
- Persze, persze - bólogatott Kata - menjetek csak.
Beálltunk a kapu felé áramló tömegbe és csakhamar bejutottunk a temetőbe. Anya koporsója egy lépcsősor tetején állt. A koporsó oldalát virágok díszítették. A koporsófedél nem volt rajta, csak egy fehér fátyolszerű anyag takarta el anya testét. Furcsamód nem éreztem késztetést a sírásra, szerdától szombatig volt időm kiadni magamból mindent. A tömegben megláttam Lindát és a szüleit. Linda félve intett egyet, visszaintettem neki.
- Megnézzük? - kérdezte Florence csendesen, a koporsó felé mutatva.
Bólintottam. Odaálltunk a koporsót körülvevő tömeg közelébe. Amikor észrevették, hogy mi vagyunk azok, lökdösődve félreálltak, helyet engedve nekünk. Florence és én megfogtuk egymás kezét, úgy indultunk el. Féltem, ha belenézek a koporsóba, mit fogok látni. Nekem mindig azt mondták, hogy a halál megtöri az embert, de az én anyám már ígyis megtört volt. Odaértünk a koporsóhoz. Florence finoman félrehajtotta a fátylat és ránézett anya arcára. Én először nem mertem odanézni, de fájt volna, ha nem teszem meg. Anya arca fehér volt, akár a márványszobor. A szemei csukva voltak, mintha csak aludna. A szája egy félmosolyra húzódott. Teljesen nyugodt volt. A testén kerestem a törések nyomait, de a kedvenc télikabátja volt rajta, így nem látszott sérültnek.
- Az arca épen maradt - suttogtam Florence-nek - pedig ettől féltem.
- Az arca igen, de sok testrésze nem - suttogta vissza Florence és visszahajtotta a fátylat. - Viszlát, anya. Remélem, jobb helyre kerültél. Csak tudd, hogy van a földön két lányod, akik nagyon szeretnek.
Florence búcsúzó szavai mindent magábafoglaltak, így én nem mondtam semmit. Ahogy elfordultunk a koporsótól, szembetalálkoztunk apával, aki egy hatalmas csokor virágot tartott a kezében. Az oldalán egy vörös hajú, szemüveges nő lépkedett, aki egy zsebkendőt szorított a szája elé. Úgy tűnt, megviselték a körülmények, de messziről látszott, hogy színjáték az egész.
- Ő Rosanette - fintorgott Florence.
Apa meglátott minket és megszaporázta lépteit.
- Lányok - sóhajtotta - sajnálom, hogy nem mehettem én értetek. Ne aggódjatok, minden rendben lesz. Oh, kicsi Lotte. Te még talán nem is érted, mit...
- Apa, tizenhétéves - emlékeztette Florence - nem kisbaba.
- Tudom, tudom - mondta zavartan apa, miközben a virágcsokrot a vörös nő kezébe lökte.
- Ne félj, kicsim. Minden megoldódik. Fájni fog egy ideig, de anya örökre ott él majd a szívedben. Oh, el is felejtettem - nézett kedvesen a nőre - Hadd mutassam be nektek Rosanette de Rénalt.
Florence és én színpadiasan kezet ráztunk Rosanette-tel.
- Apa túlságosan is vele foglalkozik, elintézte annyival, hogy anya a szívünkben fog élni és már az új barátnőjét mutogatja... - suttogtam Florence-nek. Az arca megmerevedett, de nem válaszolt nekem.
- Tudjátok - kezdte apa. A hangjában nem csengett szomorúság, sem fájdalom, pedig éppen anya koporsója mellett cseverészett.
- Legalább álljunk arrébb - morogta Florence és elhúzott engem anya koporsójától. Apa és a nő követtek minket.
- Tudjátok - kezdett bele ismét - Rosanette és én... nos, mit szépítsem... Ő az én...
- Á fiatalok nyelvén, barhátnő - kuncogott Rosanette. Idegesítően magas hangja volt, mint egy kislánynak, valamint a borzalmas francia akcentusa is elviselhetetlen volt számomra.
- Köszönöm, Rosie - dúdolta apa - tehát ő az én barátnőm...
- Eleget hallottunk - vágtam közbe és most én húztam el Florence-t, aki nem tiltakozott. Apa csak nézett utánunk, a nő megölelte és valamit a fülébe súgott.
- Rosie - fuldokoltam - ez... ez...
- Higgadj le - csitított Florence, de a hangján érezhető volt a düh és a megvetés.
- El merte hozni minden baj forrását - hőbörögtem tovább.
- Csitt már, kezdődik a szertartás.
A szertartás nem volt hosszú, a hidegre való tekintettel. A búcsúzás is rövid volt, hiszen anyát nem kellett túl sok mindenkitől búcsúztatni, az aacheni és a lipcsei rokonok nem értek ide, de részvétüket küldték. Ezt is furcsáltam, hiszen nem egy napuk volt arra, hogy elutazzanak.
Elérzékenyültem, amikor Florence-től és tőlem búcsúztatták, azon viszont felháborodtam, hogy a búcsúztató szöveg apát egy gondos, szerető férjnek állította be. Mi tagadás, sokáig az volt, de az utóbbi időben nem igazán mutatta ezt.
- A szerető férjes részt átjavítottam volna - morgolódott Florence a temetés után, amikor kifelé sétáltunk a temetőből.
- Csss, Flor. Itt jönnek mögöttünk.
- Kit érdekel? - csattant fel. Már eléggé eltávolodtunk a temetőtől, majdnem egy teljes sarokra voltunk a bejárattól. - Tudja meg mindenki! Hallják, emberek! Az apám egy szemét, kiszámíthatatlan, faragatlan, hűtlen ember! Miatta nem él már anya!
- Florence Vanessa, most már elég! - kiáltotta apa és odafutott hozzánk. Azt hittem, felpofozza Florence-t. - Mit képzelsz, kislányom? Ez a megszégyenítés helye? Itt mindenki előtt? Nem kell aggódni - szólt a tömeg felé - így adja ki magából a fájdalmait. - Apa műmosolyt eröltetett az arcára és megsimította Florence vállát.
A tömeg követett minket, messzebb és messzebb jutva a temetőtől.
- Akár itt - suttogta Florence, de a beálló csendben tisztán lehetett hallani ezt is.
- Nem értesz semmit, Flor - magyarázta apa - ez nem úgy működik, ahogy gondolod.
- Oh, nem? Eldobod anyát, akit éveken át szerettél, ezért a nőért? Tényleg nem tudom... Magyarázd el! Azt hiszed, nem voltam még szerelmes, hogy tudjam, mit is érez olyankor az ember? Igen, eddig valóban nem voltam az. Eddig.
- ’Agyjuk ezt inkább máskorrha, ez nem jó ’ely ennek - csicsergett közbe Rosanette, de Florence dühös pillantását látva inkább elhallgatott.
- Nem tudsz rólam semmit, apa - vetette oda Florence és felszegte a fejét, mint egy győztes.
Követtem a példáját. Ismét megragadtam a karját, amit időközben elengedtem, és mint két méltóságteljes hölgy, elvonultunk a helyszínről.
Azt vártam, hogy apa felhív majd minket otthon az incidens miatt, de két teljes napig nem jelentkezett. Azalatt az idő alatt Florence gyűlölete mindinkább nőtt apa és Rosanette ellen. Bevallom, Rosanette-et én sem kedveltem és hasonló módon éreztem apával kapcsolatban is, de teljesen meggyűlölni mégsem tudtam őt.
- Visszamész? - kérdeztem Florence-t hétfő este, amikor a nappaliban ültünk és csak néztünk ki az ablakon.
- Muszáj - válaszolta - elvinnélek, de láttad, milyen pici a lakásom, valamint új iskolát kellene neked keresnem, és gondolom, nem szívesen hagynád itt Lindát. Nem is tudnék rád figyelni igazán, mert reggeltől estig előadásokon vagyok, amikor hazaérek, csak lefekszem és alszom. Unalmas lenne ott számodra.
- Jobb, mint itt - motyogtam és átkaroltam a nyakát.
- Elhiszem. Tényleg megtenném, de nem én vagyok a gyámod, nem tehetek semmit.
- Apa mit gondol? Egyedül hagy minket. Az nem jut eszébe, hogy te visszamész? Mi lesz akkor velem? - néztem rá kérdő tekintettel.
- Ha azt a nőt idehozza - füstölgött Florence - nem, azt nem. Meg kell akadályoznod.
- Én? - rémüldöztem.
- Félsz?
- Dehogy.
- Akkor?
- Mit tehetnék apa ellen? Álljak az ajtóba és mondjam azt, hogy bocsi, a nőt ne hozd?
- Nem - türelmetlenkedett. - Ha tényleg ideköltözik, meg kell gyűlöltetned vele ezt a lakást. Értem ezalatt, hogy igyekezz minden bútort finoman megrongálni.
- Rongáljak? Azt még sosem csináltam. Mit kéne tennem?
- Jajj, Lotte, látszik, hogy mindig a jókislány voltál!
Nem bántott Florence megjegyzése, igaza volt.
- Gyere velem, megmutatom, mit is kéne tenned - mondta és felhúzott a kanapéról. A konyhába mentünk. Kiválasztotta az egyik konyhaszekrényt és odalépett pontosan elé.
- Figyelj, hugi, és tanulj.
A konyhaszekrény alsó fiókjából elővett egy csavarhúzót. Kinyitotta a dupla ajtós felső részt és az ajtóba helyezett egyik csavart meglazította. Éppen annyira, hogy nem esett le az ajtó tőle, de ha valaki erősebben kinyitja, biztosan a kezében marad.
- Ha ezt Rosanette feldúlt állapotban nyitja ki, kap egy kis meglepetést - morogta, miközben behajtotta a szekrényt. A lakásban található összes szekrénynél elkövette ugyanezt, mindegyik csavart meglazította, majd behajtotta a szekrényajtókat, mintha minden a legnagyobb rendben lenne.
- Lassan nyisd ki, sajnálom, nem hagyhatom ki a tiédet sem, ki tudja, Rosanette melyik szobában akarja berendezni a ruhatárát.
A nővérem ezt akkor mondta, amikor éppen az én ruhásszekrényem ajtaját piszkálta.
Miután a szekrényeket megszabadította pár csavartól, következett a fürdőszoba.
- Itt mit akarsz? - kérdeztem kíváncsian.
Nem válaszolt, csak felállt a fürdőkád szélére, hogy elérjen egy csövet, ami a falból lógott kifelé. Valamit meghúzott rajta, mire a csőből csöpögni kezdett a víz, de nem olyan intenzíven folyt, mint ahogy én vártam.
- Ebben mi a vicc? - érdeklődtem.
- Majd meglátod - nevetett, és kinyitotta a fürdőkád fölötti csapot. - Állj hátrébb!
Ő is hátraugrott, én követtem. Pont jókor, hiszen ha egy másodperccel is tovább állok az előbbi helyemen, egy jó nagy adag vizet kaphattam volna. A víz a csőből, a csapból és úgy tűnt, szinte mindenhonnan spriccel. Florence örömtelenül kacagott, majd feláldozva a ruháját, visszament és elzárta a csapot.
Még sok ilyen bosszantó apróságot találtunk ki. Anya ruháit kipakoltuk a szekrényből, gondoltuk, hogy Rosanette biztosan azt a szekrényt fogja választani saját ruhái számára.
Florence anya minden ruháját összehajtotta, és bőröndökbe csomagolta.
- Jó lesz ez még valakinek egyszer - suttogta, ahogy bepattintotta a bőrönd csatját.
A további ötleteinket Rosanette eltávolítására vonatkozóan, inkább elvetettük.
Kedd reggel telefoncsörgésre ébredtem. Florence gyorsabb volt nálam, így ő vette fel.
- Apa? Mi van? Nem kérek bocsánatot, ha... minek keresed? Hagyd békén egy időre... Oké, szólok neki, de csak hogy tudd, még alszik... Lotte, ébredj, apa keres!
- Jövök - szóltam álmosan és kibotorkáltam a telefonhoz.
- Tessék, apa.
- Hol a mobilod? - kérdezte egyből. Eszembe jutott, hogy még senkivel sem közöltem a telefonom csúnya halálát.
- Tönkretettem - válaszoltam egyszerűen - az SMS-ed után.
Sóhajtott egyet. A háttérből hallottam Rosanette trillázását.
- Marhtin, ez terhmészetes, ’a túl nagy sokk’atás érhi áz emberht, előforhdul’at ilyesmi. Ezérht nem kell mérhgesnek lenned.
- Tudom, Rosie - mondta apa szelíden.
- Van még valami? - kérdeztem közbe, mert nem bírtam hallgatni, ahogy apa becézgette ezt a nőt.
- Ja, igen, igen. Tudsz róla, hogy odaköltözünk? Tudom, hogy elhoztam minden dolgomat a lakásból, de a helyzetre való tekintettel vissza kell költöznöm. Téged nem költöztethetlek át, az túl nagy teher lenne számodra.
Jelentőségteljesen Florence-re néztem, aki mellettem állt, a fejét nagyon közel hajtotta az enyémhez, hogy hallja, amit apa mond. Amikor ezt meghallotta, arcán megjelent egy gúnymosoly.
- Most már tudom - feleltem. Igyekeztem nyugodt hangon beszélni, de egyre inkább remegtem a dühtől.
- Akkor délután ott leszünk - vidult fel apa.
- Vigyázz magadrha, kisi Lotté - vihogott Rosanette.
Elhúztam a számat és eldobtam a telefonkagylót. Florence még mindig mellettem állt. Most, hogy rápillantottam, láttam, hogy utazáshoz volt öltözve.
- Oh, nem. Máris mész?
- Nem tehetek mást - ingatta a fejét - veszítek egy félévet, ha holnap nem megyek be egy előadásra.
Természetesen megértettem. Én mindig mindent megértettem és elfogadtam. Gondolkodtam, hogy meddig bírom ezt folytatni. Florence átölelt, megpuszilt, majd bőröndjét maga után húzva kisétált az ajtón. El akartam kísérni a taxiig, ami már bizonyára lent várta, de nem engedte. Egyedül maradtam a lakásban. Most, hogy Florence se volt itt, inkább gondoltam anyára és elfogott a sírás. Bementem a szobámba, lefeküdtem az ágyra és sírtam. Hallottam, amikor délután apáék megérkeztek, de nem keltem fel, hogy üdvözöljem őket. Legszívesebben mindent összetörtem volna. Elképzeltem, ahogy földhöz vágom az elromlott laptopot, ami még mindig az íróasztalomon hevert. De jó lenne nézni, ahogy meghal, ahogy darabokra esik. Olyan apró darabokra, amilyen apróra én estem szét képzeletben.
- Lotte, hol vagy? - kérdezte apa, miután, a hangokból ítélve, kellően berendezkedtek.
- Meghaltam - morogtam a párnáim közé.
- Fontosat akarok mondani, azonnal gyere elő!
- Marhtin - nyekeregte Rosanette - nem le’etsz ennyirhe érhzéketlen. A gyerheknek anya kell. Ne légy rhá dü’ös sak azérht, merht nem ’ajlandó előjönni. Majd megprhóbálom én.
Apa nem válaszolt, de a léptek erősödtek, tehát beleegyezett és most Rosanette közeledett a szobám felé.
- Lotté, édesem? - nyájaskodott.
- Halott vagyok - motyogtam, de nem hallotta. Bejött, becsukta maga után az ajtót, majd leült az ágyam szélére. Elővillantotta hibátlan fogsorát, bíztató mosolynak szánta, mégis vicsorgásnak tűnt. Simogatni kezdte a hátamat, ami eléggé idegesített, mivel a körmei folyton beleakadtak a kötött pulóverembe, így megfordultam, hogy szembenézzek vele.
- Oh, végrhe, ’ogy méltóztatsz egy fél perhcrhe rhám figyelni. Ígérhem, gyorhs lesz, amit mondok.
- Hallgatom - mondtam fagyosan, szándékosan magázva. Az arca nem változott, még mindig mosolygott.
- Apádnak el kell utaznia párh ’étrhe Párhizsba, velem. Addig el kell menned a nagynénédhez, Németorhszágba. Amint visszajöttünk, érhted megyünk.
Elöntött a düh. Anya még csak most halt meg, de apa már Párizsba megy az új nőjével. Felültem, és elkiáltottam magam.
- Apa, gyere ide!
A hangom végigzengte a lakást, lehetetlen volt nem meghallani. Rosanette összerezzent, eltűnt az arcáról a vigyor. Apa berohant a szobába.
- mi a baj? - kérdezte idegesen, de nem rám, hanem Rosanette-re nézett.
- Semmi - mondta vékony hangján a nő - elmondtam Lottének, ’ogy elmegyünk.
- Lotte, csak egy hónap - nézett rám apa mogorván.
- Jó - mondtam végül - legalább nem kell látnom titeket. És most ha megtennétek, kifáradnátok? Enyhén szólva elegem van a társaságotokból.
Rosanette felállt, és könnyű léptekkel elhagyta a szobámat, de apa nem mozdult. Arca lilára, majd vörösre változott.
- Lotte Korina Schönemann Krüger!
- Ajjajj - gondoltam magamban. Ha képes volt ezt a hosszú nevet kimondani, az általában azt jelentette, hogy nagy szidás következik. Utoljára akkor nevezett a teljes nevemen, amikor azt hitte, én hagytam el a mobilomat.
- Tessék - néztem fel nyugodtan az arcára - Nem érdekel, ha leszidsz, kimondtam a véleményemet. Ez van. Elmegyek Lipcsébe egy hónapra, sőt, ha kell, ott is maradok.
- Mit beszélsz? - dörrent a hangja.
- Ott is maradok - ismételtem meg az utolsó három szót.
A keze felém lendült, de most nem voltam ügyetlen. Elkaptam, és erősen eltartottam magamtól. Apa még soha nem próbált megütni engem, ez valamiféle adrenalinlöketet adott nekem.
- Hajrá - susogtam vészjóslóan - üss csak meg.
Apa arca szürkévé vált.
- Sa-sajnálom - dadogta - nem is tudom, mi ütött belém. Bocsánat, kicslányom. Nem így kellett volna reagálnom. Tudod, ez nekem is nehéz.... Ez az új helyzet...
Nem várt reagálásra, ki is ment a szobából.
Este hat körül jött be ismét, vacsorát hozott, amihez hozzá sem nyúltam.
- Mikor megyek Németországba? - kérdeztem, amikor visszatért, hogy elvigye az érintetlen tálcát.
- Holnap reggel - válaszolta - Sofie néni érted jön. Miért nem ettél? - kérdezte, ahogy ránézett a tálcára. - Ne aggódj, nem Rosie főzte.
Ez némileg arra ösztökélt, hogy mégiscsak egyek valamit. Kikaptam a kezéből a tálcát, és hozzáláttam a vacsorámhoz. Egy-kettőre megettem, bár a rendelt kajákért sem voltam oda, de még mindig jobb volt, mintha Rosanette főztjét kellett volna ennem.
- Nem jössz ki hozzánk? - kérdezte, amint befejeztem az evést és visszaadtam neki a tálcát. - Legalább próbáld meg megismerni Rosanette-et.
- Majd máskor - mondtam. - Sok volt ez mára.
Apa nem erősködött, kivitte a tálcámat, becsukta az ajtót és aznap este nem is jött újra a szobám környékére.
A következő nap arra ébredtem, hogy valaki gyengéden rázogat, próbál felkelteni.
- Ébredj, hétalvó.
Kinyitottam a szemem és szembetaláltam magam Sofie néni pirosló arcával.
- Álomszuszék - dúdolta, amikor látta, hogy magamhoz tértem.
- Sofie néni! - kiáltottam és átkaroltam a nyakát.
- Mást vártál? - nevetett, miközben kiemelt a takarók alól.
- Dehogy, tudtam, hogy jössz - védekeztem.
- Egy hónapig nálunk leszel - mosolygott - hamar pakolj össze pár cuccot, nem akarom lekésni a repülőt.
- Mi lesz a sulival? Kérdeztem. - És Lindával?
- Velem minden oké lesz - hallottam egy ismerős hangot. Az ajtó felé pillantottam. Linda ott állt, a válláról az iskolatáskája félig lecsúszott.
- Linda!
Kipattantam az ágyból és odacsúszkáltam hozzá, mivel még eléggé álmos voltam.
- Én megleszek - nyugtatott - csak hát hiányozni fogsz, az biztos.
- MSN - biztosítottam - mindennap, oké?
- Oké - csapott a tenyerembe. - Amúgy... jobban vagy?
Tudtam, hogy az anyát ért balesetre érti, hiszen ő látott a legjobban szenvedni.
- Jobban - nyugtattam meg, mert az arca feszültté vált.
- Oké - vigyorodott el - nekem mennem kell, csak beugrottam, nem tudtam, ma jössze- suliba. Ja és amúgy... az egész suli részvétét küldi.
- Köszönöm - mondtam higgadtan.
Linda biccentett, majd elhagyta a lakást, az iskola felé vette útját.
- Pakolás, egy-kettő - sürgetett Sofie néni, így végül hozzáláttam összeszedni a legszükségesebbeket.
- Nehogy fogkefét és fogkrémet is tegyél - parancsolt rám, amikor kiszaladtam a fürdőszobába, hogy bepakoljam a tisztálkodási szereimet. - Szerinted azt mi nem tudunk venni?
Ebben egyetértettem vele, így visszamentem a szobába és bedobáltam még néhány dolgot a táskába.
- Készen állsz? - kérdezte Sofie néni.
- Persze - mosolyodtam el. Most először éreztem anya halála óta, hogy némileg jó kedvem van. Németország. Lipcse. Bill. Oh, láthatom Billt? Megragadtam a nagynéném kezét.
- Sofie néni - kezdtem elég hevesen, amit ő nem nagyon tudott mire vélni, de azért figyelt. - Van egy német barátom, Magdeburgban lakik. Esetleg... ha beszélek vele és értem jön... Elmehetnék majd vele a városba, vagy valahová?
- Persze, hiszen nem börtönbe mész, de jöjjön érted, mert még nem ismered a várost.
Örömömben ugrottam egy nagyot, de azonnal megbántam. Anya még csak nemrég halt meg és én már annak örülök, ha láthatom Billt? Úgy éreztem, ez önzőség, de nem tudtam palástolni az örömömet. Sofie néni észrevette a hangulatingadozást és megkérdezte.
- Mi a gond?
- Semmi... csak... Anya... nemrég halt meg és én már örömömben ugrálok, csak mert...
- Elég ebből - szólt rám szigorúan Sofie néni - ne okold magad. Anyád is azt akarná, hogy éld tovább az életedet. Ebbe beletartozik az öröm is. És ha te örülsz annak, hogy láthatod azt a barátodat, hát örülj.
- jó, de... lelkiismeretfurdalásom lesz.
- Hagyd ezt abba - tanácsolta Sofie néni - azzal csak rosszabb lesz.
Már a taxiban ültünk és a repülőtér felé haladtunk. Elnéztem a várost, ahogy ébredezett. Egy hónapra elhagyom Budapestet. Hihetetlen érzés volt, ennek még a Billel való találkozás halvány reménye sem tudott a nyomába érni. Ez kell nekem. Elhagyni a fájdalmak színhelyét, egy időre új világba csöppenni, kicsit kikapcsolódni.
- Hogy van Rodolpho bácsi? - kérdeztem, amikor már a repülőtéren várakoztunk, hogy ellenőrizzék a csomagjaimat.
Rodolpho bácsit nem szerettem különösebben, de ebben a pillanatban sokkal jobban kedveltem, mint apámat.
- Vár téged - biztosított Sofie néni - azt mondta, valami finomat főz, mire odaérünk.
Rodolpho bácsi vérbeli olasz volt, így a főzéshez is nagyon jól értett. Ennek csupán az volt a hátránya, hogy kizárólag olasz ételeket tudott elkészíteni.
- Remélem, nem pizzát csinál - kezdtem aggodalmaskodni.
- Ne félj, valami különlegeset akar, de megmondtam neki, hogy ne raviolit csináljon, mert azt nem szereted.
Hálásan rámosolyogtam.
- Köszönöm szépen, hogy befogadtok erre az egy hónapra. Remélem, nem fogok túl sok gondot okozni.
- Ne butáskodj - legyintett - Santiago úgysem lakik már velünk, helyed lesz bőven, nekünk pedig lesz társaságunk. Legalább megtudom, milyen érzés, ha az embernek lánya is van.
- Nehéz - sóhajtottam. Közben a hangosbemondó bemondta, hogy a berlini járat utasai fáradjanak a hatos kapuhoz, így elindultunk a kijelölt hely felé.
- Hol lakik most Santiago? - érdeklődtem, amikor elfoglaltuk a helyünket.
Santiago Sofie néni és Rodolpho bácsi fia volt, aki már kiskorában sem a jó magaviselete miatt tűnt ki a tömegből.
- A barátnőjével lakik - újságolta Sofie néni büszkén - te nem is tudod. Az én fiamnak barátnője van! És képzeld, már nem olyan haszontalan, mint amilyen akkor volt, amikor utoljára láttad. Mikor is volt az?
- Hatéve - emlékeztettem. Akkor láttam Santiagot és úgy az egész Marcello családot, amikor elköltöztünk Prágából.
- Igen, tényleg. A prágai költözés után. Santiagot nagyon megváltoztatta az a lány, Sabine.
- Ennek örülök - mosolyogtam, mert most tényleg örültem. Boldog voltam attól, hogy Santiago végre révbe ért és nem egy börtönben végzi, mint ahogy én azt sokáig gondoltam.
A repülőút nem volt hosszú, nem is fáradtam el. Frissebbnek éreztem magam, különösen a leszállás után, amikor körbenéztem a berlini repülőtéren. Ehhez a repülőtérhez kellemes emlékeim fűződtek, így elsősorban azokat próbáltam előszedni az elmémből. Nem volt megeröltető, hiszen az emlékek kérés nélkül is előtörtek.
- Rodolpho bácsi kijön elénk? - kérdeztem.
- Nem, Santiago jön. Remélem, hozza Sabinét is, így megismerheted.
És valóban, a repülőtér előtt ott állt Santiago ősrégi Volswagen-je. Ez a kocsi már akkor is megvolt, amikor utoljára találkoztam Santiagoval.
- Hey, Lotte! - kiáltotta felém rohanva - De megnőttél!
Felemelt, megpörgetett, majd újra letett, hogy szemügyre vehessen.
- Milyen csinos hölgyike lettél.
- Kösz - mondtam kissé megszeppenve. Santiagot egy fekete hajú, elég alacsony lány követte, picit lemaradva.
- Bemutatom a barátnőmet, Sabinét - mutatott a lány felé, aki barátságosan mosolygott. - Sabine, ő itt az unokatesóm, Lotte. Már meséltem róla.
- Igen - bólogatott Sabine - részvétem anyukád miatt. El akartunk menni a temetésre, de Santiago még soha nem járt Budapesten, így nem mertük bevállalni az utat.
- Semmi gond - mondtam. Melegséggel töltött el, hogy Sabine is részvétét fejezte ki, ezt mutatta a fekete öltözéke is. Természetesen Santiago is talpig feketébe volt öltözve.
- Ja, tényleg - szontyolodott el egy kicsit. Az előbbi vidámság eltűnt az arcáról - de bunkó is vagyok. Én is sajnálom Emma nénit... és...
- mondtam, hogy nincs gond - megpaskoltam a vállát, amitől egy kicsit jobb kedve lett.
- Hogy viseled? - kérdezte, amikor beültünk a kocsiba.
- Egész jól, csak az első pár nap volt nehéz.
- És Martin bácsi? - érdeklődött. Megvetésem jeléül prüszköltem egyet.
- Mi? - csak ennyit kérdezett.
- Apa elhagyta anyát egy másik nőért. Valami franciáért. Flor szerint ennek tudható be anya balesete is...
- Úristen! - csapott a kormányra Santiago - Te jó ég!
- Santiago, az utat nézd! - kiáltotta Sabine és rémülten kapott a kormány után.
- Oh, oké - Santiago visszakormányozta az autót arra, amerre annak mennie kellett.
- El se hiszem ezt Martinról... Hogy volt képes ilyesmire... Ha legalább kíméletesebb lett volna... Nagyon jól tudta, hogy Emma mennyire érzékeny - filozofált Sofie néni.
- Tényleg, hogy van az én kis Florom? - kérdezte Santiago pár perccel később. Sabine féltékeny és dühös pillantást vetett rá, mire Santiago elnevette magát.
- Ne féltékenykedj, mia cara. Florence Lotte nővére.
Sabine megnyugodott és hatalmas mosolyra húzta a száját.
- Jól van ő is, Szegeden tanul. Egyetemista - jelentettem büszkén. Santiago szeme elkerekedett.
- Nézd már - tátotta el a száját - azt hittem, modellként végzi. Piszok jól néz ki, legalábbis, amikor hat éve láttam, csinos kislány volt. Nem gondoltam volna, hogy okos is.
Volt nálam egy kép róla, a családom tagjai fényképeit beletettem a pénztárcámba. Florence képét kivettem és átnyújtottam Santiagonak.
- Ah, tudtam! Mamma mia! Miért pazarolja el a szépségét az iskolára? Gyönyörű nő lett belőle.
- Ez nem kérdés - mosolyogtam. Santiago a tenyerembe ejtette a képet, én meg visszatettem a tárcámba.
- Megérkeztünk - jelentette Sofie néni tíz perc múlva.
Kiszálltunk az autóból. A ház nem teljesen olyan volt, mint amire emlékeztem, de az apró részletektől eltekintve a környéken semmi nem változott. Sofie néni előrement Santiagoval, bevitték az utazótáskámat, én és Sabine követtük őket.
- Buona giorno! - kiáltotta Rodolpho bácsi, kissé lehangoltabban, mint ahogy az egy olaszhoz illik.
- Szia, Rodolpho bácsi - köszöntem neki csendesen.
- milyen nagy lány lettél - kezdte a dicsérgetésemet - kis pöttöm voltál, amikor utoljára találkoztunk.
Rodolpho bácsi megigazította a sapkáját, végigsimított a bajuszán, és csak azután folytatta.
- Ugye tudod, hogy teljes mértékben melletted állunk. Nem lehetett könnyű elveszíteni édesanyádat.
- Talán megbírkózom vele egyszer - válaszoltam és a ház bejárata felé indultam. A többiek követtek.
- Ez lesz a szobád - vezetett Sofie néni az emeletre - itt régen Santiago lakott, de azóta kipofoztuk a helyiséget.
Santiago utánunk hozta a táskámat. Mindenki megállt az ajtóban, nézték, ahogy kipakolom a ruhákat a szekrénybe, elhelyezem az apró kis dolgaimat a szobában.
- Fürdőszoba is van az emeleten - mondta Rodolpho bácsi - az első ajtó jobbra a folyosó végén.
- Köszönöm - biccentettem. Egyszerre túl sok figyelmet kaptam, lehetetlen volt nem észrevenni, hogy anya halála tette őket ennyire figyelmessé, de azért jólesett a törődésük.
- Felhívhatom Florence-t? - kérdeztem.
- Persze - mosolyodott el Sofie néni és már szaladt is a telefonért.
- Mi is beszélni akarunk vele - szögezte le Santiago.
- Oké - mondtam és tárcsáztam a nővérem számát. Kihangosítottam, hogy mindenki hallhassa a beszélgetést.
- Te vagy az, Lotte? - kérdezte, miután felvette.
- Én - válaszoltam - megérkeztem Lipcsébe.
- Minden rendben ment, nem volt gond? - érdeklődött.
- Minden oké - nyugtattam - itt az egész család, beszélni akarnak...
A hangomat elnyomta Santiago kiabálása.
- Flor, hahó! - kiáltotta - Én is itt vagyok! Be akarom mutatni a barátnőmet, Sabinét. Kár, hogy csak telefonon keresztül tudom ezt megtenni.
Florence meglepődött, de elnevette magát.
- Szia, Santiago. Na mi van, még nem vagy rács mögöttt?
- Ugyanolyan a humorod, mint régen - mondta Santiago - nem is leszek rács mögött. Ezt köszönhetitek Sabinének.
- Na, már igazán kíváncsi vagyok arra a lányra, aki belőled embert faragott - szólt Florence.
Sabine bátortalanul előrelépett és megszólalt.
- Szia, Florence. Én vagyok Sabine.
- Hello - köszöntötte Florence - Mondd csak, hogy akadtál te össze Santiagoval? Őt a nők általában kerülik.
- Vicces - morogta Santiago.
- Csss - pisszegte le Florence - Sabinével beszélek, nem veled.
- Hihetetlen - kezdte Sabine - de az egyetemen találkoztam vele. Persze nem ő járt oda, hanem én, ő akkoriban egy másik lánnyal járt, akivel csoporttársak voltunk.
- Megláttad és lecsaptad a csaj kezéről? - kérdezte nevetve Florence. Egyáltalán nem neheztelt Sabinére.
- Dehogy - méltatlankodott Sabine - ő dobta a csajt, szinte rögtön. Én meg nem utasíthattam el, amikor már szabad volt.
Ezen mindenki elnevette magát.
- Jól vagy, Florence drágám? - kérdezett bele Sofie néni.
- Igen, köszönöm - felelte Florence - csak nagyon sokat kell tanulnom.
- Ezért kell enni sok tésztát, meg raviolit, amit Sofie nem engedett nekem csinálni ma, pedig az nagyon egészséges és fitten tartja az embert - kotyogott közbe Rodolpho bácsi.
Florence megfogadta a tanácsot, majd búcsúznia kellett, mert esti előadásra indult. Mi lementünk vacsorázni. Sofie néni tanácsára Rodolpho bácsi nem csinált raviolit, helyette spagetti volt és paradicsomos tészta. Az asztalnál a hangulat olyan volt, mint egy hamisítatlan olasz családé. Rodolpho bácsi és Santiago túlzott hangerővel egymást oktatták a fociról és a sportokról, Sofie néni és Sabine egy új üzletközpontról beszélgettek. Én nem csatlakoztam egyik társasághoz sem. Nagyon fáradt voltam, de nem akartam addig elmenni lefeküdni, amíg Santiagoék az asztalnál ültek. Végül, este kilenc körül elmentek. Segítettem Sofie néninek összeszedni a mosatlan edényeket, majd jó éjszakát kívántam neki meg Rodolpho bácsinak, és felsiettem az emeletre. Úgy éreztem, furcsa lesz megszoknom ezt a vidám kis családot, de tudtam, hogy pontosan ez tesz majd jót nekem. Egy hónap múlva felfrissülve térhetek majd haza, csak még azon kell gondolkodnom, hogyan is távolíthatnám el Rosanette-et apám közeléből.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése