A következő néhány nap alatt meg kellett barátkoznom az új környékkel és azzal, hogy körülöttem mindenki úgy szólal meg, hogy én is megértem, ami eléggé furcsa volt, de bizalomgerlyesztő.
A rokonaim igyekeztek mindenben a kedvemet keresni, bár nem kellett sokat fáradniuk, hiszen én mindenre azt mondtam, hogy rendben és hogy jó lesz. Nem akartam nekik kellemetlenséget okozni semmivel, így ezt a stratégiát választottam. Egyetlen dolgot kértem, mégpedig azt, hogy a számítógépet hozzák be a szobámba. Santiagoé volt a gép, de mivel ő már nem lakott itt, senki nem használta. Sofie néni és Rodolpho bácsi készséggel teljesítették ezt a kívánságomat és két nappal a beköltözésem után a számítógép a földszintről felkerült hozzám.
Beszélgettem Lindával, elmondtam neki, hogy egész jól érzem magam a nagynénéméknél, és hogy tényleg kellett nekem ez a kis kikapcsolódás. Linda biztosított, hogy a sulival nem lesz gond, mivel kitűnő tanuló vagyok, biztosan sikerül majd a tananyagok pótolása. Ez nem is volt kérdés, mivel az összes tankönyvemet elhoztam - bár Sofie néni nem örült túlzottan ennek.
Szombat este átjöttek Santiagoék, mert meccs volt a TV-ben és azt Rodolpho bácsi és Santiago mindig együtt szokták nézni. Sabine és Sofie néni a másik szobában néztek valami filmet, én fent ültem a szobámban és MSN-eztem. Csalódott voltam, hiszen Billt azóta, hogy nálunk volt, nem láttam fent MSN-en és ez egyre inkább kezdett kétségbeejteni, pedig most annyira szükségem lett volna rá, mint még soha. Nem is figyeltem, amikor Tom rámírt, csak a negyedik ablakrezgetésre lettem figyelmes.
...
Lotte, sajnálom... mármint az anyukádat. Borzalmas lehet. Linda írt nekem... remélem, már nem vagy annyira kiborulva... beszéltem Billel. Amint tud, jön és beszélget veled, rendben?
...
Hálás voltam neki ezért.
...
Köszönöm, Tom. Nem, már jobban vagyok, jelenleg a nagynénéméknél tanyázom.
...
Tom gyorsan válaszolt.
...
Igen, tudom, hogy itt vagy a közelben, de Billnek nem szóltam. Azt akarom, hogy te se szólj neki. Add meg a címet és én holnap elmegyek érted. Kíváncsi leszek, Bill hogyan reagál, ha meglát téged.
...
Ez kezdett nagyon érdekelni.
...
Miért? Ezt nem értem. Azt mondtad, hagyjam Billt...
...
Tom türelmetlenné vált.
...
Jaj, az... Nem lényeg, csak... na mindegy... gondolom, Linda úgyis elmondta... A testvérem egy kicsit furcsa mostanában... az a lényeg, hogy nem tudja, mi is lesz a kapcsolatotokkal, nem akarja elszúrni, de tudja, hogy... mármint... nem biztos, hogy a barátság elég lenne neki, de fél, ha őszintén elmondja neked amit érez, megijedsz és akkor ő elveszítene, azt pedig nem bírná ki.
...
A szívem kissé erősebben dobogott, mint máskor. Talán Bill is hasonló érzésekkel csatázik, mint én? Nem, ez egészen biztosan csak átverés, inkább fel sem hozom többé Tomnak.
Tom kijelentkezett, de nem voltam sokáig társaság nélkül. Amit vártam, végre bekövetkezett, Billel újra beszélhettem.
...
Bill, hogy vagy? Mondta Tom, hogy nem érezted jól magad mostanában. Segíteni akartam, de nem tudtam, hogyan és Tom nem is igazán engedte nekem...
...
Úgy gondoltam, jobb, ha így indítom a dolgokat, mintha nem tudnám, miért nem jött fel MSN-re. Jobb ötletnek tartottam, ha úgy állítom be a dolgot, hogy elhittem, amit Tom mondott nekem néhány napja.
...
Én? Inkább te! Jaj, nem is tudom, mit mondjak erre... Annyira, de annyira sajnálom. Amikor Tom elmondta, hogy mi történt, hirtelen azt se tudtam, mit csináljak. Menjek ismét, vagy maradjak. Tom mondta, hogy szerinte maradnom kéne, mert Linda elmondásából arra következtetett, hogy borzalmas állapotban vagy, és lehet, hogy még nekem sem örülnél... vagy nem örülnél annak, hogy olyan állapotban látlak... mindennap kérdeztem Tomot, de Linda neki sem mindig mondott újat... Az az első nap... amikor megtudtam... neked százszor rosszabb lehetett, de hidd el, pocsékul éreztem magam. Belegondoltam, ha az én anyámmal történt volna ugyanez... senkinek sem kívánom... és neked át kellett élned. Hogy vagy? Tudom, ez eléggé béna kérdés, de... nem is találok szavakat... felfoghatatlan... Hiszen láttam anyukádat, alig pár nappal a halála előtt!
...
Billt komolyan megviselhette, el sem tudtam képzelni, hogy esetleg őt is érzékenyen érintheti ez a dolog. Próbáltam megnyugtatni, de nekem is nehéz volt biztató szavakat írni, de tudtam, hogy ezt kell tennem, különben repülőre ül és elmegy Budapestre, ahol nem fog megtalálni, és azután csak kétségbeesik, hogy mi lehet velem, hol vagyok. Apa és Rosanette nem biztos, hogy elmondanák neki az igazságot, sőt, talán ők sincsenek már otthon, bizonyára Párizsban töltik az időt.
...
Ne aggódj, jól leszek. Az egyetlen dolog, ami most felzaklat, hogy apám elhagyta anyámat még a halála előtt nemsokkal és már egy új nő van az életében. Rosanette-nek hívják, francia és egyszerűen ki nem állhatom. Most a nagynénéméknél vagyok, elég messze apáméktól.
...
Tudtam, hogy Bill együtt fog érezni velem, hiszen az ő szülei is elváltak annak idején.
...
Ohh, te jó ég. Még ez is. Fogalmam sincs, hogy bírod. Nagyon erős lány vagy.
...
Erősnek kellett volna maradnom, de nem tudtam az lenni. Sírni kezdtem. Gyorsan elköszöntem tőle, de a kezem annyira remegett, hogy írni sem tudtam tökéletesen. Nem faggatott, úgy gondolom, tudta, hogy ez most elég volt. Valamiért úgy éreztem, nyugtalan lett a hirtelen távozásomtól, és megfogadtam, hogy amint újra jobban leszek, írok neki, hogy ne aggódjon.
Lefeküdtem és szinte azonnal elaludtam. Másnap reggel is elég sírós kedvem volt, ráadásul odakint esett az eső, ami méginkább fokozta a nyomott hangulatomat. Tudtam, hogy nemsokára jobb kedvem lesz, hiszen Tom eljön és elvisz Billhez, de nem mondott konkrét időpontot és nem tudtam, mikorra öltsem fel a vidám arcomat. A reggelinél a rokonaim nem kérdezték, mitől van rossz kedvem, bizonyára gondolták, hogy nem fogom mindig a vidámságot mutatni, ha egyszer belül szenvedek.
- Sofie néni, ma eljön az egyik barátom értem - közöltem, miután befejeztem a reggelimet.
- Rendben, drágám. Nyugodtan elmehetsz vele, de telefont vigyél.
- Hopp - mondtam - azt... hát... eltörtem, miután apa SMS-ben közölte anya halálát.
- No problemo - harsogta Rodolpho bácsi - Van itt egy. Igaz, nem a legjobb modell, de majd veszünk neked egyet. Az utóbbi hat születésnapodra úgysem kaptál tőlünk semmit.
- Miattam nem kéne... - kezdtem, de Sofie néni lepisszegett, és jobbnak láttam, ha csendben maradok.
Ezután felmentem a szobámba és idegesen járkálni kezdtem. Az arcomon folytak a könnyek, de ez egy csöppet sem zavart. Egy órán keresztül járkáltam fel és alá, amikor lentről meghallottam a várva várt ajtócsengőt. Nem rohantam le a lépcsőn, inkább megvártam, amíg Sofie néni elkiáltja magát.
Lotte, gyere!
Egy kicsit elmosolyodtam és lesétáltam. Tom az ajtóban várt rám.
- Hello, Lotte - köszönt udvariasan.
- Szia, Tom - válaszoltam, miközben felvettem a dzsekimet és a zsebébe ejtettem a telefont.
- Ígérem, hamar visszahozom - szólt Tom Sofie néninek
- Hová mentek? - érdeklődött Sofie néni.
- Anya és a nevelőapám nincsenek otthon, így arra gondoltam, hogy hozzánk - mondta Tom, inkább nekem, mint Sofie néninek - de nem kell idegeskedni, a testvérem is otthon lesz. Úgy terveztük, hogy filmet nézünk.
- Persze, persze - mosolygott a nagynéném és már tuszkolt is kifelé minket az ajtón.
Az eső megállíthatatlanul esett, ahogy végigfolyt az arcomon, elkeveredett a potyogó könnyekkel, így Tom nem jött rá, hogy sírok. Az autó nem állt messze. Amikor megláttam, hogy a Cadillac-kel jött értem, erőtlenül felnevettem, de a szélsüvítés elvitte a hangomat.
- Pattanj be - mondta Tom, amikor fürgén kinyitotta nekem az ajtót.
Beültem az anyósülésre. Az autó olyan luxus érzést keltett bennem. Annyira gyönyörű volt. Imádtam benne ülni, legszívesebben sosem szálltam volna ki belőle.
Tom bekapcsolta a zenét. Tokio Hotel ment, biztosra vettem, hogy miattam.
- Pain of Love - állapítottam meg - hihetetlen, hogy a hangod annyira jól hallatszik benne.
- Nem az én ötletem volt - morogta Tom - természetesen Bill volt az ötletgazda.
- Szinte gondoltam - mondtam könnyeden. Már nem sírtam, kezdett kicsit jobb kedvem lenni, de tudtam, hogy a mai napra még nem ért véget a könnyáradat.
Fél óra múlva Tom befordult egy kisebb utcába, majd megállt egy kapubejáró előtt. Kipattant az autóból, gyorsan kinyitotta a kaput, majd felhajtott az udvarra.
- Ez a mi házunk - mutatott a ház felé, ami ideális családi ház volt. Az emeleti ablakból virágcserepek látszottak, az udvaron fák és bokrok kaptak helyet.
- Hey, Scotty! - kiáltotta Tom, mert odafutott hozzá egy fekete kutya. Én ijedtemben hátraugrottam, mire Tom csak nevetett.
- Ne félj, ő Scotty - mondta és odavezette hozzám a kutyát. Félve nyújtottam a kutya felé a kezemet, aki nem tiltakozott azellen, hogy megsimogassam. Scotty tűrte, majd körbeszaglászta a cipőmet, hogy elraktározza az illatomat.
- Jó kutya - mondta neki Tom, majd elkiáltotta magát - Casimir!
Tudtam, hogy van egy macskájuk is, őt hívják Casimirnek. A macska azonban nem volt hajlandó előjönni. Tom illette néhány nem túl kedves szóval, majd felhagyott az előcsalogatásával.
- Nekem el kell mennem - mondta Tom - Szólok Billnek, hogy megérkeztünk.
- Egyedül hagysz? - rémüldöztem.
- Nem, te buta, mondtam, hogy Bill bent van.
Felrohant a lépcsőkön, majd eltűnt a bejárati ajtó mögött. Pár perc múlva megjelent ismét, a nyomában Billel.
Valamiért ismét sírógörcs fogott el. Az ikrek leértek a lépcsőn. Tom az autója felé indult, Bill felém lépett. Az arcán a meglepetés jelei látszottak, de ugyanakkor láttam, hogy örül. Éreztem, mekkora hülyeségre készülök, de nem tudtam már fékezni magam. A könnyeim végigcsorogtak az arcomon, miközben Bill felé rohantam. Nem mozdult el a helyéről, várta, mi is fog történni. Amikor odaértem hozzá, a két karomat átfontam a nyakán és a könnyes arcomat a mellkasába temettem. Ugyanebben a pillanatban Tom felbőgette a Cadillac motorját és elhajtott az udvarról. Bill nem lökött el magától, hasonló erővel, mint ahogy én tettem, a karjai a derekam köré tekeredtek.
Ebben a pillanatban nem érdekelt, hogy veszélyeztettem a barátságunkat, nem foglalkoztatott az, hogy talán pár másodperc múlva ellök magától. Bill azonban nem tett ilyesmit. Csendben várta, hogy megnyugodjak. A testsúlyát egyik lábáról a másikra helyezte, ezáltal mintha kicsit ringatott volna, ami nagyon megnyugtató volt. Úgy éreztem, újra biztonságban vagyok, van esély arra, hogy túljussak a borzalmakon, és egy pillanatig elhittem, hogy segíteni fog nekem, mellettem áll majd, ha kérem. Lefejtettem összekulcsolt kezeimet a nyakáról és a vállára helyeztem őket. Ő nem enyhített az ölelésén, azt sem vette tudomásul, hogy elengedtem, és a kezeim a vállain pihennek.
- Ne haragudj - szólaltam meg, további egy perc néma álldogálás után. Kezdett hideg lenni, önkéntelenül összerezzentem, amikor felemeltem a fejemet és az arcomba csapott a hideg őszi szél.
Nem válaszolt. Elengedte egyik kezével a derekamat és a lépcső felé vezetett. Kinyitotta a bejárati ajtót és betessékelt a házba. Megálltam a kis előtér közepén és kíváncsian körbenéztem.
- Gyere - invitált az előtérből egy nagyobb helyiség felé.
- Ebédlő - jelentette, mintha én nem is vettem volna észre a hatalmas asztalt, körülötte székekkel. Az ebédlőtől kicsit jobbra, boltív alakú átjáró után a konyha következett. Bementem oda is. Ott kisebb asztal foglalt helyet, körülötte három székkel.
- Ne arra! - csendült a hangja valahonnan.
Megfordultam és megláttam, amint a ház egyik legnagyobb helyiségéből integet felém.
- Nappali - mondta, amikor odaértem mellé. A tágas helyiségből lépcső futott felfelé az emeletre, a lépcsővel szemben hatalmas ablakok voltak, mellettük kanapéval, kisasztallal és fotelekkel. Az asztalka fölött embernagyságú tükör helyezkedett el, a tükör fölött hatalmas óra volt látható. A nappaliból nyíltak még szobák, de én meg sem mertem mozdulni, hogy körülnézzek azokban is. Bill bátorítóan rám mosolygott, így tettem egy tétova lépést a velem szemközt lévő ajtó felé.
- Nem is tudom, minek nevezzem ezt a szobát - mondta, amikor beléptünk az ajtón - talán ez a kisebbik nappali.
A szoba egyik sarkában hatalmas TV kapott helyet, előtte kényelmes fotelek, a fotelektől kicsit távolabb, az ablakkal merőleges irányban hatalmas kanapé foglalta a területet. A kanapéval szemben egy szekrénysorra lettem figyelmes, rajtuk különböző dísztárgyak és a Tokio Hotel díjai voltak. A csillogásuk szinte vakító volt. Megbűvölve néztem a rengeteg elismerést, el is felejtettem, hogy más is van még a házban, ami érdekelhet.
- Nem akarod a többi szobát megnézni? - kérdezte Bill vidáman.
Vonakodva levettem a tekintetemet a díjakról és követtem Billt vissza a nappaliba. Ezután a kisebbik nappali mellett lévő szobába vezetett.
- Anyáék szobája - jelentette egy intés kíséretében.
- Szerintem ide nem kéne bemennem - visszakoztam, de későn, mert már be is lökött az ajtón.
- Anya nem olyan - mondta - nem zavarja, ha látják a szobáját.
A szobát átlagos bútorzat díszítette, franciaágy, íróasztal, fotelek, egy kis dohányzóasztal, TV, ruhásszekrények és egy fésülködőasztal, amihez tükör is tartozott.
- Azt anya nem használja - közölte Bill, amikor meglátta, hogy a fésülködőasztalt nézem.
A hatalmas ágyon egy gitártok hevert, mellette pedig ott feküdt maga a gitár is.
- Gordoné - mosolygott Bill - tudod, zenetanár. És most nézd a lenti vendégszobát.
Kihátrált a szobából, megszeppenve lépdeltem utána. Átvágtunk a nappalin, majd Bill benyitott egy szobába, ahol még a rolók is le voltak húzva.
- Na igen, nem sűrűn fogadunk vendégeket - kommentálta, amikor felhúzta a rolókat, hogy némi fény jusson a helyiségbe.
Ide már sokkal kellemesebb volt belépni, mint Bill szüleinek hálószobájába. Nem éreztem, hogy kellemetlenséget okozok ezzel.
A szobában hasonló bútorok voltak, mint amilyeneket az előbbi helyen is láttam, bár az ágy nem volt akkora és nem volt dohányzóasztal, valamint a ruhásszekrény is kisebb volt.
- Gyere, ráérsz később is megnézni - sürgetett izgatottan. - Jön az emelet!
Mire hátrafordultam, ő már a lépcső tetejéről integetett nekem. Futva követtem. A lépcsősor egy szűk folyosóban ért véget, amelynek mindkét oldalán ajtók sokasága nyílt.
- Vendégszobák - nyitogatta ki az első két-három ajtót. Csak éppen benéztem, nem volt kedvem bemenni.
- Fürdőszoba - nyitott be az egyik ajtón - gondolom annyira nem érdekel.
Megráztam a fejemet, mire visszazárta az ajtót. A folyosó végén jártunk, már csak két, egymással szemben lévő ajtó volt, ami még titkokat rejthetett. Gyanítottam, hogy az ikrek szobái.
- Tom szobája - vágta ki az ajtót Bill a jobb oldalon. Elég volt csak belesnem, hogy lássam, miért ezt a két szobát hagyta a végére.
- Ohh, Tom mikor takarított itt utoljára?
- Nem tudom - vigyorgott - majd takarít, ha anya feljön.
- A tiéd ennél is durvább? - kérdeztem, mivel aző szobájának ajtaja még zárva volt.
- Nem, körülbelül ugyanilyen.
A szobában szanaszét heverő pizzásdobozokon kívül meg lehetett találni még régen kiürült chipses zacskót és egyéb finomságok csomagolásait.
- Nézd az enyémet - szólalt meg Bill, és kinyitotta a saját szobája ajtaját.
A helyzet ott sem volt jobb tetézve azzal, hogy az íróasztalon számtalan papírlap hevert össze-vissza.
- Azok vázlatok a dalszövegekhez - mondta, amikor rápillantottam a tucatnyi papírra.
Átléptem pár üres műanyagflakont és leültem az asztal mellé.
- Itt írod őket? - kérdeztem és az egyik kész szövegre mutattam. Beleolvastam a szövegbe.
- Ez a Zoom - állapítottam meg.
- Igen - mondta, futó pillantást vetve a kezemben tartott papírra.
Összeszedte a többi papírt és eltette őket.
- Ez nem egészen az a szöveg, mint amit hallhatsz a dalban - mentegetőzött - ez egy korábbi változat.
A papírért nyúlt, de elhúztam a kezemet.
- Megtarthatom? - kérdeztem bátortalanul, mire elmosolyodott.
- Ha ennyire akarod, nyugodtan.
Rávillantottam egy mosolyt és eltettem a papírt a dzsekim zsebébe, ami még mindig rajtam volt. Észrevette, és megkérdezte.
- Nem kéne levenned?
- De - válaszoltam és ledobtam a dzsekit az ágyra.
- Mit akarsz csinálni? - kérdezte. Odahúzott egy széket az asztalhoz és leült mellém. - Nézhetünk filmet, vagy ilyesmi...
- Nekem az is elég, ha beszélgetünk - mondtam nagyon halkan.
- Egyetértek, hiszen semmit nem tudok rólad, te pedig rólam bizonyára mindent.
- Ez nem egészen igaz - javítottam ki, de csak nevetett.
- Most én leszek az újságíró - kezdte - végre én kérdezhetek, és nem engem kérdeznek. Hihetetlen.
- Várom a kérdéseket - mondtam vidáman. Furcsamód tényleg vidámnak éreztem magam, nem olyannak, mint akkor, amikor Bill nálunk volt, de úgy éreztem, átmenetileg elmúlt a fájdalom. Tudtam, ha visszavisz a nagynénémékhez, minden kétszeres súllyal fog rámnehezedni, de ezt vállalnom kellett.
- Nem teszek fel kérdéseket, csak ha muszáj - mondta - csak mesélj. Mondd azt, amit szeretnél.
Nem tudtam, honnan is kezdjem a beszámolómat, így picit gondolkodtam. Türelmesen várta, amíg összeszedtem a gondolataimat és az emlékeimet. Végül elhatároztam, hogy hat évet megyek vissza az időben, és onnan haladok egészen a koncertig és tovább.
- Hat évvel ezelőtt Prágában laktunk, de Budapestre költöztünk. Az már a sokadik költözés volt az életemben, de többségében nem is emlékszem, milyen is volt költözködni. Magyarországon nem volt a legjobb, utáltak, nem voltak barátaim, irigyek voltak rám a hasonló korú fiatalok. Változatosságot először az az augusztusi koncert jelentett számomra. Megláttalak és azt hiszem, akkor megváltozott valami. Aznap békültem ki a nővéremmel, Florence-szel. A koncert után nemsokkal elkezdődött az iskolai tanév.
- Itt jön a kórházas rész? - kérdezett bele.
- Igen, tudtam, hogy ezt nem felejted el egyhamar. Linda akkor jött át a mi sulinkba. Az első napja volt, be is bizonyította, hogy rátermett. Azóta ő a legjobb barátom. Akkor még nem is mertem arra gondolni, hogy te is a barátom lehetsz. Linda bizonygatta, de én nem akartam hinni neki. Nem azért, mert híres vagy, hanem azért, mert azt sem tudtam, milyen is az, ha valaki barátkozni szeretne velem. Lindával más volt, kölcsönösen kihúztuk egymást a bajból, így ez szövetségessé tett minket, egyúttal barátokká is. A te eseted rendkívüli volt, hiszen szinte nem is ismertelek. Persze, kívülről tudtam az életrajzodat és mindazt, amit nyilvánosan közzétettél magadról, de az nem elég ahhoz, hogy azt mondhassam, ismerlek. Miután először beszéltünk hosszabban MSN-en... - megakadtam, de nem sürgetett, csak várt. Végül úgy döntöttem, ha már elkezdtem, hát folytatom. - Utána csak arra tudtam figyelni, hogy mikor beszélünk újra. Aztán eljöttél és az valami hihetetlen volt. Minden mást elfelejtettem. Linda akkor már Tomról áradozott nekem, de én éppen hogy csak meghallottam, Miket is mond, nem figyeltem rá eléggé pont úgy, ahogy anyámra sem figyeltem. A halála előtt egy nappal figyeltem meg, hogy valami megváltozott rajta. Betegnek tűnt. Megtudtam, hogy apa elhagyta őt. Úgy gondoltam, ez az oka a beteges arcának, de... nem is tudom... Florence bizonygatta ezt, én sokszor megcáfoltam.. nos, anya temetése után elgondolkodtam. Az nem lehet, hogy a válás vagy szakítás ennyire megviselte volna. Anya ennél sokkal erősebb volt. Florence állítja, hogy a baleset is azért történt, mert anya nem bírta feldolgozni a helyzetet, hogy apa már nincs velünk, de én nem így érzem. Flor nem látta anyát kedd este, az arca borzalmas volt. Kísérteni fog egy ideig...
Lenéztem a kezeimre, amik összekulcsolva az ölemben pihentek.
- Be akarod fejezni? Csináljunk valami mást? - kérdezte Bill aggodalmasan.
- Nem - mondtam határozottan. - Elkezdtem, be is fejezem. Tudni akartál mindent, hát most elmondom. Anyám halála után bekövetkezett a teljes letargia. Azt vártam volna apámtól, hogy legalább megpróbál vigasztalni, de nem. Ő csak Rosanette-tel törődik, csak ő érdekli, még fel is pofozott majdnem, mert vissza mertem szólni neki... Örültem, amikor megtudtam, hogy eljöhetek a nagynénémhez. Tegnap beszéltem Tommal. Azt mondta, ne mondjam el neked, hogy itt vagyok a közeletekben, de amikor elsírtam magam és kiléptem nagyon aggódtam, hogy most repülőre ülsz és elmész hozzánk, engem pedig nem találsz majd ott...
- Gondolkodtam a dolgon - ismerte el Bill - Tom beszélt le, ezek szerint ő akkor már tudta, hogy ma találkozunk.
- Nem kell minden apróság miatt repülőre ülnöd és eljönnöd hozzám, hiszen ez fárasztó... - próbáltam megmagyarázni a dolgot.
- Dehogy - ellenkezett - egyáltalán nem fárasztó. Tudom, hogy furcsa, amit teszek és ahogy reagálok. Hidd el, én magam sem értem. Ezért próbáltalak kerülni egy ideig, de mondanom sem kell, elég nehéz volt. Tomnak mondtam, hogy találjon indokot arra, miért nem beszélek veled. Aztán persze... anyukád sajnálatos halála megváltoztatta a dolgokat. Egy pillanat alatt kellett mérlegelnem és úgy döntöttem, nem érdekel, hogy nem értem, mit miért teszek, egyszerűen csak azt fogom tenni, amit jónak látok és amit tenni akarok.
Ilyen szónoklatot sem hallottam még tőle. Ez furcsa volt számomra. Mintha azt mondta volna el, hogy nem érdekli a barátságunk, ha ő egyszer többet akar majd, akkor tenni fog ennek érdekében...
- Nem félted a barátságunkat? - kérdeztem tőle nyíltan.
- Nem - suttogta - ez sosem volt barátság.
Mintha az időjárás is kedvezett volna nekünk, hogy maradásra bírjon engem, odakint hirtelen esni kezdett az eső. A szoba így sokkal meghittebbé vált. Bill felkapcsolta az íróasztalon a lámpát.
- Ezt nem igazán értem - mondtam, pedig nagyon is értettem, mit ért ez alatt, hiszen ugyanezt éreztem.
- Ez több, de nem tudom pontosan mi is ez, mert még soha nem éreztem ilyet. Még csak hasonlót sem.
Az egyik kezét az összekulcsolt kezeimre tette. Erős késztetést éreztem, hogy ellökjem és elfussak, de meg sem bírtam mozdulni. Óvatosan szétfeszítette a görcsös ujjaimat, és a jobb kezemet az ajkához húzta és megpuszilta. Úgy éreztem, a szívem felrobban, a vérem kétszeres sebességgel kezdett áramolni az ereimben. Remegéshullám futott végig a testemen, minden izmom megfeszült, majd elernyedt, csak az a kezem maradt mozdulatlan, amit még mindig fogott.
- Nézd csak - suttogta és a kezemet a szívére tette.
A ritmus közel azonos volt azzal, mint amit az én szívem is fáradhatatlanul dobogott. Meg sem mertem szólalni, ő pedig csak suttogott.
- Megmondtam, hogy ösztönös dolgokat teszek.
- Van még ilyen meglepő cselekedeted? - kérdeztem annyira halkan, hogy abban sem voltam biztos, hogy hallotta.
- Ha ez meglepő volt, nem is merek előhozakodni a többivel.
Azt vettem észre, hogy az emlékeim kezdenek eltűnni. Nemcsak a rosszak, de a jók, a kellemesek is. A fejem szépen lassan kiürült. Nem maradt más benne, csak a hely, ahol most ketten ültünk, a szíveink egyforma ritmusa és Bill arca. Az arcomat elöntötte a forróság, biztosra vettem, hogy elpirultam.
- Szép vagy, amikor elpirulsz - közölte ténymegállapításként.
- Ohh, jajj - nem tudtam értelmes választ kinyögni.
- Ad egy kontrasztot az arcodnak... Gyönyörű...
Az ujjaim körbezáródtak a csuklóján, mintha arra készülnék, hogy ezt a kezet soha többén em engedem el. A lélegzete gyorsabb lett, nagyon izgulhatott valami miatt. Kíváncsian fordultam felé. A keze a másik, még szabadon lévő kezem után kapott. Ellenkezésre nem is volt lehetőségem. Megragadta a bal kezemet is, és összekulcsolta a sajátjával, ezzel elérte, hogy nem tudtam elfordulni tőle, mégha akartam volna, akkor sem tehettem volna semmit.
Óvatosan közelebb jött, az arca pár centire volt az enyémtől. A lélegzete az arcomba csapott, a fejemből kirepült az utolsó gondolat is. Már csak az arcát láttam, még a szoba körvonalai is homályosabbak lettek. Éreztem, ahogy a két kezemet erősen tartja, és még mindig közeledik. Hallhattam a szívdobogást, az övét és az enyémet egyaránt. A két szív gyönyörű ritmust járt együtt. Az eső odakint még mindig zuhogott, erről eszembe jutott egy mondat, amit egyszer olvastam valahol, talán az Alien című dallal kapcsolatban, de ebben nem voltam biztos.
- Két szív a viharban - mondtam erőtlenül.
- A szívem küzd ellenem, mint egy idegen bennem - idézte a dal első két sorát.
Több mondanivalója nem volt, nem is lehetett. Az ajka elérte az enyémet. A pillanat varázsa azonban megtört, Bill riadtan húzódott el tőlem, mintha félne a reakciómtól. Kiszabadítottam a kezeimet az övéiből, nem is tiltakozott. Úgy látszott, azt hiszi, hogy dühös vagyok rá. Én már tudtam, hogyan fogok reagálni. Felálltam a helyemről, és pontosan odaálltam elé. Nem nézett fel rám. Remegő kezeimet az álla alá tettem, és óvatosan felemeltem a fejét. Belenéztem a szemébe, ami furcsa zavarodottsággal volt tele, és ez az utolsó lépések megtételére kényszerített. Ajkaimat az övére tapasztottam, és szenvedélyesen csókoltam meg. Nem hátrált előlem, csak egész testében megmerevedett. Mindenre számított, csak erre nem.
Elengedtem őt, és leültem elé a földre. Rámosolyogtam. Ő még mindig csak nézett, mintha fel sem fogná, mi történt.
- Bill - szólítottam meg bátortalanul - Bill, minden rendben? Sajnálom, ne haragudj... te beszéltél nekem az ösztönről... ez ösztön volt...
Felemelte a kezét, hogy csendre intsen. Megértettem, és nem szóltam többet.
- Nem kell mentegetőznöd - mondta. Már nem suttogott, de a hangja alig volt erősebb a suttogásnál. - Én akartam elnézést kérni... azért, amit tettem... Féltem a reakciódtól, azért hátráltam. Azt hittem, arra fogsz gondolni, hogy kihasználom a helyzetedet.
- Egy percig sem gondoltam ezt - biztosítottam és megfogtam a két kezét.
- És amikor megcsókoltál... Fel se fogtam, mit is teszel. Erőm sem volt arra, hogy viszonozzam.
- Azt észrevettem - vigyorogtam és megpaskoltam a kezeit. - Nagyon szörnyű volt? - bukott ki belőlem a kérdés.
Elnevette magát.
- Egyáltalán nem.
Ettől kissé megkönnyebbültem. Nekem nem igazán volt tapasztalatom az ilyesmiben. Felálltam a földről, mert kezdtek elzsibbadni a tagjaim. Bill is követte a példámat. Elengedtem a kezeit, amik azonnal a derekam köré fonódtak.
- Az előbb elbénáztam - suttogta - lehetne mégegyszer azt a csókot?
- Nem is tudom - mosolyogtam és az ajkaimat ismét az ajkaihoz érintettem. Ezúttal nem vált kővé. A karjaival erősen magához szorított, az ajkai vadul harcoltak az enyémek ellen.
- Ez fantasztikus - mondta, amikor szétváltunk és kibontakoztunk az ölelésből. - Meg sem kérdezem, hogy akarsz-e járni velem... Vagy... meg kéne kérdeznem?
Ismét megöleltem és a fülébe súgtam.
- Megkérdezheted, de a választ úgyis tudod.
- Mit fog ehhez szólni Tom - vigyorodott el Bill.
- Tényleg, ő hova ment? - kérdeztem. Az utóbbi pár óra eseményei teljesen kiverték Tomot a fejemből. Az emlékek azonban kezdtek visszaszállingózni a tudatomba.
- Nem tudom - vonta meg a vállát - nekem csak azt mondta, hogy itt vagy. Nem is figyeltem, hogy mondott-e még valamit ezen kívül.
Felnevettem, miközben lesétáltunk a lépcsőn.
- Most már akarok filmet nézni - mondtam a kisebbik nappali felé mutatva - azon a hatalmas TV-n biztosra veszem, hogy kihagyhatatlan élmény megnézni mondjuk a... mit akarsz nézni? - kérdeztem.
- Téged - felelte nemes egyszerűséggel.
-Mást? - kérdeztem ismét.
- Nincs más - felelte - te azt nézel, amit jónak látsz, én téged foglak nézni.
- Ez elvakultság, nem gondolod? - érdeklődtem.
- Kit érdekel? - kérdezte, miközben puszit nyomott az arcomra - S ok lány engem bámul úgy, mintha valami felsőbbrendű lény volnék. Én is akarok valakit úgy bámulni. Az pedig te leszel.
- Eltúlzod - tiltakoztam.
- Dehogyis - nevetett és újra átölelt. Egy nap talán még soha nem kaptam ennyi ölelést, mint ma.
- A Kaulitz-bomba felrobbant - jegyeztem meg nagyon halkan, amikor elhelyezkedtünk az óriási kanapén.
- Micsoda? - kérdezte érdeklődve.
- Semmi - nevettem - csak hülyeség.
Kaulitz-bombának neveztem el magamban azt az érzést, amit Bill iránt éreztem. Nem tudtam pontosan, minek is nevezzem, ezért találtam ki rá ezt a nevet. Persze a Bill-bomba találóbb lett volna, de mivel nem az jutott először eszembe, így később nem változtattam meg. Igen, a Kaulitz-bomba felrobbant, maga után hagyva sok sok kis Bill-bombát, amik percről percre robbantak szét a szívemben.
- Na mit nézzünk? - kérdezte Bill. Felállt és a DVD lejátszóhoz lépett. Kivett egy dobozt a lejátszó alatt lévő szekrényből és odahozta hozzám. Találomra kivettem az első filmet, amihez hozzáértem.
- Arthur és a Villangók - kommentálta, amikor rápillantott a DVD borítójára.
- Az jó - mondtam vidáman - ha te engem fogsz nézni, én a hangodat fogom hallani.
Bill volt ugyanis Arthur német szinkronhangja ebben az animációs mesefilmben.
Nem ellenkezett. Betette a DVD-t a lejátszóba. A film elindult. Bill visszafutott a kanapéhoz. Nem mintha a film érdekelte volna, aminek a történetét úgyis kívülről tudta, csupán körülbelül fél percig nem nézett rám, és ezt pótolnia kellett.
- Mi lesz veled, ha én elmegyek? - kérdeztem, miközben a vállára hajtottam a fejemet.
- Majd kitalálom - válaszolta.
- Milyen furcsa, hogy Arthurt látom és a hangodat hallom - jegyeztem meg.
- Milyen jó nekem, hogy téged látlak és a te hangodat hallom - fordította át az előbbi megjegyzésemet egy számára kedvezőbb formába.
Csendben néztük a filmet egy ideig, majd ismét megszólaltam.
- Mikor jönnek haza a szüleid?
Ránézett az órára.
- Most van három óra... Gordon egy óra múlva itthon lesz, anya bármikor jöhet.
- A fenébe, nem lesz időnk végignézni a filmet - keseregtem, látszólag a film miatt, de valójában azért szomorkodtam, mert már csak egy órám volt arra, hogy vele legyek. Ezt ő is nagyon jól tudta, mert így felelt.
- Ne félj, Arthur itt lesz holnap is.
Fölém hajolt és gyengéd csókot nyomott az ajkaimra. Alig bírtam megállni, hogy ne viszonozzam, de a büszkeségem erősebb volt, mint egy újabb Bill-bomba felrobbanása.
- Nézd a filmet - mondta Bill - lemaradsz a legjobb részről.
Engedelmesen a TV felé fordultam, ezzel szabadon hagyva Bill számára az arcomat, amit azonnal csókokkal borított el.
- Hé, Bill, nyugi - mondtam - nem tudok koncentrálni a filmre miattad. Azt mondtad, csak nézni fogsz és nem csinálsz semmi mást.
- Nem lehetett kihagyni - visszakozott még egy utolsó puszi kíséretében - de megpróbálom. Ígérem, jó leszek.
Mosolyogva fordultam ismét a TV felé. Ezúttal nem zavart meg. Átkarolta a nyakamat, játszott az egyik hajtincsemmel, de különösen ez nem vonta el a figyelmemet a filmről.
Pár perccel később Bill telefonjának csörgése lehallatszott az emeletről.
- A francba, ezt fel kell vennem - morogta és már fel is szaladt a lépcsőn, kettesével szedve a fokokat.
-... persze, itthon vagyok - válaszolta valakinek, miközben lefelé jött.
Végzett a beszélgetéssel. Megállt előttem, pont eltakarva a TV-t.
- Anya nemsokára jön - közölte - még haza is kell vigyelek, ha nem akarod, hogy meglásson itt. Gondolom, szeretnél még várni egy kicsit a családlátogatással.
- Igen, persze - mondtam és felpattantam a kanapéról - csak fel kell mennem a dzsekimért.
- Ne fáradj - mondta és már el is tűnt, majd pár másodperccel később visszatért, a karján a dzsekivel.
- Bill - szóltam, mikor a pillantásom ráesett a telefonjára - nagy hülyeség lenne, ha elkérném a számodat?
- Részben, mivel én már beírtam a tiédbe az enyémet, de tudom, hogy ez nem a végleges telefonod.
- Ezt miből gondolod? - kérdeztem.
- Ebből - mosolygott és belenyúlt a dzseki zsebébe. A szívverésem elállt egy pillanatra. Egy teljesen újnak tűnő telefont húzott ki belőle.
- Az enyém volt - mondta - nem olyan rég vettem, de meguntam. Gondoltam, jobban szeretnéd inkább ezt használni, mint azt, amit kölcsön kaptál. Igen, gondolom, hogy kölcsön kaptad, hiszen a koncerten nem ezzel fényképeztél - közölte és előhúzta a Rodolpho bácsitól kapott kölcsöntelefont.
- Te még ezt is megfigyelted? - hüledeztem.
- Nem említettem még? - társalgott - Az egész koncerten téged néztelek. Azt hittem, valamelyik barátnőd észre is vette.
- Ezt az egyet még nem említetted - nevettem egy kicsit.
- Akkor most már tudod - mondta, miközben kisétáltunk az udvarra.
Végre Casimir is hajlandó volt előjönni, így vele is megismerkedhettem.
- Köszönöm... a telefont... meg mindent - mosolyogtam Billre, amikor beszálltunk a szürke BMW-be.
- Mit köszönsz? Én nem tettem semmit.
- Segítesz nekem? - kérdeztem - Mondd, hogy mellettem maradsz és megpróbálod elviselhetőbbé tenni az életemet.
Nem akartam ilyen nyíltan fogalmazni, de Bill előtt úgysem lehettek titkaim.
- Örökké - válaszolta, miközben az autó motorja halkan felbúgott.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése