A nagynénémék igencsak elcsodálkoztak a szerzett telefonon, de nem feszegették túlzottan, hogy miért is kaptam. Amikor Bill hazavitt, megpróbáltunk úgy viselkedni, mint ahogy kedves ismerősök szoktak, így a búcsúzásunk csak egy kézfogás volt. Bill megkérte a rokonaimat, hogy amíg Németországban tartózkodom, a délelőttöket hadd töltsem náluk. Sofie néni nem ellenkezett, hiszen így legalább nem voltam egyedül és nem gondoltam anyára. Úgy gondolta, ez segít majd abban, hogy könnyebben feldolgozzam a történteket. Igazat adtam neki. Már egy hete mondhattam magamat Bill barátnőjének. Furcsa volt ízlelgetni ezt a szót, szokatlan, de felettébb kellemes érzéssel töltött el, hogy én Bill számára egy nagyon fontos személy lettem.
Az elkövetkezendő héten, szombat reggel Bill bejelentette, hogy elvisz próbálni, meg akarja mutatni nekem a stúdiót. Rémülten visszakoztam, nem tudtam, mit is fog reagálni a csapat, ha Bill egy lánnyal állít be a szokásos próbára.
- Ne parázz, már mindenki tud rólad - vigyorgott, amikor esedezve kértem, hogy inkább vigyen vissza a nagynénémékhez, csak ne kelljen a stúdióba mennem.
- Szerinted nem vették észre rajtam, hogy valami megváltozott? - érdeklődött, miközben finoman bevett egy kanyart. Az autó engedelmesen gördült az úttesten, élvezet volt nézni, ahogy Bill finom mozdulatokkal irányította.
- Miért? - kérdeztem - Miben változtál meg? Te ugyanolyan vagy, mint mindig.
- Ezt gondolod? - nevetett - Hát persze, hiszen te csak annyira ismertél régebben, mint amennyire minden más rajongó. Nézhetted a Tokio Hotel TV epizódjait, láthattál koncerten, TV-show-ban, mindenféle fesztiválon és nyilvános rendezvényeken. Ezeken a helyeken mindig próbáltam életvidám és vicces lenni, hogy ellensúlyozzam a dalszövegeim hangvételét, hiszen sokan támadtak és támadnak azzal, hogy depressziós vagyok. Ezt a szövegekből állapítják meg. Próbálok erre rácáfolni, ezért láthatsz nyilvánosan olyannak, amilyennek. Privátban viszont eddig még nem láthatott túl sok rajongó, persze kivéve téged.
- Bill, de te ilyen vagy most is - néztem fel rá - vicces és életvidám.
- Épp ez az - csillant fel a szeme - tudod, mielőtt megismertelek volna téged, a magánéletemben voltak elég borzalmas időszakok. A hangszálműtétem után sokáig kétségbe voltam esve, hogy mi lesz a karrieremmel és az életemmel, ha nem tudok többé színpadra állni. Szerencsére az orvosok remek munkát végeztek és az eredmény tökéletes lett. Én viszont még sokáig hallottam a hangomon, hogy nem olyan, mint amilyennek lennie kellene. Ezt az aggodalmamat nem mutattam ki, hiszen a többiek nagyon örültek, hogy helyrejöttem és folytathatjuk a Madridban megszakított turnét. Kaptunk visszajelzéseket a rajongóktól, hogy milyen boldogok, hogy ismét jól vagyok. Mindenki vidám volt körülöttem, így nekem is úgy kellett tennem, de akárhányszor énekeltem, valami sosem működött úgy, mint azelőtt. Hangrehabilitációra jártam, aminek az eredményével meg voltam elégedve, de úgy éreztem, valami még mindig nem ugyanaz. Végül elmondtam Tomnak a dolgot, amire ő megnyugtatott, hogy a hangom majdnem teljesen ugyanolyan, mint amilyen régen volt. Csak apró változást lehet hallani, de azt nem biztos, hogy a rajongók is észreveszik. Vagy... például voltak régebben is problémák... tudod, egészen soha nem hevertem ki a szüleim válását... Amikor híresek lettünk, sokan piszkáltak a kifestett szemem és az extrém hajviseletem miatt is. Ezt ma már tökéletesen tudom kezelni, de nem volt ez mindig így. Természetemnél fogva érzékenyebb vagyok egy kicsit, mint az átlag, emiatt kapok elég sok negatív kritikát, mint azt bizonyára te is olvastad a magazinokban és újságokban.
Az arcom piros lett a dühtől, hiszen tudtam, milyen kritikákat ért ezalatt. Azok, akik nem szimpatizáltak a Tokio Hotellel és annak rajongói táborával, rendszerint megkísérelték bebizonyítani, hogy Bill talán nem is fiú, vagy ha igen, akkor bizonyára kerüli a lányok társaságát. Ezt én remekül meg tudtam volna cáfolni, de nem tehettem. Kihúztam magam az ülésen, a mellkasom gyorsan emelkedett és süllyedt, ahogy dühömben fújtattam. Bill csak nevetett.
- Ne húzd fel magad ezen az apróságon. Mint mondtam, ma már ezeket is jól tudom kezelni.
- Akkor is.... ez - erősködtem, de annyira dühös voltam, hogy nem is tudtam befejezni a mondatot.
- Csitt, szerelmem. Még nem fejeztem be - csitított, és közben ráhajtott egy egyenes útszakaszra, amelynek két oldalát fák vették körül.
Megértettem, hogy most csöndben kell maradnom, így figyelmesen hallgattam a beszámoló folytatását.
- Amikor próbáltunk a srácokkal, vagy csak úgy együtt lógtunk, a hangulatomtól függően viselkedtem velük is. Volt, hogy nagyon jókat szórakoztunk, viszont olyan is előfordult, hogy csak ültem egy széken és néztem, mit is csinálnak. Persze a videójáték mindig felvidított egy kicsit, de soha nem annyira, hogy élvezetes társaság legyek.
- Mindig akkor voltál szomorú, ha valaki megbántott? - kérdeztem óvatosan és elöntött a sajnálat iránta. Úgy hittem, az élete tökéletes, erre kiderült, hogy korántsem az.
- Igen - válaszolta - de szerencsére az utóbbi időben nem történt ilyen, vagy talán csak én nem vettem észre. Mióta megismertelek, mindennap olyan lendülettel vetem bele magam a munkába és a szórakozásba, mint még soha. Tom persze mindent tudott, de Georg és Gustav nem is sejtettek semmit. Először akkor kezdett gyanússá válni nekik, hogy valami új kezdődött el, amikor elmondtam, hogy kórházba kerültél... tudod, amikor nevettem - tette hozzá kelletlenül. Kényelmetlen volt számára ez a téma, vádolta magát, amiért kinevetett, holott utánajárhatott volna a dolgoknak. Megráztam a fejemet, hogy biztosítsam, hogy semmi baj, én már el is felejtettem a dolgot. Ezután folytatta.
- Georg és Gustav számára egyre furcsább lett, hogy honnan tudom én rólad ezeket, hiszen csak a koncerten láttalak elesni... mármint, hogy te csak egy rajongó vagy a sokból... Bevallottam nekik, hogy titokban megadtam neked az MSN címemet és hogy beszéltünk és tartjuk a kapcsolatot. Azt a diadalordítást hallanod kellett volna, amit kórusban lenyomtak! Természetesen innentől fogva már tudták, hogy mi a helyzet. Próbáltam nekik bizonygatni, hogy ez csak barátság, bár saját magamnak is bizonygatnom kellett, hiszen én sem hittem ezt el. Úgy gondoltam, ez valami több volt mindig is egy sima barátságnál. Miért pont téged láttalak meg, azon az augusztusi napon? Valami megfogott akkor benned, és az nem a sajnálat volt, mint ahogy egyszer írtam neked, mert rákérdeztél arra, amin még én is csak gondolkodtam. Sokszor csak pár pillanatra léptem fel MSN-re, hogy lássam a személyes üzenetedet, vagy a nevedet. Észrevettem, hogy sokat gondoltam arra, hogy járni kezdesz valami fiúval, és hogy ez engem mennyire bosszantott. Minden egyes alkalommal, amikor bejelentkeztem MSN-re, attól féltem, hogy a nevedben vagy a személyes üzenetedben szívecskéket látok, a szívecskék között egy fiú nevét, ami nem az enyém. Most lehet, hogy hülyének fogsz tartani, de mielőtt megnéztem volna a nevedet, mindig becsuktam a szemem és csak félve nyitottam ki. Miután hazajöttem tőletek, a rettegésem olymértékben fokozódott, hogy Tomot kértem meg, hogy nézze meg a nevedet és ő mindig jelentette, hogy nincsenek szívecskék vagy csókra nyíló ajkak között egy fiú beceneve. Aztán Tom elmondta, hogy megkérted, hogy segítsen neked, hogy beszélhess velem. Ettől megnyugodtam, teljesen megkönnyebbültem.
- Engem pedig a kétségbeesésbe taszítottál - vádoltam - nem tudtam, mi bajod van, Tom csak annyit mondott, hogy nem vagy jól, és hogy most nem lenne tanácsos beszélnem veled. Pedig a barát arra való, hogy segítsen! Nem tudod, milyen érzés volt! Sokáig attól tartottam, hogy miután személyesen is jobban megismertél, eltávolodsz majd tőlem, hiszen nem azt a benyomást keltettem benned, amit vártál. Pocsékul éreztem magam! Aztán meghalt anya és ez még rosszabbá tette a dolgokat. Akkor - egy rövid időre - elfelejtettem, hogy azon rágódom, hogy mit is érzek irántad... Bűntudatom volt, hogy anyámra nem figyeltem, és ezután a terveim között szerepelt a szándékos kerülésed, hogy... ez hülyén fog hangzani, de úgy gondoltam, magamat kell büntetnem, amiért anyámmal ez történt, hiszen csak rád figyeltem, rá pedig nem.
A szemei megteltek együttérzéssel. Annyira jól állt neki, hogy úgy éreztem, mindjárt elolvadok.
- Sajnálom, hogy így kellett érezned. Hidd el, fogalmam sem volt arról, hogyan érzel irántam. Féltem, ha túlságosan közeledek, megijedsz, így pár napig kerülnöm kellett téged, mert félő volt, hogy túlzásba viszem a dolgokat.
- Megértem - mosolyogtam és megfogtam a kezét - szerencsére már minden rendben van. Nem kell kerülnünk egymást. Hagyjuk a múltat, koncentráljunk inkább a jelenre és a jövőre.
- Tartasz a srácoktól? - vigyorgott.
- Még szép - húztam össze magam az ülésen - ők szinte a családod.
Felnevetett és befordult egy széles utcába. Autóztunk még egy kicsit, majd megállt egy fáktól alig látható épület előtt.
- A stúdió - mutatott a fák felé.
Óvatosan és nagyon félve indultam a bejárat felé. Ő hamarosan elém került és fürge léptekkel közelítette meg az ajtót.
- Mire vársz? - kérdezte - Nem fognak megenni.
Idegesen felnevettem, de azért megszaporáztam a lépteimet. Végül odaértem mellé az ajtóhoz.
- Essünk át a halálos bemutatkozáson - gúnyolódott és betuszkolt az épületbe.
Amint az ajtó kicsapódott és én átestem a küszöbön, hatalmas ordítás hangzott fel minden irányból.
- Megmondtam, hogy ma elhozza! - ujjongott Tom - Nekem volt igazam! Ide az ötöst, Georg!
- Ez nem ér! - harsant Georg - A testvére vagy, még szép, hogy tudtad, hogy elhozza!
- Nem tudtam! - ellenkezett Tom - Külön jöttünk, ha nem vetted volna észre.
- Tom, ne hazudj - vágott közbe Bill - Te mondtad, hogy ma hozzam el őt, mert szeretnéd, ha megismerné a többieket is.
- Ez az! - rikkantotta Georg - Tom, ezt a csatát elvesztetted!
- Megismerhetnénk már a titokzatos barátnőt is? - hallatszott Gustav nyugodt hangja.
- Oh, persze - mosolygott Bill és büszkén a kör közepére állított. - Emberek, Lotte Krüger.
- Hello, Lotte - köszöntek a fiúk.
- Sziasztok - köszöntem vissza.
- Mutatkozzunk be? - kérdezte vigyorogva Tom.
- Azt hiszem, nem szükséges - nevettem és belecsaptam a tenyerébe, amit felém nyújtott.
Aztán a másik két fiú következett. Velük is kezet fogtam. Eléggé furcsán éreztem magam, mivel Georg alacsonyabb volt, mint én, pedig mindig elég magasnak képzeltem.
- Gyere, megmutatom neked a többi helyiséget - invitált Bill, de a többiek nyomban méltatlankodni kezdtek.
- 93 - Te vele lehetsz egész nap, engedd most át nekünk - mondta Georg.
- Ez így van. Én a testvéred vagyok, mégis szinte a közelébe se engedsz - kontrázta Tom.
- Én meg csak úgy nem akarok kimaradni a buliból - kommentálta Gustav.
- Oké - adta fel Bill - Hárman egy ellen. Nem bánom, vezessétek körbe ti. Lássuk, ő beleegyezik-e? - rám kacsintott, kissé cinkos volt a tekintete, mintha azt várná, hogy nemet mondok.
- Miért ne? - vontam vállat, amire nagyon csalódott arcot vágott.
Tom megropogtatta az ujjait.
- Indulás! - mondta és egy ajtó felé mutatott. Georg és Gustav már bementek az ajtó mögötti helyiségbe.
- Itt kerülnek az albumra a számok - írta le röviden a terem funkcióját Georg - mármint úgy értem, hogy itt keverik a hangokat. Például a hangtorzításokat, meg ilyeneket.
A teremben számítógépeken és egyéb furcsa kütyükön kívül nem is nagyon volt más, kivéve egy fekete bőrkanapét.
- Menjünk tovább - javasolta Gustav - szemben, ott a konyha.
- Még konyhátok is van? - érdeklődtem.
- Persze - vigyorgott Tom - van benne sütő, meg minden, de azt mi nem használjuk.
A konyhai asztalon pizzásdobozok hevertek.
- Itt eszünk - mutatott Georg az asztal felé.
- Látom - nevettem. - Ismeritek ti a szemetest?
- Ó, nézd csak, már oktat is a kisasszony - gúnyolódott Tom - Vigyázz, mert megharagszunk.
- Megijedtem - vágtam vissza. Nem is értettem, miért tartottam ennyire a srácoktól. Teljesen feloldódtam a közelükben.
A következő terem, ahová benéztünk, a hangszerszoba volt. Az egész helyiség tele volt gitárokkal. Helyet kapott még egy zongora és egy dobfelszerelés is. Csodálkozva néztem körül, de a fiúk időt sem hagytak, hogy mindent szemügyre vehessek.
- Gyere, nézd meg, hol vesszük fel a számokat - mondta Georg.
Egy keskeny lépcsőn kellett fölmenni, majd jobbra az első ajtó volt az, ami mögött rejtőzött maga a stúdió. Nem volt kifejezetten nagy a terem, de négy ember hangszerekkel együtt tökéletesen elfért benne. Mint megtudtam, ezt használják próbateremnek is.
- Ott van Bill mikrofonja - mutatta Gustav - Itt pedig a mi helyünk, bár ezt folyamatosan változtatjuk. Bill se mindig ugyanott ül, vagy áll, attól függ, éppen mihez van kedve.
- Oda van téve a szöveg? - kérdeztem és közben egy lejtős asztalka felé mutattam. Az asztalka fölött egy lámpa is volt.
- Igen - válaszolt Tom - Általában Bill tudja a szöveget, de nem akarunk kockáztatni, hogy hülyeséget énekeljen. Ez főleg az angol szövegeknél fordulhat elő. Meg hát nekünk is kell, hiszen tudod, hogy vokálozunk és ha mi nem tudjuk, mit kell énekelni, a végén kisülne belőle valami vicces dolog, de az nem lenne igazán életképes a zenei piacon.
- Szerintem keresett lenne - mondtam és végiggondoltam a dolgot. - A rajongók biztosan megvennék a lemezt úgy is, hogy azt se értik, miről szól a dal.
- Ebben is van valami - gondolkodott Gustav.
- Mehetünk? - kérdezte Tom és már nyitotta is a következő ajtót.
- Igen - válaszoltam és követtem. Egy kisebb teremben találtam magam.
- Bill szobája - kommentálta Georg. - Itt írja a szövegeket és itt énekli el először, lényegében itt tölti a napjait.
- Szerintem már mehetünk - mondta Tom - itt úgysincs több érdekesség.
Megrázta az előtérben lógó disco-gömböt.
- Jó, megyünk - mondta Gustav és bezárta az ajtót. Georg még leült egy kicsit az ajtóval szemközt lévő kanapéra, de gyorsan felpattant, amikor Gustav rácsapott a vállára.
Tom már lefelé rohant a lépcsőn. Követtük őt, bár lassabb tempóban. Odalent Bill még mindig mérgesen fújtatott magában.
- Visszahoztuk - mondta Gustav, amikor mindenki leért.
- Nem kell - játszotta meg a sértődöttet Bill - elhagyott. Nem engedte, hogy én vezessem körbe.
- Jó, akkor nem kellek - folytattam a játékot és Tom felé sétáltam. Tom megfogta a kezemet, amire Bill féltékenyen ugrott oda hozzánk.
- Félted, tesó? - gúnyolódott Tom és arrébb húzott, hogy Bill ne érhessen el.
- Nem - kérte ki magának Bill és elfordult, hogy pár másodperc múlva visszaforduljon és dühösen méregessen minket. A hangulata fokozása kedvéért megpusziltam Tom arcát, aki erre elvigyorodott, Bill pedig még mérgesebb lett, de nem jött közelebb.
- Sajnálom - szűrte végül a fogai között - Nem haragszom, csak engedd el Tomot, kérlek.
Hangosan felnevettem.
- Mi az, Bill, csak nem félted a testvéredet?
- Az arcát nézzétek! - fuldokolta Georg a nevetéstől és Bill felé mutatott.
Ilyennek még sosem láttam Billt. Féltékeny volt, de ugyanakkor én láttam, hogy a féltékenység mögött több van. Önbizalomhiány. Bill komolyan azt hitte, hogy Tomot választanám. Persze a többiek csak a féltékenységet láthatták Billen, hiszen ők mégha jobban is ismerték, mint én, az arcát nálam jobban senki nem tudta tanulmányozni.
- Tom, elég - súgtam, mire Tom szó nélkül elengedett. Ő érezhette azt, amit én láttam.
Szembefordultam Billel, aki elfordult, de nem azért, mert dühös volt. Rendezte az arcvonásait.
- Bill - kezdtem - ne haragudj.
- Semmi baj - mondta, immár vidáman. Rám nézett és láttam, hogy őszintén mosolyog, az apró kétség minden jele eltűnt az arcáról és a szeméből.
Tudtam, hogy tudja, hogy nem fogom annyiban hagyni azt, amit az arcán láttam, amikor megöleltem Tomot. Nem mutatta jelét a többiek felé, hogy beszélni szeretne velem, de nekem jelzett egy kacsintással, amit senki más nem vett észre.
- Fiúk - jött ki egy lány az egyik bal oldali ajtón - azt akartam... Oh, szia - köszönt, amikor észrevett.
- Szia - köszöntem én is.
- Sonja - mutatta be az ismeretlen lányt Tom - ő a tolmácsunk. Tényleg, mit keresel itt? Reggel nem láttalak - fordult Sonja felé.
- Nem voltam bent - válaszolta Sonja - Megtudhatnám, ki a csinos hölgy?
- Lotte - mutatott be Georg - Bill barátnője.
Sonja elkerekedett szemmel Billre bámult.
- Nem is mondtad, hogy barátnőd van - jegyezte meg.
- Senkinek nem mondtam - válaszolta Bill.
- Szóval, csak azt akartam - folytatta Sonja ott, ahol az előbb abbahagyta - hogy... hát ez nem lesz kellemes hír neked és a barátnődnek, Bill. Sajnálom, srácok... Vissza kell mennetek Los Angelesbe.
- Mi? - háborodott fel egyszerre mind a négy srác.
- Ne rám nézzetek - védekezett Sonja - David írt egy e-mailt. A repülőjegyek nála vannak. A stáb most nem megy veletek.
- Daviddel megyünk? - kérdezte lehangoltan Tom.
- Igen, valamint Peterrel és Patrickkal.
- Jó hír - morogta csalódottan Georg - szeretem Amerikát, de azért annyira nem, hogy több hónapot ott kelljen töltenem.
- Lottét vihetem? - kérdezte egyből Bill. - Ha ő ott van, bármeddig képes vagyok kint lenni.
- Ne játszd a hős szerelmest - hurrogta le Gustav - Lottének jobb, ha marad.
- Szerintem is - mondtam - komolyan, Bill. Nekem amúgy is dolgom van.
- Mi dolgod lenne? - kérdezte értetlenül.
- Hosszú történet, majd elmondom - válaszoltam.
- Nem viheted - mondta kelletlenül Sonja - nincs annyi jegy és Dave nem hiszem, hogy örülne...
- Kit érdekel Dave? - csapta össze a kezét Bill.
- Bill, nem akarok gondot, oké? Mondtam, hogy eljövök a próbátokra, szívesen vagyok veletek, de nem akarom, hogy a menedzserrel miattam vesszetek össze.
- Dave nem olyan - erősködött Bill - szerintem megengedné.
- És mit gondolsz, az én nagynénémék mit szólnának hozzá? Hazamennék és azt mondanám, amúgy Sofie néni, megyek Amerikába. Nem baj, ugye? Persze, drágám, menj csak. Apád tudja? Ó, nem tudja, de minek azt tudnia? Hát ha nem tudja, szólok neki. Nem gondoltad ezt végig, Bill. Említettem, hogy mi van most otthon.
- Igaz - gondolt bele - tényleg. Sajnálom, hogy nem jöhetsz és azt is sajnálom, hogy pont akkor kell elmennem, amikor te itt vagy.
Georg, Gustav és Tom egyszerre sóhajtottak, mintha egy romantikus filmet néznének. Sonja eltűnt az ajtó mögött.
- Elég már - szóltam rájuk - próbáljatok inkább.
- Ma nincs próba - jelentette ki Bill - menjünk inkább el. Ha holnap indulunk, akkor legalább ma ne próbáljunk.
Mindenki osztotta a véleményt és szedelőzködni kezdtek. Tom hagyta el leggyorsabban a helyszínt, gyanítottam, hogy Lindával akar beszélni. Georg és Gustav majdnem egyszerre mentek el. Bill és én még maradtunk.
- Mennünk kellene - néztem rá, amikor már két perce csak álldogálltunk.
- Aha - nézett vissza - beszélni akartam veled.
- Tudom - mondtam - azt is tudom, miről. Csak ne itt.
Láthatólag megkönnyebbült, hogy nem kell ecsetelnie, mit akar mondani. Kimentünk a stúdióból. Beültünk az autóba és Bill egy félreeső útszakasz felé hajtott. Ott leállította az autó motorját és szembefordult velem.
- Ne haragudj a jelenetért.
- Csak játék volt - fogtam meg a kezét.
- Tudom... de... Amikor megölelted Tomot. Az komoly féltékenység volt. Féltem, hogy őt választanád helyettem és hogy rosszul döntöttél...
- Ezt is tudom. Láttam az arcodon. Nemcsak te ismersz jól engem. Nem mondasz magadról túl sok mindent, mert nem bízol bennem. Én várok. Lassan el fogom nyerni a bizalmadat és méltó leszek arra, hogy minden titkodat elmondd nekem. Várok, ameddig kell. Türelmes vagyok. Az arcodat azonban nem rejtheted el előlem. Ismerem már minden vonását, minden rezdülését. Tudom, mikor mire gondolsz, mert minden kiül az arcodra.
Csak nézett, el sem akarta hinni, amiket hallott.
- Ennyire ismersz... - gondolkodott hangosan - bámulatos... Nem kell már sokáig várnod, édesem. Méltó vagy arra, hogy mindent elmondjak neked. Nem hittem volna, hogy ilyen hamar bekövetkezik, de teljes mértékben bízom benned. Szeretlek és ez elég ahhoz, hogy annyi bizalmam legyen benned, mint a testvéremben. Tomnak mindent elmondok. Ezután neked is mindent el fogok mondani.
- Nem kell, ha nem akarod - visszakoztam. - Én várhatok.
- Felesleges. Úgyis látod. Ezt ma bebizonyítottad.
- Nem voltam biztos benne - próbáltam tagadni, holott teljesen biztos voltam, mit is láttam.
- Nem tudod tagadni - mosolygott - ugyanolyan vagy, mint én. Látom, hogy hazudni próbálsz, de nem vagy jó hazudozó.
- Tudom - sóhajtottam - anya is mindig mondta.
Az utóbbi egy hétben keveset gondoltam anyára, ami némileg tényleg könnyített a tény elfogadásán, hogy nincs többé. Fájdalmas lesz visszatérni Budapestre, hogy szembesüljek Rosanette-tel, aki bizonyára már remekül beilleszkedett anyám bútorai közé.
- Szeretlek - suttogta Bill ,hogy elterelje a figyelmemet anyámról és a mostohámról.
- Én is. Köszönöm, hogy próbálkozol, de most nem kell. Jól vagyok. Nem fogok sírni anya miatt. Flornak igaza volt. Jobb helyre került. Oda, ahol megbecsülik és vigyáznak rá, ha mi már egyszer csődöt mondtunk.
- Nem mondtatok csődöt - mondta Bill - ti mindent megtettetek, de saját életetek is van. Azt kellett élnetek.
- Flor ugyanezt mondta.
- Ez így van, azért mondhatta ugyanezt. Anyukátoknak is volt élete, ő azt élte.
- Figyelhettünk volna rá - kezdtem, de az egyik ujját az ajkaimra tette.
- Ne vádold magad - hangsúlyozta nagyon lassan.
- Vigyél haza - sóhajtottam - holnap nagy út áll előtted.
- Rendben - mondta lemondóan - bár azt hittem, velem akarsz még maradni.
Elengedtem a kezét és átöleltem.
- Legszívesebben örökre veled maradnék.
Nevetett, miközben megcsókolt.
- Ezt a választ vártam.
- Tudom én, Miket akarsz hallani - mosolyogtam és kibontakoztam az öleléséből - de tényleg menjünk. Nem akarom, hogy holnap azt a hírt kapjam, hogy elaludtál és emiatt nem tudtatok elmenni.
Bólintott, mert tudta, hogy valószínűleg tényleg ez lenne a helyzet, ha még egy kicsit velem marad, így hazafuvarozott a nagynénémékhez. Sofie néniék már kezdték megszokni, hogy nap mint nap Bill társaságában távozom reggel és szintén vele megyek haza este. Úgy gondolom, gyanították, hogy többek vagyunk, mint barátok, de felém nem jelezték ezt az észrevételüket.
Felmentem a szobámba. Tudtam, hogy most van itt az ideje, hogy cselekedjek Florence érdekében. Ha valamit megígértem, hát megígértem, és az ígéretet nem lehet megszegni. Fel kell kutatnom Johannest, ehhez találok majd segítséget Németországban. Eszembe jutott, hogy Florral még nem közöltem, hogy Bill barátnője vagyok, pedig megígértem neki, hogy az első dolgom lesz őt értesíteni. Előkerestem a Billtől kapott telefont és nagy nehezen megkerestem benne Florence számát. Szerencsére, hogy a SIM kártya épen maradt a régi telefonomból, így nem kellett minden nevet újra beírni a névjegyzékbe. Csörgött hármat, majd Florence sietve felvette. Gondolom, hogy siethetett, mivel egy kicsit még zihált, amikor megszólalt.
- Hello... Mi a baj?
- Nincs semmi baj, épp ellenkezőleg.
Florence meghökkenve reagált.
- Mesélj!
- Tudni akarod? - húztam az időt.
- Lotte! - türelmetlenkedett.
- Oké, oké - nyugtattam - rendben van. Elmondom. Bill és én...
- Jártok! - szakított félbe. - Mondd, hogy jártok! Tudtam! Tudtam! Megmondtam, ugye? Minden részletet hallani akarok!
Így negyed órát beszéltem megállás nélkül. Florence csak kérdezett és kérdezett. Mintha sosem akart volna kifogyni a kérdésekből.
- Holnap Los Angelesbe mennek, így végre rászánhatom magam arra, amit megígértem neked.
A túloldalon csend volt. Azt hittem, Florence elfelejtette, miről is beszéltünk annak idején, de kiderült, hogy csak elérzékenyült egy kicsit, ami amúgy nem volt az ő stílusa.
- Nem felejtetted el? - kérdezte, amikor ismét megszólalt.
- Dehogy - válaszoltam - csak sok dolog történt mostanában és nem volt időm... De ígérem, megteszek minden tőlem telhetőt. A vezetéknevét esetleg elmondanád, hogy könnyebb legyen a keresés?
- Persze... Johannes Hofmann.
- Köszönöm - mondtam és közben felírtam a nevet.
- Nincs mit, én köszönöm, hogy segítesz. Mondd meg Sofie néniéknek, hogy üdvözlöm őket. Na és persze Billt is. Egyszer szívesen elbeszélgetnék vele. Most viszont le kell tennem, mert még az egyetemen vagyok és nemsokára kezdődik egy előadás. Vigyázz magadra, prücsök!
Sietve elköszönt. Ezután úgy döntöttem, beszélgetek Lindával. Az elmúlt egy hétben nem sokat beszéltünk, túlságosan el voltam foglalva Billel. Természetesen beavattam a titkomba őt is, de nem annyira részletesen, mint ahogy azt szerette volna. Úgy éreztem, itt az ideje annak, hogy ezt pótoljam. Nem is csalódtam, amint bejelentkeztem, már rám is írt.
...
Ma mondod el?
...
Linda türelmetlen volt. Én csak mosolyogtam rajta.
...
Igen, ha akarod.
...
A válasza gyorsan érkezett.
...
Még szép, hogy akarom!
...
Minden apró részletet megosztottam vele.
Amikor a beszámolóm véget ért, Linda nagyon elégedett volt. Engem viszont nem hagyott valami nyugodni. Azóta sem tudom, hova is ment aznap Tom, amikor elhajtott az udvarról a Cadillac-kel.
...
Linda, nem tudod, hogy... aznap, amikor én és Bill összejöttünk... Tom hova is ment?
Várt egy kicsit, mintha gondolkodott volna, mit is mondjon. Végül kibökte.
...
Hozzám. Persze nem a Caddi-vel, hanem repülővel. Annyira édes volt!
...
Megfigyeltem, hogy Linda csak az „édes” szót használta, ha Tomot jellemezte.
Hogy Tom Lindához utazott, még furcsább volt számomra, mint Billt látni a konyhánkban azon az álmos hétfő délelőttön.
...
Hozzád? Ezt nem értem. Mármint komolyan elutazott hozzád?
...
Annyira néztem, hogy mit ír, hogy szinte a szemem is belefájdult.
...
Persze ez nem volt váratlan. Megbeszéltük, hogy jönni fog, így anyát is tudtam figyelmeztetni. Összebarátkozott a két öcsémmel is, akik máris nagyon megkedvelték, a kisebbik azt mondta, hogy ő olyan akar lenni, mint Tom.
...
Ezen elnevettem magam. Sürgettem Lindát, hogy meséljen még, így folytatta azzal, hogyan is töltötték az időt.
...
Délután ért ide, szóval nem volt túl sok időnk. Megvárta, hogy apa hazaérjen. Addig videókat nézegettünk, meg az öcséimmel játszott. Tudom, most meg akarod kérdezni, hogy miért várta meg, hogy apa hazaérjen. Nem tudom, megkérdeztem, de nem válaszolt. Te talán ki tudnád szedni belőle, de ha holnap elutazik, akkor felesleges.... Hamarabb kellett volna elmondanom, akkor még lett volna esély... Na már mindegy, majd megtudom egyszer. Miután beszélt egy kicsit apával, elmentünk a városba. Kíváncsi volt az Arena Plázára, tudod, ahova te is elvitted Billt. Mi is bementünk a lemezboltba és képzeld az az eladólány volt ott, akit te is mondtál... az a szőke... Gondolom, még nem heverhette ki a sokkhatást, hogy Billt látta, mert most egyenesen a raktárba menekült... Hiszen ismered Tomot, nem igazán ügyel arra, hogy túlzottan is felismerhető. Körülbelül tíz ember felénk nézett csak a lemezboltban, de közelebb jönni egyikük se mert. Azt a szegény eladólányt persze nagyon sajnáltam, mert nem is jött ki egészen addig, amíg mi el nem hagytuk a boltot. Estefelé sétálgattunk, meg hasonlók. Tudod, egyáltalán nem olyan, mint amilyennek a média próbálja beállítani. Eddig úgy képzeltem, ha személyesen találkozunk, rögtön a lényegre tér... mármint... érted... De nem. Nyugodtan sétált mellettem a városban, nézegette a kirakatokat, beültünk egy MCDonald’s-ba, majd hazakísért, és már indult is vissza Magdeburgba.
...
Ezek szerint aznap Lindának is nagyszerű napja lehetett. Elköszönt tőlem, mert valami iskolai rendezvényre kellett mennie. Hálás voltam, amiért én ott ülhettem a nagynénémék házában és nem kellett végigszenvednem egy unalmas ünnepséget.
Ledőltem egy kicsit az ágyra, behunytam a szememet, és valószínűleg elaludtam, mert Sofie néni kiabálása már türelmetlennek hangzott, amikor újra a teljes tudatában voltam annak, hogy hol is vagyok pontosan. .
- Lotte, vacsora! Hé, te lány, igyekezz!
- Megyek már! - kiáltottam a lépcső tetejéről. - Bocsánat, csak elaludtam!
Leszaladtam a lépcsőn, közben majdnem orra estem a szőnyegben, ami a lépcsőfokokat borította. Végül sikeresen elértem az ebédlőt, ahol a vacsorám már a tányéromra készítve várt.
Gyorsan megvacsoráztam, majd megkérdeztem Sofie nénitől, hogy átmehetnék-e Caroline-hoz. Caroline Sofie néniék szomszédja, körülbelül velem egyidős lány volt. Amikor eljöttem Sofie néniékhez, ő nagyon örült, mivel a környéken nincs hozzá hasonló korú, így egész jó barátok lettünk, persze ő nem pótolta Lindát. Nem szerette a Tokio Hotelt, így nem érdekelte, hogy mindennap egy BMW áll meg a szomszéd ház előtt, hogy felvegyen, és minden este visszatér az a BMW, hogy kitegyen engem. Úgy gondoltam, Caroline tud nekem segíteni felkutatni Johannest, hiszen említette, hogy van ismerőse Kölnben.
- Mehetsz, persze - intett Sofie néni, miközben összeszedte a mosatlant - de kilencre gyere vissza.
- Oké - mondtam és felpattantam. Kiszaladtam az ajtón, és ugyanazzal a lendülettel beleütköztem Rodolpho bácsiba, aki épp készült bemenni a házba.
- Hova ilyen sietősen? - kérdezte.
- Caroline-hoz - válaszoltam - segítenie kell valamiben. Fontos. Florence-t is érinti a dolog - mondtam és rohantam tovább.
Megálltam a kapujuk előtt és csöngetni kezdtem. Az egyik emeleti ablakban megjelent Caroline, majd mikor látta, hogy én vagyok, gyorsan visszahúzta a függönyt és lesietett.
- Szia - köszönt, amikor kinyitotta a kaput - ilyen későn is lehet látni téged?
- Segítened kell - közöltem a jövetelem okát.
Szeplős arcán meglepetés suhant át. Arréb söpörte vöröses tincseit, majd elgondolkodva és kimérten kérdezte.
- Miben kellene segítenem?
Közben beértünk a nappaliba és helyet foglaltunk a kanapén. Caroline szülei nem voltak otthon.
- Említetted, hogy van ismerősöd Kölnben. Meg kellene találni egy Johannes Hofmann nevű srácot.
Caroline kék szemeiben a teljes bizonytalanság szikrái csillantak fel.
- Ez nem olyan egyszerű... Többet kellene tudnom róla, vagyis nem nekem, hanem Hansnak...
- Én sem tudok róla többet - mondtam - a nővéremnek akarok segíteni. Teljesen bele van esve abba a srácba és megígértem, hogy mindent megteszek, hogy beszélni tudjak vele és magamnak megfogadtam, hogy el fogom érni, hogy elmenjen Florence-hez, hiszen mióta anya meghalt, Florence is eléggé rosszul érzi magát. Nekem szerencsém van és azt akarom, hogy ő is - amennyire lehet - boldog legyen és enyhüljön a fájdalma.
- Meghatott a szónoklatod - mondta Caroline - meglátom, mit tehetek. Azt hiszem, Hansnak vannak rendőr ismerősei, talán ők többet tehetnek. Becsapják szegény fiút mondjuk egy lopással, vagy nem tudom, mi közben elmegyünk Kölnbe és egy megadott helyen te találkozhatsz vele. Bár szerintem nem lesz túl jó idegállapotban, de biztosra veszem, hogy hajlandó lesz beszélni veled.
- Köszönöm, Caroline! - mondtam és felugrottam.
- Csss - csitított - a húgaim már alszanak.
- Bocsi - mentegetőztem.
Kikísért az ajtóig, majd elköszöntünk egymástól és én visszamentem Sofie néniékhez.
Másnap Bill és a csapat elmentek Los Angelesbe. Sofie néni elmondása szerint kerestek, de még aludtam, így búcsú nélkül távoztak. Ez szomorúsággal töltött el, de koncentrálnom kellett arra, amit megígértem Florencenek.
Nem tudtam, mikorra is kapok értesítést arról, hogy sikerült megtalálni Johannest, így nem is türelmetlenkedtem, amikor három napig nem volt semmi hír. Szerda délután ismét átmentem Caroline-hoz, hogy megkérdezzem, mi újság. Ő remek hírrel fogadott.
- Felhívtam Hanst, hogy beszéljen a rendőr haverjaival, hogy meg kéne keresni azt a pasit. Hans barátai úgyis benne vannak mindenféle hülyeségben, így nem volt nehéz rávenni őket, hogy találjanak ki valami bűntényt, amivel megvádolhatják azt a szerencsétlent. A srác, akit keresel - állítólag - ellopott egy MP4 lejátszót. Persze ez nem igaz, de Hans szerint ez jó csali, mivel - mint kiderült - Johannes mostanában tényleg kapott egy MP4 lejátszót a testvérétől, tehát könnyen be lehetett adni, hogy lopott. Nem volt nehéz megtalálni, a kölni egyetemeket nézték, és csak egyetlen Johannes Hofmann nevű fiú tanul felsőoktatási rendszerben Kölnben. Hans egyik barátja már beszélt is vele. Úgyhogy nemsokára indulnunk kéne, ha meg akarod győzni, hogy menjen el a testvéredhez, hiszen Hansék sem tarthatják szóval a végtelenségig.
Meglepődtem, hogy már azonnal indulnom kellene, de tudtam, hogy Sofie néni el fog engedni. Nem is tévedtem. Caroline-nal együtt engedélyt kértünk tőle, hogy elmehessünk, és mivel látta, hogy nem egyedül megyek, nem ellenkezett.
- Jófej a nagynénéd - állapította meg, amikor már a buszon ültünk - engem nem engednek ennyire könnyen. Anya most is csak azért tett kivételt, mert azt mondtam, hogy Hanshoz megyek. Hans amúgy az egyik unokatestvérem, sőt mi több, az egyetlen unokatestvérem. Gondolom, amint odaértünk, Hans egyből fel fogja hívni anyát, hogy megérkeztem. Általában mindig ez van.
Háromnegyed óra zötykölődés után leszálltunk Köln egyik utcájában.
- Ott a rendőrség - mutatott bal kéz felé Caroline - ott megkérdezhetem, hogy hol vannak... de... Ohh! Hans, erre!
A kiáltásra megfordult egy férfi, majd elvigyorodott, amikor meglátta, ki integet felé. A férfinak ugyanolyan vörösesszőke haja és szeplős arca volt, mint Caroline-nek, le sem tagadhatták volna, hogy rokonok.
- Roline! - kiáltotta, amikor közelebb ért.
- Hello, Hans - köszönt kimérten Caroline - hol a fogoly?
Hans elmosolyodott.
- Várj csak, kisasszony. Be sem mutattál - méltatlankodott és felém bökött.
- Ja, bocsi. Lotte, Hans. Hans, Lotte - fogta rövidre - nem érek rá egész nap, mutasd, hova vittétek Johannest.
Hans szökkenve elindult egy nagyobb utca felé. Átvezetett minket egy téren, majd megállt egy park előtt.
- Ott lesz, azt hiszem, Christian van vele.
Caroline meg sem köszönte, egyenesen elindult előre. Nemsokára láthattam a padot, ahol egy rendőr és egy nagyon megszeppent fiú üldögélt.
- Oké, Chris, átvesszük! - kiáltotta messziről Caroline. Érezhető volt, hogy már régebbről ismeri a rendőrt.
- Hey, Roline - pattant fel a rendőr - Oké, köszi. Mi újság veled?
- Szerintem menjünk arrébb, hagyjuk őket beszélni - mondta Caroline, miközben köztem és a fiú között járatta a tekintetét.
- Ő kérte, hogy megkeressük? - érdeklődött Christian és rám mutatott.
- Igen - mondta Caroline. - Elmondtátok már a srácnak, hogy nem bűnöző?
- Persze, de szépen megkértem, hogy maradjon itt, mert valaki beszélni akar vele. Hé, Johannes - nézett a fiúra - itt van az a valaki, akiről beszéltem. Te meg, Roline, gyere és mesélj nekem valamit.
Christian elvonszolta Caroline-t, így leülhettem Johannes mellé. Első látásra tudtam, hogy Florence miért esett bele teljesen. Magas volt, szőkésbarna haja majdnem a válláig ért, mélyzöld szemei nyugalmat sugároztak, bár most kissé dühösek és értetlenek voltak. Az arca szimmetrikus és arányos volt, az ajkai nem túl teltek, de formásak. Bőrkabátot és farmert viselt, öltözéke letisztult és egyszerű volt.
- Hello - szólítottam meg bátortalanul - a nevem Lotte. Florence húga vagyok.
Florence említésére felnézett és érdeklődő arckifejezést öltött, de láttam rajta, hogy megkönnyebbült és a szemeiben már nem láttam dühöt.
- Szia. A nevem Johannes - köszönt vissza. A hangja mély és egyenletes volt, mint egy tökéletesen behangolt hangszer. - Történt valami Florence-szel? - érdeklődött - Nem említette, hogy elküldi hozzám a húgát, igaz, már régen beszéltem vele. Nem tudom, talán megbántottam valamivel.
- Történt egy-két dolog - kezdtem - meghalt anya. Florence nagyon rosszul érzi magát, mert úgy gondolja, felelős a történtekért...
- Mi? Eszénél van? Ő hogyan lehetne felelős bármiért, különösen egy halálesetért?
Johannes felállt és járkálni kezdett, hogy lenyugtassa magát.
- Hogy juthat ilyesmi az eszébe...
- Meg akarlak kérni valamire - böktem ki végül, amit akartam - gyere el velem Florence-hez Magyarországra. Florence... nos... ott mondani fog neked valamit, amit én nem mondhatok el.
Johannes megállt előttem és rám bámult.
- Van még valami? - kérdezte rémülten.
- Igen, de én nem beszélhetek róla.
Láttam rajta, hogy mindenféle variációk átsuhannak az agyán, hogy mi is történt még Florence-szel. Úgy éreztem, nem hagyhatom őt kétségek között, így adtam neki egy kis támpontot.
- Ne félj, ő jól van. Valamit mondani akar neked, amit MSN-en nem lehet megbeszélni.
- Könyörgöm - fakadt ki - mi lehet olyan dolog, amit MSN-en ne mondhatna el?
- Johannes, ne rám legyél dühös - válaszoltam, mert a szemei ismét dühösen villogtak - én csak elmondtam, mit szeretnék. Segíteni akarok a nővéremnek és te vagy számára az, aki tehet érte valamit.
- Ne haragudj - fújta ki a levegőt, miközben a kezeit az arcába temette - sokminden történt ma... Kezdve a jó kis csalival és az átveréssel...
- Te ne haragudj, hogy kénytelen voltam ezt tenni, de valahogy meg kellett keresselek.
- Ráadásul most Florence is - folytatta - azt reméltem, rájön... hogy megérti... de nem tudtam, hogy miért nem beszél velem... nem gondoltam, hogy anyukátok miatt. Azt hittem, rám haragszik, amiért azokat mondtam neki. Ne érts félre, nem bántottam meg, soha nem is tenném. Talán csak túl nyíltan fogalmaztam és megijedt...
Kérdések tucatjai keringtek a fejemben. Végül úgy gondoltam, elmondom azt, amit Flor nekem mondott, amikor utoljára beszéltünk Johannesről.
- Flor azt mondta, hogy szerinte csak barátok lehettek, mivel azt mondogatod neki, hogy egy új szerelem lépett az életedbe, csak még nem mondtad el a lánynak, hogy mit érzel. Azt is tudom, hogy segíteni akart neked, de... - elharaptam a mondatot, mert túl sokat árultam el. Nem vette figyelembe a botlásomat, csak nézett.
- Florence ezt mondta? - kérdezte megnyugodva.
- Igen - néztem rá értetlenül.
- Óh, jajj, szegény. Teljesen félreértett - magyarázta Johannes - én... én... Azt gondoltam, rájön ebből... Én rá gondoltam - mondta végül - ő az, akinek nem mondtam el, hogy szeretem.
Nevetve felugrottam és átöleltem Johannest, aki nagyon meglepődött. Most már elárulom akkor is, ha Florence ezért megöl.
- Ez az! - lelkendeztem. - Jajj, Johannes! Florence is szeret!
Johannes mosolygott, ő is megölelt és megígérte, hogy eljön velem Florence-hez, mert látnia kell őt. Most ez volt a boldogságom, hiszen Bill Amerikában volt, Linda Budapesten, így semmi nem volt, ami jókedvre deríthetett volna, hiszen rendesen el sem tudtam búcsúzni Billtől, mert nagyon korán indultak. Ez az apró boldogság, amit éreztem, nem pótolta azt, ami eddig volt, de tudtam örülni ennek. Reméltem, hogy Johannes és Florence jól kijönnek majd egymással, ugyanis számomra ez nagyon fontossá vált az utóbbi időben.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése