A Johannesszel való találkozás némileg javított kedélyállapotomon főleg, hogy tudtam, ő és Florence bizonyára egy remek párt fognak alkotni. Ebben biztos voltam, mert láttam Johannes szemében akkor, amikor elmondtam neki, hogy Florence mit érez iránta. Pár nappal később elszántam magam, hogy megírom Florence-nek, hogy elmondtam Johannesnek azt, amit nem kellett volna, és elmondom neki azt, amit Johannes érez iránta. Szerettem közvetítő lenni, bár néha úgy éreztem, egy kicsit jobban beleavatkozom a dolgokba, mint ahogy az szükséges.
Írtam Flornak egy e-mailt, amiben ez állt.
...
Szia, Flor!
Sikerült megtalálnom Johannest és beszéltem is vele. Kedves srác és már értem, hogy szerethettél bele, hiszen elképesztően jóképű. Na ne félj, nem csapom le a kezedről, én tökéletesen elégedett vagyok azzal, amim van. Lehet, hogy most meg fogsz rám haragudni, de nem bírtam ellenállni. Nem kell rosszra gondolni, csak arról beszélek, hogy túlságosan is belefolytam az ügyetekbe, mivel elkotyogtam Johannesnek, hogy mit érzel iránta. Természetesen csak azután mondtam el, hogy ő elmondta, hogy szeret téged. Nem volt másik lány, te voltál az a lány. Félt, hogy túl nyíltnak találod a kezdeményezését és megijedtél, nem tudta, hogy anya miatt nem írsz neki. Teljesen kétségbe volt esve, ráadásul az is közrejátszott abban, hogy ideges volt, hogy be kellett csapnunk ahhoz, hogy beszélni tudjak vele. Sofie néniék szomszédjának az unokatesója Kölnben lakik és vannak rendőr barátai. Ők keresték meg Johannest valami kis bűncselekmény ürügyén, ami persze nem volt igaz, de elég volt ahhoz, hogy Johannesszel beszélhessek.
Tényleg ne haragudj, hogy közbeavatkoztam, de amikor kijelentette, hogy szeret, nem lehetett nem elmondani neki. Sajnálom.
Üdv.
Lotte
...
Őszintén reméltem, hogy Florence nem fog rám haragudni. Néztem, ahogy a böngésző lassan kiírja, hogy „A levelet sikeresen elküldtük minden címzettnek”, majd elővettem a telefonomat. Már egészen megszoktam a sok gombot rajta, bár a legtöbbről fogalmam se volt, hogy micsoda és mire való, ezért azokat nem is piszkáltam. Ahogy nézegettem a kijelzőt, a mobil rezegve megcsörrent a kezemben, majdnem elejtettem, annyira megijedtem.
- Tessék? - szóltam bele, mialatt a szívem visszatért a normális ritmusba.
- Lotte, én vagyok - hallottam apám hangját - Mi újság?
- Semmi különös - válaszoltam közömbösen - még Párizsban vagytok?
- Igen, még egy ideig, de nemsokára megyünk érted. November hatodikán, ha jól emlékszem.
Magamban nagyon örültem. November ötödikén, Berlinben lesz az Europe Music Awards 2009, és az egyik díjra természetesen a Tokio Hotel is esélyes. Látni akartam őket, sőt bizonyára látni is fogom. Nem mutattam apának, hogy örülök, megpróbáltam közömbös maradni.
- Aha értem.
- Minden rendben? - kérdezte - Nincs túl hideg? Florral beszéltél?
- Minden oké, nincs hideg, jól vagyok, Florral is beszéltem.
Apa érezhette, hogy nem vagyok túl beszédes hangulatban, mivel békén hagyott és letette a telefont. Amikor letettem a mobilomat az asztalra, ugrottam egyet, hogy kifejezzem az örömömet, hogy nyertem még pár napot, amit talán Billékkel tölthetek.
Alig bírtam kivárni, hogy eljöjjön a november. Mindennap átmentem Caroline-hoz, de egy idő után kezdtem idegesíteni, hogy csak fel-alá járkáltam és azt hajtogattam, hogy „Nemsokára, nemsokára”, így éreztem, hogy teher vagyok számára, valamint az utóbbi egy-két napban valami új bandával lógott, és én ezt nem néztem jó szemmel. Johannesszel is beszéltem még egyszer, amikor megbeszéltük, hogy mikor és hol találkozunk majd, ha Budapestre jön. Számot cseréltünk, hogy fel tudjon hívni, ha esetleg eltévedne. Látszott rajta, hogy annyira izgul, mint még talán soha életében. Szívből, őszintén szerette Florence-t.
Jó elfoglaltságnak tűnt kitalálnom, hogyan fogok engedélyt kérni apától és Rosanette-től, hogy elmehessek Florence-hez. Végül arra jutottam, hogy apát igazából csak Rosanette érdekli, így nem valószínű, hogy túl sokat fog kérdezősködni.
Végre eljött a november. Vasárnap volt. Szürke, ködös időjárásra tekinthettem, ha kinéztem az ablakon. Nem volt nyomasztó. Ma még az esőnek is örültem. Emlékeztetett arra a napra, amikor Tom eljött és elvitt Billhez, felelevenítettem azt az ölelést, amikor hozzá rohantam, azt a beszélgetést, azt az első, bátortalan csókot, majd a másodikat, amivel én próbálkoztam, s végül a harmadikat, az első igazit, amibe mindketten mindent beleadtunk. A filmet, amit együtt néztünk, ahogy saját magára értve azt mondta „Ne félj, Arthur itt lesz holnap is”. Elmosolyodtam a vidám emlékeken, alig vártam, hogy újra megtörténjen minden, mert ma talán láthatom őt. Nem hívott fel, amíg Amerikában tartózkodott. Tudtam, hogy nem azért nem hív, mert nem akar, hanem azért, mert elvontam volna a figyelmét a munkától, és az volt az elsődleges, de én ezt megértettem és elfogadtam. Nem jelezte, hogy mikor jönnek haza, így csak sejthettem, hogy kapnak pár nap pihenőt, de nem reménykedhettem semmiben. Délután aztán érkezett az SMS.
Öt perc múlva legyél a ház előtt, ott leszek
Felsóhajtottam és gyorsan emberibb formába hoztam a külsőmet. Lerohantam a lépcsőn, odakiáltottam Rodolpho bácsinak, hogy elmegyek, majd kiszáguldottam az ajtón, átfutottam az udvaron, kinyitottam a kaput, majd nekidőltem, hogy kifújjam a levegőt. Nem sokat kellett várnom, Bill pontos volt.
Megállt előttem, kinyitotta a kocsiajtót és én villámgyorsan bepattantam. Rám mosolygott, én visszamosolyogtam rá. Ellöktem a kezét a kormányról és megöleltem. Olyan jó volt ismét megölelni, annyira hiányzott és én erre csak most döbbentem rá, amikor újra mellettem volt.
- Hiányoztál - mondtam, miközben a haját piszkálgattam.
- Te is nekem - mondta ő is, de olyan volt, mintha dúdolt volna, bár lehet, hogy csak azért éreztem így, mert két hete nem hallottam a hangját.
Megcsókoltam egyszer, kétszer, háromszor, majd elengedtem. Nevetett. Nagyon boldognak tűnt, pont olyan boldognak, mint amilyennek én éreztem magam. Eléggé fel volt pörögve, mert a szokásosnál gyorsabban vezetett.
- Meg kell ejtenünk a családlátogatást - mondta - sajnálom, nem tudlak máshová vinni, valamint meg kell értened, hogy a szüleim... régen láttam őket...
- Persze - egyeztem bele. Nem érdekelt, hány embernek kell bemutatkoznom és megfelelnem. Velem volt, és ez könnyebbé tett mindent. Belegondolni is fájt, hogy pár nap múlva elszakadok tőle és nem is tudom, mikor láthatom megint. Csak éltem a pillanatokat, pont úgy, ahogy az ő mottója is tartotta.
Megérkeztünk a házhoz. Tom az udvaron várt minket. Kiszálltam és odamentem hozzá. Felkapott és megpörgetett, mintha csak egy játékbaba volnék.
-Helloka, cicóka - szórakozott egy kicsit - nehéz volt nélkülünk, ugye?
- Az - csaptam a vállára, amitől nevetni kezdett.
Ekkor az ajtóban megjelent egy fekete hajú nő. Fürgén leszaladt a lépcsőn, odafutott Billhez és kérdezgetni kezdte, miközben megölelte.
- Ő anya - kommentálta Tom - Bill csak annyi időre jött haza, hogy elvigye az autóját, hogy érted tudjon menni. Anya még nem tudott rendesen köszönni neki - magyarázta az anyukája viselkedését.
Furcsa volt az ikrek anyukáját fekete hajjal látni, hiszen azon a pár közzétett képen szőke, vagy vörös haja volt.
- Simone - közölte Tom az anyukája nevét, természetesen feleslegesen, hiszen már tudtam.
Simone felénk nézett, valószínűleg hallotta a neve említését. Tekintete elidőzött rajtam, majd visszafordult Billhez, és kérdezett tőle valamit. Bill intett, hogy menjek oda. Engedelmesen odasétáltam hozzájuk.
- Anya, ő itt Lotte - mutatott be - Lotte, ő itt az anyukám, Simone.
- Szia, Lotte - mosolygott Simone - Bill sokat mesélt rólad. Sőt, az nem kifejezés, hogy sokat mesélt, mondjuk inkább, hogy állandóan csak rólad beszélt.
- Anya, ne túlozz - hárította Bill - azért nem állandóan.
Simone nem figyelt a fiára.
- Gyere be, drágám. Bill már megmutatta a házat, ugye?
Bólintottam.
- Abból, amit Bill elmondott - folytatta Simone - nagyon rendes és aranyos lánynak tűnsz. Kell is ez Billnek, hiszen tudod, hogy néha nagyon érzékeny, az újságok meg mindenféléket írogatnak, hogy szeretethiányos és hogy szenved. Nem lehetek mindig ott velük - mutatott az ikrek felé, akik most egymással beszélgettek - de igyekszem kapcsolatot tartani velük akkor is, ha külföldön vannak. Ez nem könnyű a fellépések és a szoros időbeosztás miatt, valamint nem szeretném, ha úgy éreznék, hogy túlzottan anyáskodom felettük. Ők már nagyfiúk, tudnak vigyázni magukra és egymásra, de nekem csak a kisfiaim maradnak és legtöbbször nagyon ideges vagyok, ha külföldre mennek, nehogy lezuhanjon a gép, meghibásodjon valami. Féltem őket a csalódásoktól, a kudarcoktól, de sajnos ezek nem kerülhetőek el az életben, de tudni kell kezelni őket. Annyira örülök, hogy Bill talált magának egy olyan lányt, mint te és úgy hallom, Tom is összeszedett valakit, de nem tudom, hogy az a lány... nos, hogy milyen... Tomot ismerve...
Simone bizonytalanul nézett Tom felé. Éreztem, hogy meg kell nyugtatnom és beszélnem kell neki Lindáról.
- Azt hiszem, tudom, kit szedett össze Tom. A barátnőmet, Lindát.
Simone arca felderült.
- Komolyan? Jaj, de jó! Most nagy kő esett le a szívemről. Sokat gondoltam arra, hogy vajon milyen lányt szedett össze, de nem gondoltam volna, hogy a te barátnődet. Biztosan ő is olyan tisztelettudó és csendes, mint amilyen te vagy.
Lindára ez mind igaz volt, valamint én még kiegészítettem volna azzal, hogy szókimondó, harsány, életvidám, vicces.
- Remélem, őt is hamarosan megismerhetem - mondta Simone - de mit állunk itt kint? Gyere csak be!
Bementünk a házba. Simone a nappaliba vezetett és ott leültetett.
- Kérsz teát, kávét, vagy süteményt? - kérdezte.
- Nem, köszönöm - válaszoltam megilletődötten. Úgy éreztem, Simone kedvel engem, ami egy hatalmas megkönnyebbülés volt számomra.
Simone kiment, majd pár perc múlva visszatért, kezében egy tálca süteménnyel. Letette a tálcát az asztalkára, majd leült mellém a kanapéra.
- Annyira vártam, hogy megismerjelek - mondta - mesélj nekem egy kicsit magadról.
Elmeséltem neki az eddigi életemet, beleértve anyám halálát is.
- Jaj, istenem - mondta, amikor befejeztem - szegénykém. És mégcsak nem is olyan régen történt. Hogy bírod?
- Őszintén szólva, először nagyon nehéz volt. Megtudtam, hogy apa elhagyta anyát... Már egy új nővel él... Most Párizsban vannak, azért kellett eljönnöm a nagynénémhez. Itt könnyebb, mivel közel vannak az ikrek - nevettem - de tudom, ha visszamegyek, nehezebb lesz, mint azt gondolnám.
- Minden könnyebb lesz egyszer - simogatta meg az arcomat - és ne felejtsd el, hogy mi itt vagyunk veled.
Bill és Tom berontottak az ajtón. Körbenéztek, a konyhában senkit nem találtak. Bill berohant a nappaliba.
- Tom, süti! - kiáltotta és rávetette magát a süteményestálcára. Tom csatlakozott hozzá, így a sütemény pillanatok alatt elfogyott.
- Ejnye, fiúk - dorgálta őket az anyjuk - Lottének egyet sem hagytatok.
- Miért nem volt gyorsabb? - kérdezte Bill tele szájjal.
- Evés közben nem beszélsz - pirított rá Simone - tudod, milyen csúnya az egyik interjúban, ahogy eszel és úgy próbálsz beszélni?
- Ne már, anya - szólt Bill, miután lenyelte a kezében tartott sütemény első felét - mindig ezzel jössz.
- Mert tényleg csúnya - szögezte le Simone.
Tom vihogni kezdett, de gyorsan elnyomta a maradék sütivel, amit egyszerre a szájába tömött.
Simone rosszallóan rápillantott.
- Gyerekek - mondta végül. Tényleg olyanok voltak, mint két óvodás, akik még soha nem ettek édességet és örülnek minden falatnak.
A bejárati ajtó ismét kinyílt. Simone felpattant, és kisietett az érkezőhöz.
- Gordon - hallottam a hangját - be akarok neked mutatni valakit. Illetve nem én, hanem az egyik fiad. Bill, Lotte, gyertek ki!
Felálltunk, és kisétáltunk az ebédlőbe, mivel Gordon időközben leült az asztalhoz. Simone már a késői ebédet hozta neki. Bill odafutott Gordonhoz és átölelte. Gordon megpaskolta mostohafia hátát.
- Kit mutatsz be nekem? - érdeklődött, mintha nem venné észre, hogy Bill mellett egy lány áll.
- Lotte, Gordon. Gordon, Lotte - mutatta Bill - Lotte a barátnőm.
Gordon összecsapta a kezeit és Simonére nézett, aki szélesen mosolygott jelezve, hogy kedvel engem, így Gordonnak nem lehet ellenvetése. Szerintem nem is volt semmiféle kifogása azellen, hogy én Bill barátnője legyek.
- Gondolom, Simone már elmondott neked mindent - nézett még mindig Simonére, miközben nekem beszélt.
- Igen - hangsúlyozta Simone - nem tudom, mit tehetnél még hozzá. A lányokhoz én értek.
- Semmit nem akartam hozzátenni - mondta Gordon és az ebédje felé fordult.
- Gordon! - hallatszott Tom hangja, aki már egy ideje az ajtóban állt. Ő is odasietett mostohaapjához, szintén megölelte őt.
Boldog családnak tűntek együtt. Tudtam, hogy én és Rosanette soha nem leszünk ennyire közel egymáshoz, mint ahogy az ikrek és Gordon.
- Milyen volt Los Angeles? - kérdezte Gordon, miközben kavargatni kezdte a levest a tányérjában.
- Nem jó - mondták az ikrek egyszerre. Gordon kérdő tekintettel meredt rájuk.
- Huszonegy év a korhatár - magyarázta Tom - nem ihattunk alkoholt.
Gordon helyeslőleg bólintott.
- Ez így is van rendjén - szólt közbe Simone.
Az ikrek nem nyilvánítottak különvéleményt.
Simone a konyhában csörömpölt az edényekkel, Gordon, Bill és Tom Amerikáról beszélgettek. Én csak álltam ott, olyan volt, mintha külső szemlélője lennék egy családi idillnek. Végül úgy döntöttem, csatlakozom Simonéhez és segítek neki a mosogatásban.
- Meguntad a hülyeségeiket? - kérdezte kuncogva, amikor megálltam mellette.
- Elég unalmas hallgatni, ahogy a csinos csajokat emlegetik - válaszoltam. - Segíthetek?
- Nem kell, köszönöm - mondta, miközben egy újab adag edényt rakott a mosogatógépbe.
Körbenéztem a konyhában. Csak most vettem észre, hogy a szekrény tetején családi fotók sorakoznak.
- Aranyosak voltak - jegyezte meg Simone, mert látta, hogy az egyik képet nézem, aminaz ikrek még kisbabaként voltak láthatóak. A képek sorrendje bemutatta az ikrek egy-egy életszakaszát, a fontosabb családi eseményeket és az egyszerű hétköznapokat, amikor valakinek fotózni támadt kedve.
Egy nagyobb keretben egy esküvői képet vettem a kezembe. Simone a vállam fölött rápillantott.
- Ez volt tizenkét éve - mondta - még milyen fiatal voltam. Oh, és nézd csak Gordont.
- Szinte semmit nem változtatok - mondtam. Kicsit zavarba jöttem, mert eddig nem gondolkodtam azon, hogyan is szólítsam meg Simonét, de biztosra vettem, hogy ha magázódom, azzal megsérteném.
- A hajam új - nevetett és a képre mutatott, ahol még vörös tincsei voltak.
- Jobban áll a fekete - mondtam, mosolyt csalva ezzel az arcára.
- Köszönöm, eddig te vagy az első, aki ezt mondja. Az esküvőre csináltattam - mondta és levett egy másik képet, ami jóval újabbnak tűnt.
- Végre, most látom szemből - jegyeztem meg. A kép az augusztus elsején tartott esküvőn készült. Az újságok is lehoztak egy cikket róla, de az illusztrált fotón Gordon és Simone hátulról látszottak.
- Nem akartam, hogy szemből csináljanak képet, mivel úgy gondolom, az csak a rokonságra tartozik. Ennek sem örültem túlságosan, de engednem kellett.
- Szépek vagytok - mondtam őszintén.
Simone és Gordon nagyon jól mutattak a képen. Simone fehér menyasszonyi ruhát viselt, Gordon barna öltönyt, hozzá kalapot, ami szerintem inkább vicces volt, mint ünnepi. Mindketten szívből mosolyogtak, Simone a képen épp integetett a virágcsokorral, amit a jobb kezében tartott.
- Az esküvőt azért ismételtük meg, mert megfogadtam hogy ha tizenkét évig együtt maradunk Gordonnal, akkor megünneplés képpen újra összeházasodunk. Tudod, miután elváltunk Jörggel, nem igazán bíztam a kapcsolatokban, magamban kerestem a hibát, csak magamat okoltam a történtekért. Természetesen a váláshoz két ember kell, de akkor úgy éreztem, csak én vagyok felelős. Aztán megérkezett Gordon. Aggódtam, hogy ugyanaz lesz, mint Jörggel. Gordonnál azonban mást éreztem. Valami erősebbet. Tudta, hogy gyerekeim vannak, mégis szeretett. Én az elejétől kezdve igyekeztem bevonni a fiúkat is a dologba. Hétévesek voltak, nem sokat értettek még az egészből, csak azt fogták fel, hogy az apjuk elköltözött, aztán érkezett valaki, aki pótolni akarja őt. Gordon persze soha nem próbálta ezt, ő nem akart az apjuk helyett apjuk lenni. A kezdetektől próbáltam az ikreket megbarátkoztatni a ténnyel, hogy Gordon fontos nekem és hogy veleminden rendben lesz. Szerencsére fogékonyak voltak. Már akkor is nagyon át tudták érezni, hogy tényleg fontos ez számomra és megpróbáltak a lehető legjobban együttműködni. Látták, hogy Jörg költözése után szomorú voltam és azt akarták, hogy újra boldog legyek. Nem szerették, ha sírtam, mert gyengének látszottam tőle és akkor ők is gyengének érezték magukat. Persze ezt még ők nem tudták, de én tudtam. Sokat emlegették még Jörgöt, de egy idő után Gordont teljesen az apjuknak ismerték el. Elkezdtek zenét tanulni, hiszen Gordon zenetanár. Nagyon büszke volt az ikrekre emiatt. Ma pedig láthattad, mennyire nagy az összhang közöttük.
Simone mosolyogva visszatette a képet a helyére.
- Gyere, megmutatom a másik esküvői képemet - mondta. Nagyon sokat tudott beszélni, de ez nem volt fárasztó fecsegés. Tanulságos dolgokat mondott, elmesélte az életét és egyben az ikrekét is. Kíváncsi voltam Jörgre is, ezért követtem abba a szobába, ahol még csak egyszer jártam. Akkor, amikor először voltam ebben a házban.
Simone kutatott egy fiók mélyén, majd elővett egy bekeretezett fényképet.
- Az első esküvőm - nevetett - sose hittem volna, hogy egynél többször férjhez megyek.
A képen Simone fehér ruhát viselt, Jörg fekete öltönyt. Nem fogták egymás kezét, egymás mellett álltak, Simone kicsit nekidőlt Jörg vállának, aki Simone feje felé billentette a sajátját. Boldogan mosolyogtak mind a ketten. Akkor még nem sejtették, hogy a boldogságuk mindössze hat évig fog tartani.
Megfigyeltem Jörg vonásait, hogy lássam, az ikrek mennyiben hasonlítanak rá. Úgy láttam, mindössze talán az orruk formája egyezik.
Simone eltette a képet, miután megnéztem. Visszamentünk Gordonhoz és a fiúkhoz, akik időközben átköltöztek a nappaliba és épp megvitatták, hogy Gordon gitárja jól van-e behangolva, vagy sem.
Amint beléptünk az ajtón, a vita abbamaradt.
- Haza kéne vinnem Lottét - elmélkedett hangosan Bill.
- Ne már - tiltakozott Tom - még nem is tudtam vele beszélni.
- Igaza van, Bill - mondta Gordon - minek vinnéd még haza? Nemsokára úgyis visszamegy Budapestre, akkor pedig nem fogod látni túl sűrűn, szóval használd ki az időt, amíg lehet.
- Ráadásul biztos hiányzott neked és te is neki - vetette közbe Simone - vétek lenne pont az utolsó napokat úgy eltölteni, hogy tudod, elvesztegettél egy csomó időt, mert inkább hazavitted, minthogy vele legyél.
Bill végül belátta, hogy igaza van a családjának, így csak megvonta a vállát és elvigyorodott.
Tom felugrott a harmadik lépcsőfokra, és mire odanéztem, hogy hol jár, már el is tűnt az emeleti folyosón.
- Hova ment? - kérdezte Bill, miközben magunk mögött hagytuk a lépcsősort.
Egyből benyitottam az ő szobájába és a válasz ott volt. Tom az ágyon ült és Bill telefonjával játszott.
- Végre - mordult fel, amikor becsukódott az ajtó mögöttem - azt hittem, sose értek fel. Beszélni akarok veled, Lotte. Bill, kérlek, te is maradj itt.
Úgy, mint két megszeppent gyerek, leültünk Tommal szembe. Tom vigyorgott.
- Nem kell úgy megilletődni - mondta - Lindát érinti a dolog.
Bill kuncogott és a szája elé tartotta a kezét, hogy a nevetés ne törjön ki belőle.
- Nem bánod, ha megkérdezem, hogy járna-e velem? - kérdezte Tom nemes egyszerűséggel.
Nem is vártam, hogy túl sokat fecsegjen, az nem volt az ő stílusának a része.
- Még örülnék is neki - mondtam bizakodva.
Tom a levegőbe csapott, majd kiviharzott a szobából.
- Most megy és megkérdezi - hallottam Bill kommentárját.
- MSN-en? - értetlenkedtem.
- Szerintem telefonon. Figyelj, és hallod.
Valóban lehetett hallani, ahogy Tom beszélt valakihez, de nem volt érthető, mit is mondott.
Csendben hallgattuk Tom mély hangját, próbáltunk kivenni valamit az összemosódott szavaiból, de nem sok sikerrel jártunk. Pár perc telt így el, majd egy örömkiáltás szakította meg a morajt. Tom kiáltott.
- Ez az! - suttogta Bill - Összejöttek! Tuti, hogy Linda igent mondott.
Felálltunk és táncolni kezdtünk, miközben énekeltük, hogy „Végre, végre”.
- Keressünk valami jó számot az ünnepléshez - javasolta Bill és a számítógéphez lépett.
Láttam, milyen számlistát pörget végig.
- Schönes mädchen auf dem all? - kérdezte rám pillantva.
- Ne, az nem illik Tomhoz.
- Igaz - hagyta jóvá és továbbléptette a listát.
- Ó, tudom! - kiáltottam fel - Human Connect To Human!
Felnevetett és feltekerte a hangerőt a hangfalakon, majd elindította a számot. Az egész ház zengett tőle, de ez volt a cél. Én leszaladtam Simonéhez és Gordonhoz, hogy megnyugtassam őket, nem földrengés van, csupán ünnepeljük, hogy Tom és Linda összejöttek. Simone ugrálni kezdett, és magával húzta Gordont is. A zene ritmusára táncoltak, mialatt én visszarohantam Billhez, hogy lehívjam, hogy ő is lássa, mit csinálnak a szülei. Amikor leértünk, Gordonék még folytatták a táncot. Mi is csatlakoztunk hozzájuk.
- Mi a fene van? - hallottuk Tom átható kiáltását.
Odafent becsapódott egy ajtó, kicsapódott egy másik, Tom káromkodott, majd megjelent a lépcsőfordulóban.
- Ti mit csináltok? - kérdezte meglepetten.
- Ünneplünk! - harsogta Bill - Gratulálok, tesó!
Tom megrántotta a vállát, egy kiáltással leugrott a maradék lépcsőfokokon és belevetette magát a táncba.
Körbeforogtunk párszor, majd a dal lassan véget ért és nem következett másik. Tánc közben Simonét figyeltem. Vidámnak, büszkének és elégedettnek tűnt, hiszen mind a két fia megtalálta azt a lányt, akivel jól érzi magát.
Abbahagytuk a táncot és nevettünk. Elhatároztam, hogy amint hazaértem, felhívom Lindát és kikérdezem mindenről.
Simone a konyhába ment vacsorát készíteni, Gordon a kisebbik nappaliba vonult TV-t nézni, Tom visszament a szobájába, mi pedig lent maradtunk.
- Menjünk? - kérdezte Bill, fejével a bejárati ajtó felé bökve.
- Mehetünk - hagytam rá. Nem akartam kellemetlenséget okozni, hiszen már készült a vacsora, az ikrek is nemrég jöttek haza, azt szerettem volna, ha családi körben töltenek egy pár napot, hiszen rájuk fért.
- Már elvinnéd? - kiáltotta be a konyhából Simone. - Bill, ezt nem teheted!
- De igazán, mennem kellene - szabadkoztam.
Simone bejött, a kezében egy keverőkanalat tartott, amit minden szónál meglendített, így kissé komikus hatást keltett.
- Maradj vacsorára - invitált.
- Nem tudom, mit szólnának a nagynénémék - kezdtem, de leintett.
- Azzal ne törődj - intett - Gordon, hívd fel kérlek...
- Marcelloékat - mondtam a családnevet.
- Szóval Marcelloékat - fejezte be Simone, Gordon felé dobva a telefont, aki ügyesen elkapta azt, pedig a kisebbik nappali ajtajában állt.
- Hol a telefonkönyv? - kérdezte Gordon.
- Ott az internet - szólt közbe Tom.
Gordon felsóhajtott és odasétált a nappaliban található számítógéphez és bekapcsolta. Nem tudtam, mennyire ért hozzá, de kíváncsian néztem, mit is csinál. Pár perccel később diadalmasan felkiáltott, mert megtalálta a számot, amit keresett. Gyorsan tárcsázta, és hivatalos hangon szólalt meg, amikor valaki felvette a túloldalon.
- Jó estét, én Gordon Trümper vagyok. Bizonyára tudja, hogy az unokahúga most nálunk van. Bill fiam az előbb már haza akarta vinni, de a feleségem és én is szeretnénk, ha ma velünk vacsorázna, és így később érne haza. Remélem, nem okoz ez problémát.
Hallottam, ahogy a nagynéném mond valamit a vonal másik végén, de nem értettem. Gordon arckifejezése azonban biztató volt.
- Igen, köszönöm - mondta végül és letette a telefont.
A család várakozóan nézett rá.
- Maradhatsz - mondta nekem, mire Simone ugrott egyet és visszament a konyhába.
A fiúk gyorsan megterítettek, ami abból állt, hogy kidobálták a tányérokat és az evőeszközöket az asztalra.
- Eltöritek! - kiabálta Simone a konyhából. - Tom, Bill, óvatosabban!
- Nyugi, anya - vigyorgott Tom, miközben két tányérral olyan mutatványt produkált, amit szerencsére Simone nem látott. Tom éppen csak meg tudta tartani a kezében a tányérokat, amiket frizbinek használt.
Nemsokára Simone besietett egy nagy tállal és mindenkire ráparancsolt, hogy üljön le. Az egyik asztalfőn Gordon foglalt helyet, a másik szabadon volt hagyva Simonének. Az asztal egyik oldalán Bill, vele szemben Tom ült. Én nem tudtam, hova is üljek, de végül a Tom mellett lévő széket választottam, mert így láttam, mit is csinál Simone a konyhában.
Kivett a sütőből egy tepsit, majd késsel nekiesett a tartalmának, amit megpróbált felvágni. Végül a hús engedett, és Simone hamarosan be tudta hozni azt is.
- Most már ülj le, anya - mondta Bill - elég ennyi kaja is egyelőre.
Az ikrek egyből a húsra vetették magukat és egy-két csirkecombot vettek ki, majd krumpliból is rendesen szedtek a tányérjukra.
- Lányoké lett volna az elsőbbség, látszik, hogy ezt itthon nem tanultátok meg - dorgálta Simone a fiait, mialatt helyet foglalt az asztal végén.
Az ikrek csak morogtak valamit és ezután nem is lehetett más zajt hallani, csak az evőeszközök csörömpölését. Simone remekül főzött, megkockáztatom, hogy jobban, mint a nagynéném.
- A desszert sajnos most cukrázdából van - mondta Simone, miközben elvitte a mosatlant.
A fiúk és Gordon egyhangúan fejezték ki nemtetszésüket.
- Sajnálom, majd holnap sütök - Simone kezdett kicsit mérges lenni.
- Tudod, hogy az nem olyan, ha nem te sütöd - mondta Bill.
- Ráadásul alig vártuk, hogy hazaérjünk és ehessünk a sütidből - méltatlankodott Tom.
- Ettetek belőle - világosította fel őket az anyjuk - délután egy egész tálcával.
Erről szemlátomást a fiúk megfeledkeztek, mert nem válaszoltak, inkább szedtek még maguknak krumplit és húst.
- Lotte, elég volt? - kérdezte Simone, és felemelte előlem a tányéromat. A vacsorát az utolsó morzsáig megettem, pedig ilyen már rég fordult elő.
- Igen, köszönöm - válaszoltam - nagyon finom volt.
- Örülök - mondta és kiviharzott. Hihetetlenül gyorsan mozgott, egyik pillanatban még mellettem állt, a következőben már a konyhában pakolta a mosogatógépbe az edényeket.
Felálltunk az asztaltól. Bill vette a kabátját és tudtam, hogy indulnunk kellene. Félt a nagynénémtől, de ezt nekem nem vallotta be.
Simone még méltatlankodott egy kicsit a - szerinte - korai távozásom miatt, de megígértem neki, hogy holnap is eljövök. Elbúcsúztam a családtól és Bill társaságában kiléptem a sötét udvarra. Amíg a kocsihoz értünk, igyekeztem belőle kiszedni, miért is tart annyira a nénikémtől, de ő tagadta, pedig látszott rajta. Kinyitotta az ajtót, majd elfordította a kulcsot és elhagytuk a Kaulitz-ház udvarát.
Az autóban ültünk. Sötét volt már, az utcai lámpák világítottak, Bill arcát csak -egy-egy pillanatra láthattam, amikor elhaladtunk egy lámpa mellett.
- Nem kell tartanod Sofie nénitől - mondtam megnyugtatásként, mert a kezei idegesen szorították a kormányt.
- Nem tartok - kérte ki magának, de a hangja kissé remegett.
- Ne meséld be nekem, ismerlek - néztem rá szigorúan.
- Oké, tartok - morogta - de még mennyire. Elvégre ilyen későn még sose hoztalak vissza.
- Szerintem tudják a dolgot - világosítottam fel - ahhoz már nagyon ostobának kell lenni, hogy ne vegyék észre, hogy mindennap veled vagyok
Sóhajtott egyet, de nem nyilvánított véleményt.
Sokáig csendben voltunk, csak az autó halk zaja volt az egyetlen, állandó hangforrás. Néha-néha rápillantottam az arcára, ami egyre inkább feszültebb lett, ahogy közeledtünk Lipcséhez.
Meg akartam nyugtatni, de ahogy néztem az arcát, engem is nyugtalanság töltött el. A torkom összeszorult, egy hangot sem tudtam kipréselni magamból. Az út fogyott, míg végül már majdnem a háznál jártunk.
- Van egy autó a ház előtt - jelentette Bill, mikor behajtottunk abba az utcába, ahol Sofie néniék laktak.
- Biztos Santiago van itt - legyintettem, és kibámultam az ablakon.
- Az ő autóját felismerem - morogta Bill.
Ha Santiago átjött a nénikémékhez, Bill mindig messzebb állt meg, nehogy Santiago rájöjjön, hol is kószálok ilyenkor. Sofie néni és Rodolpho bácsi neki nem mondtak semmit, úgy gondolták, ez rám tartozik.
- Akkor a Sabine kocsijával jöttek - válaszoltam egykedvűen, mert szomorú voltam, hogy már el kell válnom tőle igaz, csak pár órára.
- Lehet, de ez a kocsi nagyon... hogy is mondjam... inkább tűnik egy luxusautónak. Az unokatesód barátnőjének nem hiszem, hogy lenne pénze ilyesmire.
Ezen elgondolkodtam. Már én is láttam az autót. Nem ismertem fel, de kizárt dolognak tartottam, hogy Sabine tulajdona legyen. A gyomrom apróra szűkült, mert szörnyű gyanúm támadt, de egyelőre nem mertem megemlíteni Billnek, hiszen ígyis ideges volt. Nem tudom, mit tett volna, ha elárulom, hogy talán az apám érkezett meg, hozzáteszem hamarabb, mint ígérte.
- Valami vendég lehet - suttogtam bizonytalanul, mert magam sem hittem el, amit mondok. Sofie néniéknek nem voltak gazdag barátaik vagy rokonaik.
Bill megvonta a vállát, és tisztes távolságra az autótól, leparkolt egy szomszédos ház kapubejáróján. Amint Bill leállította a motort és kiszállt, hogy kisegítsen engem, láttam, hogy Sofie néniék házában valaki elhúzza az egyik függönyt. Hallottam, ahogy kinyílik az ajtó és sietős léptek tartanak felénk. Billen látszott, hogy legszívesebben most azonnal visszaülne az autójába és elhajtana, de a büszkesége meggátolta ebben. Nem mertem odanézni, hogy megtudjam, ki siet hozzánk, de Bill látta és az arckifejezéséből ítélve cseppet sem volt boldog. Tudtam, hogy nem a nagynénémet vagy a nagybátyámat látja, hanem valaki mást.
- Az apád az, Lotte - szűrte a fogai között - vele van a nő is. Jönnek utánuk a nagynénédék.
- Vigyél el, kérlek, kérlek, kérlek - könyörögtem szinte önkívületben. - Úristen, mi lesz ebből. Vigyél el.
- Ne csináld, hiszen az apád - mondta, jókedvet színlelve, de ő is pont annyira félt, mint én.
- Nekem végem - sóhajtottam. - A fenébe, azt ígérte, hatodikán jön!
- Csss - csitított - engedd el a kezem, mert ha meglátják, annak nem lesz jó vége.
- Nem! - ellenkeztem és erősebben fogtam meg a kezét.
- Lotte, nem akarom, hogy még nagyobb bajba kerülj - suttogta - nem megyek el, megígérem, csak kérlek, engedd el a kezemet.
- Itt maradsz?
- Természetesen.
Elengedtem a kezét, amit ő hanyagul a zsebébe ejtett. Valamiért gyanítottam, hogy a kezei most görcsös ökölbe szorultak.
- Lotte - hangzott apa suttogása a hátam mögött. Ha apa suttogott, az sosem jelentett túl jót. Elhúztam a számat, miközben nagyon lassan megfordultam, hogy szembenézzek a családommal.
- Mi ez? - sziszegte apa dühtől lángoló arccal - Hol voltál ennyi ideig?
- Martin, hagyd! - förmedt rá Sofie néni - Nem látod, hogy teljesen meg van ijedve? Hogy neveled te ezt a gyereket? Hiszen fél tőled, nézz csak rá!
Hálás voltam Sofie néni közbeszólásának, mert apa elfordult pár percre, így volt időm odasúgni Billnek.
- Mondtam, hogy a nagynénémmel nem lesz gond.
Nem válaszolt, csak merev arccal, komoly tekintettel előre figyelt. Gyorsan visszafordultam, nehogy még ebből is baj legyen.
- Dehogy fél - legyintett apa - csak örül, ugye, kislányom?
- Pont úgy, mint az akasztófának, talán még az is jobb lenne - morogtam magam elé.
- Miket hordasz össze? - sziszegte Bill.
- Semmi - mondtam halkan, miközben apa újra visszafordult felém.
- Lotte, nem válaszolsz? Kérdeztelek.
- Martin, elég! - mondta Sofie néni.
- Persze - válaszoltam, inkább Sofie néninek, mint apának.
- Nekem ne parancsolj, Sofie! Este tizenegy van, a kisasszonynak már ágyban a helye!
Apa eddig még észre sem vette Billt, aki a hátam mögött egy megkönnyebbült sóhajjal nyugtázta ezt.
- Azt hiszed, én nem tudok gyereket nevelni? - fortyant fel Sofie néni.
- Nem úgy látom - vetette oda apa - nézd meg, mi lett a fiadból.
- Santiago becsületes ember lett! - keltem az unokatestvérem védelmére.
- Nem téged kérdeztelek, de ilyenkor bezzeg képes vagy választ adni - dörrent rám apa.
- Elég, vagy komolyan rendőrt hívok - fenyegetőzött Rodolpho bácsi. Úgy hangzott, már nem először mondja el ezt apának, tehát már apa azelőtt is balhézott, mielőtt én megérkeztem.
- Kit érdekel? - kérdezte apa és felmutatott egy kis igazolványt, ami eddig még biztosan nem volt meg neki.
- A mentelmi jogodra hivatkozol? - hüledezett Sofie néni. A hangja annyira magas volt, hogy az már szinte sértette a füleimet. Apát tehát előléptették. Vajon kinek is köszönhetően?
- Lotte, hazajössz velünk - vetette nekem oda apa.
- És ha nem? - kérdeztem bátran. Tudtam, hogy mindenki előtt úgysem merne tenni semmit.
- Indulás befelé - a hangja már annyira halk volt, mint valami gonosz gyilkosé egy horrorfilmben.
- Nem megyek - feleseltem és hátrapillantottam. Megnyugtató volt látni, hogy Bill a kocsijának támaszkodva vár.
- Bill, eredj haza - morogta apa, mikor látta, kit is nézek.
Bill előrelépett. Az arcán nyoma sem volt idegességnek. A teljes elszántság megváltoztatta a vonásait. Olyan kifejezést öltött, amit még talán soha nem láttam rajta.
Átfutott az agyamon egy jó kis tömegverekedés gondolata, de ezt hamar elvetettem, amikor láttam, hogy apa is határozottan indult el Bill felé. Az erőfölény természetesen apámnál volt, aki jóval nagyobb testtel rendelkezett, mint Bill. Bill lépett még kettőt. A szemeiben megcsillant az egyik utcai lámpa világossága és a házakból kiszűrődő fény.
- Na ne - telt be nálam a pohár, amikor apa még lépett egyet. Gyorsan közéjük ugrottam. Természetesen nem apámat féltettem.
Sofie néniék is látták, hogy gond van. Ő és Rodolpho bácsi közrefogtak engem és Billt, Rosanette védőbástyaként állt apa mögött.
- Itt mindenki megőrült? - keltem ki magamból - Bill, te mit akartál tenni? És te, apa? Nem ismerek rád! Kezet mertél volna emelni rá? - kérdeztem, Bill felé mutatva.
- Vele voltál, mi? - dühödött be apa ismét - Undorító!
- Martin Krüger! - kiáltotta Sofie néni olyan hangosan, hogy néhány szomszédos házból kinéztek az ablakon, hogy mi folyik az utcán. - Te nem ismered ezt a fiút! Igenis rendes gyerek és nagyon jól bánik a lányoddal! Ez volt az első alkalom, hogy későn hozta vissza, de tudtam róla, mert az apja felhívott! Látom, mennyit tudsz a lányod szerelmi életéről!
A gyanúm tehát beigazolódott, Sofie néni már régen sejtette, sőt tudta, hogy Bill milyen szerepet tölt be az életemben.
Apát hideg zuhanyként érte a hír. Ledermedt, majd teleszívta a tüdejét levegővel. Rosanette megpaskolta a vállát, amitől kissé megnyugodott és kiengedte a levegőt.
- Ne légy dü’ös, kedvesem - trillázta borzalmas hangján Rosanette.
Apa ezúttal kivételesen nem törődött a nő nyugtatgatásával. Rosanette a kezeit még mindig apa vállán pihentette. Ekkor megláttam azt, amit jobb lett volna meg sem látni. A jobb kezén gyémántokkal kirakott aranygyűrűt viselt. Lenéztem apa kezére. Az ő gyűrűsujján is ott díszelgett egy kevésbé kihívó ékszer.
- Elvetted - suttogtam erőtlenül. - Te elvetted ezt a nőt!
- A neve Rosanette - javított ki apa - Légy kedvesebb vele ezután. És ezt üzenem a nővérednek is. Tudom, hogy ti tettétek tönkre a szekrényeket otthon. Szegény Rosie-re kis híján a szívinfarktust hoztátok a ti kis tréfátokkal!
- Kár, hogy nem jött össze - morogtam, amit apa nem hallott, de Bill jót nevetett rajta, amit apa kissé félreértelmezett és most őt vette célba.
- Te? - nézett rá - Hogy mersz nevetni?
- Miért ne nevethetnék - mondta Bill - nem magán nevettem, uram.
- Indulj haza, vagy nem állok jót magamért.
Bill kezdett finoman arrébb lökdösni, hogy újra szembekerülhessen apámmal.
- Menj - mondtam neki suttogva - Beszélünk holnap, ha elcsitultak a dolgok és kitaláljuk, mit fogunk tenni.
- Semmit nem tesztek és nem is beszélhettek - mondta apa és megfogta a karomat.
Bill harciasan fogott meg a másik oldalról.
- Bill, menj - tátogtam. Igyekeztem olyan kétségbeesett arcot vágni, amilyet csak tudtam.
A szemei tele voltak aggódással, miközben az ujjai elengedték a csuklómat.
- Ha most elmegy, nekem annyi - gondoltam magamban - Nem tehet mást. Jajj, istenem.
Amikor a keze elhagyta az enyémet, azt hittem, beül az autóba és elhajt, mint ahogy azt tennie kellett volna. Elindult az autó felé, beült, bezárta az ajtót, de nem indított. A kezem ökölbe szorult, és észrevettem, hogy a kulcs nálam van. Belecsempészte a kezembe, hogy biztosítson, nem hagy itt. Észrevétlenül a zsebembe csúsztattam a kulcsot, mialatt apa és Rosanette szenvedélyes csókot váltottak, Sofie néni és Rodolpho bácsi pedig fintorogtak.
Teljes nyugalomban fordultam vissza apáék felé. Sofie néni aggódó pillantást vetett a kocsijában üldögélő Billre, majd kérdően tekintett rám, szemlátomást érdekelte, Bill miért nem hajtott még el. Megzörgettem a zsebemben a kulcsot. Bólintott, hogy érti és elmosolyodott.
- Gyere, Lotte - mondta apa és megfogta a kezemet.
- Már megmondtam, hogy nem megyek sehova - mondtam egykedvűen.
- Dehogynem - nevetett és húzni kezdett.
- Martin, mégis mit képzelsz? - lépett elő Rodolpho bácsi.
- Állj arrébb, Rodolpho - mordult rá apa.
A bácsikám nem mozdult.
- Engedd el Lottét - mondta vészjóslóan.
Apa elengedett, én pedig Sofie nénihez szaladtam, aki átkarolta a vállamat.
- Rodolpho, mire készülsz? - incselkedett apa. Rosanette fagyos tekintettel meredt rám apám háta mögül.
Rodolpho bácsi nem felelt. Hatalmas jobb kezét apám felé lendítette, és ökle eltalálta az orrát. Rosanette felsikoltott, és apa elé ugrott, hogy felfogja az esetleges következő ütést. Rodolpho bácsi megvonta a vállát és elvigyorodott, majd visszasétált hozzánk. Hátranéztem. A BMW még ott állt, Bill kiszállt belőle. Ugrált, tapsolt, ökleivel az ég felé csapkodott.
Apa felemelte a fejét. Nem tudtam elég gyorsan eltűntetni a vigyort az arcomról. Vérző orra után kapott. Rosanette gyorsan a segítségére sietett és egy zsebkendőt tartott elé.
- Tudod, merre van a mosdó - vetette oda Rodolpho bácsi.
Apa nem válaszolt, Rosanette társaságában besietett a házba.
- Sajnálom, hogy ekkora gondot okoztam - mondtam egyből, amikor becsukódott az ajtó.
- Ne okold magad - legyintett Sofie néni - már azóta szerettük volna megleckéztetni, amióta megtudtuk, mit tett Emmával.
Könnyek csorogtak le az arcomon. Nem akartam kellemetlenséget okozni a nagynénéméknek. Amióta náluk voltam, mindig igyekeztem, hogy ne legyek útban, próbáltam minél kevesebb vizet zavarni. Erre most, a távozásomkor kell tennem valami olyasmit, amit megpróbáltam elkerülni.
- Ne sírj - vigasztalt Rodolpho bácsi.
- Annyira sajnálom - csukladoztam - és Billt is el akartam mondani. Ma akartam bemutatni.
- Ó, őt nem kellett volna, te kis buta - ölelt meg a nénikém. - szerinted nekem nincs szemem?
- Na igen, remek kis kocsija van - jegyezte meg Rodolpho bácsi - Santiago is megmondta.
- Ő is tud róla? - szipogtam.
- Persze. Sabine figyelte meg először az autót, mi akkor már tudtunk róla.
- Az elejétől kezdve tudtam, hogy nemcsak baráti a viszony köztetek - büszkélkedett Sofie néni. - Már akkor, amikor a testvére először eljött érted.
- Nem haragszol? - kérdeztem óvatosan.
- Dehogy haragszom - nevetett fel - a szerelem csodálatos dolog. Szaladj oda hozzá, nézd csak, ott vár még mindig az autónál. Talán a kulcsot is vissza kéne adni - kuncogott.
- Szerintetek mikor jöhetek megint? - kíváncsiskodtam lemondóan.
- Elintézzük, hogy hamar - biztosított Rodolpho bácsi.
Elvigyorodtam és célba vettem az autót, kezemben hintáztatva a kulcsot. Sofie néni és Rodolpho bácsi besétáltak a házba. Rendes volt tőlük, hogy hagytak még nekem néhány percet, amit azzal az emberrel tölthetek, aki nekem mindennél többet jelentett.
Odafutottam Billhez és a kulcsot a kezébe dobtam. Ő elkapta és elmosolyodott.
- Nagy voltál - mondta, miközben megölelt.
- Ugyan már, semmiség - visszakoztam, de éreztem, már alig állok a lábaimon.
- Fáradt vagy? - kérdezte udvariasan.
- Dehogy, csak kimerült és zaklatott. Van egy mostohaanyám, hát nem szuper. Mit meg nem tennék egy olyan mostoháért, mint amilyen neked jutott.
- Én szerencsésnek mondhatom magam, mert Gordon remek ember. Talán Rosanette is az, ha jobban megismered.
- Ezt nem gondolod komolyan - motyogtam.
- Persze, hogy nem - vigyorgott.
- Nem tudom, mikor láthatlak megint - komolyodtam el ismét - a beszélgetési lehetőségünk pedig egyenlő lesz a nullával.
- Ne félj, megoldjuk - próbált nyugtatni.
- Mégis, hogyan? Eljössz és elrabolsz?
- Nem is rossz ötlet.
Az idő sürgetett és én még annyi mindent akartam mondani. Elmeséltem volna neki, mennyire megijedtem, amikor elengedte a kezemet és hogy mennyire meglepődtem, amikor rájöttem, nem hagyna itt. Mondanom azonban már nem lehetett szinte semmit, mert a percek fogytak.
- Menj - mondta Bill. - Találkozunk még. Ígérem.
Kedvem lett volna örökre ott maradni vele, csak állni az utcán, miközben a karjai körülölelnek. Felemeltem a fejemet és apró csókot nyomtam az ajkaira.
A ház ajtaja kinyílt, így gyorsan el kellett válnom tőle. Elég hamar eltávolodtam az autótól, így apa nem tudhatta, hogy Billtől búcsúzkodtam éppen. Mert hiszen ki más is jöhetett volna ki az ajtón, ha nem az apám. Átugrottam a kis betonfalat, ami a ház udvarát vette körbe és leültem a szélére. Apa tekintetével először az utcát fürkészte, talán ott keresett, vagy ellenőrizte, elment-eBill. A BMW-nek akkor már nyoma sem volt.
- Lotte - emelte fel a hangját - Merre vagy?
- Fél lábbal a sírban - morogtam ismét magam elé.
- Gyere elő, kislányom!
- Nem kéne ordibálni, itt vagyok - léptem át a betonfalat.
Apa a ház felé intett és elindult. Követtem. A nappaliban Sofie néni és Rodolpho bácsi sértődötten nézték, ahogyan apa végigvezetett a konyhán.
- Menj fel, aludj - parancsolt rám.
Nem is tehettem mást, hiszen már annyira fáradt voltam, hogy alig bírtam járni. Elvonszoltam magam a lépcsőig, de ott megálltam és nem tudtam továbbmenni.
- Nem hallasz, igyekezz, holnap korán indulunk - mordult apa. - Aki az éjszakákat egy vadidegennel tölti, az ne játsza most meg a beteget vagy a fáradtat.
- Martin - morogta Rodolpho bácsi és felállt - vigyázz az orrodra.
- Nem látod, hogy tényleg fáradt? - méltatlankodott Sofie néni. - Nem is csodálom, hogy szegénykém ennyire kimerült, hiszen teljes sokkhatás érte.
- Miféle sokkhatás? - kérdezte felmérgesedve apa - Azt ne mondd, hogy én sokkoltam!
- Elég... - szóltam erőtlenül és éreztem, hogy dőlni kezdek a lépcső felé.
- Rod, elesik! - kiáltotta Sofie néni.
Rodolpho bácsi még időben elkapott.
- Nem megmondtam, hogy fáradt - diadalmaskodott Sofie néni.
Apa arcát nem láttam, már csak a hangokat hallottam és éreztem, hogy valaki fölfelé visz a lépcsőn.
- Mindjárt ott leszünk - mormogta Rodolpho bácsi mély hangján, ami nagyon álmosító volt.
Kinyitotta a szobám ajtaját. A megnyugtató hangból hirtelen tigrisüvöltés lett.
- Mi a fenét keres a gyerek szobájában? - förmedt rá valakire, aki nem volt más, mint Rosanette.
- Elrhakom a kislány ’olmiait - mondta - ’olnap rheggel korhán indulunk ’aza.
- Menjen ki - mondta Rodolpho bácsi ellentmondást nem tűrő hangon.
Rosanette felhúzta az orrát és távozott. Rodolpho bácsi lerakott az ágyra és betakargatott.
- Aludj jól - mondta és kiment a szobából. Én természetesen azonnal álomföldön találtam magam, de nem hozott megnyugvást az álomkép, csak még több szenvedést. Bill végleg el fog szakadni tőlem, Rosanette lett a mostohaanyám, mi jöhet még?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése