Amikor felébredtem, már a kocsiban voltam. A hátsó ülésen feküdtem, a fejem alatt egy kispárna volt, a derekamnál a középső biztonsági öv át volt húzva. Igyekeztem csukva tartani a szememet, nem akartam, hogy tudatosodjon bennem, valóban hazafelé tartok. Egy röpke pillanatig elhitettem magammal, hogy talán Bill autójában vagyok és ő visz el, de amikor kinyitottam a szemem és megláttam, ahogy a napfény megcsillan Rosanette vörös haján, minden reményem szertefoszlott.
- Felébrhedt - kommentálta apának, aki csak morgott erre valamit.
Rosanette hátrafordult, rám vigyorgott, majd ismét a kezében tartott tükörre meredt. Nem értettem, miért bámulja magát annyira, hiszen attól nem lesz szebb. Belenyúltam a zsebembe, mert féltem, hogy miközben apáék betettek az autóba, esetleg elkobozták a telefonomat is. Először nem találtam, de kiderült, hogy csak becsúszott a varrás mögé. Valószínűleg apa is pont ezért nem találta meg. Szerencsémre a mobil annyira vékony volt, hogy elfért úgy a zsebemben, hogy nem is tűnt fel senkinek. Ettől kicsit jobban éreztem magam, mivel talán mégis tudok Billel beszélni valahogy.
- Apa - szóltam halkan - otthon átmehetek Lindához?
Apán láttam, hogy mérlegeli a dolgot, és mivel semmi kifogást nem talált, így megengedte. Ő azt nem tudhatta, hogy ha átenged Lindához, hatalmas esélyt ad nekem arra, hogy megszervezzem a végleges eltávozásomat otthonról, mert igen, az éjszaka, amíg álmatlanságban és rémálmokban forgolódtam, kitaláltam, hogy nincs más esélyem, el kell hagynom az otthonomat, semmi értelme, hogy maradjak. Persze Linda nagyon fog hiányozni, de Tom barátnője, így bármikor jöhet majd és meglátogathat. Elmosolyodtam a gondolatra, ahogy elképzeltem, hogy a nagynénémékhez költözöm. Elfordultam, mert nem akartam, hogy apáék is lássák a vidámságot az arcomon. A telefonom megrezzent, de az autó zajától nem lehetett hallani, így apa nem vette észre. Kíváncsi lettem, ki írt nekem SMS-t, de nem nézhettem meg. Csak vártam és vártam, hogy hazaérjünk és bemehessek a szobámba, hogy egyedül lehessek. Bántott, hogy nem láthatom Billéket a díjkiosztón, pedig úgy elterveztem, hogy elmegyek és az első sorból szurkolok majd nekik. Annyi időm lett volna még Billel lenni, és ezt az apám elvette tőlem.
Délutánra érkeztünk meg az ismerős háztömbhöz. Kiszálltam az autóból, megragadtam a csomagjaimat és felmentem az emeletre. Volt saját kulcsom, azt még akkor vettem magamhoz, amikor Sofie nénivel elmentünk Lipcsébe. Kinyitottam az ajtót, és beléptem az előszobába. A lakás bútorzata teljesen ki volt cserélve, a szekrények és polcok krémszínűek voltak, az asztalok, a székek, a kanapé, minden világos árnyalatú volt.
- Rosanette - morogtam és a szobám felé indultam remélve, hogy a kedvenc bútoraimat azért meghagyták.
Szerencsére a szobámban minden úgy volt, ahogy hagytam, még a ruháim is ugyanúgy hevertek az ágyon, ahogy ledobtam őket.
Jókedvűen huppantam le az ágyamra és elővettem a telefonomat, hogy végre megnézzem azt az SMS-t.
...
Kitartás. Minden rendben lesz. Szeretlek.
...
Tudhattam volna, hogy Bill gondol rám, de mit is képzelt? Mi lett volna, ha az a telefon apa kezébe jut és ő olvassa el előbb az üzenetet? Reméltem, hogy a kártyám még nincs tiltva, így választ írtam.
...
Oké. Remélem. Én is.
...
Ugyanúgy három mondatot írtam, mint ahogy ő tette. Nekünk nem kellett több, hogy értsük, mire gondolunk. Az üzenetet sikeresen elküldtem, de hívni már nem tudtam, pedig megpróbáltam Lindát. Kivettem a SIM kártyát a telefonból és egyszerűen a kukába dobtam, a telefont pedig mélyen elrejtettem a bőröndöm egyik fiókjába. Ez emlék volt Billtől, nem szándékoztam eldobni. Odaléptem az asztalon lévő telefonhoz és tárcsáztam Linda számát.
- Tessék? - vette fel gyorsan.
- Lotte vagyok - mondtam - Átmehetnék valamikor?
- Jajj, Lotte! - lelkendezett - Végre itthon vagy? Persze. Mikor tudsz jönni?
- Akármikor - suttogtam, mert az örömét hallva a sírás kerülgetett. Hamarosan el kell hagynom őt, és ez fájni fog mindkettőnknek.
- Mi a baj? - kérdezte egyből, mert hallotta, hogy valami nincs rendben.
- Majd elmondom - suttogtam és letettem a telefont. Gyorsan átöltöztem, írtam egy cetlit apának, majd a hátsó lépcsőn lesiettem és célba vettem Lindáék házát. Igaz, még sosem voltam náluk, de tudtam, merre laknak. Linda pár utcával arrébb lakott egy ugyanolyan háztömbben, mint amilyenben én, a különbség csak az volt, hogy ő a földszinten, míg én a harmadikon laktam.
Könnyű volt megtalálnom a lakásajtót, mert az ajtón tábla hírdette: „Benzner”, ez pedig Linda családneve volt.
Becsöngettem és vártam. Hamarosan lépések zaja szűrődött ki, majd az ajtóban megjelent Linda, akit annyira régen láttam. Az egész arca mosolygott, a szemüvegéről visszaverődött a fény, ami plusz csillogást adott a szemeinek.
- Lotte! - kiáltotta és megölelt - De jó, hogy végre megint itt vagy!
Én is megöleltem, de nem bírtam megszólalni. Csak álltam és vártam, hogy elengedjen. Kézen fogott, átvezetett a lakáson és bevonszolt a szobájába. Útközben kiáltva bemutatott mindenkinek, nos ezt vagy hallotta az illető akihez beszélt, vagy nem. Linda szobája majdnem úgy nézett ki, mint az enyém, csak a sok Billt ábrázoló poszter helyett sok Tomot ábrázoló poszter díszítette a falat.
- Mondd, mi a baj - sürgetett, amikor leültem az ágya szélére, ő pedig lehuppant mellém.
- El kell mennem innen - suttogtam.
- Még csak most jöttél - méltatlankodott.
- Nem, Linda. Az országból kell elmennem.
Linda szemei elkerekedtek.
- Miket beszélsz? Hogy mit? Elmenni? Innen?
- Menekülni apámtól - folytattam - Nem bírom együtt vele. Tudja, hogy Bill a barátom és nem örül neki. Tiltotta a telefonomat, nem enged a számítógép közelébe, egyszóval minden utat elvágott, hogy valamiképp kapcsolatba léphessek Billel. Egyedül hozzád enged át, nem tudom, meddig lehet titokban tartani előtte, hogy ha átjöhetek, van esélyem arra, hogy talán... beszélhessek Billékkel...
- Bill mit szólt? - kérdezte együttérzően.
- Azt írta, hogy kitartás, meg hogy minden rendben lesz... és hogy szeret...
- Igaza van, minden rendben lesz - lépett elő Linda optimizmusa, ami a kezdeti megingás után ismét teljességgel tombolt benne - Mindennap átjössz hozzám. Beszélünk Tommal, és láthatod Billt is. Jó lesz így?
- És mi lesz, ha apa megtudja? - kezdtem sírósan.
- Ha megtudja, majd kitalálunk valamit. Akkor beszélhetünk az elköltözésedről.
- Nagy segítség vagy nekem - hálálkodtam.
- Viccelsz? Ez természetes. Nem akarom, hogy pocsékul alakuljon az életed, amikor már végre kezdtél élni. Boldog voltál, nem lehet, hogy ilyen hülyén érjen véget a dolog. Egyelőre be kell érned azonban annyival, hogy tudod, Bill szeret és kitart melletted, bármi is történik. Ez pedig nagy dolog, most bármennyire is apróságnak tűnik.
- Nem tűnik annak - mondtam - csak... anya más volt. Ő biztosan megértené, hiszen kedvelte. Bár apa is kedvelte, tegnap mégis kiabált vele, sőt megütötte volna, ha nem ugrom közéjük! Sose láttam egyikőjüket sem olyannak, mint akkor! Bill csak azért maradt, mert megkértem! A fenébe, mekkora önző vagyok! Ha valami tényleg történt volna vele, mert apa... akkor...
- Te észnél vagy? Szerinted ha azt mondod, menjen el, elment volna? Lotte, komolyan azt gondolod, otthagyott volna, amikor ő ugyanúgy részese volt az egésznek?
- Nem tudom, mit gondolok - sóhajtottam. - A kulcs a kezemben volt, amikor elengedett, biztosított, hogy nem megy el. Pedig láttam rajta, hogy ideges. Először csak a nagynéném miatt, de amikor meglátta apámat, méginkább. Kérte, hogy engedjem el. Először azt hittem azért kéri, hogy elfuthasson, ezért nemet mondtam. Kiderült, hogy csak azért kérte, hogy ne kerüljünk mégnagyobb bajba! Engem akart védeni!
- Lotte, ne dramatizáld túl - szólt közbe - Nem történt semmi és ez a lényeg.
- Tudom, de...
- De, de, de. Nem történt semmi - ismételte - nem kell azon rágódni, mi lett volna, ha. Most pedig beszélünk Tommal.
Elővette a telefonját, megkereste Tom nevét, majd kihangosította, hogy én is halljam, miről beszélnek. Linda úgy adta elő, mintha én nem lennék mellette, szerinte az, ha Tom megtudja, hogy ott vagyok és hallom, befolyásolta volna őt abban, mit is mondjon.
- Szia, Tom - kezdte Linda vidáman.
- Hello, Linda - köszönt Tom. - Lotte hazaért? Nem tudsz róla valamit?
- Igen, otthon van. Ma találkoztam vele. Nem nézett ki valami jól.
Meglökdöstem Linda vállát, de nem reagált, várta, mit mond Tom.
- Gondolom. Tegnap Bill elmondta, mekkora balhé volt. Nem értem, az apja miért reagálja túl a dolgot. Ő is nőzik, akkor a lánya nem pasizhat?
Hát igen, Tom megfogalmazása már csak ilyen, de a lényeg benne volt, a kérdés nagyonis helyesnek bizonyult.
- Nem tudom, miért csinálja ezt - mondta Linda tanácstalanul - Igazságtalanság, az biztos. Lotte elmondta nekem, hogy az apja el akarta venni a telefonját, de ő nem adta, mert Billtől kapta. A SIM kártyát kivette és azt kidobta, a telefont meg eltette.
- Aha, emlékszem, mikor Bill odaadta neki azt a telefont - mormogta Tom - Bill sincs a legjobb formájában, bár rajta ez kevésbé látszik meg. Igazából felelősnek érzi magát, hogy miért nem tehetett többet. Mondta, hogy megakadályozhatta volna, ha mondjuk az éjszaka közepén elmegy Lotte nagynénjéékhez és elrabolja Lottét, vagy ilyesmi.
- Látom, Bill sem tud tisztán gondolkodni - bölcselkedett Linda - Lotte azt mondta, nem kellett volna hagynia, hogy Bill ott maradjon vele. Mondtam neki, hogy Bill úgyse hagyta volna ott, hogy egyedül szembenézzen a családjával.
Tom hangosan felnevetett, Linda arcán is láttam, hogy nem érti, miért van jó kedve Tomnak.
- Tom, mi ez a nevetés? - kérdezte.
- Semmi, csak... Úgy érzem, mintha az ő életüket is mi irányítanánk. Annyira nehezen akadtak össze, az is nekünk köszönhető volt, illetve csak nekem, és most... Az nem ér, hogy amennyit szenvedtünk... Mármint, hogy így legyen vége. Értem én, hogy nincs még vége, de ha sürgősen nem teszünk valamit, nem fogják bírni és az egyikőjük kilép a kapcsolatból.
- Honnan veszed? - érdeklődött Linda.
- Tapasztalatból - sóhajtotta Tom - a távolsági kapcsolatok nem igazán működnek. Főleg nálunk, mivel híresek vagyunk és sokat utazunk. Rengeteg rajongó vesz minket körül, és általában a partnerünk ilyenkor nagyon féltékeny.
- Nem működnek a távkapcsolatok? - húzta fel a szemöldökét Linda - Érdekes. Én nem így látom...
Vigyorogva várta Tom válaszát.
- Jó, mi kivételek vagyunk - büszkélkedett Tom - hidd el, sok erőfeszítésembe került ez, hogy meg tudjak változni. Le kellett mondanom az éjszakai bulizásokról és a jó kis szállodai szobákról. De megérte.
- Azt ajánlom - mondta Linda. Az arcán halvány kis pír jelent meg.
- Jól van, baby. Nem akartam megsérteni az érzéseidet - nevetett Tom.
- Nem sértettél meg. Csak kíváncsi lettem. Ha én és te kivételek vagyunk, miért ne lehetnének kivételek Bill és Lotte?
- Erre egyszerű a válaszom. Mert olyan kis mimózák.
- Ezt hogy érted? - kíváncsiskodott Linda.
- Jaj, hát úgy... Nem engednek magukhoz közel túl sok embert. Félnek, ha döntéshelyzetbe kerülnek, ők inkább sodródnak az életben és nem akarnak abban túl fontos szerepet játszani. Persze Bill esetében ez kicsit másképp van, de a magánéletben pont olyan, mint Lotte. A különbség kettőjük között csupán annyi, hogy míg Billben állandóan tombol a feltűnési vágy, addig Lottéből ez teljesen hiányzik. Ezért passzolnak annyira jól össze. Lotte visszafoghatja Billt, ha ő túlságosan szeretne a középpontban lenni, Bill pedig felrázhatja Lottét, hogy végre éljen is valamennyire. Mostmár azért beszélhetnénk kettőnkről is? Unom már ezt a Bill-Lotte témát.
Majdnem hangosan felnevettem, de még időben kislisszoltam az ajtón, így Tom nem hallhatta a nevetésemet.
- Jól szórakoztok? - kérdezte érdeklődve Linda anyukája.
- Igen - mondtam bizonytalanul. Nem tudtam, Linda anyukája tud-e Tomról. - Linda most éppen telefonál.
- Tommal beszél? - érdeklődött tovább Linda anyukája.
- Igen - válaszoltam magabiztosabban.
- Jajj, szegény lánykám - kezdte a sajnáltató szöveget, amit általában minden anya elmond akkor, ha a gyereke az első szerelem gyönyörű időszakában él, és amit valószínűleg az én anyám is elmondott volna, ha megéli. - úgy féltem, tudod. Tom nem egy olyan átlagember, mint akit inkább el tudnék képzelni Linda mellett. Persze ne érts félre, rendes fiú, nagyon kedvelem és úgy látom, valóban boldoggá teszi Lindát. Amióta együtt vannak, Linda szinte kicserélődött. Több energiát fektet a tanulásba, különösen az idegen nyelv elsajátításába, aminek nagyon örülök, hiszen én, mint német és angol tanár, csak abban reménykedek, hogy a lányom is hasonló nyelvtudással fog majd rendelkezni.
- Ez össze fog jönni - biztosítottam - Lindának soha nem volt probléma, hogy velem kommunikáljon. Mint bizonyára tetszik tudni, én nem vagyok az a túl nagy nyelvzseni, legalábbis a magyar nyelv területén. Linda egyből németül szólt hozzám, ami nagyon jó volt, és azóta is csak úgy beszél velem.
Váltottunk még pár szót,majd Linda anyukája elköszönt tőlem, mert le kellett fektetnie Linda kisebbik öccsét.
- Bejöhetsz - szólt ki vigyorogva Linda - befejeztük az ömlengést.
- Újra én vagyok a téma? - érdeklődtem.
- Nagyjából - világosított fel - csak már MSN-en, mert le kellett tennem, túl nagy lett volna a számla.
Tom viszont már nem volt fent MSN-en. Amíg Linda kiszólt nekem, Tom eltűnt, de előtte sűrű bocsánatkérések és fogadkozások közepette elbúcsúzott szerelmétől.
- Milyen édes - mélázott Linda, miközben Tom sorait olvasta.
Mosolyogtam rajta. Tudtam, hogy most milyen érzés járhatja át a testét.
- Nekem lassan mennem kell - mondtam - talán apa nem olvasta a cetlit, akkor pedig...
- Ne lásd mindenben a rosszat - vágott a szavamba Linda, miközben kikísért.
Hazafelé sétáltam a sötét utcán. Nem tudtam, hogy errefelé kiégtek a lámpák, így eléggé ijesztő volt végigmenni a fák árnyékában tudva, hogy bármelyik bokor mögül kiugorhat valaki és megtámadhat. Én azonban nyugodtan sétálgattam, sőt még dúdoltam is magamban.
- Hol voltál? - fogadott a kérdéssel apa, mikor hazaértem.
- Lindánál. Hiszen mondtam, hogy át fogok menni. Felhívhatod az anyját, hogy ellenőrizd.
Apa csak morgott valami olyasmit, hogy „Nem fogom ellenőrizni” és odaszólt Rosanette-nek.
- Rosie, hozz vacsorát Lottének, kérlek.
Rosanette elsietett, majd visszatért, kezében egy tányérral. Letette elém, azután durcás képet vágott és elvonult. Fogalmam se volt, miért dühös, hiszen ma nem tettem semmit, amivel árthattam volna neki. Csendben ettem. Rosanette főztje szinte ehetetlennek bizonyult. Sokat emlegettem, hogy anyám nem tudott főzni, de ahhoz képest, amit Rosanette művelt, anya fejedelmi ételeket tudott készíteni. Nem tettem szóvá, hogy a krumpli elviselt volna még egy kis sót, hogy a hús széle megégett és hogy a leves csíp.
Nem akartam kockáztatni, hogy eltiltsanak még Lindától is.
- Beszélnem kel veled - morogta apa.
- Tessék - kérdeztem és kihúztam magam a széken.
- Bilről - mondta egyszerűen - tudom, mit csináltatok. Ugye nem igaz, amit Sofie néni mondott?
- Nem értelek - néztem rá értetlenül. - Mi igaz és mi nem?
- Ne hazudj! - fakadt ki. - Vele voltál! Mégis hol? Hotelben? Parkolóban? Még rosszabb helyen?
- Apa, elég, miről beszélsz! - kiáltottam én is - Komolyan a családjánál voltunk. Bemutatott az anyukájának, a nevelőapukájának és megmutatta a házat. Nem hiszed el? Van fényképem bizonyítékként!
Pár dolgot tényleg lefotóztam, többek között a táncot, amit Simone és Gordon jártak, amikor megtudták, hogy Tom és Linda összejöttek. Csináltam képet az ikrekről, Scottyról és Casimirről, valamint egyet a házról és az udvarról is.
Apának nemvolt több mondanivalója, de látszott, nem hiszi el, amit mondok. Mérgesen fordultam ismét a tányér felé.
Ettem a vacsorából, majd felálltam, és a kezdeti mérgelődésem ellenére, illedelmesen megköszöntem az ételt és a szobámba siettem. Hallottam, amint Rosanette visszatér a konyhába és csalódott hangon szól apához.
- Miérht nem ette meg á vasorát?
- Ne okold, Rosie - mondta apa - Nem túl jó az étvágya. Sosem evett sokat. Szerintem ízlett neki. Illedelmesen megköszönte a vacsorát és most a szobájában van, mint ahogy az egy rendes kislányhoz illik.
Elhúztam a számat, nehogy mondjak valamit. Apa nem említette Rosanette-nek a vitánkat, de biztosra vettem, hogy meg fogják beszélni. Lefeküdtem az ágyra, bekapcsoltam a TV-t és kerestem valami jó műsort. A szemem megakadt valamelyik csatorna közlésén, miszerint holnapután, csütörtökön megrendezik az EMA díjkiosztót. Ezt már rég tudtam, csak én úgy terveztem, hogy élőben szurkolom végig. Nos, be kell majd érnem a TV-vel.
Kedd reggel már iskolába mentem. Örültem, hogy szabadulhattam az otthoni légkörtől, bár amikor felébredtem, apa és Rosanette már nem voltak a lakásban, bizonyára dolgoztak. Linda mint mindig, várt rám az iskola kapujában. Szemlátomást nagyon örült, hogy nem kell egyedül töltenie a napokat, végre beszélhet valaki olyannal, akinek mindent elmondhat, aki előtt nincs semmiféle titka.
A tanárok is örömmel vették tudomásul, hogy újra igénybe veszem az órákat, így még gyorsabban haladtak az anyaggal, mint általában, de nekem nem volt probléma követni a tempót. Igaz, hogy Lipcsébe az összes tankönyvemet elvittem, de nem volt időm arra, hogy tanuljak is valamit, amit azért Sofie néni kitörő lelkesedéssel fogadott, mert mielőtt elmentünk hozzájuk, megmondta, hogy ne vigyek könyvet, úgysem fogok tanulni. Igaza volt, vagyis csak részben. Esténként mindig átnéztem egy-egy fejezetet a leckékből, mégha azt nem is tanultam meg, legalább tudtam, miről beszél a történelem tanár. Ez hasznos volt, ugyanis a magyarázatából semmit nem értettem, de a könyvem egy német tankönyv volt, így nagyjából követhető volt számomra, hol tart a magyarázat. Mint azt mindenki tudja, a német és a magyar történelem eléggé eltér egymástól. Mivel hivatalosan magyar iskolában tanultam, köteles voltam a magyar történelmet is megtanulni. Ehhez jegyzeteket kaptam, amik szépen összefoglalták, hogyan is vándoroltak a magyarok ősei. Nehéz volt számomra, de végül szerdán ötöst írtam belőle, legalábbis reméltem, hogy jól sikerült.
Amint végeztem a dolgozattal, kitettem a tanári asztalra, majd visszaültem a helyemre. Linda addig írt nekem egy lapra.
...
Holnap EMA
...
Mosolyogva gondoltam arra, ha nem is élőben, de a TV-ben mégiscsak látom őket, az én második családomat.
...
Tudom. Megnézem. Apa nem vitte el a TV-t a szobámból. Alig várom, hogy lássam Billt és a többieket. Úgy vártam, azt hittem, élőben szurkolhatok majd, de nincs kétség, ők nyerik meg a legjobb csapat kategóriát.
...
Linda keresztbe tett ujjakkal jelezte, hogy ő is ebben reménykedik. Leírtam neki azt a kérdést, amit már régen meg akartam tőle kérdezni, még akkor, amikor megtudtuk, hogy végülis Tommal járnak. A sok viszontagság után azonban teljesen el is felejtettem, pedig alig pár napja történt.
...
Mesélj! Hogy adta elő a dolgot Tom?
...
Elvigyorodott és írni kezdett. Eközben a tanárnő új anyag magyarázatába fogott, mert mindenki beadta a dolgozatot. Fel se tűnt neki, hogy az osztály fele már nem is figyel arra, mit mond.
...
Hát... Felhívott, beszéltünk pár dologról, elmondta, hogy éppen náluk vagy és hogy megkérdezett tőled valamit. Kérdeztem, hogy mit, és azt mondta, hogy megkérdezte, mit szólnál ahhoz, ha megkérdezné tőlem, hogy akarok-e vele járni. Mondta, hogy örülnél - legalábbis azt mondtad - erre tényleg megkérdezte. Én meg persze, hogy igent mondtam. Mi mást is mondhattam volna? Annyira szuper volt, hiszen már azelőtt is eljött, mármint akkor... Amikor összejöttél Billel. Amit már meséltem, tudod. És most végre minden álmom beteljesült, bár én nem gondolkodom azon, miért engem nézett ki a „tömegből”, hiszen teljesen idegen voltam számára, eljött, pedig egyszer se látott még azelőtt.
...
- Kisregény - suttogtam, amikor végigolvastam, mit írt.
Nem felelt. Vége lett az órának, majd a következőnek és a következőnek is, míg végül hazamehettünk.
- Én vajon átmehetek hozzád? - kérdezte Linda.
- Nem tudom, otthon megkérdezem, de szerintem ha már ott vagy, nem zavarnak el... Bár ki tudja...
Nevetett, majd elsietett, hogy elérje a buszt. Én inkább sétáltam. Otthon nem találtam senkit, az asztalon volt egy cetli hagyva, hogy van kaja a hűtőben. Úgy döntöttem, inkább nem kérek Rosanette kotyvalékából. Fogtam a pénztárcámat és elmentem egy közeli boltba, ahol vettem pár alapanyagot, hogy valami rendes ételt tudjak készíteni.
Sikerült megcsinálnom a rakott karfiolt, ami három személynek elég volt, tehát Rosanette-nek nem kell szenvednie a konyhában, ha hazaér. Nem azért csináltam három személyre, hogy megkönnyítsem Rosanette dolgát, de nem akartam éhen halni, így kénytelen voltam főzni.
A konyhában mosogattam az edényeket, a karfiol sült a sütőben, amikor hallottam az ajtócsengőt.
- Gyere be! - kiáltottam ki, és ismét az edényekkel kezdtem foglalkozni.
Természetesen Linda volt.
- Micsoda illat - mondta, amikor belépett a konyhába.
- Köszönöm az elismerést - mosolyogtam - rakott karfiolt csinálok, mert Rosanette főztjét lehetetlen megenni, én pedig nem száműzöm magam éhhalálra.
- Nézted már Florence válaszát? - érdeklődött, miközben odaállt mellém a mosogatóhoz. Lindának említettem, hogy Johannest és Florence-t már majdnem összehoztam és hogy ezt meg is írtam a nővéremnek.
- Még nem - kaptam észbe. Teljesen kiment a fejemből az az e-mail, pedig Florence már biztosan írt.
- Menj, nézd meg, amíg apukád nincs itthon. Én figyelem, nehogy odaégjen a kaja.
A számítógép elé sétáltam és gyorsan beléptem az e-mail fiókomba. Valóban, Florence válasza volt az egyetlen új levél.
...
Szia, Lotte!
Próbáltalak felhívni, de rájöttem, hogy nincs mobilod, Sofie néniék számát pedig nem tudom. Mikor jössz vissza? Majd jelezd valahogy, kérlek.
Nem haragszom, hogy elmondtad Johannesnek a dolgot. Sőt, igazából köszönettel tartozom. Tudom, hogy én nem lettem volna képes elmondani neki még akkor se, ha térden állva vall nekem szerelmet. Megkönnyítetted a dolgomat. Beszéltem vele MSN-en, holnapután érkezik. Nem tudom, miként fog kapcsolatba lépni veled, ha egyszer nincs telefonod, de valahogy majd megoldjátok - remélem - és azt is, hogy apa elenged hozzám, mert johannes nem fog egyedül odatalálni, kell neki a segítség. A gépe pénteken 16:00-kor érkezik, jó lenne, ha már kint tudnád várni őt a reptéren, ha nem túl nagy kérés. Apa miatt ne aggódj, felhívom valami okkal, hogy elengedjen. Köszönöm mégegyszer, amit értem tettél.
Puszi
Florence
...
Úgy döntöttem, felhívom. A telefonhoz siettem és tárcsáztam. Szerencsére hamar felvette.
- Lotte?
- Szia, Flor. Hazajöttem. Oké, persze, ki tudok menni Johannesért a reptérre. Nem kell kommunikálnom vele, kimegyek háromkor, megvárom a gépét. Őt pedig már felismerem messziről is, és valószínűleg ő is meg fog ismerni engem, mert már beszéltünk erről egyszer.
- Előrelátóbb vagy, mint hittem - lepődött meg a nővérem.
- Sokat tanultam az elmúlt időben - kuncogtam. - Tudom, hogy kíváncsi vagy a dolgok állását illetően, mármint ami engem és Billt illeti. Ha Johannesszel elmegyünk hozzád, beszélhetünk erről is, ez nem igazán telefontéma.
- Honnan tudtad, hogy ezt akarom kérdezni? - méltatlankodott.
- Ismerlek - nevettem - most viszont mennem kell. Apa nemsokára hazajön, addig még kész kell lennie a vacsorának, mert őszintén szólva a mi drága Rosie-nk főztje ehetetlen.
Florence elnevette magát, majd elköszönt. Visszamentem Lindához a konyhába, aki időközben kivette a sütőből a karfiolt.
- Már jöhetnek apukádék - jelentette ki.
- Inkább ne - nevettem és levágtam egy kis kockát a karfiolból. Alighogy elkezdtem enni, hallottam apa új autójának hangját. A gyönyörű kék Ferrari csendesen megállt a ház előtt. Linda kinézett az ablakon, le a parkolóba.
- Tényleg ők - közölte.
Felálltam és én is kilestem. A kék Ferrari a szokásos helyen állt pont ott, ahol a régi Mercedesünk parkolt egykor. A Mercedest apa már régen eladta valakinek, vagy talán Rosanette-é lett és máshová parkolt vele.
- Szebb lenne pirosban - fanyalodtam el a kék autót látva.
Apa előléptetése jelentős anyagi gyarapodással járt. Ennek tudható be, hogy új autót vehetett, átbútorozhatta a lakást és olyan gyémántgyűrűt ajándékozhatott Rosanette-nek, amiről a legtöbb menyasszony csak álmodik.
Keserűséget éreztem, ahogy néztem, hogyan száll ki apa és Rosanette az autóból, megfogják egymás kezét, és mint két tinédzser, nevetgélve belépnek a bejárati ajtón. Pár perc múlva már hallottam Rosanette tűsarkait kopogni a lakásajtó előtt. Nem csöngettek , mielőtt beléptek volna. Megálltak a kis előtérben, levették a kabátjaikat, majd az étkező felé fordultak, ahol Linda és én csendben ültünk.
- Szia, apa - néztem fel a tányéromból - és hello, Rosanette.
Apa nem méltatta válaszra az igencsak illedelmes köszönésemet, helyette durván szólt hozzám.
- Ott van az ebéded a hűtőben, miért nem etted meg? Írtam egy cetlit is!
- Nem láttam - hazudtam - Csak meglepetést akartam.
Apa úgy tett, mintha köpött volna egyet. Rosanette csak fintorgott.
- Linda, jobb, ha elmész - morogta apa - beszédem van a kisasszonnyal.
Linda rám nézett. Én bólintottam. Nem akartam, hogy lássa, amint megint porig szidnak.
Amikor már csak hárman voltunk, csakugyan megkezdődött a szebbnél szebb szavak és kifejezések áradata, amit apa zúdított felém.
- Nem láttad a cetlit! Ez jó! Ennyire hülyének nézel? Tudom én, hogy nem ízlik, amit Rosanette főz, de el kell fogadnod! Anyád meghalt és kész!
- Hát persze! - csattantam fel - Anya meghalt, ennyivel el van intézve! Felfogtam magamtól is! És igen, tényleg nem ízlik, amit ez a nő főz! Nem érdekel, mit gondolsz, megüthetsz, az se fog érdekelni! Elegem van belőletek!
- Lotte! - kiáltotta apa, de én még nem fejeztem be, amit mondani akartam. Most bennem volt minden gyűlölet és keserűség, amit irántuk éreztem.
- Nem, nem, nem! Nem Lotte! - kiabáltam - Elég, elég, elég! Ha meglepetést készítek, nem jó! Ha feleselek, nem jó! Mit csináljak, hogy jó legyen? Meghalni nem tudok, sajnálom, és nem is akarok, pedig tudom, hogy nagyonis szeretnéd!
Rosanette felsikoltott, de mindenki láthatta rajta, hogy csak színészkedik. Apa rávillantott - most először - egy dühös pillantást.
- Miket beszélsz? - szólt hozzám halkabban - Miket hordasz össze?
- Azt, amit hallottál - válaszoltam. - Szeretnéd, hogy meghaljak.
- Hogy mondhatsz ilyet? - jött közelebb, de én ellöktem őt, amikor meg akart ölelni. - Mit szólna anyád, ha hallaná?
- Anyát ne keverd bele! - sikoltottam hisztérikusan. Felálltam, a lendülettel együtt levertem a tányért az asztalról, ami a padlón darabokra tört, szilánkokat és ételmaradékokat dobálva mindenfelé. Ezzel persze most senki nem törődött, kivéve a rendmániás Rosanette-et, akinek megvonaglott az arca egy kicsit, amikor látta, hogy mennyi mindent kell majd összetakarítania. Eszébe sem jutott, hogy házvezetőnő is van a világon, ráadásul apa igen jól fizet neki.
- Gyűlöllek - mondtam egyszerűen apának. - Nem hitttem volna, hogy valaha ezt mondom, de ez így igaz. Gyűlöllek, és gyűlölöm Rosanette-et is. Nem azért, mert elvetted őt, légy boldog vele, ha úgy akarod. Viszont értsd meg, én sem vagyok már kisgyerek és nekem is lehet valakim, akivel jól érzem magam, akiben megbízhatok, akit szerethetek. És mégis mit feltételezel rögtön, amikor először meglátod? Megvádolsz mindenfélével, pedig semmi, de semmi nem történt közöttünk!
- Fejezzük ezt be - szólt szigorúan apa, de rám már nem hatott.
- Dehogy fejezzük - suttogtam - még csak most kezdjük.
- Elég legyen - szólt Rosanette is, mintha parancsolni akart volna nekem.
- Te nem parancsolhatsz - vetettem neki oda.
- De’ogynem - vigyorgott - Teljes jogú parhansolód le’etek, ’a úgy akarhom. Apád felesége vagyok, akárh tetszik, akárh nem. Te’át, ’a apád felesége vagyok, azt jelenti, ’ogy a mosto’aanyád is. Így jogomban áll paransolni neked. Ne keress kibúvót, végeztem jogi egyetemet. Ismerhem a jogaimat.
Apa telefonja csörögni kezdett. Kiment, hogy felvegye. Rosanette és én ketten maradtunk. Szembenéztünk egymással. A szemében a tömény gyűlöletet láttam.
- ’Idd el, én se kedvellek jobban, mint te engem. Sőt, ’a nem sérhtelek meg ezzel, egyenesen utállak. El kell viseljelek, merht Marhtin lánya vagy, de amint te’etem, beírhatlak valami bentlakásos iskolába és nyugtom lesz tőled.
Arcán az elhatározás tükröződött.
- Oké - mondtam - bárhol jobb, mint itt.Az zal viszont nem lennél elégedett, ha végleg elköltöznék Lipcsébe? Akkor apának se lenne gondja velem, neked se. Én pedig boldog lennék.
Tudtam, hogy Linda azt mondta, várjak a költözéssel, de most ez remek alkalom volt, hogy elmondhassam az érveimet. Rosanette-en láttam, hogy fontolóra veszi a dolgot, bár Sofie néniéket nem szerette, különösen azután, hogy Rodolpho bácsi gyönyörűen betörte apa orrát.
- Megbeszélem apáddal - mondta és elfordult. Apát nézte, aki még mindig telefonált. Odasétált hozzá és a fülébe suttogott. Apa ezután gyorsan elköszönt és eltette a telefont.
- Mi a baj, kedvesem? - kérdezte nyájasan Rosanette-et.
- Beszélni akarhok, bosánat, akarhunk veled - nyomatékosította, rám pillantva.
- Bocsánatot kérsz? - kérdezte apa diadalmasan.
- Nem - válaszoltam - el akarok költözni Lipcsébe. Végleg.
Apa kiabálni akart, de Rosanette megelőzte és elmondta a pozitív érveket, amiket felhoztam neki. Őt majdnem teljesen sikerült megnyernem a tervemnek. Ha rajta múlik, egy hét múlva már ismét Lipcsében leszek. Apa pedig hallgatni fog Rosie drágára, ebben biztos voltam.
- Marhtin, ne ’amarhkodd el a döntésedet - nyávogta - a kislány tud valamit. Elmondta nekem, ’ogy nem lenne több gondunk vele, és akkorh sak te lenne és én. Gondolj bele, mennyirhe jó lenne. Nem kéne gyerheket nevelned, merht megtenné ’elyetted más. Azzal se kéne törhődnöd, ’ogy mikorh kivel van éppen és ’ol. Akárh le’et egy szállodában is valamelyik legújabb áldozatával, de neked efelől márh nem kéne aggódnod. Szakadjon sak minden gond az idióta rhokonaidra.
Apa elgondolkodott.
- Közel lenne Billhez - mondta, de hallatszott a hangján, hogy határozottsága megingott.
- Fiatal még! - csilingelte Rosanette - el fog múlni úgy, a’ogy minden diákszerhelem. Abban pedig igazat adok neki, ’ogy ennyit megérhdemel, ’iszen most mi is pont úgy viselkedünk, mint a diákok. Ez pedig jó érhzés, nem?
Apa nevetett és magához ölelte Rosanette-et.
- jól van, Rosie-m. Ha így akarod, legyen. Lotte, menj csak vissza Marcelloékhoz, ők hátha jobban bírnak majd a szemtelenségeddel.
Nem nevettem, pedig nagyon nagyon örültem. Félrerúgtam egy törött szilánkdarabot és besiettem a szobába. Megírtam Lindának a hírt, aki felhívott és nagyon szomorú volt, de megnyugtattam, hogy sokszor jövök majd el hozzá, és természetesen ő is meglátogathat majd engem akármikor. Estefelé még bejött apa, hogy megbeszéljük az iskolából való kiíratásomat. Apa azt mondta, elintézi ezt az egyet, de az utazásomról és a költözködésemről, valamint a költségekről nekem kell gondoskodnom, nem mintha ő nem tehette volna meg. Pont az az ember, aki kék Ferrarival mászkál az utcákon.
Beszéltem Florence-szel is. Megpróbáltam elérni, hogy elintézze, hogy Johannes hamarabb tudjon jönni, mert ötödikén már szerettem volna Berlinben lenni az EMA díjkiosztón. Ezt terveztem Billnek meglepetésként, így Lindának se szóltam róla, mert Tom is megtudta volna, akkor meg már nem lenne meglepetés, mert Tom nem arról híres, hogy titkot tud tartani.
Florence megígérte, hogy elintézi Johannes hamarabbi érkezését. Nemsokára jött is az e-mail, hogy sikerült megszerveznie. Johannes holnap érkezik. Visszaosontam a szobámba, mert már elég későre járt. Csak éjszaka tudtam a számítógép közelében lenni, akkor tudtam megnézni az e-maileimet és kapcsolatot tartani Florence-szel. Amint beléptem az ajtón, a telefon csörögni kezdett. Apa káromkodva futott ki a nappaliba, hogy felvegye. Florence volt az, természetesen. Apa kissé mérges volt, de szó nélkül beleegyezett mindenbe, amit Florence mondott, bár hozzá kell tenni, meglehetősen álmos volt, így talán fel se fogta, mit mondott a nővérem. Így semmi nem akadályozott meg abban, hogy holnap este Szegedre utazzak Johannes társaságában.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése