Mit is mondhatnék arról, hogy mi történt még azon a napon? A fiúkkal visszaballagtunk a stúdióba, ahol Bill próbát követelt. A teljesítmény nem volt maximális, de ígéretesnek látszott. Úgy sejtettem, két hét múlva már olyan próbát fogunk látni és hallani, amilyenre már mindenki régóta várt. Este hét körül Bill vitt haza. Úgy határoztunk, először én megyek be, hogy kimagyarázzam Sofie néninek a hazugságomat. Ő úgy tudta, Johannesnél vagyok. Sofie néni azonban rögtön látta, hogy valami jó dolog történt velem. Azt mondta, még a szemem is mosolyog. Elmondtam neki, igazából hol is jártam.
- Sajnálom, hogy átvertelek titeket, de nem engedtetek volna el másképp. Hamburgban voltam, Billéknél. Éppen próbáltak...
Sofie néni nagy szemeket meresztett.
- És... mi történt? - kérdezte óvatosan. Még szélesebben elmosolyodtam és kitártam az ajtót, hogy beengedjem Billt. Sofie néni felkiáltott örömében. Billhez szaladt, megölelte, össze-vissza puszilgatta, majd vacsorával kínálta. Bill udvariasan evett mindenből és válaszolgatott a töménytelen mennyiségű kérdésre, amit Sofie néni és Rodolpho bácsi kórusban tettek fel neki.
- Tudtad, hogy megszületett az unokánk? - kérdezte Rodolpho bácsi.
- Nem - nézett rám Bill. - Lotte ezt még nem említette.
Elszaladtam a telefonomért, hogy képeket mutassak Billnek Ralph-ról. A keresztfiam őt is egyből levette a lábáról és kijelentette, hogy minél hamarabb látni szeretné. Nagyon örült, amikor megtudta, hogy én vagyok a baba keresztanyja, mert kinevezte magát keresztapának. Nos, az tény, hogy nem tudtam, ki Ralph keresztapja... Sabine velem nem közölte, hogy kire esett a választásuk.Sofie néni lelkendezve azonnal fel is hívta Santiagot, hogy elújságolja a jó hírt, miszerint Bill és köztem helyrejöttek a dolgok. Tanácsára én is felhívtam Florence-t, aki sikoltozni kezdett, amikor megtudta, hogy minden rendbe jött és már nem kell aggódnia.
- Végre, végre, végre! Tudtam, hogy előbb-utóbb feladjátok ezt a marhaságot! Képzeld, hamarosan odaköltözöm Johanneshez. Így gyakrabban találkozhatunk. Az egyetem vállalja, hogy elintézi az átíratásomat. Ugyanarra az egyetemre fogok járni, ahova Johannes.
Ez a hír engem hozott lázba, úgyhogy én is gratuláltam Florence-nek. Átadtam a telefont Billnek, aki franciául társalgott a nővéremmel - csak azért, hogy engem bosszantson. Tudtam, hogy Florence egyszer úgyis elmondja majd, miről is beszélgettek, ha Billből nem tudom kiszedni. Miután Bill letette a telefont, közölte, hogy holnap hozzájuk megyek egy ismételt családlátogatásra.
- Hazamegyek és beszámolok anyámnak, hogy mi a helyzet - mondta. - Mire holnap jössz, már nem lesz ellenséges a hangulat... bár most sem az... nem tudom, anya valamiért még mindig nagyon kedvel téged, pedig ő nem is tudja, hogy miért tetted...
- Ami azt illeti, tudja - vágtam közbe. - Linda elment hozzá még februárban és mindent elmondott neki.
Bill szemei elkerekedtek.
- Anya tudta, és egy szót sem szólt?
- Nos, ezt én sem értem - vallottam be őszintén. - Majd holnap megkérdezzük tőle, mi volt ennek az oka. Simone elmondta volna neked még akkor is, ha Linda titoktartásra kérte volna...
- Miért, kérte? - kérdezte Bill.
- Szerintem igen - feleltem. - De nem tudom biztosra. Linda nem mondott erről nekem semmit, a naplójában olvastam.
- Te olvasod mások naplóját? - csodálkozott.
- Linda direkt hagyta feltűnő helyen - védekeztem. - Ezzel is megakadályozott engem, hogy eljussak hozzátok. Mondtam már neked, hogy mindenáron el akartam menni és nem riadtam vissza még attól sem, hogy kijátsszam a saját barátaimat. Linda a naplóba mindent leírt, ami régen történt velünk és leírta, hogy te milyen állapotban vagy... azt is megtudtam, hogy kívülről milyennek láttak engem az emberek... így nem kellett, hogy lássalak, mert tudtam, mi van veled... te bezzeg nem tudhattad, hogy én miként viseltem ezt az egészet...
- Emlékszel, amikor azt mondtad nekem, hogy két szív a viharban? - kérdezte Bill.
Még szép, hogy emlékeztem. Életem legszebb napján mondtam ezt neki. Sok rajongó az Alien című szám angol változatának adta volna ezt a címet, nekem pedig éppen akkor kellett, hogy eszembe jusson ez a bugyuta kis idézet, amikor ketten ültünk a szobájában, odakint esett az eső, ő a kezeimet fogta és a szívünk ugyanarra a ritmusra dobogott.
- Tudod, mire jöttem rá, mióta ismét velem vagy? - folytatta.
- Hallgatom - néztem rá kíváncsian.
- A vihar... ez a sok viszontagság volt, amin keresztülmentünk. Most azt mondhatnánk, két szív a vihar után.
- A vihar után - értettem egyet.
A vacsora után Bill hazament. Én - miután végighallgattam a rokonaim lelkes szavait, amikben kifejezték örömüket - felballagtam a szobámba. Nem bírtam ki, hogy ne mondjam el valakinek a jó hírt. Először Annie-vel kezdtem. Persze, előbb bocsánatot kellett kérnem tőle, valamint megnyugtatnom, hogy Billéknél jártam. Bizonyára már nagyon ideges volt. Sejtettem, hogy Linda is tőle értesült a hirtelen eltűnésemről.
Szia. Képzeld, ismét járunk... Bill és én újra együtt... Igen, elmentem a stúdióhoz... Sajnálom, de megérte!
Reméltem, nem fog nagyon leszidni amiatt, hogy kicsit őt is átvertem.
Mi? Jártok! Oahhh! Mondhatom Lindának?
Nem is érdekelte, hogy az előbb bevallottam neki, hogy kijátszottam őt. Gyorsan írtam neki.
Ne! Lindához elmegyünk Billel. Meglepetés lesz. Amúgyis megyünk apámhoz, hogy jól beolvassunk neki.
Annie kikérdezett mindenről, csak utána búcsúzott el. Ezután Mike következett. Ő is örült, bár tudtam, némileg szomorú is lett egyben. Nem erősködött, de sejtettem, hogy addig volt boldog, amíg én egyedül voltam... Reménykedett egy kicsit, hogy talán Bill és köztem soha nem jönnek helyre a dolgok, én előbb-utóbb megunom az egyedüllétet és őt választom. Persze nekem csak az örömöt mutatta, ami jólesett, bár fájt, hogy annyira meg kell játszania magát.
Másnap valóban elmentem a Kaulitz-házba. A hangulat remek volt, de Simonéből nem tudtuk kiszedni, hogyan sikerült megtartania a titkot. Örült, hogy minden olyan, mint régen és ez volt a lényeg.
A következő napokban lázasan tervezgettük, hogyan is megyünk el Lindához. Tudtam, mikor van egyedül otthon - Bill és én szerettünk volna olyan időpontot választani, amikor csak ő van a lakásban. Gondolkodtunk, hogy vigyük-e Tomot, de Tom azt mondta, majd egy későbbi alkalommal látogatja meg Lindát, hogy több időt tudjanak együtt tölteni. Véleménye szerint ez úgyis a mi napunk lesz, ő csak elterelné Linda figyelmét. Végül mi is beláttuk, hogy Tom érdekesebb lenne Linda számára, mint mi, így nem könyörögtünk tovább neki, hogy tartson velünk.
- Júliusban pedig mehetünk Oroszországba - közölte Bill péntek délután, amikor a szokásos próbájukra készülődtek. Igazam volt, két hét alatt teljesen helyrejött minden, Bill olyan volt, mint mindig, a próba zökkenőmentesen zajlott. David borzasztóan boldog volt, napjában vagy háromszor megölelt és hálálkodott, amikor összefutottam vele.
- Bill, este tudsz maradni egy kicsit? - kérdeztem. Nem is figyeltem, hogy az előbb Oroszországot emlegette.
- Igen. Miért?
- Sabine elhozza Ralph-ot - mondtam.
Bill örömkiáltása akár az utcára is kihallatszódhatott, de nem törődött vele. A többiek sem látták még Santiago fiát - de az unokatesóm megígérte, hogy ha Ralph picit nagyobb lesz, nyugodtan elhozhatom őt a stúdióba.
- Majd elhozom úgy két hét múlva - jelentettem be. - Santiago addig nem engedi.
- Csinálok róla képeket és megmutatom - mondta Bill a többieknek. - De amúgy, nem figyelsz rám, Lotte? Az előbb mondtam, hogy júliusban mehetünk Mike-hoz.
- Hallottam, igen - válaszoltam. - Örülök.
- Nem úgy látszik - vont vállat Bill. El akarta rejteni, hogy mosolyog, de észrevettem.
- Mit vársz? Sikoltozzak?
- Azt ne, mert féltékeny leszek - húzta össze a szemöldökét.
- Tudom - mosolyogtam. Kezdtem hozzászokni, hogy Bill féltékenykedik Mike-ra. Már természetesnek vettem. Amíg nem volt velem, rájöttem, hogy még a féltékenységi jelenetei is hiányoztak. Nem kellett, hogy megváltozzon. Ő pont így volt tökéletes, a féltékenykedéseivel és az önzőségével együtt. Eszem ágában sem volt, hogy megváltoztassam.
- Régi szép idők - sóhajtotta Georg és várta, mikor lép közelebb Bill, hogy megöleljen. Bill azonban a helyén maradt, a terem közepén, a mikrofon előtt.
- Megyek, nézem az e-maileket. Jó próbát! - köszöntem el és az iroda felé vettem az irányt. Silke most is ott ült, mint mindig, és épp egy e-mailt nézegetett.
- Hello, Silke - köszöntem, amikor becsuktam az ajtót.
- Szia, Lotte - mosolygott az asszisztensnő. - Hallom, minden oké Billel. Örülök. Az utóbbi pár hónapban nehéz volt őt elviselni. A rajongói e-mailekre is csak nagy duzzogva volt hajlandó válaszolgatni, így sokszor nekem kellett kitalálnom valami választ nekik.
- Sajnálom. Ez nem fordul elő többet. Minden oké lesz.
- Azt ajánlom - mondta Silke és újra a képernyő felé fordult. Kíváncsian olvastam végig a levelet én is.
...
Kedves Tokio Hotel - főleg Tom!
Sajnálom, hogy buta kis levelemmel zaklatlak Titeket, de meg kell tudnom, mi a helyzet. Tom, úgy hallottam, barátnőd van. Nekem az egyik csaj mesélte, aki állítólag Budapesten látott téged egy lánnyal már régebben - pár hónapja. Én bécsi vagyok ugyan, de vannak magyar barátaim is - így tudtam meg ezt a hírt. Tényleg igaz? Sokan kérdezik tőlem és nem tudom, mit is feleljek. Ezért gondoltam, hogy inkább írok egy levelet és személyesen érdeklődöm meg a dolgot. Mégegyszer bocsánat, hogy raboltam az időtöket!
Üdv:
Catherine
...
- Catherine? - néztem Silkére. - Ő nem Tom volt barátnője?
- Jól mondod - bólogatott - húha, ha ezt meghallja Tom. Várj itt, szólok neki.
Elrohant a próbateremig, út közben már kiabálta Tom nevét. Hamarosan visszatért, Tommal a nyomában, aki igencsak kíváncsi arcot vágott. Miután Tom végigolvasta a levelet, mondott pár szép szót Catherinére.
- A fenébe - morogta. - Catherinétől számítani lehetett volna ilyesmire... Figyelmeztetnem kell Lindát, hogy vigyázzon...
- Ne aggódj - szóltam közbe - Linda tud vigyázni magára. Nem lesz baja és szerintem a csaj már régen elfelejtette, hiszen hónapokkal ezelőtt jártál Budapesten.
- Elmegyek Lindához - jelentette ki Tom. - Holnap indulok. Nem érdekel, ha Davidnak nem fog tetszeni. Nem akarom, hogy a barátnőm úgy járjon, mint te, Lotte.
Így már teljes mértékben igazat adtam neki. Silke is helyeslőleg bólogatott. Tom kiviharzott az irodából és visszarohant próbálni. Mi Silkével további e-maileket nézegettünk, de nem találtunk több - a Catherine leveléhez hasonlót, így azok tartalmáról nem értesítettük a fiúkat.
Este Sabine valóban elhozta Ralp-hot. Bill közel fél órán keresztül le sem tette az öléből. Ralph nagyon megkedvelte őt, ragaszkodott hozzá.
- Sabine, ki Ralph keresztapja? - kérdezte Bill, miközben Ralph-ot ringatta.
- Laurenz - válaszolta Sabine - a bátyám. De ne aggódj, lehetsz Ralph másodkeresztapja. Amúgyis, Lotte a keresztanya, így közel azonos jogaid vannak, mint neki.
Bill elvigyorodott és tovább gügyörészett a babának. Sétált vele, fotózta, énekelt neki, amíg végül Ralph feladta és mély álomba merült. Akkor Bill óvatosan visszaadta őt Sabinének. Ralph kicsit mocorgott, amikor Bill karjai elengedték, de azonnal meg is nyugodott, amikor érezte, hogy az anyja átöleli.
Billnek este nyolc körül el kellett mennie, majd nemsokára Sabine is elindult Ralph-fal.
- Autóval jöttél? - sietett utána Sofie néni. - Ne vigyen haza Rodolpho?
- Nem kell, köszönöm. Santiago autójával jöttem.
- Őh ol van? - kérdezte kicsit rosszallóan Rodolpho bácsi.
- Meccsen - felelte Sabine, miközben takarókba bugyolálta Ralph-ot. - Megengedtem neki. Régen volt már együtt a haverjaival.
Sofie néni és Rodolpho bácsi még mindig rosszallóan néztek, de Sabine csak mosolygott, majd elindult az utca felé, ahol ott állt az ütött-kopott Volswagen. Néztük, ahogy óvatosan a gyerekülésbe csatolja Ralph-ot, majd beül a volán mögé és lassan elhajt.
Miután felmentem a szobámba, a telefonom csörögni kezdett. Bill volt az. Meglepett, de határtalanul örültem, hogy ismét hallom a hangját, pedig nemrég váltunk el egymástól. Bill áradozott a kisbabáról, valamint bejelentette, hogy Tom holnap elutazik Lindához, így mi holnapután mehetünk. Megnyugtatott, hogy Tom egy szótsem szól Lindának, mert különben hatalmas testvércsaták fognak bekövetkezni. Hallottam Tom kacagását a háttérből, miközben Bill előadta ezeket nekem. Most nagyon boldog voltam. Úgy éreztem, felrobbanok, annyira jó kedvem volt. Szinte már el is felejtettem, milyen érzés, ha az ember vidám.
Miközben Billel beszélgettem telefonon, bekapcsoltam a zenét. A CD lejátszó pont a Phantomridert kezdte el játszani legelőször. Erről eszembe jutott az a szörnyű álmom. Nem tudtam, mondjam-e el Billnek, vagy tartsam meg magamnak ezt az apró titkot. Végül úgy döntöttem, nem hozom rá a frászt, amikor ennyire jókedvű, így csak nevettem a viccein és a poénjain, amiket másodpercenként ellőtt.
Másnap reggel úgy mentem iskolába, hogy arra gondoltam, Linda ma milyen boldog lesz, ha találkozik Tommal. Megkönnyebbülésemre, Annie személyesen sem neheztelt rám azért, amiért cselhez folyamodtam és mégis elmentem Hamburgba. Azt mondta, a helyemben ő pont ugyanezt tette volna. A napi témánk természetesen Linda és Tom találkozása volt. Annie nem mondta el Lindának, hogy Bill és én kibékültünk - bár az elmondásából arra következtettem, hogy nagyonis nehéz volt ez számára, mert ő legszívesebben mindenkinek szétkürtölte volna.
- Tom ma Lindánál van? - hökkent meg, amikor elmondtam, hogy Tom tart az egyik volt barátnője merényletétől és elutazott Lindához, hogy figyelmeztesse, és ha kell, elhozza őt Budapestről.
- Igen. Catherine írt egy e-mailt. Semmi fenyegetés nem volt benne, mindössze megjegyezte, hogy nem tudta, hogy Tomnak új barátnője van... azt mondta, Tomot Budapesten egy lánnyal látta az egyik ismerőse...
Annie tekintete elsötétedett.
- Na igen, Catherine sose volt a kedvencem - morogta. El is felejtettem, hogy ő ismerte Tom előző barátnőjét.
- Miért, milyen volt? - érdeklődtem.
- Igazából velem nem sokat beszélt - töprengett - olyasmi volt, mint Rita...
Rita Georg barátnője volt. Vele is akkor ismerkedtem meg, amikor Annie-vel, de Rita korántsem volt barátságos. Azóta - mint később megtudtam - Georg és Rita már külön utakon jártak.
Aznap délután Billel moziba mentünk. Nem is tudtam, hogy moziba akar vinni, de örültem neki, hiszen vele még moziban soha nem jártam. Rájöttem, hogy olyan kevés időt töltöttem eddig vele, mégis mennyire ragaszkodtam hozzá. A vállára hajtottam a fejem, miközben néztük a filmet. A film történetére sem emlékszem igazán, mivel én mindvégig Billre figyeltem. Tudtam, mikor volt izgatott, mivel akkor gyorsabban vette a levegőt. Kicsit sóhajtott, amikor megnyugodott egy számára szimpatikus szereplő sorsa felől. Csikorgatta a fogait, ha olyasmit látott, amit ő nem úgy képzelt el és természetesen nevetett, ha valami vicces történt. Én kissé merev arccal ültem végig az egész filmet. Bill meg is kérdezte párszor, hogy mi a baj, de ilyenkor mindig szélesen vigyorogtam, amiből rájöhetett, hogy semmi baj nincs, csak nem figyelek a filmre.
- Nem tetszett a film? - kérdezte, mikor kiléptünk a mozi ajtaján.
- Nem figyeltem oda - vallottam be. - Téged néztelek.
Elnevette magát.
- Nem is tudom, kire hasonlítottam ezzel - célozgattam az első együtt töltött napra.
Azon a napon az Arthur és a Villangókat néztük Billék házában. Bill akkor azt mondta nekem, hogy én bármit nézhetek, de ő engem fog nézni. Most pont én tettem ugyanezt.
- Jól van - vigyorgott és puszit nyomott a fejem tetejére, miközben összeborzolta a hajamat. Kicsit mérges arcot vágtam, de ezen mégjobban nevetett. Jó volt, hogy ismét nevetni hallottam.
Tulajdonképpen nagyon meg voltam rémülve, amikor először láttam őt a stúdióban, ahogy a széken kuporgott, miközben a többiek próbáltak volna. Féltem, hogy sohasem lesz ugyanaz, mint akit én megismertem és szerettem. Efelől azonban már nem aggódtam. Teljesen olyan volt - sőt, talán még vidámabb is. Nem érdekelte, hány rajongó látja meg az utcán velem, szívesen aláírt bármit, amit a kezébe nyomtak, mosolyogva állt össze egy-egy fotó kedvéért bárkivel, aki kérte. Természetesen legtöbbször én voltam a fotós.
A mai nap azonban senki nem zavart meg minket a sétánkban. Bill úgy döntött, hogy pizzériában vacsorázunk. Már kezdtem nagyon utálni a pizzát, mivel ha a fiúknál voltam a stúdióban, szintén azt kellett ennem. Picit savanyú képet vágtam, de elfordultam, így nem láthatta. Szerencsémre az étteremben salátát is felszolgáltak, így egyből arra esett a választásom. Bill fintorgott, amikor kihozták nekem a görögsalátát, neki meg a dupla adag sült krumplit a sajtos pizzával. Köztudott volt, hogy Bill nem volt hajlandó egészségesen étkezni. Engem ez nem is zavart, örültem, hogy legalább evett. Sokszor mondtam neki, hogy ha evés közben látná egy újságíró, többé nem jelenne meg olyan cikk, miszerint fogyókúrázik. Tanácsolta, hogy hívjak el egyet és nézzük meg, mi lesz az eredmény. Erre én mindig hevesen tiltakoztam, hiszen akkor kiderült volna, hogy Bill barátnője vagyok, azt meg nagyon nem akartam.
A vacsora után sétáltunk még Magdeburg utcáin és néztük a naplementét. Persze ez nem volt annyira romantikus, mintha tengerparton ültünk volna, de nekünk tökéletesen megfelelt. Miután besötétedett, Bill kötelességtudóan hazavitt. Az ajtóig kísért, majd biccentett, intett a nagynénéméknek és elment. Sofie néni sokszor megjegyezte, miért így búcsúzik tőlem, hiszen a barátnője vagyok, igazán megadhatná a módját a búcsúzásnak. Én csak legyintettem, tudtam, hogy Bill kényelmetlenül érezné magát, ha meg kéne csókolnia a rokonaim előtt.
Másnap kihagytam a sulit, mivel korán indultunk. Sofie néni megígérte, hogy elintézi a hiányzásom igazolását. Bill reggel hétkor már az ajtómon kopogtatott és türelmetlenül dobogott a lábaival.
- Megyek már! - kiáltottam. - Várj egy kicsit!
- Siess, Lotte. Nem akarok késni.
Nagy duzzogva felöltöztem és összepakoltam a holmimat, amiket az utazáshoz feltétlenül fontosnak tartottam. . Mikor elkészültem, kissé erősebben vágtam ki az ajtót, mint ahogy terveztem. Mérges voltam Billre, hogy siettetett, és ezt meg is akartam mondani neki. Azonban, amikor megláttam a nevető arcát, minden dühöm elszállt. Mosolyogva öleltem meg. Ő felkapott, levitt a lépcsőn,e gészen a kapuig. Ott letett, mert úgy gondolta, a taxiba talán be tudok szállni egyedül is.
- Hova megyünk előbb? - kérdeztem, amikor elfoglaltuk a helyünket a repülőn.
- Úgy gondoltam, Lindához - felelte. - Jobb, ha először örülnek nekünk, mintha egyből az ellenszenvvel találkoznánk.
Egyetértettem vele. Ezután ő hátradőlt az ülésen és lehunyta a szemét, én az ablak felé fordítottam a tekintetemet. Néztem, ahogy a rózsaszínes felhők elúsznak a gép mellett. Gyönyörködtem, milyen szép is a kora reggeli égbolt. Kicsit úgy festhettem, mint aki soha nem ült még repülőn. Azt azonban el kell ismernem, hogy ez volt az eddigi legszebb utazásom. Kihozták nekünk a reggelit, de én észre sem vettem addig, amíg Bill a kezembe nem nyomta a szendvicset és rám nem parancsolt, hogy egyek.
Boldog mosollyal szálltam le a gépről a ferihegyi repülőtéren. Mivel nem voltak csomagjaink, nem kellett várakoznunk. Taxit hívtunk és egyenesen Lindáékhoz hajtottunk. Eszembe jutott, hogy Linda talán iskolában van, így - miután kiszálltunk a taxiból - felhívtam. Fölvette és mondta, hogy beteg, ezért ma nem ment suliba. Nem válaszoltam, csak gyorsan letettem a telefont és Billt magam után húzva besétáltam a ház előterébe. Az ajtón még mindig ott díszelgett a Benzner családnév, így esélyem se volt, hogy eltévesszem a lakást. Bekopogtam és vártam. Bill a hátam mögött állt, kezeit a derekam körül tartotta, állát a vállamnak támasztotta. Az ajtó kinyílt és megjelent Linda. Az arca a mély döbbenetet tükrözte. Gondoltam, hogy a meglepettségét nemcsak az okozza, hogy a lakásajtó előtt lát engem és Billt, hanem az is, hogy az imént szó nélkül letettem a telefont, mégcsak el sem köszöntem tőle. Amikor tudatosult benne, hogy mit lát, hatalmasat sikított. Egyszerre ölelt át engem és Billt. Berángatott minket a lakásba, becsapta az ajtót, miközben nevetett és ugrált.
- Istenem! - kiáltotta. - Újra együtt? Végre! Jajj, de örülök! És, hogy Tom ezt nem is mondta! Abszolút nem említette, mi van veletek! Én hülye, hogy rá se kérdeztem!
- Így jár, aki mással van elfoglalva - kuncogott Bill. Linda kicsit dühösen nézett rá, de közben mosolygott.
- Lotte, látom, jól vagy - nézett rám. - Örülök... nem is tudod... most nagyon megkönnyebbültem... Mondtam Annie-nek, hogy ne hagyjon még egyedül, de látom, ilyenkor rá se lehet számítani.
- Ne vádold - mondtam - neki is van családja. Hiszen te is eljöttél.
- Oké, csak vicceltem - nevetett és újra megölelt. - Jó volt ez így, ahogy történt. De most már halljam, hogy is volt? Tényleg elmentél a stúdióba? Fogadok, pont ott voltál, amikor felhívtam Tomot.
Billel felváltva mindent elmeséltünk neki. Izgatottan hallgatta, majd mikor a történet végére értünk, tapsolt, mintha valami jó sztorit hallott volna.
- Na és, mi volt tegnap veled és Tommal? - kajánkodott Bill.
Linda mérgében hozzávágott egy párnát. Én felkaptam egy másikat és egyenesen Lindának dobtam. Bill, ahelyett, hogy engem védett volna, felém dobott egy harmadikat. A párnacsatával elment jó tíz perc, ezzel is kevesebb idő jutott arra, hogy Linda megossza velünk, mi mindent csináltak Tommal.
- Na jó - mondta Linda kifulladva, miután fölszedte és a helyére tette az utolsó párnát is - elmondom. Eljött, persze én nagyon meglepődtem. Elmondta, mi az oka annak, hogy itt van... azt hitte, megrémülök, de én csak nevettem. Végül ő is belátta, hogy hülyeség volt az az indok, ami miatt idejött. Azt mondta, ha kell, akár az egész családomat átköltözteti Magdeburgba, vagy Lipcsébe... tényleg félt...
Linda az utolsó két szónál elpirult és még szélesebben mosolygott.
Hamarosan azonban Billnek és nekem el kellett mennünk, hiszen még hátravolt apa, akivel beszélnünk kellett. Linda vigyorgott és sok sikert kívánt, miközben kikísért minket az ajtóig.
Fintort vágtam, majd elnevettem magam. Bill és én gyalog indultunk el a régi lakóhelyemig. Emlékeztem, amikor először tettem meg ezt az utat Lindáéktól hazáig, sötét volt, és a környék ijesztően festett. Most viszont barátságosan mosolygott minden, amire csak ránéztem.
Remegett a kezem, mikor megálltam a harmadik emelet kilences ajtaja előtt. Végül Bill kopogott be, de válasz nem érkezett bentről. Lenyomtam a kilincset, de az ajtó nem engedett. Úgy tűnt, senki nincs itthon. Ekkor a szomszéd házból kijött Zsuzsika néni. Ő volt az a hölgy, akire Linda a felügyeletemet bízta aznap, mikor anya meghalt.
- Lotte! - kiáltotta és felém rohant. - Kicsim, hogy vagy?
- Köszönöm, jól - válaszoltam kicsit tört magyarsággal. - Apáék?
- Ők dolgoznak, drágám - mondta Zsuzsika néni.
- Nekem mennem kell, megkeresni őket... beszélnem kell apával - mondtam és megpusziltam Zsuzsika néni arcát. Nem kérdezett többet, a lépcső felé indult. Mi is követtük.
- Most hova? - kérdezte Bill, mikor kiléptünk az ajtón.
- Apa munkahelyére - válaszoltam vállvonogatva. Őszintén szólva utáltam a Német Nagykövetségre menni, mert mindenki olyan idiótán tudott vigyorogni az emberre, hogy az már idegesítő volt.
A követségre természetesen már taxival mentünk. Mikor odaértünk, megkérdeztem a recepciós kisasszonyt, hogy merre találom Martin Krüger irodáját. Először flegmán válaszolt, majd mikor közöltem vele, hogy Krüger úr lánya vagyok, mindjárt megváltozott a hozzáállása, és szívélyesen megmutatta apám új irodáját.
Bekopogtam és vártam, hogy apa beszólítson. Ez hamarosan meg is történt.
- Tessék - hallottam apa hangját.
Kézen fogtam Billt, majd benyitottam az irodába. Apa az ablak előtt ült, előtte egy csomó papír és egy laptop hevert. Apa asztala mellett egy másik asztal is helyet foglalt. Az asztal mögött Rosanette ült. Ahogy hátradőlt a széken, láthattam a gömbölyödő hasát. Próbáltam nem fintorogni.
- Lotte? - hitetlenkedett apa. - Mi történt, kislányom? Nem bánnak jól veled?
- Igenis jól bánnak - válaszoltam gyorsan. - Csak közölni akarok valamit. Nem állsz közém és Bill közé.
A szavaim nyomatékosítása érdekében felemeltem a Bill kezével összekulcsolt kezemet.
- Ezt te soha nem szedheted szét többé - mondtam tagoltan. - Valamint gratulálok az új jövevényhez - mutattam Rosanette felé. - Sok boldogságot!
Bill már nyitotta az ajtót és kitessékelt. Gyorsan elhagytuk a követséget, majd pár óra múlva Magyarországot is. Határtalanul boldog voltam, hogy végre szembe mertem szállni apámmal és megmondtam neki a véleményemet, bár gyávaságnak tartottam, hogy nem vártam meg a reakcióját. Bill roppant büszke volt rám, hogy ilyen bátran viselkedtem. Ő nem tartott gyávának, szerinte, ha megvártam volna, mit reagál apa, még most is a hatalmas iroda közepén állnánk és bámulnánk kifelé az ablakon arra várva, hogy valaki mondjon valamit. Mikor hazaértünk, lelkesen mesélte el a nagynénéméknek az eseményeket és a határozott fellépésemet. Sofie néniéktől megtudtam mégegy hírt, aminek hatására akkorát ugrottam, hogy elestem volna, ha Bill nem kap el időben.
- Magdeburgba költözünk - jelentette be Sofie néni. - Rodolpho bácsi ott kapott állást és úgy gondoltuk, te is jobban örülnél annak, ha ott lakhatnál, hiszen közelebb lennél Billhez. Nem kéne órákat utazgatnod.
Megöleltem Sofie nénit és Rodolpho bácsit.
- Mikor költözünk? - kérdeztem.
- Egy hónap múlva - válaszolta Rodolpho bácsi. - Most pedig menj és szórakozz!
Értetlenül néztem rá, de Bill már vonszolt is kifelé a lakásból.
Az utcán az ismerős Cadillac parkolt. Tom vigyorogva integetett a volán mögül. Bepattantunk az autóba és meg sem álltunk Magdeburg egyik szórakozóhelye parkolójáig. A parkolóban már ott állt Georg és David kocsija is.
- Mindenki itt van? - hüledeztem.
- Igen - mondta Bill. - Ez egyfajta újjászületési buli. Megünnepeljük, hogy minden helyrejött... hogy minden rendben lesz...
- Ez remek ötlet... és így van. Minden rendben lesz... Tom, te nem jössz? - kérdeztem, amikor kiszálltunk az autóból. Tom a kocsiban maradt és megrázta a fejét.
- Szórakozzatok csak jól. Én hazamegyek. Inkább az MSN-t és a barátnőmet választom.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése