A május első három napja hamar eltelt, főleg azért, mert szinte végig Ralph-fal voltam. Mivel Santiago és Sabine nem utaztak nászútra, be szerették volna pótolni, így pár napra elutaztak Ausztriába. Sabine nagyon aggódott, hogy mi lesz a kicsivel, ha ők elutaznak, de megnyugtattuk, hogy ne rágódjon mindig ezen, inkább élvezze az utazást. Végül beleegyezett és Santiagoval együtt repülőre ült. Ralph addig hozzánk költözött. Szerettem volna, ha az én szobámban alszik, de Sofie néni ezt nem volt hajlandó megengedni. Azzal érvelt, hogy nekem iskola van és pihennem is kell. Így viszont én jobban jártam, mert az egész délutánt a keresztfiammal töltöttem. Csináltam róla rengetek képet, amit azonnal küldtem lindának, aki olvadozott tőlük. Imádta még nézni is Ralph-ot. Megszerette, pedig még egyszer sem tartotta a karjában.
Mikor este levittem Ralph-ot Sofie néniéknek, engedélyt kértem, hogy másnap elmehessek Kölnbe - Johanneshez. Tudtam, ha azt mondom, hogy Johanneshez megyek, nem fognak kérdezősködni, hiszen máskor sem tették. Az engedélyt megkaptam és miután visszarohantam a szobámba, felhívtam Johannest, hogy azért tudjon a dologról, hogy a nénikémék esetleg kereshetnek nála. Nevetett, de azt mondta, falaz nekem.
Reggel azonban, amíg készülődtem, rájöttem, hogy már nem azért akarok elmenni a stúdióhoz, hogy leskelődjek, hiszen láttam őket a TV-ben. Valami más hajtott. Látni akartam Billt, beszélni vele. Ha ezt Annie-nek, vagy Lindának elmondtam volna, biztosan nem tartották volna helyes cselekedetnek. Magam is úgy gondoltam, hülyeség ezt tennem, hiszen ezzel megbántom Billt. Valami mégis arra bírt, hogy elinduljak és véghezvigyem mindazt, amit elterveztem. Út közben végiggondoltam, mi miatt is keresem fel ismét azt a helyet, ahova annyira vágytam és amit legjobb lett volna messzire elkerülni. Kitaláltam az okot. El akartam mondani Billnek, mi is volt a valódi probléma, miért kellett eldobnom őt. Ha arra a kétségbeesett arcára gondoltam, amit akkor vágott, amikor utoljára beszélt velem, a döntésem még erősebbé vált. Nem hagyhattam, hogy tévedésben éljen, ennyi járt neki.
Vártam, hogy megérkezzen a busz, elsőként ugrottam le a lépcsőkön, amikor felfedeztem egy ismerős utcát és a busz megállt a legközelebbi megállóban. Négy lépcsőfokot ugrottam, de nem estem el. Ezen nagyon elcsodálkoztam, de nem volt időm, hogy a saját magam dicsérgetésével foglalkozzak. El kellett jutnom a stúdióhoz, ami nem volt egy könnyű feladat. Eddig autóval hoztak és vittek, nem is gondoltam bele, hogy egyszer ez másképp is történhet. Az ismerős utca azonban támpontot adott és el tudtam indulni. Végiggyalogoltam az egyenes útszakaszon, majd befordultam egy fákkal szegélyezett kisebb útra. Innen már gyerekjáték volt a stúdió közelébe férkőznöm. Tudtam, hanyadik házat kell néznem. Aggódtam, hogy a kapu zárva lesz és nem tudok majd felmenni, de szerencsém volt. A zsanérok nyikorogtak,ahogy az ajtó kinyílt, de a benti zajból ítélve ezt senki nem hallhatta. Mivel tisztában voltam azzal, hogy az épületen belül az egyes helyiségek hogyan helyezkednek el, tudtam, hová is álljak, hogy mindent hallhassak. Egyből benyitni ugyanis nem mertem. Úgy döntöttem, hallgatózom egy kicsit, csak aztán sétálok be és adom elő a mondanivalómat. Az épület hátához futottam. Ott volt egy pad, amire a fiúk bizonyára nyáron szoktak leülni, hogy ott cigizzenek - ezt a pad körül szétszóródott cigicsikkekből gondoltam. A padot közelebb húztam a falhoz, hogy föl tudjak rá állni. A próbaterem ablaka nagyon magasan volt, de a padra fölállva nagyjából láttam, mi zajlik bent. Tom, Georg és Gustav a terem közepén álltak - illetve Gustav ült - és éppen egy próba közepén tartottak. Figyelmesen hallgatni kezdtem a dalt, amit nem Bill, hanem Tom énekelt. Ez meglepett. Nem is figyeltem, hogy Tom áll a mikrofon mögött. A kezében nem volt gitár, a dalból hiányzott a basszus, ugyanis Georg vette át Tom szerepét, így a basszusgitáron senki nem tudott játszani.
A terem sarkában magányos alak kuporgott egy széken. Fejét a térdeire hajtotta, a lábait felhúzta a szék szélére. Olyan volt, mint aki alszik. Révedve néztem, de egy mérges kiáltás kizökkentett mélázásomból.
- Bill, a fenébe! - kiáltotta Tom. - Állj már fel és tedd a dolgod!
Bill felnézett. Ő nem láthatott engem, de ha látott volna, akkor sem vett volna észre. A szemei valahova a semmibe bámultak.
- Jó ez így - mondta halkan, de mivel az ablak résnyire nyitva volt, hallhattam a szavait. - Jól énekelsz, Tom.
- A fenét - morogta Georg és letette a gitárt.
- Megcsináltam a turnét, most mi bajotok? - kezdte hangosabban Bill. - Megtettem, amit kértetek. Vigyorogtam, jópofiztam, csináltam, amit kellett.
- És ennyi? - kérdezte Gustav, miközben felállt a dobok mögül. - Ennyi? Megcsináltad a turnét és kész? Vége? Nem érdekel a banda, a rajongók, a barátaid?
- Rajongók? - kérdezte Bill. - Olyan rajongók, akik késsel szaladgálnak és majdnem megölnek valakit? Csak azért, mert az a valaki szeretett engem? Hát milyen rajongó az ilyen?
- Vonatkoztass már el a problémáidtól! - könyörgött Georg. - Mi is itt vagyunk! Itt vagyunk veled. Segíteni akartunk, de te eldobtál minket. Mégis mit akarsz kezdeni magaddal? Nem ülhetsz ezen a nyavalyás széken örökké és nézhetsz ki a fejedből. Az mire lesz jó? Mi az értelme, hogy ülsz és a bánatodba süllyedsz, amikor az élet szép és talán élhetnéd?
- Mégis miért szép az élet? Valaki azt mondta, nem kellek. Nem kellek neki...
- Elég már! - fakadt ki Tom. - Bill, nem mondtam neked, de én láttam Lottét!
A kezem megcsúszott és nem sok hiányzott, hogy leessek a padról. Úgy döntöttem, nem kockáztatok és inkább leültem a pad szélére. Hallani még ígyis hallottam a beszélgetést.
- Mikor? - suttogta Bill.
- Lotte fotózgatott - kezdett bele Tom. - Utazott sokfelé. Berlinbe, Magdeburgba, Kölnbe... Az egyik ilyen útján... egy erdőbe ment, hogy vadállatokat fotózzon.
- Nincs esze? - vágott közbe Bill felháborodva, de mindenki figyelmen kívül hagyta. Tom beszámolóját hallgatták.
- Elment a Berlin melletti erdőbe. Délután öt körül hívta a nénikéjét, hogy eltévedt. Linda egyből hívott engem, mert akkor pont itthon voltunk... emlékeztek... Elmentem Lindához, aki nagyon ideges volt Lotte miatt. Elmondta, hogy nem tudja, mit forgat a fejében, de valami rosszul fog elsülni. Aztán másnap reggel rendőrök hozták haza Lottét... Akkor láttam, amikor a bácsikája az ölében vitte a szobája felé. Borzasztóan ki volt merülve, az arca tele volt horzsolásokkal. Intett egyet nekünk, majd szinte azonnal elaludt.
- Hogy nézett ki? - érdeklődött Bill. Én közben elővettem azt a dalszövegvázlatot, amit azon a vasárnap délutánon kértem el Billtől, amikor hivatalosan is járni kezdtünk. Könnyes lett a szemem, miközben olvastam és hallgattam Tomot, ahogy jellemzi a külsőmet.
- Mondtam már. Az arcát felhorzsolták az ágak, és azt hiszem, a térdei is véresek voltak, meg talán az egyik keze is. Rémült volt. A rendőrök mondták a rokonainak, hogy a kocsiban aludt és hogy Gittyt emlegette.
Hallottam, ahogy valami csörömpölve összetört. Senki nem törődött vele. A terem ajtaja kinyílt és ismerős hang szólította meg a srácokat.
- Minden rendben? - kérdezte David Jost.
- Minden oké - válaszolta Georg. - Bill eltört egy tányért, de különben minden rendben van.
A törött tányérral senki nem foglalkozott.
- Próbát akarok látni végre - jelentette ki David. - Nem olyan próbát, mint amit ma már műveltetek. Rendes, igazi próbát akarok.
- Nem megy - vágta rá Tom. - Bill nem hajlandó...
- Elég, Tom - szólt fenyegetően Bill. - Nem tudom, mi a fenét akarsz még tőlem. Ha éneklek, nem jó. Ha csak ülök, az sem jó. Mégis, mit csináljak akkor, hogy jó legyen?
- Nem az a gond, hogy énekelsz, Bill - magyarázta Tom. - A hangod... borzalmasan hamis. Ha a koncerteken nem segítelek ki, egész biztos kiderült volna, hogy valami nem oké veled.
Mégegyszer fölálltam a padra, hogy lássam, milyen arcot vág Bill ezen szavak hallatán. Azonban nem voltam elég óvatos. Tom észrevett. Az ajka elé tartotta az egyik mutatóujját, majd a fejével intett Gustavnak és Georgnak. David is érdeklődve sétált oda hozzájuk. Bill visszaült a székére és felvette azt a kuporgó testhelyzetet, amiben az előbb is láthattam.
- Srácok, nem jöttök ki? - kérdezte Tom. - Van kint valaki. Bill, téged nem érdekel?
- Nem - morogta Bill és lehajtotta a fejét.
Tom nem kérlelte, hogy tartson velük.
Hamarosan kinyílt a bejárati ajtó és hallottam a lépteket, amik egyre közeledtek felém. Nem álltam fel a helyemről, vártam, hogy ők érjenek oda hozzám.
- Lotte, gyere el onnan - szólított meg David.
Engedelmesen feléjük sétáltam. A mozgásom olyan volt, mintha valami robot lettem volna. Amikor elhaladtam a három srác mellett, féltem, hogy hidegen néznek majd rám, de a tekintetükben csak barátságot láttam.
- Semmi baj - suttogta Dave és megölelt. Sírni kezdtem. Azt hittem, erősebb vagyok, de tévedtem. Ennyi is megtört. Elég volt látnom, hogy Bill mennyire tönkrement, pedig a TV nem ezt mutatta pár nappal ezelőtt. Gondolhattam volna, hogy Bill jó színész. Tom esetlenül megveregette a vállamat. Elengedtem Davidot és most őt kezdtem ölelgetni. Mégsem álom volt az az idő, amit eltöltöttem velük. A nehezebb hónapokban néha arra gondoltam, talán csak álmodtam az egészet, de most, hogy Tom vállának dőlve sírtam és magyarázkodtam, végre tudatosodott bennem, hogy minden valóság volt, pedig reméltem, hogy ebből a rémálomból is lesz egyszer ébredés.
- Nem értelek, mi a baj? - kérdezte Tom, miután akadozva elmondtam neki, mit is tervelt ki apám. Nem kezdhettem el újra, mert a telefonja csörögni kezdett. Felvette. Hallottam, hogy a túloldalon Linda szinte ordít az idegességtől.
- Lotte ott van? - kérdezte. - Elment, ugye? Megmondtam Annie-nek, hogy ne hagyja még egyedül! Hogy még nekem se szólt, mit tervez!
Tom arrébb ment, hogy a szirénaként üvöltő Linda hangjától ne süketüljön meg mindenki. Az arcát figyeltem. Linda mondhatott neki valamit, mert az arckifejezése állandóan változott. A fiúkat viszont érdekelte, miről van szó, így visszahívták. Tom kihangosította a telefont és megkérte Lindát, hogy ismételje el mindazt, amit neki mondott. Linda készséggel megtette ezt.
- Nem tudom, Lotte valóban ott van-e, vagy nincs, de már nem érdekel. Elmondom azt, amit én tudok. Ti azt hiszitek, Lotte elhagyta Billt, mert megijedt a támadástól. A fenét! Lotte nem olyan lány, akit ennyi visszatarthat attól, amit akar. Az apja viszont megzsarolta a rokonait, akiknek így nem volt más választásuk, minthogy rávegyék Lottét, hogy tegye azt, amit az apja mond és dobja el Billt. Az apja diplomata, hozzáfért volna olyan adatokhoz, amikkel Lotte bácsikáját nagy bajba sodorhatta volna. Már régi ügy, de Martin Krügert ismerve újra előhozhatják és pereskedés lenne a vége, vagy ami mégrosszabb, kitoloncolás. Lotte bácsikája olasz és valami a papírokkal nem volt rendben, amikor átlépte az országhatárt. De ez már legalább húszéves ügy. Lotte nem akart gondot okozni, így megtette. Ti azt nem tudjátok, mennyi erőfeszítésembe került, hogy vigyázzak rá és őrködjek minden lépése fölött! Többször tett kísérletet, hogy elmegy hozzátok. Néha nem beszélt még velem sem. Egész nap csak aludt vagy sírt... Mindegy, ezt nem részletezem... csak azért mondtam el, hogy ha látjátok, kérlek titeket, ne essetek neki, mert tényleg nem tehet semmiről. Tom, sajnálom, hogy hazudtam és kerültem a válaszadást, amikor rákérdeztél, de nem mondhattam semmit, mert azt hittem, jobb lesz így Billnek és Lottének is. Azt hiszem, be kell látnom, hogy tévedtem. Beszélniük kell.
Tom elbúcsúzott Lindától és eltette a telefont. Körbenézett a meglepett társaságon. Dave már a bejárati ajtóhoz vezető lépcsőkön járt. A fiúk nem szaladtak utána. Biztosra vettük, hogy Bilt próbálja kikönyörögni a próbateremből.
- Tudtam, hogy nem önszántadból tetted - mosolygott Tom és újra átölelt. - Nem lettél volna képes bántani Billt.
- Én ezt nem értem - motyogta Georg. - Ennyi mindenen átmentetek csak azért, mert az apád hülye?
- Nem tehettem mást, Georg - magyaráztam, amikor Tom elengedett. - Rodolpho bácsinak tartoztam ennyivel, elvégre befogadott, amikor apa kitett otthonról. Nem keverhettem őt bajba, így kénytelen voltam apámra hallgatni. Higgyétek el, nem ment ez túl könnyen.
- Komolyan azt hittem, a csaj támadása után ijedtél meg... - mondta Gustav. - Ez érthető is lett volna.
- Tőle nem féltem. Mikor elmentem fotózni az erdőbe, ő is ott volt.
A fiúk rémülten néztek össze. Még Tom is pislogott kettőt, pedig ő mesélte el a történetet a többieknek.
- Tom, hiszen te mondtad is nekik - néztem rá csodálkozva.
- Oké, elmondtam a tényeket, de azt hittem, csak a rendőrök túloznak...
- Szerintem menjünk be - mondta Georg. - Ezt a sztorit Billnek is hallania kell.
- Én megyek - mondtam és az utca felé indultam, de Georg és Gustav visszarántottak.
- Te mondod el neki - nézett szigorúan Gustav. - Neked kell kirángatnod Billt a búskomorságából.
Hitetlenkedve néztem rájuk.
- Ti megbolondultatok? - tettem csípőre a kezemet. - Bill egy életre meggyűlölt, amiért olyanokat mondtam neki a kórházban.
- Szerintem te vagy a bolond - mondta Tom és a lépcső felé húzott. Georg és Gustav eltűntek az ajtó mögött. Mi is bementünk Tommal. A másik két fiú már a próbaterem ajtaja előtt állt.
- Mi kint maradunk egy kicsit - magyarázta Tom. - Dave és a fiúk előkészítik a terepet, aztán majd bekísérlek.
- Tom, nem kéne..
- Csss - pisszegett. - Ne akard, hogy erővel segítsek rajtad. Látom, hogy akarod még, és hidd el, ő sincs ezzel másképp. Mióta decemberben az a sajnálatos eset történt, egyszerűen magába roskadt. Gondolom, Linda mondott erről neked pár dolgot.
- Igen, mondott... Tom, hidd el, hamarabb is jöttem volna, de nem engedtek el. Se Linda, Se Annie, legfőképpen pedig Mike nem.
- Mike? - nézett fel. - Az a Mike?
- Igen. Ha akarod, ezt nem említem Billnek, de nagyban Mike-nak köszönhető, hogy nem tettem semmi hülyeséget. Sokszor jönni akartam, még abban az állapotban is, amikor iskolába sem engedtek. Mike nem engedte, hogy a stúdiótok közelébe jöjjek. Ha a lányok eljöttek hozzátok, mindig rábízták a felügyeletemet és Mike lelkiismeretesen végezte is a dolgát.
- Mondd meg Billnek - tanácsolta. - Akkor megbékél azzal a sráccal.
- Miért, még mindig haragszik? Azt hittem, ezt már régen elfelejtette.
- Nos... Bill a fejébe vette, hogy Mike van a dologban... hogy elhagytad őt és Mike-ot választottad.
- Sürgősen beszélnem kell vele - sóhajtottam. Tom csak nevetett.
- Nekünk már hónapok óta így kell elviselnünk - mondta. - Remélem, sikerül újra embert faragnod belőle.
Bólintottam, de nem voltam túl bizakodó. Önzőnek tartottam magam. Ismét itt vagyok és beszélni szeretnék Billel,de talán olyan mély fájdalmat okoztam neki, hogy többé gondolni sem akar rám.
Hallgattam, mit is mond Dave, Georg és gustav Billnek.
- Nem érdekel, menjen el, akárki is az - hallottam Billt.
- Máshogy kell ezt megoldani - töprengett Tom. Bement a próbaterembe és fennhangon szólt a többiekhez, hogy jelezze a terv megváltozását.
- Georg, Gustav, gyertek, van valami, amit meg akarok mutatni nektek. Dave, a mai napra szerintem vége a próbának.
- Mi? - háborodott fel Dave.
- Vége - nyomatékosította Tom.
- Ööö... Jaa - kapott észbe David és gyorsan helyeselt. - Igen, vége. Mindenki mehet a dolgára.
Az ajtó kinyílt és a srácok kiviharzottak rajta. Dave legutoljára jött ki. Szomorúan hátranézett Billre, majd becsukta az ajtót.
- Lotte, itt már tényleg csak te segíthetsz - mondta nekem. - Várj még, ne menj be. Előbb mindenkit hazaküldök. Silke!
- Tessék - jött ki az asszisztensnő az irodából. - Óh, Szia...
- Csitt - szólt rá David. - Bill nem tudja, hogy itt van.
- Oké - bólintott Silke. - Mi a baj?
- Menj most haza, rendben? - kérte David.
Silke hitetlenkedve meredt rá.
- Hiszen még csak dél van. Biztos vagy ebben, David?
- Igen. Szólj Patricknak és Peternek is.
Silke nagyot nézett, de azért bement a hangkeverő szobába, hogy közölje David döntését a két említettel. Patrick és Peter kijöttek, kicsit csodálkozó arcot vágtak, amikor Davidra néztek. Akkor kerekedett csak el igazán a szemük, amikor megláttak engem. Mielőtt bármelyikük is megszólalhatott volna, Silke lepisszegte őket.
Miután majdnem mindenki elhagyta a stúdió környékét, David komoly arccal hozzám fordult.
- A srácok itt vannak nem messze. Én is csatlakozom hozzájuk. Hívhatsz bárkit, ha gond van, mindannyiunknál lesz telefon. Kérlek, ne menj be. Bill ki fog jönni és próbálj akkor beszélni vele. Szurkolok, hogy legyen valami eredmény, ha már egyszer eljöttél, igaz nem tudom, miért tetted... Abból, amit a barátnőd elmondott, nem igazán értettem meg...
- Nem akarom, hogy tévedésben éljen - magyaráztam. - Ez jár neki, hogy megtudja, mi az igazság.
David egyetértően bólintott. Ujjait keresztbe tette, intett egyet, majd ő is elment. A próbateremből hallottam Bill dúdolását. A Zoom into me című számot énekelte. Nem bírtam ki, hogy ne dúdoljam én is. Tudtam, hogy az én hangom nem hallható, így nyugodtan dudorászhattam. Járkáltam a szobák között, nézegettem a sok-sok gitárt, bementem a hangkeverő terembe, felmentem Bill szobájába. Minden unalmasnak tűnt így, a fiúk nélkül.
A próbaterem ajtaja kinyílt, a dúdolás már közelebbről hallatszott. Megálltam a lépcső tetején. Láttam, hogy Bill a konyha felé igyekszik. Csendben követtem.
- Tom? Georg? Gustav? David? - szólított mindenkit Bill. - Hol vagytok? Patrick, peter? Silke, Rebecca? Sonja?
Természetesen nem kapott választ egyik megszólítottól sem. Én pedig nem mondhattam el, hogy mindenki elment. Ezután a pizzát kereste, ami ott volt a szeme előtt, mégse látta meg. Ezt azonban már nem bírtam tétlenül nézni.
- Hol a francban vannak - morgolódott. - És hol a kaja?
- Előtted van az asztalon - mondtam. A hangom furcsán csengett. Mintha eddig én magam se hallottam volna tisztán a saját hangomat. Ez persze képtelenség volt.
Hirtelen megfordult. A tekintete pont találkozott az enyémmel. Nagyon meglepett volt, de cseppet sem gyűlölködő. Ez kissé felbátorított és közelebb léptem hozzá.
- Köszönöm - válaszolta, de nem nyúlt a pizzához.
Megvontam a vállamat. Fogalmam se volt, mit is mondjak. Őszintén szólva el se terveztem, hogyan magyarázom el a helyzetet. Bill is csak állt, nézett, de nem mondott semmit. Szemlátomást várta, hogy én kezdjem el. Végül hozzáfogtam, bár gyanítottam, kicsit értelmetlen, amit mondok.
- Mondani szeretnék valamit. Hallgass meg, aztán elküldhetsz. Nem látsz többé, ha úgy akarod, csak nem szeretném, ha tévedésben élnél. Egy fájdalmas hazugság áldozata vagy, ami hatalmas kárt okozott benned és bennem is. Engedd, hogy megmagyarázzam, mi vezetett ahhoz, hogy végül azt mondtam, nem kellesz. Ülj le kérlek, mert hosszú lesz, amit mondani fogok.
Engedelmesen helyet foglalt. Elé toltam a pizzát, majd én is leültem, és folytattam.
- Hazudtam neked. Egy szó sem igaz abból, amit akkor mondtam... ott, a kórházban... Apa miatt kellett azt mondanom... Tudod, hogy nem rajongott azért, hogy mi együtt voltunk. Megzsarolta a nénikéméket... Rodolpho bácsi olasz... amikor húsz éve eljött Firenzéből, illegálisan lépte át az országhatárt. Elvette Sofie nénit, így rövidesen megkapta a német állampolgárságot is. Apa viszont elő tudna ásni pár régi adatot, ami bajba sodorhatná a bácsikámat, ugyanis az illegális bevándorlás el lett tussolva, de apáról már bármit el tudok képzelni. Akár koholt vádak alapján is bíróságra viheti az ügyet. Nem akartam, hogy a rokonaim kellemetlen helyzetbe kerüljenek, hiszen befogadtak, amikor apa kitett otthonról. Sajnálom. Hidd el, nekem sem volt könnyebb. Először el akartam mondani az igazságot, arra gondoltam, együtt majd kitalálunk valamit, de... láttam az arcodat... aggódtál, ideges voltál... miattam... Ezt nem hagyhattam. Nem mehetett a munkád rovására az, hogy értem aggodalmaskodsz. Belátom, rosszul döntöttem, amikor eldobtalak. Már tudom, hogy nem volt helyes, amit tettem... de akkor nem mérlegelhettem... a kés, Gitty, az arcod...
- Így most jobb? - kérdezett. - Szerinted nem ment a munkám rovására?
- Reméltem, hamar túljutsz a dolgon... reménykedtem, hogy mégiscsak egy trófea voltam... persze ez csak reménykedés maradt... tudtam, hogy szenvedni fogsz, de álltattam magam ennek az ellenkezőjével... Nem volt könnyű nekem sem. Bár nem kellett figyelnem arra, mit mutatok a kamerák előtt, mert én egy egyszerű, hétköznapi ember vagyok. Viszont mindennap kísérletet tettem arra, hogy eljöjjek... először könyörögni akartam, hogy felejtsd el azokat, amiket mondtam, aztán... aztán csak látni akartalak... és végül azért jöttem el, hogy mindezt elmondjam. Annie-nek és Lindának sok erőfeszítésébe tellt, hogy visszatartsanak. Nem tudják, illetve Linda sejti, hogy itt vagyok. A nagynéném hozzánk költöztette őket... még Mike-ot is elhívták... két hónapig ő is velünk lakott... volt, hogy erővel vitt vissza a házba, amikor úgy döntöttem, hogy útnak indulok és csak azért is eljövök...
Szünetet tartottam. Nem akartam mindent részletezni, mert fájdalmas lett volna. Vártam, hogy kérdezzen. Ő csak bámult, nem tudta, mit is mondjon. Még Mike említésére sem kapta fel a fejét. Végül halkan megkérdezte.
- Tehát... ha jól értem... még mindig szeretsz?
Mindenre számítottam, csak erre a kérdésre nem. Átfutott az agyamon, hogy Bill megőrült, de aztán eszembe jutott, mit is mondott Tom. Azt mondta, még Bill is szeret.
- Igen. Jobban, mint akkor, amikor velem voltál, habár nem hittem, hogy azt lehet még fokozni.
Egy mosoly átsuhant az arcán, de gyorsan eltűntette és ismét komoly lett.
- Miből gondoltad, hogy jobb lesz majd nekem nélküled? - kérdezte.
Erre nem igazán tudtam felelni, így kitértem a válaszadás elől.
- Láttam rajtad, hogy minden egyes szót elhittél... először nem vetted komolyan... de amikor azt mondtam, hogy fejezzük be... nem kérdeztél többet. Nem mondtál semmit, csak elmentél... úgy gondoltam, eleged van már az egészből... hogy mindig utánam kell érdeklődni, nem törtem-e ki a nyakam, vagy nem estem-e egy autó alá... Egy katasztrófa vagyok... kímélni akartalak téged, nem akartam, hogy egy szerencsétlenségre kelljen figyelned...
Felállt és közelebb lépett. Az ajkain ismét mosoly táncolt, de már nem próbálta leplezni az örömét.
- Hogy te mennyit bírsz beszélni - vigyorgott. Értetlenkedve néztem rá.
- Csak elmondtam...
- Csitt - intett csendre. - Csak egy percig ne mondj semmit. Kérlek engedd, hogy nézzelek.
Nem igazán tehettem mást, így ismét vállat vontam. Sokáig nézte az arcomat. Néha összeráncolta a szemöldökét és összeszorította ajkait - ez nála a nemtetszést jelentette. Valamivel nagyon nem volt megelégedve.
- Add a kezed - utasított és megragadta a bal kezemet. Ujjait végigfuttatta a csuklómon és a kézfejemen. Nem tetszett neki, amit látott, pedig csupán azt láthatta, hogy az ujjaim vékonyabbak voltak a szokásosnál és a kézfejemen erősebben kirajzolódtak az erek.
- Nem vagy jól - állapította meg, miután végzett a kezem vizsgálatával.
- Te beszélsz? - vágtam vissza.
- Én jól vagyok - mosolyodott el. - Egyél.
Elém tolta a pizzaszeletet de én nem mutattam jelét, hogy meg fogom enni.
- Csak akkor, ha te is - mondtam és egy késsel kettévágtam a szeletet.
Nem kellett neki kétszer mondani. Két harapásra megette a részét és sóvárogva az én félszelet pizzámra nézett. Nevetve adtam a kezébe. Nem tiltakozott, eltűntette azt is.
Miután megette, az arca komoly lett, de a vidámság nem tűnt el róla.
- Lotte... - Akarod folytatni?
Ismét egy meglepő kérdés. Mit is akarnék folytatni? Először értetlenkedtem, de aztán rájöttem, mire érti. El se hittem, hogy komolyan azt hallottam, amit mondott. Még szép, hogy akartam, de ezt önzőség lett volna beismerni - azért én megtettem.
- Ha csak ennyi lenne az egész, örömmel mondanék igent. Csak... úgy gondolom, nem érdemlem meg, hogy kapjak még egy esélyt. Eljátszottam...
- Megint kezded? - hallottam a hangját a hátam mögül.
Meglepődve felálltam. Bill az ablaknál állt. Odamentem hozzá.
- Már mindent elmondtál... apáddal ne törődj, őt elintézzük. A nénikédék nem bánják, ha velem vagy, ugye?
- Nem - vágtam rá rögtön. - Örülnének neki.
Megfordult és lendületesen átölelt. Nem jutott el a tudatomig, hogy tényleg ennyi volt. Minden rossznak vége. Bill ismét az enyém. Megfogadtam, hogy soha, de soha semmi nem állhat közénk ezután.
- Megbocsátasz nekem? - kérdeztem.
- Te kis buta - mondta nevetve - hát nem ezt mondom már neked fél órája?
- És tényleg ennyi volt? Úgy értem...
- Igen - fojtotta belém a szót. - Vége van. Minden rendben lesz. Pontosan olyan lesz, mint régen.
- És te is akarod? - hitetlenkedtem. - Nem utáltál meg? Tényleg nemcsak miattam akarod ezt fojtatni?
- Sokkal önzőbb vagyok én annál, hogy egy lány miatt belebonyolódjak egy számomra kellemetlen kapcsolatba. És nem. Nem utállak, soha nem is utáltalak. Hogy mondhatsz egyáltalán ilyet?
- Hát.. mert amiket mondtam... akkor sem gyűlöltél, amikor kimentél a kórteremből?
- Dehogy. Zavart voltam és rosszul esett, amiket mondtál, de próbáltam megérteni a helyzetedet, bár akkor még azt hittem, megijedtél Gitty támadásától.
- Nem tartott volna vissza, mégha megöl, akkor se - nevettem.
Kicsit rosszallóan nézett, de nem mondott semmit. A karjait még mindig körülöttem tartotta és nekem eszem ágában sem volt azt mondani, hogy engedjen el.
- Bill, te megbíztál bennem - mondtam inkább a pulóverének. - Látod, mi a feltétlen bizalom ára?
- Az, hogy most ismét itt vagy és épp erről vitatkozunk? - kérdezte.
- Nem - sóhajtottam. Tudtam, hogy Billel megint nem lehet normálisan beszélni, hiszen ő már vicceskedő hangulatban volt.
- Akkor?
- Elhittél mindent, amit mondtam. A szépeket és a jókat, de a kellemetleneket, a fájdalmasakat is. Ne tedd ezt többé!
- Akkor csak a szépet és a jót hiszem - oldotta meg egyszerűen.
- Oké - mondtam és a két kezemet a vállaira tettem. Egyikünk sem szólalt meg, a csend már fülsértő volt. Még az autók zaja sem hallatszott, talán épp senki nem járt az utcán.
- Várj - szólalt meg kis idő múlva Bill.
Elengedtem és ő elsietett, majd visszatért a kabátjával. Azt hittem, már menni készülünk, de tévedtem. A kabát zsebéből előhúzott egy apró dobozkát. Egyből felismertem a karácsonyi ajándékomat, amit írtam neki.
- Nem bontottam fel - magyarázta. - Azt mondtad, karácsonykor bontsam fel, de én... nos... nem mertem kinyitni.
- Nincs benne bomba - mosolyogtam és néztem, ahogy elszakítja a szalagot és finoman lefejti a csomagolópapírt a dobozról. Óvatosan felnyitotta a dobozka tetejét és kivette a szépen összehajtogatott papírlapot. Széthajtotta és olvasni kezdte. Figyeltem az arckifejezését. Az arcán a meghatottság összetéveszthetetlen jelei rajzolódtak ki. Miután elolvasta, összehajtotta a papírt és a zsebébe tette, majd visszasietett hozzám.
- Gyönyörű - suttogta. - De szép is lett volna ezt karácsonykor kinyitnom... úgy, hogy mellettem ülsz...
Nem válaszoltam, csak ismét megöleltem. Ő viszont már nem elégedett meg ennyivel. Óvatosan fölemelte a fejemet és megcsókolt. Viszonoztam és közben arra gondoltam, végleg visszakaptam őt.
- Hol vannak a többiek? - kérdezte pár perccel később, miközben a konyhában nagyjából rendet raktam. Természetesen ő nem segített, csak az ajtóból nézte, mit csinálok.
- A közelben - vigyorogtam. - Készenlétben, ha valami gond adódik.
Ugrott egyet, tapsolt, majd fölvette a kabátját.
- Hagyd a konyhát - mondta. - Elmegyünk és megnézzük őket.
Úgy tettem, ahogy kérte. Felvettem a kabátomat és kézen fogva kisétáltunk az ajtón. Pontosan nem tudtam, hova is mentek a srácok, de Bill nagyon biztos volt a dolgában.
- Fel se hívod Tomot? - kérdeztem.
- Nem - rázta a fejét. - Ők is meglepetést okoztak, mert nem mondták, hogy itt vagy.
- Bill... hogyhogy egy pillanat alatt változott meg a kedélyállapotod? Úgy értem... amikor kintről figyeltem, mit is csináltok, durva és elutasító voltál mindenkivel.. most meg olyan vagy, mint amilyennek lenned kell...
- Ez egyértelmű - felelte. - A kedélyállapotom akkor változott meg, amikor meghallottam a hangodat. Gondoltam, hogy nem semmiért jöttél el... Éreztem, hogy nem voltál őszinte a kórházban, de nem tudtam hideg fejjel végiggondolni a dolgokat, pedig az sokat segített volna, mert talán megoldható lett volna minden... sokkal hamarabb... Na és mi van Mike-kal? Tudod, sokáig... azt hittem, hogy miatta van az egész... Tudom, hülye voltam...
- Sejtettem, hogy nem hagyod ki - morgolódtam és elmeséltem neki, hogyan került Lipcsébe Mike és mit csinált, amíg nálunk vendégeskedett.
- És soha, de soha nem fordult meg a fejemben, hogy járjak vele - nyomatékosítottam a beszámolóm végén. Bill csak ingatta a fejét.
- Köszönettel tartozom neki - mondta. - Úgy gondolom, szerét kell ejtenünk egy oroszországi látogatásnak. Méltóképpen ki kell fejeznem a hálámat, hogy vigyázott rád.
- Komolyan? - hitetlenkedtem. - Még sosem jártam Oroszországban és Mike-nak ez tényleg nagy meglepetés lenne.
- Ha mondom, úgy lesz - bizonygatta. - De nehogy szólj neki. Még nem tudom, mikorra tudom elintézni, de megígérem, hogy még a nyáron meglátogatjuk.
A levegőbe csaptam. Ettől az ígérettől végképp nagyon jó kedvem lett.
- Ott vannak - szólalt meg Bill és kezével a park felé mutatott. Valóban, Tom, Georg, Gustav és David egy padon ültek és beszélgettek. Nem vettek még észre minket. Lassan odaértünk hozzájuk, de ők még mindig nem néztek fel. Hallhattuk, miről beszélnek. Bill és én is sejtettük, hogy mi vagyunk a téma. Nem is tévedtünk. Összenéztünk és mosolyogtunk, amíg hallgattuk a variációkat, hogy vajon mit csinálhatunk ebben a pillanatban.
- Szerintem megölték egymást - morfondírozott Georg. - Bill bedühödött, Lotte meg nem hagyta magát.
- Te hülye vagy - fejezte ki véleményét Gustav. - Szerintem megbeszélték a dolgokat.
- Bill hívott volna - kommentálta Tom.
- Bill nem hívott volna - szólalt meg Bill és rávigyorgott a testvérére.
Mind a négyen felénk néztek, majd egyszerre tört elő belőlük az örömkiáltás. Odafutottak hozzánk és megöleltek minket, közben mindenfélét mondtak, amit nem értettem, mert teljesen összeolvadtak a szavaik, ahogy egymást túlkiabálva próbáltak érvényt szerezni saját véleményüknek.
- Bill, már újra a régi leszel? - kérdezte David.
- Azt hiszem - mondta Bill. - Igyekszem mégjobb lenni.
- Ez a beszéd! - kiáltotta Gustav. - Nem mondom el Annie-nek, Lotte, meghagyom ezt a feladatot neked.
- Végre - sóhajtott fel Georg. - Azt hittem, ez sose fog bekövetkezni.
- Elmondom Lindának - határozott Tom és a telefon után nyúlt, de Bill megragadta a kezét.
- Ne tedd! Meglepetés lesz. Elmegyünk Budapestre hozzá és persze Lotte apjához, hogy közöljük vele, a terve nem úgy sült el, ahogy ő gondolta.
Tom helyeselt és megígérte, hogy nem szól Lindának - bár ez nehezére esett. Én is meglepődtem, hogy Bill Lindához akar utazni velem, de boldog is voltam, mert így ismét találkozhatunk. Linda még sosem látott minket Billel együtt, most ezt is bepótolhatja.
Ahogy a srácok körülrajongtak minket és kérdésekkel bombáztak, rájöttem, hogy a rémálomból mégiscsak van ébredés.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése