Az április még kedvezett is az elhatározásomnak. Szép virágok nyíltak, rügyeztek a fák, előbújtak az állatok a téli rejtekhelyükről. A természet felébredt, tehát nekem is ébrednem kellett az eddigi kórságomból. Minden reggel úgy keltem fel, hogy a napsugarak melege simogatta az arcomat. Ez mindig feldobott, így vidáman tudtam elkezdeni a napot.
Az én kis keresztfiam, Ralph is szépen növekedett. Volt, hogy egész délutánokat töltöttem el vele, ha Sabine szeretett volna kimozdulni egy kicsit a négy fal közül. Ilyenkor nagyon boldog voltam. Ralph tündéri gyerek volt. Alig sírt, de rengeteget mosolygott. Szerettem nézni, ahogy alszik, vagy amikor felemeli a kezét és nevet. Tagadhatatlan, hogy Santiago is odavolt érte. Amint tehette, felvette és sétált vele, beszélt hozzá, ringatta, altatta. Sabine sokszor mondta is neki, hogy teljesen kisajátítja, emiatt Santiago néha színleg megsértődött és Ralph-fal a kezében elvonult, Sabine pedig csak kacagott rajtuk.
Az egyik vasárnap este csak úgy mellékesen megjegyeztem, hogy apának és Rosanette-nek kisbabája lesz. A család úgy reagált, hogy az még engem is meglepett, de a véleményünk teljesen megegyezett, bár én finomabban fogalmaztam meg a sajátomat, mint ők.
Sofie néniéknél ültünk az ebédlőben, az asztal körül. A két asztalfőn Rodolpho bácsi és Sofie néni ültek, Sabine és Santiago egymás mellett, ölükben Ralph-fal. Én pont szemben ültem velük. Már megettük a desszertet is, elmélyülten beszélgettünk Ralph fejlődéséről, amit az utóbbi két hétben produkált. Sabine kicsit meg volt ijedve, hogy túlfejlett, de az orvos és a szakértő Sofie néni megnyugtatták, hogy nem lesz semmi baj. Erről a baba-témáról jutott eszembe a féltestvérem érkezése.
- Rosanette terhes - jelentettem be egykedvűen. Mindenki rám nézett.
- Ki az? - kérdezte Sabine.
- A mostohaanyám - feleltem.
- Mi? - pattant fel Sofie néni. - Martinnak gyereke lesz?
- Igen - válaszoltam.
- Na ne - morogta Rodolpho bácsi. - Teljesen megőrült? Neki nem való gyerek, főleg meg a hisztis feleségének nem. Mi lesz abból a gyerekből, ha felnő? Vagy őt is úgy eldobja majd, mint téged, Lotte?
- Lehetséges - feleltem - de azért sajnálom azt a kicsit. Olyan szülők fogják felnevelni, akik meg se érdemlik majd őt.
- Látni akarod majd? - kérdezte Sofie néni.
- Nem hinném - vontam vállat. - Florence majd megnézi és elküldi a képeket, ha csinál egyáltalán. Én nem tudok apám közelében lenni. Amit novemberben tettek, számomra az megbocsáthatatlan. Bele se gondolt, mi lett volna, ha nincs nálam pénz a repülőjegyre. Ezzel nem magamat akarom sajnáltatni, csupán szerettem volna, ha látjátok, mennyire nem érdeklem már őt, pedig a lánya vagyok.
- Tudjuk - bólintott egyszerre mindenki.
- Hogyhogy volt nálad annyi pénz, hogy megvedd a jegyet? - érdeklődött Santiago.
- Gyűjtöttem valami egész másra - mondtam ki végül az igazságot. Már régen elfelejtettem, hogy akkor nagyonis venni akartam egy új laptopot. Most nem volt szükségem rá.
- Mire gyűjtöttél? - kérdezte udvariasan Sabine.
- Egy laptopot akartam. Apa eltiltott a géptől, a régi laptop meg tönkrement. Mindent elterveztem. Apa nem sejtett volna semmit, hiszen a dobozt Lindával cipeltük volna haza és eltűntettük volna még azelőtt, hogy apáék hazaérnek.
- Okos gondolat - dicsért meg Santiago. - Ezek szerint Martin bácsi már tényleg nem a régi.
- Az enyhe kifejezés - mondta Rodolpho bácsi. - Fiam, te nem láttad, mit művelt itt aznap este, mikor elvitte Lottét innen.
Erre én is nagyon kíváncsi voltam, hiszen én csak a megérkezésemtől kezdve voltam részese az eseményeknek, de már akkor is gyanítottam, hogy apa azelőtt se viselkedett valami emberségesen.
- Meséld el, mit csinált, miután megérkezett Rosanette-tel - kértem. - Tudod, sejtettem, hogy nem volt valami barátságos, miután nem talált itt engem.
- Nemsokkal azután történt, hogy Trümper úr felhívott, hogy maradsz még náluk egy kicsit, mert szeretnék, ha ott vacsoráznál - kezdett bele Sofie néni. - Én természetesen nem láttam ebben semmi kivetnivalót. Elvégre ismertem már az ikreket, mégha csak futólag is, és tudtam, hogy Bill fontos neked. Megengedtem, mert egy udvarias kérést nem igazán lehet visszautasítani. Különben is, hány fiú apja hívta volna fel a lány családját, hogy engedélyt kérjen arra, hogy a lány ott vacsorázhasson? Mindenesetre nem aggódtam, tudtam, hogy jó helyen vagy. Letettem a telefont és a saját vacsoránkat készítettem elő. Ekkor megállt egy autó a ház előtt. Először arra gondoltam, talán te mégis haza akartál jönni, az időkorlátok akkor eszembe se jutottak, és Bill parkolt le ilyen fékcsikorogva, de amikor kinéztem, láttam azt a luxusautót. Egyből gondoltam, hogy apád az. Nem is tévedtem. Kiszállt az autóból, kézen fogta azt a vörös nőt és az ajtó felé indultak. Nem nyitottam nekik ajtót, csak miután csöngettek, pedig, mint mondtam, láttam, hogy a ház felé igyekeznek. Martin nem is köszönt nekem, csupán annyit kérdezett, hogy hol vagy. Elmondtam neki, mire nagyon dühös lett. Hívni akart téged, de nem engedtem. Nem akartam, hogy megijedj. Annyira kikelt magából, hogy Rodolphoval többször is mondtuk, hogy rendőrt hívunk, ha nem fejezi be az őrjöngést. Már a nőcske is mondta neki, hogy fékezze magát, így végül lenyugodott. Leült és várt. Minden elhaladó autó zajára felpattant és kinézett az ablakon, holott nem is tudta, Billnek milyen autója van. Aztán, amikor megérkeztetek. Ugyanúgy felállt, kinézett, majd felkiáltott. Gondolom, akkor már látott téged kiszállni a kocsiból.
- Nem kellett, hogy engem lásson - mondtam - apa ismeri Billt is.
Sofie néni szeme egy pillanatra elkerekedett, de gyorsan fojtatta a mondókáját.
- Igen, gondoltam, amikor a nevén szólította és távozásra kérte. Jaj, az bátor dolog volt Billtől, hogy nem ment el, de bevallom, féltem, hogy Martin komolyan kárt tesz benne. Aztán, amikor kint hagytunk téged, hogy elbúcsúzhass és visszaadhasd a kulcsot, Martin ismét tombolni kezdett, de Rosanette, vagy mi a neve, megnyugtatta, hogy ez az utolsó, ennyi jár neked. Így hajlandó volt öt percet adni, hogy mindent elintézz. Ugye, sikerült és nem buktatok le? - kérdezte aggodalmasan. Bólintottam, mire sóhajtott és jelezte, hogy befejezte a történetet.
Santiago és Sabine csöndben voltak, szemlátomást nem tudtak mit kezdeni ennyi - számukra - új információval. Sem Sofie néni, sem én nem mondtuk el nekik, mi is történt pontosan akkor, amikor apa eljött értem. Santiagot ismerve valószínűleg apa már darabokban lenne, ha ezt ő akkor megtudja. Bár nem mondom, örültem volna neki.
Miután Santiago és családja elmentek, én is elvonultam a szobámba. Írtam néhány dolgot Lindának a suliról és arról, miként alakul az életem, és főleg arról, hogy van Ralph. Linda nagyon örült, amikor megtudta, hogy megszületett Santiago kisfia. Azóta mindennap az ő hogyléte felől érdeklődött és kinevezte magát másodkeresztanyának, amit Sabine is jóváhagyott, bár kikötötte, hogy Ralph nem hívhatja majd Lindát „keresztanyu-nak”, mert azzal biztosan megsértené Florence-t.
Aznap beszéltem Florence-szel is. Beszámolt nekem, hogy Johannesszel teljes a béke, bár most ő nem utazott vele vissza Szegedre, hiszen neki is tanulnia kell, de fontolgatja, hogy Szegeden fejezi be a tanulmányait, Florence mellett. Ennek nagyon örültem és elhatároztam, hogy beszélek is Johannesszel ennek érdekében. Az elmúlt két hétben amúgyis mindennapos vendég voltam nála, hiszen - átmenetileg - ő volt számomra a Florence-pótlék. Elmondtam neki pontosan ugyanazokat, amiket Florence-nek is elmondtam volna és mindig megígérte, hogy továbbítja ezeket a nővéremnek. Ő egyfajta postaszolgálatként működött, mivel Florence a tanácsait szintén rajta keresztül adta nekem.
Így másnap délután szokásosan Johannes apró konyhájában ültem, miközben egy bögre kakaót kevergettem és néztem, hogyan bajlódik Johannes a sütővel, ami sehogysem akart úgy működni, ahogy ő gondolta. Végül feladta és pizzát rendelt.
- Johannes, nem gondoltad, hogy jobb lenne, ha Florence- mellett lennél? - kérdeztem, amikor a pizza is megérkezett, amit Johannes gyorsan félbe vágott és megkínált engem is.
- Gondolkodtam rajta - felelte Johannes. - Csak hát akkor ki figyelne itt rád?
- Ezt nem értem - néztem rá őszinte érdeklődéssel. Ez úgy hangzott, mintha Florence kérte volna, hogy itt maradjon, hogy figyelhessen rám.
- Tudod, Florence aggódik érted. Mindennél jobban szeret és belegondolni se mer, hogy mi lenne, ha nem kapna hírt rólad mindennap. Ő ritkán megy MSN-re, telefonálni se szokott túl sűrűn, kivéve nekem, de azt meg nem bírná ki, ha nem tudna minden egyes mozdulatodról. Nem volt ez mindig így, csak mióta... tudod, azóta... - elbizonytalanodott egy kicsit, de mosolyogva bólintottam. Már nem fájt annyira, ha Billt emlegették. El tudtam viselni, ezzel nemcsak magamnak, de a környezetemben élőknek is könnyebbséget okoztam, mert így végre Annie ismét beszélhetett nekem a koncertturnéról.
- Őt nagyon megviselte, amikor a kórházban látott téged. Sírva mesélte, Miket mondtál neki. Alig bírta elmondani és felidézni néhány szavadat, amik eléggé mélyen érintették. Azt mondta, a legrosszabb az arcod volt. Sápadt volt, ez természetes, hiszen annyi vérveszteség után csoda volt, hogy egyáltalán még amgadnál voltál. Én először pont ezzel érveltem neki, de ő lehurrogott, hogy én nem láttam azt, amit ő.
- Miért, ő mit látott? - kérdeztem.
- A szemeid nem csillogtak úgy, mint máskor, a vonásaid kicsit eltorzultak, de szerintem ezt csak a feltörő sírás okozta. Ugye?
Ismét bólintottam. Egy kicsit rossz volt, hogy megtudtam, mennyire fájt Florence-nek engem szomorúnak és elhagyatottnak látni. Johannes azonban még folytatta. Elmesélte azt az időszakot, amikor én nem igazán voltam tudatában a saját cselekedeteim következményeinek, ezáltal állandó felügyeletet kaptam a barátaim személyében.
- Florence-t idegesítette, hogy nem kapott hírt rólad. . Folyton azt az arcot emlegette, amit a kórházban vágtál. Mindig mondogatta, mennyire ki vagy készülve és biztos, hogy hülyeséget fogsz csinálni. Párszor találkoztam a szomszéd lánnyal, azzal, aki elhozott téged, amikor először találkoztunk. Mert tudod, közben én jó barátja lettem a kölni rendőröknek, nekik meg valami ismerősük a lány rokona, így kaptam némi információt rólad, amiket továbbadtam Florence-nek. Bevallom, néha én se tudtam, mit mondjak, amikor kaptam egy olyan hírt, hogy egyedül útnak indultál volna Hamburgba. A legrosszabb az volt, amikor a mániákus fotózásaidról jött a folyamatos hírözön. Hans, azt hiszem így hívják a lány rokonát, elmondta, hogy most mindenki boldog, mert végre jobban vagy és fotózgatni kezdtél. Florence már az elején megmondta, hogy ebből nem sül ki semmi jó. És igaza lett! Eltévedtél az erdőben, rád támadtak, napokig betegen feküdtél...
- Várj, honnan tudod, hogy az erdőben rám támadtak? - kérdeztem gyorsan és közben Gittyre gondoltam. - Mert igazából nem volt támadás, csak...
- Ezt is a rendőröktől - válaszolta egyszerűen. - A késelés után nemcsak a lipcsei, de már az országos rendőrség is Gittyt kereste. Tudták a nevét, azt, hogy körülbelül milyen magas, mivel Billék elég jó személyleírást adtak róla, hiszen ők látták párszor, mégha nem is tökéletesen, hanem csak lombok és faágak között rejtőzve. Te a rendőrautóban elaludtál és álmodban motyogtál. Gittyt emlegetted és azt, hogy félsz tőle. A rendőrök úgy vették ki a szavaidból, hogy a lány megtámadott, bár sérülésnyom nem volt rajtad. Erősítést küldtek az erdőhöz, és megtalálták a csajt, de nem tudtak rábizonyítani semmit, így kénytelenek voltak elengedni.
- Nem bizonyítottak rá semmit? - kérdeztem felháborodva. - A rendőrségnek nem ér semmit a név és a személyleírás?
- Megértheted, Lotte, hogy Gitty most nem egészen úgy néz ki, mint akkor, amikor az ikrek látták őt. A bújkálás megviselte, így a személyleírás nem sokat ért, hiszen a külseje nagyon eltorzult, a nevét pedig könnyen le tudta tagadni. Hans azonban mondta, hogy a rendőrök azért rajta tartják a szemüket és ha csak egy apró gyanús mozdulatot is tesz, jó időre hűvösre teszik.
- Figyelni kell Billéket - motyogtam. - Az ő házukhoz jár.
- Tudom, Billék beszámoltak a rendőrségnek erről is. Figyelik a házat.
- És a stúdió? - kérdeztem. - Gitty elmebeteg. Rájuk törhet!
- Ne aggodalmaskodj. A stúdiót nem figyelik ugyan, de eléggé forgalmas helyen van, így ha bárki megtámadná őket, biztosan észrevennék.
Nem válaszoltam, inkább a szelet pizzára meredtem, ami előttem volt.
- Szereted még, igaz? - kérdezte Johannes. Hallatszott a hangján, hogy igyekezett elfojtani a kérdést, de nem tudott uralkodni magán.
- Igen - válaszoltam egyszerűen. - Jobban, mint akkor, amikor velem volt, bár nem hittem, hogy annál is jobban lehet szeretni valakit, de már tudom, hogy lehetséges. Boldog vagyok, amikor téged és Florence-t látlak együtt, mert arra gondolok, hogy nektek legalább összejött.
- Nem jött volna össze, ha te nem segítesz - mosolygott Johannes. - Ha nincs az az átverés, akkor talán még most is azon agyalnék, hogy Florence miért nem ír nekem.
- Nem hinném. Florence-t ismerve, biztosan megkeresett volna egyedül.
Nevetett és igazat adott nekem.
- Igazad van - mondta. - Abban is igazad van, hogy mellette van a helyem. Ideköltöztetem magamhoz.
Ezen én kezdtem nevetni.
- Johannes, ismered te a nővéremet? Láttad, mennyi tükre és piperecucca van? Elférne az a te lakásodban?
Vigyorogva kitárta az egyik ajtót, ami az apró konyhából nyílt.
- Ide már beköltözött a nővéred - mondta és színpadiasan a helyiség felé mutatott, ami valószínűleg nappaliként szolgált. A velem szemben lévő falon ott díszelgett Florence falméretű tükre.
- Nézz csak körbe - kedélyeskedett Johannes.
Nekem nem kellett kétszer mondani. A nappali után a fürdőszobát néztem meg, ahova már beköltöztek Florence dolgai, körülbelül fele-fele arányban elegyedtek a Johannes cuccaival. Beléptem a kisebbik hálószobába, ami majdnem teljesen olyan volt, mint a Florence-szé a saját lakásában. A szekrényen ott lógott a rózsaszínkeretes tükör, a sarokban ott állt a fésülködőasztal, a szekrényben láttam Florence pár ruháját. Johannes mögöttem állt és vigyorgott.
- Mikor hoztátok el ezeket? - kérdeztem. - Ezek Florence lakásából valók.
- Egy részét akkor hoztuk, amikor az esküvőre jöttünk. Azután megint hoztunk egy jó adagot, amikor miattad kellett jönnünk. A fésülködőasztalt és a tükröket én hoztam el, amikor eljöttem tőle, de most ő is hozott még pár cuccot, főleg ruhákat, amikor utánam jött.
- Teherautóval, vagy mivel jártok ti ide meg Szegedre?
- Apám kamionos - nevetett - meg lehetett oldani.
Miután mindent megnéztem és kellően csodálkoztam, hazaindultam. Tudtam, hogy Johannes beszélni akar Florence-szel, így nem akartam tovább váratni. Sejtettem, hogy mindent el fog mondani a nővéremnek, amit ma megtudott tőlem, valamint azt is, amit ő mondott el nekem.
Hazaérve elmondtam a nénikéméknek, hogy lehetséges, hogy a közeljövőben Florence Kölnbe költözik. Sofie néni ezt kitörő lelkesedéssel fogadta és már eltervezte Florence esküvőjét is. Megnyugtattam, hogy nem kell még ilyesmire gondolnia, hiszen Florence még nem szándékozik férjhez menni.
- De hát összeköltöznek - csapta össze a kezeit Sofie néni.
- Olyanok lesznek, mint a lakótársak - magyaráztam. - Florence külön szobát rendezett be magának...
- Még oda se költözött, de már berendezett egy szobát? - kérdezte diadalmasan Sofie néni.
- Igen - sóhajtottam, mert túl sokat árultam el.
Sofie néni ezután Rodolpho bácsinak magyarázta Florence esküvőjének részletes tervét. A bácsikám türelmesen hallgatta bohókás feleségét. Én felmentem a szobámba és végiggondoltam, Miket is hallottam ma Johannestól. Most nem a költözésre, vagy a lakás berendezésére gondoltam, hanem azokra a dolgokra, amik rólam szóltak. Gitty, a támadás, a Kaulitz-ház őrizete és a stúdió. Hiába mondta nekem Johannes, hogy észrevehető lenne, ha valaki megtámadná, de én nem tudtam megnyugodni. Fo lyton Gitty járt a fejemben. Elképzeltem, ahogy beront a stúdióba és erőszakkal Billt követeli. Persze a srácok meg tudnák védeni magukat tőle, de ha késekkel mászkál, nem hiszem, hogy lenne esélyük védekezni. Hívhatnák a rendőrséget, de mire a rendőrök a stúdióhoz érnek, lehet, hogy már mindenki halott lenne...
Több se kellett, hogy az elhatározásom végleg porba hulljon. Helyette új döntés született. Amint visszatérnek a fiúk a turnéból, elmegyek hozzájuk. Az újságok mindig vezető hírként hozták, ha a Tokio Hotellel történt valami érdekes, így nem kellett aggódnom, honnan is fogom megtudni a visszatérésüket. Természetesen Annie-nek nem szóltam a tervemről, ő úgyis ellenezte volna. Hallgattam mind Linda, mind Mike előtt is. Erről csak én tudtam. Ez jó volt. Megint volt egy titkom, egy célom, amiért küzdenem kellett.
A suliban maximálisan teljesítettem, hogy Annie figyelmét eltereljem. Meg is jegyezte párszor, hogy látja rajtam a javulást, aminek nagyon örül. Ennek én örültem, mert sikerült félrevezetnem őt, mégha ezt idővel ki is kell majd magyaráznom neki. Szorgalmasan tervezgettem, miként fogom megvalósítani a nagyszerű tervemet. Kellett egy olyan időpont, amikor Annie nem tartózkodik majd a fiúkkal. Ezt könnyű volt megtudnom, hiszen egyszerűen csak rá kellett kérdeznem, Annie nem gyanított semmit, készséggel válaszolt. Elmondta, hogy a fiúk április 30-án érkeznek haza, pár napot pihennek, majd a stúdióban ismét próbálni kezdenek.
- Azt hiszem, negyedikén nem tudok elmenni, mert anyámnak valami konferenciagyűlése lesz és a vacsorára a családot is meghívták, szóval akkor bárgyú mosollyal fogok ülni sok-sok idióta között és olyan zagyvaságokat fogok hallgatni, amik nem igazán érdekelnek.
Elnevettem magam, ahogy elképzeltem Annie-t kiöltözve, bárgyú mosollyal az arcán. Nemcsak ezért nevettem, hanem azért is, mert így könnyebbé vált számomra a tervezés. Ha Annie negyedikén nem megy el a srácokhoz, nem lesz szemtanú, hogy én ott jártam. A levegőbe csaptam, de Annie pont nem nézett oda, így nem láthatta, mert különben biztos magyarázkodhattam volna a furcsa viselkedésem miatt.
Délután otthon a kezembe is akadt a megfelelő újság, amiben említés volt a Tokio Hotelről. Végigolvastam a cikket, hátha találok benne valami szokatlant, de az általános dolgokon kívül nem volt benne semmi érdekes.
...
HAZATÉR A TOKIO HOTEL
A világhírű német tinicsapat, a Tokio Hotel áprilisban befejezi európai turnéját és hazatér Németországba. Elmondásuk szerint a turné rendkívül fárasztó, sokat dolgoznak, de eddig minden show úgy sikerült, ahogy eltervezték.
„Elégedettek vagyunk a teljesítményünkkel, és remélem, ez ezután sem változik meg. Bízom benne, hogy minden koncerten a maximumot tudjuk nyújtani és a rajongók nem bánják meg, hogy eljöttek és megnéztek minket” nyilatkozta az együttes énekese, Bill.
A fiúk 32 állomáson mutatják meg, mit is tudnak és mennyit fejlődtek két év alatt.
„Két évig nem sok hírt adtunk magunkról, de a Humanoid album megjelenésével ismét berobbantunk a köztudatba. Ezt tetézi a külsőnk megváltozása, amit a rajongók lelkesen fogadtak” mondta el Tom, a Tokio Hotel gitárosa.
Megtudtuk azt is, hogy pár nap pihenés után a fiúk ismét próbaterembe vonulnak és gőzerővel gyakorolnak az újabb koncertekre. Sok sikert kívánunk nekik!
....
A cikkel ezúttal teljes mértékben egyetértettem. Félretettem az újságot és felmentem a szobámba, hogy tájékoztassam Lindát, mikorra várja Tomot. Linda nagyon örült, amikor megtudta, hogy április végén már jönnek is haza, hiszen hiányzott neki Tom.
Felhívott, hogy ne csak szövegesen, hanem tényleg beszélhessünk.
- Komolyan jönnek haza? - kérdezte, amikor felvettem.
- Annie-től tudom - válaszoltam.
- Jajj, de jó! - lelkendezett. - Alig várom, hogy lássam Tomot. Biztosan eljön, hiszen pár napot pihennek.
- Pihennek, Linda - ismételtem meg az utolsó szavát - ha pihennek, nem utazgatnak.
- Tomnak ez nem fáradtság - torkollt le - Billnek se... hopp, bocsi - harapta el a mondatot.
- Semmi baj - nyugtattam - már nem zavar, ha emlegeted. Szép volt, jó volt, de ennyi volt.
Linda felsóhajtott. Nem tudtam eldönteni, hogy ez a lemondás vagy a megkönnyebbülés sóhaja volt-e.
- Tényleg úgy gondolod? - kérdezte.
- Nem tudom, mit gondoljak - feleltem. - Most megpróbálom így. Ezzel talán kivédem a késszúrásokat is.
Nevetett, majd leszidott, hogy ez igazán nem volt vicces.
- Gitty bármikor megtámadhat! - sikoltotta. - Szabadon járkál és te... te viccelődsz!
- Nyugodj meg, Linda. Nem lesz semmi baj.
- Beszéljünk másról - terelte inkább a témát a számára idegesítő részről. - Mi újság Ralph-fal?
Ezután negyed órán keresztül meséltem neki, mi mindent csinált az elmúlt két napban a kis Ralph. Igazából nem tudott még sok mindent csinálni, de nagy szám volt, hogy felemelte a kezeit, nevetett vagy épp fintorgott.
Miután ezt Linda végighallgatta, elbúcsúzott és letette a telefont. Tudtam, hogy sok lesz a számlája, azért kellett sietnie.
Aznap este unaloműzésként csináltam egy új falinaptárat. A régit levettem, mert az februári volt és már minden kockába X volt húzva. Most a május negyedikéig hátralévő napokat kezdtem számolgatni. Az április eltelt, utolsó nap a TV-ben is bemondták, hogy a Tokio Hotel visszatért Németországba. Néztem, ahogy a srácok elvonultak a kamera előtt. Fáradtnak tűntek, de jókedvűen osztogatták az aláírásokat a rajongóknak. Bill is egészségesnek látszott, nem volt annyira sovány, mint azon az elborzasztó képen, amit Linda hónapokkal ezelőtt mutatott nekem.
Bizakodva gondoltam a jövőre. Most, látva Billt majdnem teljesen egészségesen, sokkal inkább elhittem, hogy túljutott a dolgon. Ezáltal nekem is könnyebb volt elfogadnom, hogy van közös múltunk, de nem lesz közös jövőnk. Elmosolyodtam arra a gondolatra, hogy Bill volt az első szerelmem. Elképzeltem, hogyan fogok mesélni a gyerekeimnek és az unokáimnak az első fiúmról. Elmondhatom majd nekik, hogy híres énekes volt és őrülten szerettem, de a sors közbeszólt és végül más mellett kötöttem ki. Vajon tudom majd ugyanúgy szeretni azt a valakit, mint ahogy Billt szerettem?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése