A kis kalandom után napokig az ágyat nyomtam. Körülbelül három napig harminckilenc körül volt a lázam, az orvos naponta többször is eljött, hogy ellenőrizze, nem fordult-e komolyabbra az állapotom.
Ugyanakkor a kíváncsiság is furdalt, hogy Tom miről is akart velem beszélni. Linda biztosított arról, hogy nem mondta el Tomnak a valódi okot, ami miatt elhagytam Billt, de én biztosra vettem, hogy Tom erről akart beszélgetni. Nem jött vissza, hogy megkérdezzem tőle. Hiába kértem Lindát, hogy hívja el, hadd beszéljek vele, ő ezt annyira ellenezte, hogy inkább két napi könyörgés után feladtam és nem próbálkoztam ismét. Nem akartam magamra haragítani őt. A telefonom naponta többször is csörgött. Az utóbbi időben nem tartottam annyira a kapcsolatot Florence-szel, de a nagynénémék minden velem kapcsolatos információt megosztottak vele. Florence megígérte, hogy hamarosan meglátogat majd, úgyis jönni akar Johanneshez. Na igen, én erről sem tudtam, hogy Johannes időközben visszatért Kölnbe. Igazán meglátogathatott volna. Nemcsak Florence volt az egyetlen, aki naponta többször keresett. Mike, amint meghallotta a kalandom hírét, azonnal jönni akart, de sem az időjárás, sem a szülei nem engedték, így naphosszat telefonon nyugtatgattam, hogy minden rendben van.
Hétfő este Linda szomorú hírt közölt velem. Tudtomra adta, hogy vissza kell mennie Budapestre, mert nagyon le van maradva a tananyaggal és ha tovább marad, félő, hogy évet kell ismételnie. Ezt semmiféleképpen nem akartam, és természetesen megértettem. Láttam rajta, hogy nehezére esik a búcsúzás és nincs ínyére, hogy itt kell hagynia engem. Én még éppen csak elkezdtem ismét iskolába járni. Már nem voltam annyira beteg és a tanulmányaimmal én is le voltam kissé maradva.
Másnap reggel linda elhagyta Lipcsét. Tom vitte ki a reptérre, de a házba ő nem jött be, így nem volt esélyem kérdezni tőle semmit. Gondolom, ez is Linda ötlete volt, hiszen Tomot ismerve nemcsak a csomagokat, de magát Lindát is az ölében vitte volna el az autóig. Szomorúan integettem a barátnőmnek az ablakból. Annie is elszomorodott, hiszen ezalatt a pár hónap alatt ő is megkedvelte Lindát, ahogy Linda is Annie-t. Ezután már csak ketten voltunk Annie-vel. Ő figyelt rám mindennap, holott én már úgy éreztem, erre semmi szükség. Nem állt szándékomban elmenni a stúdióhoz, hiszen értelme se lett volna, a fiúk csak egy-két napra ugrottak haza néha, ugyanis a turné még mindig tartott. Tudtam, hogy április végéig felesleges meglátogatnom a stúdiót. Azt is furcsálltam, hogy azon a napon Tom pont otthon volt, amikor eltévedtem az erdőben.
A suliban beszéltem Fannyval is, aki folyton csak Olivérről mesélt. Én ugyan nem ismertem túl jól a No Thanx zenéit és - őszintén szólva, amiket néha hallottam róluk, nem nyerte el a tetszésemet - de úgy láttam, Fannyt teljesen az ujjuk köré csavarták. A telefonján egész nap csak No Thanx szólt, szerzett No Thanxes pólókat és tolltartót is.
Az iskola folyosóján nap mint nap egymást ölelgető párokkal találtam szembe magam. Az osztályban is szövődtek szerelmek, szinte minden második lánynak jutott egy fiú. Újra visszatért az a fajta szomorúság, ami a szakítás legelején kínzott. Bill pótolhatatlan volt számomra. Úgy éreztem, ennek sosem lesz vége és mindig érezni fogom a hiányát. Tudtam, ha ránézek majd valaki másra, őt fogom keresni benne, mint ahogy azt Mike-kal is tettem. Azt is tudtam, hogy ez így nem helyes, hiszen mind magamnak, mind másoknak fájdalmat okozok ezzel. Felejtenem kell, bármennyire is fáj. Lehetetlennek tűnik, de én sok lehetetlen kalandot éltem már túl, most ezen kell átküzdenem magam.
Délutánonként beszéltem Lindával és Mike-kal. Mindketten próbáltak úgy ahogy segíteni, hogy nagyjából egyben tudjak maradni. Nem akarták, hogy ismét olyan legyek, mint decemberben. Én is igyekeztem, hogy ezt elkerüljem. Florence, ígéretéhez híven, meglátogatott. Nagyon megrémült, amikor meglátta, hogy nézek ki. Megnyugtattam, hogy ez már sokkal jobb, látott volna január környékén.
- Ennél rosszabb volt? - kérdezte ijedten.
- Persze. Várj, van valahol egy kép... Linda csinálta...
Megtaláltam azt a képet, amit linda Simonének mutatott rólam. Florence felsikoltott, amikor meglátta.
- Úristen! Lotte, ez borzalmas!
- Florence, nem tudom, te milyen állapotban lettél volna, ha neked kellett volna elhagynod Johannest.
- Igazad van - nyugodott le kissé. - Valóban nem tudhatom, min mentél át. Johannesszel sokat beszéltünk erről, miután beszéltem veled a kórházban. Nagyon féltem, hogy komoly bajod lesz.
- Ugyan már - legyintettem - egy fanatikus rajongó nem árthat nekem, mégha késsel járkál, akkor se.
Elnevette magát, majd az arca ismét komoly lett.
- Van még valami? - néztem rá.
- Igen, van. Nemcsak azért jöttem, mert útban vagyok Johanneshez. Apa küldött.
Apámat hónapok óta nem említettem senkinek, szinte el is felejtettem, hogy létezik. Most összehúztam a szemöldökömet és fintort vágtam, amikor a nővérem említést tett róla.
- Nem a döntése miatt visszakozik - mondta. - Tudja, mi történt veled és hogy milyen állapotban voltál a szakítás után. Ez nem igazán hatja meg. Azt mondja, jobb lesz neked később Bill nélkül, de ezt most még nem érzed. Üzeni, hogy mindenki lemond az első nagy szerelméről, mert sok utat kell bejárni addig, amíg az ember megtalálja az igazit. Ezt láthatjuk az ő példájából, hiszen húsz évig élt egy nővel, akit nem is szeretett igazán, mert... na mindegy, szóval ezt magyarázta percekig. A lényeg, hogy majd találsz magadnak valakit.
- Érdekes, nekem jó volt az első is, nem akarok másikat - duzzogtam egy kicsit.
- Jajj, Lotte. Annyira szeretnék segíteni ebben neked, de sajnos nem tudok. Nincs túl nagy tapasztalatom az ilyesmiben. Volt pár barátom, de a legtöbb kapcsolatom csupán hetekig tartott. Végre megtaláltam Johannest és eszemben sincs lemondani róla. Persze, mint mindenkinél, nálunk is előfordulnak viták és veszekedések. Most is azért jöttem, mert tisztáznunk kell valamit, de ne aggódj, ettől még nem fogunk szétmenni, csak egy kicsit összekaptunk.
- Azért jött vissza Kölnbe? - kérdeztem.
- Igen. Megsértődött és meg sem állt anyuci szoknyájáig - nevetett fel ismét.
- Még közölni akarsz velem valamit - jelentettem ki, mivel láttam az arcán, hogy még nem mondott el mindent. Az arca kínosan megvonaglott, fájdalmas fintort vágott, csak aztán kezdett bele.
- Kistesónk lesz - nyögte ki. - Rosanette terhes. Valamint... igazad volt... anya betegeskedett már hónapok óta. A baleset azért következett be, mert elájult a volán mögött...
Tudtam, hogy anya beteg volt, én ezt már korábban sejtettem. Sokszor mondtam is Florence-nek, de ő nem akarta elhinni. Minden áron apát hibáztatta a történtekért - amit persze teljesen megértettem. A Rosanette-tel kapcsolatos információi azonban csak nagyon lassan áramlottak végig az elmémben. Nem tudtam felfogni a szavai értelmét. Annyira hihetetlennek tartottam ezt az egészet. Aztán felébredt bennem a düh, majd a sajnálat a születendő kicsi iránt, hogy ilyen szülők fogják felnevelni.
- Rosanette-nek nem való gyerek - mondtam, amikor meg tudtam szólalni.
- Nekem mondod? - kérdezte nagy szemeket meresztve - Tudom én, milyen az a nő. Tegnap ott aludtam náluk, mivel apa nem engedte, hogy Szegedről egyenesen ide repüljek. Azt hiszem, Rosanette most nyolchetes terhes... Ne tudd meg, mit levágott, amikor apa közölte vele, hogy egy éjszakát ott töltök náluk. Apa persze nyugtatta, hogy „Kicsi Rosie-m, ennyit igazán kibírunk, hiszen hamarosan jön a saját babánk.” Mintha én nem az övé lennék! Na mindegy. Rosanette ettől megnyugodott, mert megengedte, hogy ott maradjak.
- Nagyszerű - fintorogtam. - Kistesó.
- Úgyse fogod látni - világosított fel. - Beszéltem rólad apának, de mondom, nem igazán hatotta meg, hogy mi történt veled. Azt mondta, ő küldeni akart pénzt Sofie néniéknek, de ők ezt visszautasították és azt üzenték, hogy utálod őt. Megmondtam neki, hogy én nem csodálkozom ezen. Azt mondja, nem bánta meg, amit mondott, és ha visszamehetne az időben, mindent ugyanígy tenne.
- A szemét - morogtam.
A nővérem aznap nálunk vacsorázott, majd este továbbállt, mert Johannes már óránként hívta. Florence csak kuncogott, mondogatta nekem, hogy Johannes megbánta, amit mondott és most bocsánatot akar kérni, ezért türelmetlenkedik ennyire. Örültem, hogy nincs komoly gond közöttük, mert bennük a világ egyik legszebb párját ismertem meg. Ők összeillettek úgy, ahogy voltak, nem tudtam elképzelni, hogy valaha közéjük állhat bármi is. Volt idő, hogy Billről és magamról is ezt gondoltam, de rájöttem, ez teljes képtelenség. Kergettem néhány hiú ábrándot, mentem az álmaim után, amik szépen lassan elúsztak és én itt maradtam egyedül. Ebben Bill nem volt hibás, őt sosem okoltam volna ezért, hiszen minden az apám hibája, és az ő hibáit én nem hozhatom helyre.
Másnap megtudtam még valamit, ami végre a valódi örömre adott okot. Santiago reggel tíz körül hívta fel Sofie nénit, hogy Sabine hamarosan megszül. Természetesen egyből értem jöttek a sulihoz, hogy le ne maradjak a jeles eseményről. Mivel már Annie is családtagnak számított a nálunk eltöltött két hónapnak köszönhetően, így ő sem maradhatott ki az ünneplésből. Rodolpho bácsi mind a kettőnket elkért, majd a kórházhoz hajtottunk.
Sofie néni már várt ránk. Teljesen magán kívül volt az izgatottságtól. Santiago egy széken ülve várt. Nem szólt semmit, amikor megérkeztünk, pedig máskor mindig olyan harsányan köszönt és sietett elém. Sofie néni elmondta, hogy gondolkodik és ő még csak most fogja fel, hogy valóban apa lesz. Időt kell neki hagynunk. Sabine ezért nem engedte, hogy Santiago bent legyen a szülésnél.
- Mi a helyzet? - kérdeztem, amikor leültem mellé.
- Még bent van. Azt mondták az orvosok, nem lesz semmi gond.
- Santiago, most örülni kéne - tanácsoltam. - Te meg olyan pofát vágsz, mintha meghalni készülnél.
- Dehogy - védekezett. - Csak tudod, nehéz még feldolgozni azt, hogy hamarosan a saját gyerekemet tartom majd a kezemben.
- Volt elég időd felfogni, nem? - kérdeztem, de úgy éreztem, nem kellett volna tovább feszegetni ezt a témát.
- Volt, de... nem, most ezt te még nem értheted. Majd ha a saját kisbabádat tartod a karodban, megérted, hogy most min megyek keresztül.
- Sajnálom - mentegetőztem. - Nem kellett volna ezt így megkérdeznem.
- Semmi gond. Gyerek vagy még, nem érthetsz mindent.
Felháborodottan akartam tiltakozni a kijelentése ellen, de ilyen helyzetben nem voltam képes rá, hogy dacoljak vele. Hiszen valóban gyereknek számítok, de mindössze egy év és nagykorú leszek...
Közben érkezett a rokonság és a szomszédság. Főleg azokat az embereket láttam, akikkel az esküvőn is találkoztam.
- Santiago, apám tudja, hogy gyereked lesz? - kérdeztem kíváncsian.
- Szerintem nem, én nem szóltam neki. Sabine meg úgy gondolja, hogy meg se érdemelné, hogy akár csak megemlítsük neki, elvégre aki a saját gyerekét képes eldobni és kirakni... Szóval, ha anyám nem szólt neki, akkor nem tud róla. Én Martint nem tartom többé a rokonomnak. Óh, pedig Emma néni mennyire örülne ennek a hírnek! Folyton attól félt, hogy a rendőrök kezében végzem. Emlékszem, amikor még kicsik voltatok és eljöttetek hozzánk... akkor, amikor Prágából Budapestre költöztetek. Emma néni sokat mondta anyának, hogy jó gyerek vagyok én, csak figyelni kell rám. Végül mégis igaza lett. Sabine figyelt rám és ezért képes voltam megváltozni. Nem is tudom, hol tartanék most, ha ő nem lenne.
- Santiago, lehet egy kérésem? - néztem rá hirtelen. Eszembe jutott, hogy milyen neveket gondoltak ki a babának. Most, hogy már csak percek kérdése, hogy valóban a világra jöjjön, fontos volt megjegyeznem valamit.
- Tessék, nyugodtan - mondta.
- Ha a baba fiú lesz, kérlek, ne a Gianni nevet adjátok neki. Tudom, hogy Rodolpho bácsi olasz, meg minden, de a Gianni egy borzalmas név. Azt is tudom, hogy már eldöntöttétek, hogy ez lesz a baba neve, de kérlek, könyörüljetek meg szegény picin. Nem érdemli meg, hogy ennyire csúnya névvel kelljen élnie.
- Óh, te kis bohó! - nevetett fel most először. - Mintha csak Sabinét hallanám. Nem, a gyerek nem lesz Gianni, ugyanis szerintem is borzalmas név. Mindenképp német nevet kap, mivel az az olaszos családnévvel furcsa és egyedi hangzású lesz.
- De hát hogyhogy megváltoztattátok a döntést? - kíváncsiskodtam. Emlékeztem ugyanis arra a napra, amikor Sabine Lindának és Annie-nek beszélt a babáról. Akkor említette nekik a neveket is.
- Még aznap este, amikor Sabine elmondta a lányoknak a névlehetőségeket. Azt mondta, kimondva a Gianni olyan szörnyűnek tűnt, hogy nem akarja, hogy a baba azt a nevet kapja. Teljesen egyetértettem vele. Bár mondtam, hogy apa lehet, hogy megsértődik, de végül ő is elfogadta.
- És így mi lesz a neve? - kérdeztem. Fel sem merült bennem, hogy a baba esetleg lány lesz.
- Így, ha lány, akkor Grete, az első döntés alapján. Ha fiú... nos, azt nem árulhatom el. Egy dolgot mondok, a neve hasonlítani fog a nagyapjáéra.
Elkezdtem gondolkodni, hogy vajon mi is hasonlítana a Rodolpho névhez, de nem jutott eszembe semmi.
Csak vártunk, hogy végre jöjjön valaki és mondjon valamit. A rokonok és a szomszédok virágokkal, apró ajándékokkal a kezükben álltak és egymással beszélgettek. Sofie néni és Rodolpho bácsi idegesen néztek egymásra, Annie pedig mellettem állt, hallgatta, miről beszélek Santiagoval. Úgy láttam, neki eszébe jutott az a név, ami nekem nem, de Santiago egy pillantással csendre intette, így én nem tudhattam meg, milyen névre gondolt.
- Engedjetek, engedjetek! - harsogta egy ismerős hang a várakozással teli csöndben.
A hang irányába fordítottam a tekintetemet. Florence hatalmas plüssmacival a kezében rohant felénk, maga után húzva a levegő után kapkodó Johannest.
- Nem késtünk még el, ugye? - kérdezte Florence aggódva, miközben csúszva lefékezett előttem és végre elengedte Johannest is, aki újra levegőt vehetett.
- Még nem - mondtam.
- Jajj, de jó - sóhajtott. - Azt hittem, elkésünk mert nem könnyű taxival jönni egy ekkora macival és Johannesszel, aki egyszerűen képtelen arra, hogy gyorsabban készüljön el.
- Ne engem szidj, Florence - védekezett Johannes - nem tudom, ki válogatta tizenöt percig a játékokat a boltban.
- Jól van na! - csattant fel Florence - Nem tudtam eldönteni, hogy babát vagy kisautót vegyek, így inkább plüssmacit hoztam. Nem tudjátok, hogy fiú lesz-e vagy lány?
Santiago megrázta a fejét.
- Ahh, sejtettem - morgolódott a nővérem és ledobta a macit.
Johannes és Florence megálltak mellettünk és körbenéztek. Ők sem ismertek több embert, mint én, sőt, talán kevesebbet is a várakozók közül.
Körülbelül egy órát ültem, majd elsétáltam a büféig, hogy vegyek valami innivalót. Senki nem követett. Annyira izgultam, hogy végre megszülessen a kisbaba, hogy nem bírtam egy helyben maradni. Járkáltam, leültem, felálltam, de az idő annyira lassan haladt, hogy az már idegtépő volt. Belegondoltam, ha nekem idegtépő a várakozás, akkor milyen lehet Santiagonak.
Nem tudtam, mennyi idő telt már el azóta, hogy vártunk. A várakozók székek híján a földön foglaltak helyet, ajándékaikat a kezükben tartották, vagy maguk mellé pakolták. Néhányan enni és inni kezdtek, mások járkáltak és telefonáltak, hogy beszámoljanak a fejleményekről az otthon maradtaknak. Johannes unaloműzésként az ujjaival csettintgetett, de miután Florence rácsapott a kezére, abbahagyta és inkább csöndben várt. Santiago morgott valamit Sabine óvatosságáról és elsietett. Nem is jött vissza. Úgy gondoltam, bement Sabinéhez, hogy mellette legyen.
Még eltelt két óra, majd a folyosó végén lévő ajtó kinyílt és megjelent benne Santiago mosolytól sugárzó arca.
- Kisfiú - suttogta. - Megszületett Ralph Viktor.
Mindenkiből kitört az örömkiáltás. Florence megölelte Johannest, Rodolpho bácsi Sofie nénit, engem pedig Santiago, aki időközben kijött és fogadta a gratulációkat.
- Nemsokára láthatjátok - újságolta. - Most elvitték, megvizsgálják, felöltöztetik, majd utána kihozhatom. Azt mondják, teljesen egészséges. Hamarosan Sabinéhez is bemehettek majd. Ő is jól van.
- Hogy viselte a szülést? - kérdezte Sofie néni.
- Azt mondja, az elején nehéz volt, de végül simán ment minden. Most kicsit ki van merülve, de nem csodálom. Az orvos szerint, a gyerek becsült súlya körülbelül négy kiló.
- Úristen, szép nagy baba - csapta össze a kezét Rodolpho bácsi. - Gratulálok, fiam.
Odament Santiagohoz és megölelgette.
- Köszönöm, papa. És neked is köszönöm, mama - lépett Sofie nénihez, aki egész egyszerűen elsírta magát.
Nem sokat kellett várni arra, hogy láthassuk a kis Ralph-ot. Igen, mint időközben rájöttem, a Ralph tényleg a Rodolpho német megfelelője volt, ezáltal egyfajta tisztelgés a nagypapa előtt. Ennek a névnek határozottan örültem. Sokkal jobb volt, mintha Gianninak hívták volna a babát. Sabine a karjában fogta a fiát, úgy mutatta körbe mindenkinek, majd egyessével meg is foghattuk.
A kisbaba szemei pont olyanok voltak, mint a Sabinéé, de az orra és a szája formája teljesen megegyezett a Santiagoéval. Santiago le sem tagadhatta volna, hogy az ő fia.
- Sabine, megfoghatom? - kérdezte meghatódva Florence, amikor Sabine anyukája visszaadta Ralph-ot Sabinének.
- Ezt kár volt megkérdezned - nevetett Sabine és Florence felé nyújtotta a babát.
A nővérem átvette Ralph-ot és gyengéden a karjába emelte. Annyira jól állt a kezében, mintha neki találták volna ki az anyaságot. Persze Sabine kezében is aranyos volt a picúr, de Florence-t elnézve olyan volt, mintha ez a feladat pont ráillett volna. Persze ő várhat ezzel, elvégre még tanul.
- Szia, kis gyönyörű - gügyögte Florence, miközben Johannes is rámosolygott a picire - te kis szépség. Ó, mosolyogsz. Szeretsz, ugye? Milyen szép vagy, istenem, mennyire picike és édes.
Johannes átvette Florence-től a kisbabát, és a magasba emelte.
- Milyen itt kint, kisember? - mosolyogta, mire a kicsi is mosolygott. Szemlátomást Johannes szimpatikus volt számára.
- Most már nekem is adjátok ide - követeltem, mire Johannes átadta nekem a kicsit.
Picit ficánkolt, amikor átvettem, de különben nyugodtan tűrte a költözködést. Rám nézett és még a szemei is nevettek. Apró kis hangot adott ki, ami olyan gyönge volt még, de határozott. Tudtam, hogy a kisember kiereszti majd a hangját, ha szükségét érzi.
Florence csinált pár képet, amíg a kezemben tartottam Ralph-ot. Sabine nevetett és mosolyogva nézte, hogyan ringatom a picit. Nem volt nehéz tartani őt, csak nagyon féltem, hogy elejtem, vagy bármi kárt okozok benne. Sabine megnyugtatott, hogy semmi baja nem lesz, úgyhogy sétálgatni kezdtem a kórteremben. Minden szem rám szegeződött, de ez csöppet sem volt kellemetlen. A karomban tartottam egy pici embert, ez minden mást kizárt a tudatomból. Aggódtam, hogy ha nem jól tartom, a baba tényleg megsérülhet, de végül egy teljes kört sétáltam, mielőtt visszaadtam őt Sabinének.
Ezután Annie következett, aki gügyögve ragadta magához Ralph-ot. Ő sokkal bátrabban emelte föl és sétált vele, mint én. Látszott, hogy van már ilyesmiben tapasztalata.
- Gratulálok neked is, Sabine - mosolyogtam és odamentem Sabinéhez.
- Köszönöm, Lotte - mosolygott. - Jajj, meg akartalak kérni valamire. Óh, Florence, nem baj? - kérdezte előbb óvatosan Florencetől. - Azt szeretném, ha Lotte lenne Ralph keresztanyja, mert Santiagonak nincs lánytestvére, az én nővérem pedig New Yorkban él. Tudom, hogy te...
- Nem - vágta rá Florence - ezt megérdemli Lotte. Én majd leszek a másodiknak - vonta meg a vállát. Tényleg nem látszott sértődöttnek. Az arca őszintén mosolygott, miközben Sabinére nézett. - Ugye, lesz második? - kérdezte bizonytalanul.
- Már csak miattad is - mosolygott Sabine. - Kislány lesz, rendben?
- Kislánynak örülnék. És nevezhetnétek mondjuk Florenznek, a keresztanyja után - vigyorgott Florence.
- Megegyeztünk - mondta Sabine és kézfogásra nyújtotta a kezét. Florence megrázta, ezzel megkötötték a fogadást.
- Az első is csak pár perces, de ti már a másodikat tervezitek? - kérdezte nevetve Santiago.
- Florence miatt muszáj lesz bevállalnunk egy kislányt is - nevetett Sabine, miközben átvette a kisbabát Annie-től, aki időközben visszatért és szándékában állt visszaadni a babát az anyjának.
- Santiago, behoztad a ruhát, amit Lottétól kaptunk? - érdeklődött Sabine, miközben megvizsgálta, mibe is öltöztették az ápolók Ralph-ot.
- Természetesen - válaszolt készséggel Santiago. Kotorászott egy kicsit a mellette heverő táskában, majd előhúzott egy fehér ruhát. Azt a ruhát, ami az én karácsonyi ajándékom volt számukra.
- Remélem, megengedik az orvosok, hogy ebben vigyük haza - mélázott Sabine. - Annyira szép ez a ruha, remekül állna a kis legényen.
Mindenki egyetértett vele. Ralph mosolygott és két apró öklével össze-vissza kalimpált. Sabine levette róla a sapkát, hogy megigazítsa, mert sejtette, hogy ez az oka annak, hogy Ralph kezdett nyugtalankodni. Nem volt sok haja, de ami volt neki, az olyan szőkés volt, mint Sofie nénié. Sofie néni is észrevette ezt, ezáltal a szeméből ismét újabb könnyár fakadt ki. Sabine anyukája, Loise megveregette a vállát és elnézően mosolygott.
- Első unoka, igaz? - kérdezte Sofie nénitől.
- Igen - válaszolta Rodolpho bácsi, mert Sofie néni nem volt olyan állapotban, hogy beszélni tudjon.
- Akkor érthető, ez a nagy meghatottság - bölcselkedett Klaus, Sabine édesapja.
- Mi is ugyanígy voltunk ezzel, Klaus, emlékszel? - nevetett Loise. - Amikor Ingrid lánya született?
- Vagy amikor Laurenz fia - tódította Sabine. - Akkor nagyobb hisztit csaptál.
- Ingrid és Laurenz a testvéreid? - kérdeztem Sabinét.
- Aha - válaszolt. - Ingrid vagy tíz évvel idősebb nálam, Laurenz is úgy nyolccal. Én elég késői gyerek vagyok, de azért lassan utolérem őket a huszonnégy évemmel - kuncogott, miközben Ralph kicsi kezeivel játszott.
- Ők miért nincsenek most itt? - kíváncsiskodtam. - Az esküvődön ott voltak egyáltalán?
- Nem voltak ott - felelte Sabine. - Tudják, hogy férjhez mentem, a gratulációjukat és a nászajándékaikat megkaptam, de személyesen nem tudtak eljönni. Ingrid és a családja Amerikában élnek, Laurenz pedig Japánban telepedett le a feleségével és a fiával. Laurenz mindig a technika rabja volt, úgyhogy tudni lehetett, hogy olyan országot választ majd magának, ami megfelel az igényeinek. Nem mondom, hogy Japán pont a legjobb választás volt. Ingrid egy vállalkozást vezet közösen a férjével. A lánya, Friderike most tizennégy éves. Született még két fia, de őket nem ismerem személyesen. A nevük talán...
- Richard és Götz - segítette ki őt Loise. - Nagyon édes gyerekek. Én voltam kint tavaly nyáron náluk. Sajnos, Sabine akkor nem tudott velem jönni, mert a diplomamunkáját nem hagyhatta félbe. Richard és Götz sokat emlegetik, hogy szeretnék megismerni a nagynénjüket, de őszintén bevallva... Amikor Ingrid elköltözött, Sabine pont a lázadó korszakát élte, így a búcsúzásuk nem sikerült valami barátságosra. Közvetlenül az indulása előtt Ingrid csak tőlünk köszönt el, majd fogta az akkor hároméves Friderikét és távozott.
- Tizenhárom voltam - háborodott fel Sabine - nem értem, miért akadt ki annyira csak azért, mert megmondtam a véleményemet a korai gyerekvállalásról.
- Ő pedig huszonhárom volt, úgyhogy nem volt még igazán felnőtt - dorgálta Loise a lányát.
- Na tessék, hát mégis nekem volt igazam - diadalmaskodott Sabine, miközben Santiago kivette az öléből Ralph-ot.
- Laurenz már érettebb volt. Ő tanult a testvére hibájából - mesélte tovább Loise, már nem is Sabinének, sokkal inkább mindenkinek. Ő két éve költözött el Németországból, mert Japánban kapott állást. Tudta, hogy remek lehetőség, nem hagyhatta ki. Az ő fia akkor még egészen kicsi volt.
- Igen, emlékszem - fintorgott Sabine. - Lukasnak akkor lett volna az első szülinapja, amikor elköltöztek. Pont azon a napon. Az ajándékomat oda sem tudtam adni. Bár az igaz, hogy Laurenz aztán hosszú hetekig küldte a bocsánatkérő e-maileket, de azért akkor nagyon rosszul esett, mert féltem, hogy vele is úgy járok majd, mint ahogy Ingriddel... Szerencsére ettől nem kellett tartanom. Laurenz azóta is az egyik legjobb barátom. Nagyon sajnálta, hogy az esküvőre nem tudott eljönni, de az összes fényképet és felvételt elkérte, hogy meg tudja majd mutatni a feleségének, Inkének. Azért nem jött el az esküvőre, mert nem értesítettem őt elég hamar, de sietnünk kellett, hiszen már úton volt Ralph - mosolyodott el és Ralphra nézett, aki Santiago karjában békésen aludt.
Furcsa volt hallanom ezt a testvérháborút. Florence-szel nem volt mindig felhőtlen a kapcsolatunk, de soha nem gondoltam volna arra, hogy kihagyom őt az életem fontos eseményeiből. Még mikor nem is voltunk beszélő viszonyban, akkor sem gondoltam arra, hogy Florence ne legyen ott az esküvőmön, vagy a gyerekeim születésénél - persze ezeken nem járt az eszem túl sűrűn, de néha megfordult a fejemben. És most, hogy Florence egy stabil pont volt az életemben, egyszerűen lehetetlen lett volna bármiből is kihagyni őt. Ránéztem és láttam rajta, hogy hasonlókon gondolkodik. Közben Johannes a hatalmas plüssmacit Sabine ágya mellé tette, majd elhelyezte a virágcsokrokat is az éjjeliszekrényen, amiket a többiek nyomtak a kezébe. Nem maradtunk Sabinével túl sokáig, mert még kint is várakoztak, hogy láthassák a kisbabát. Hazamentünk - illetve csak Annie és én - Sofie néni és Rodolpho bácsi még maradtak, hogy tovább nézegethessék első unokájukat.
- Gyönyörű az a baba - hajtogatta egész úton Annie.
Mikor hazaértünk, Florence felhívott. Ő is áradozott a kicsiről és elmondta, hogy ő is szeretne kisbabát. Elnevettem magam. Megkérdezte, miért nevetek, mire előadtam neki, mit is gondoltam, amikor Ralph-ot a karjában tartotta. Az egész beszámolóm alatt hallani lehetett Johannes kismértékű méltatlankodását. Tudtam, hogy a gyerekvállalás nem Johannesen fog múlni, ő - kis rábeszélés után - szinte mindenre kapható volt, amit Florence a fejébe vett.
- Persze nem most még - mondta Florence - de az egyetem után természetesen tervbe van véve.
- És esküvő? - érdeklődtem.
- Az is - válaszolta. - Ugye, Johannes?
Johannes helyeslőleg morgott valamit, de az ő gondolatait még mindig az apaszerep töltötte ki. Nem akart még ilyen fiatalon apává válni, bár megnyugtató volt számára, hogy Florence megvárja a diplomaosztóját, ami még három-négy év múlva lesz esedékes.
Amíg én telefonáltam, Annie a hátam mögött pakolgatott valamit. Mint később kiderült, a ruháit, hogy hazaköltözhessen. Mikor letettem a telefont, érdeklődve néztem rá. Tudtam, hogy haza szeretne már menni, én mégis visszatartottam volna. Sokszor mondtam neki, hogy menjen, nem kell rám figyelnie, jól vagyok, de most, hogy a távozása nagyon is valósnak tűnt, féltem, hogy egyedül hagy. Nem volt más támaszom, csak ő. Mike Oroszországban volt, Linda Magyarországon, hát akkor kire számítsak ezek után? Az igaz, hogy a suliban mindennap találkozunk majd és délutánonként is eljön hozzám, de borzasztóan elszomorodtam, ahogy láttam, miként pakol mindent a bőröndjébe, hogyan vonszolja ki maga után a csomagokat és száll be az anyukája autójába. Integettem neki, ő mosolyogva intett nekem vissza. Tehát Annie is elment, kénytelen leszek saját magamra támaszkodni és erősnek lenni.
Nincs se Linda, se Mike, és most már Annie sincs. Persze ugrottak volna, ha hívom őket, de azt önzőségnek éreztem volna és nem tartottam tisztességesnek velük szemben. Elvégre nekik is volt családjuk, hozzájuk tartoztak, én csak egy barát voltam, aki az utóbbi időben nagy segítségre szorult, amit ők adtak meg, ezzel hosszú időre leköteleztek engem. Szerettem őket, mégha nem is mindig mutattam ki nekik. Akkor is szerettem mindhármójukat, amikor ellenem szövetkeztek és megakadályozták, hogy a stúdió közelébe menjek. Tudtam, hogy nekem segítettek ezzel, mégha akkor nem is láttam ezt be.
Florence is hiányzott, aki az egyetlen szoros családi kötelékem volt. Ő ugyan most nem tartózkodott messze tőlem, de hamarosan vissza kell majd mennie tanulni. Úgy gondoltam, ezután Johannes lesz az, aki Florence-t helyettesíti majd számomra itt Németországban.
És ami a legfájóbb volt talán mind közül, az én egyetlen, drága anyukám hiánya. A fájdalom még mélyen bennem volt, azonban az utóbbi hónapok fájdalmaival együtt keveredve a felszínre tört. Néha-néha úgy éreztem, csak anya hiányzik, máskor meg úgy, hogy kizárólag Bill az, akit vissza akarok kapni. Természetesen mindkét érzés hamis volt. Mind a kettőjüket akartam, de egyikőjüket sem kaphattam vissza. Anyát akarni esztelenség volt, hiszen a halottakat semmi nem támasztja fel. Billt akarni viszont önzőség volt, hiszen én dobtam el. Ahogy az utcán álltam és néztem a helyet, ahol Annie-ék autóját még lehetett látni, eszembe jutott Mike egyik mondata. Most jöttem rá, hogy ő pont erre az önzőségre utalt, amikor azt mondta nekem, hogy eldobtam Billt és már rohannék utána. Akkor felpofoztam érte, de megértettem, mit is akart mondani igazából.
Végül kezdett hideg lenni, így visszaballagtam a házba. Eldöntöttem, hogy megpróbálom minden fájdalmamat magam mögött hagyni. El kell kezdenem élni az új életemet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése