A koncert utáni néhány napban kitaláltam, mivel is foglalhatnám le magam. Mániákusan fotózni kezdtem. Először a házat minden oldalról, a rokonaimat, a barátaimat, az utcát, a házakat, a fákat, az üzleteket. Amikor már fél Lipcsét lefotóztam, utazgatni kezdtem és felcsaptam természetfotósnak. A körülöttem élők ezt sehogy se értették, de nem szóltak bele, mit teszek, csak furcsa szemmel nézték. Nekem nem számított, hogy esőben vagy éppen szélben kellett utaznom néha órákat. Az egyik ilyen utazgatós napomon áthaladtunk Loitschén. Szomorúan néztem az ismerős utcákat, ahol néha esténként Billel sétálgattunk vagy Tommal kiegészülve kergetőztünk. Elfordítottam a fejemet és lehunytam a szememet. A telefonomon halkan szólt a zene. Egy megnyugtató dallam hangjai lágyan hullámoztak, ahogy a busz Berlin külvárosai felé közeledett. Leszálltam az első megállónál, ami Berlinhez a legközelebb esett. Megcsörgettem Lindát, hogy megnyugtassam, elértem a célomat, ugyanis mind a rokonaim, mind a barátaim egy-egy ilyen utazáskor halálra izgulták magukat, hogy odaérek-e a célállomásra egyben.
Nyugodtan sétáltam az erdő felé. Rodolpho bácsitól tudtam, hogy a Berlin melletti erdőben gyönyörű szarvasok élnek és én mindenképp akartam képet róluk. A fényképezőt magam előtt tartottam készenlétben, ha meglátnék valami érdekeset. Visszagondoltam a régmúltra, hiszen régen nagyon féltem egyedül kószálni az erdőkben, még ha táborozni mentünk, valakinek akkor is mellettem kellett maradnia, mert sírni és remegni kezdtem, amint akár csak egy percre is egyedül hagytak. Nem tudtam, hogy miért szállt el minden félelmem, de az utóbbi pár hétben, amióta ilyen helyekre jártam, egy csöppet sem tartottam semmitől. Csak beljebb és beljebb kerültem a sűrű lombok közé, de állatoknak nyoma sem volt. Kezdtem elfáradni, mert már úgy egy órája gyalogolhattam folyamatosan. Csalódott is voltam, hiszen nem láttam a szép szarvasokat, amikről a bácsikám mesélt. Leültem egy fatörzsre és körbenéztem. Hirtelen rádöbbentem, hogy már kezd sötétedni és nem tudom, merre van a kivezető út. Elővettem a telefonomat. Szerencsére még volt térerő, tehát annyira nagyon nem tévedhettem el. Felhívtam Sofie nénit és kétségbeesetten elmondtam neki, hogy mi történt. Persze ő is pánikba esett. Miután kellően lenyugodott, tanácsolta, hogy induljak el arra, amerre jöttem, hiába magyaráztam, hogy azt se tudom, merre indultam el. Végül letettem és elindultam egyenesen. A telefon hamarosan kikapcsolt a zsebemben. Beugrott, hogy elfelejtettem feltölteni. Megálltam és meg se mertem mozdulni. Csak álltam és néztem, miként lesz sötétebb az ég a fák lombjai fölött. A rémület teljesen urrá lett rajtam. A kezemben tartott fényképezőt elejtettem, ami darabokra esett a sárban. Most nem érdekelt. Kizárólag arra tudtam gondolni, hogy kijussak ebből az átkozott erdőből. Megfogadtam, hogy soha többé nem járok el egyedül sehova. A faágak megrezzentek, ahogy a madarak a fészkeikbe vándoroltak. A bokrok alatt apró éjszakai rágcsálók indultak vadászatra. Remegve álltam és figyeltem a természet furcsa játékait. Ebben a pillanatban kedvem lett volna szembeköpni magam. Elvégre, hogy is gondolhattam, hogy én elindulok csak úgy magam és fotózgatni kezdek? Nem vagyok normális! Visszamentem a fatörzshöz, hogy le tudjak ülni, mert úgy éreztem, a lábaim már nem bírnak sokáig tartani. Most valóban hasonlíthattam egy kísértetre. Remegő kezembe temettem az arcomat és a lehetőségeimen gondolkodtam. Vagy elindulok és kockáztatom hogy mégjobban eltévedek, vagy itt maradok egész éjszaka, remek prédaként szolgálva a vadállatoknak. Valahogy egyik kilátás sem tetszett túlságosan. Dúdolni kezdtem, mert az mindig meg tudott nyugtatni. Kivételesen most nem használt. Sokáig ülhettem így. A csend körülvett, a megnyugtató békés némaság inkább ijesztő volt. - Istenem, csak ezt éljem túl. Esküszöm, a stúdió közelébe se megyek. Elfelejtem Billt, ahogy Mike kérte.
Összekulcsoltam a kezeimet. Már teljesen besötétedett. Kezdtem elfogadni a tényt, hogy vadállatok falnak fel. Felnéztem a lombok fölé, egészen az égig. - Azért tudd, hogy szerettelek, Bill - suttogtam, mert felkészültem a legrosszabbra.
A hátam mögött megzizzent egy bokor ága. A hang irányába fordultam, de nem láttam semmit. Kémleltem a sötétséget, míg végül felismerni véltem álmaim rémalakját. Gitty állt a bokor mellett. Arca lesoványodott, szemei beestek, ami kísérteties jelleget adott megjelenésének. Lassan közeledett felém, két kezét hanyagul teste mellett hintáztatva. A haja kócosan lógott a vállain, a melírozás már erősen megkopott rajta. Dühös pillantást vetett rám, miközben odaállt elém. Láttam, hogy azt a ruhát viseli, amit akkor, amikor megtámadott engem. Száját gúnymosolyra húzta, amikor felfedezte, kivel is hozta össze a sors.
- Nocsak - suttogta. A hangja vészjóslóan csengett a hideg csöndben.
- Megint megpróbálsz megölni? - kérdeztem higgadtan. - Tudod, a múltkor nem sikerült.
- Vettem észre - morogta. - Nem, még nem akarlak megölni. Egyelőre nincs nálam fegyver, amivel ezt megtehetném. A kést el kellett dobnom, miután megpróbáltalak megölni. A rendőrség hamar a nyomomra bukkanhatott volna, ha magamnál tartom. Na igen, a rendőrök... Miattad el kellett hagynom az otthonomat, ugyanis a családod feljelentést tett ellenem. Sajnos, fáj ezt kimondanom, de Bill is panasszal élt a rendőrségen és engem vádolt.
- Azt ne mondd, hogy nem volt oka - vetettem közbe.
- Volt, de akkor már nem voltál a barátnője. Neki mindegy lett volna, ha egyszerűen befogja. Tudom, hogy a kórházban adtad ki az útját. Megmondtam én, hogy okos kislány vagy és hallgatsz a szép szóra.
- Nem miattad tettem - mondtam.
- Az lényegtelen. Megtetted és ez a fő.
- Szerinted, majd Bill futva rohan hozzád, hogy hálásan megköszönje, amit tettél? - kérdeztem felindulva. - Úgy gondolod, elfelejt engem és majd nálad menedéket talál? Gitty, te el vagy tévedve a saját világodban. Hónapokon keresztül nézted őt, nem ismerted meg annyira, hogy rájöjj, Bill nem olyan, aki az egyik csajt dobja és már szedi fel a másikat?
- Láttam - prüszkölte - ó, de még mennyire, hogy láttam. Néztem, ahogy téged hoz azzal az autóval mindennap, amiben én még sosem ültem. Láttam, amikor először találkoztál a szüleivel. Tisztán emlékszem, milyen volt, amikor első alkalommal lépted át a Kaulitz-ház kapuját. Tom is közvetlen volt veled, pedig személyesen csak akkor beszéltél vele először. Aznap vele jöttél. Emlékszem, mennyire izgatott voltam, amikor a Cadillac befordult az udvarra. Nem tudtam, hogy most Tom a saját barátnőjét hozza-e, vagy Billét. Igen, tudtam, hogy Billnek barátnője van, mert néha-néha az ikrek beszélgettek erről az udvaron, de csak pár szót, mert sejtették, hogy leskelődöm. Mintha nem is látszott volna Billen, hogy valaki van az életében. Feldobott volt, mosolygott, ugrándozott, énekelt, táncolt. Istenem, gyönyör volt nézni. Naphosszat csak néztem, ahogy az udvaron játszott Scottyval és Casimirrel. Minden mozdulatából sugárzott a vidámság és az elégedettség. Aztán, amikor érted ment. Mindig tudtam, mikor megy érted, mert az arca olyankor a legmélyebb boldogságot tükrözte. Bennem pedig akkor tombolt a legmélyebb düh és a legnagyobb szomorúság! Mert nem én voltam az, akit azon az első napon magához ölelt! Nem engem vezetett olyan óvatosan a ház bejárata felé, hogy miközben néztem, azt hittem, előugrom a rejtekhelyemről és valami olyat teszek, amit nem kéne! Nem velem jött ki órákkal később kéz a kézben, üdvözült mosollyal az arcán! És már te sem sírtál. Tudtam, hogy elvesztettem mindent. Ha nem tévedek, most te is átéled ugyanezt... vagy talán nem annyira fájdalmasan, mint én... Hiszen te nem másik lánnyal látod, hanem sehogy!
- Ezt te is megtehetted volna - világosítottam fel. - Nem mész a ház környékére és kész.
Gitty szemei dühösen villogtak. Az arca elkínzott volt. Kicsit szánalomraméltóan festett.
- Azt hiszed, meg tudtam volna tenni? - suttogta. - Gondolj csak a saját helyzetedre. Neked is milyen nehéz kibírni, hogy ne menj a stúdióhoz.
- Engem visszatartanak a barátaim és hálás vagyok nekik ezért.
A földre köpött, csak aztán válaszolt.
- Barátok. Mit sem érnek ilyenkor. Mi is többen jártunk Billék házához, de a végére csak én maradtam. Mert én kitartottam! Én harcoltam, küzdöttem és emelt fővel veszítettem! A többiek? Oh, ők nem. Találtak maguknak valakit a suliban. Ők feladták és nem követelték azt, ami járt nekik.
- Miért, Bill neked jár talán? - fakadtam ki mérgesen.
- Megmondtam. Bill az enyém. Ezt ő is érzi. Éreznie kell!
- Tudod mit? - dühöngtem. - Menj el az anyjához és add elő neki ezt! Meglátjuk, mit szólna hozzá!
- Simone? Hozzá nem. Neki te voltál a kis kedvence. Gondolj csak bele, hogy miként fogadna engem.
- Megérdemelnéd - morogtam.
- Simone nem tudja, hogy én tettem ezt veled! - kiáltotta. - Senki sem tudja! Tudják, ki vagyok, de ha látnak, nem ismernek fel.
- Akkor miért bújkálsz hónapok óta? - kérdeztem, miközben végigmértem igencsak viseltes öltözékét.
Közelebb jött. A szívem kihagyott egy ütemet, amikor leült mellém a fatörzsre. Ösztönösen hátrébb húzódtam volna, de ha ezt megteszem, rövid úton a sárban kötök ki, úgyhogy inkább tűrtem a közelségét.
- Bújkálnom kel, mert a nagyanyám nem tudna megvédeni, ha rám találnak, te kis ostoba. Hiszen a késen rajta van az ujjlenyomatom.
Nos, erre valóban nem gondoltam. Gitty folytatta a monológját.
- És most mesélni fogok. Elmesélem neked, min mentem keresztül eddig ebben a nyomorult életben. Nos, kezdve a születésemmel. Azt se tudom, minek születtem, ha anyámnak nem kellettem. Eldobott, amikor három napos voltam. Apám is elment vele, engem a nagyanyámra hagytak. Meg kell hagyni, ő próbált úgy nevelni, mintha az anyám lenne, de mondanom se kell, kudarcot vallott. Tiltott sok dolgot, amit nem méltányoltam. Volt a házunkban egy mindig zárt ajtó. Emlékszem, amikor nyolc éves voltam, be akartam menni és ezért minden eszközt latba vetettem. Végül találtam egy feszítővasat, amivel felfeszítettem az ajtót és bementem. Nem tudom, mit láthattam, mert csak egy pillanatra tudtam körülnézni. Felsikoltottam és a nagyanyám már szaladt is, hogy mi történt. Meglátta, hogy a titkos szoba előtt állok. Elrántott az ajtóból, majd visszazárta. Másnap a tönkretett zárat kicserélte. Nem beszéltünk arról, hogy mit láttam a szobában, ő nem kérdezte, én nem hoztam fel, mert tudtam, ha szóba kerül, alaposan megkapom a magamét a kíváncsiságomért. Csodáltam, hogy akkor nem kaptam ki érte. Az iskolában nem igazán voltak barátaim. Mindenki elfordult tőlem. Fogalmam se volt, miért. Azt hittem, átlagos vagyok! Természetesen tévhitben éltem. Aztán, mikor megismertem a Tokio Hotel zenéjét, egyből más lett a helyzet. Rajongó lettem, barátokra tettem szert, akik szintén rajongtak értük. Összejött egy négyes csapat, amiben mindenkinek megvolt a saját kedvence. Nap mint nap nyomoztunk, hogy kiderítsük, hol is laknak pontosan. Az egyik lány ismerőse Loitschében lakott és nagyjából ismerte Gordont, így tudta, hol laknak. Először csak egy-két percig néztük a házat, hogy megbizonyosodjunk róla, nincsenek biztonsági őrök vagy hasonlók. A ház körül nem járt semmiféle rendvédelmis, úgyhogy közelebb merészkedtünk. Olyannyira, hogy a sűrű fák között kialakítottunk egy kis átjárót, ami egészen az udvari kerítésig elvezetett minket. Mindent hallhattunk, ami az udvaron történt.Egy idő után észrevették hogy ott vagyunk, mert Lili egyszer elvesztette az önuralmát, és felkiáltott, amikor Tom póló nélkül jött ki, hogy enni adjon Scottynak. Ezután óvatosabbnak kellett lennünk, de hiába, akkor már tudták, hogy leskelődünk. Láttak is, de nem törődtek vele. Néha lekiabáltak, amit felvettünk és felraktuk a netre, hogy bosszantsuk a kis tizenéves csitriket. Láttuk Tom egy-egy barátnőjét is, de rendszerint a lányt igyekezett elrejteni előlünk. Engem őszintén szólva nem is érdekelt. Mindennap csak Billt figyeltem. Összeszorult gyomorral vártam, mikor jön haza egy lánnyal, mikor újságolja Tomnak, hogy végre neki is van valakije. Sokáig nem történt semmi. Bill egyedül jött haza, nem mutatta jelét, hogy barátnője lenne, mégcsak annak sem, hogy tetszik-e neki valaki. Augusztusban aztán elmentek Kölnbe koncertezni. Akkor már csak én jártam naponta a házhoz. Úgy döntöttem, kihagyom a koncertet és megvárom, hogy hazaérjenek. Másnap reggelig kellett várnom, de megérte, mert láthattam őket. Bill fel volt pörögve, nevetve mesélte Tomnak, mit is látott a koncert kezdete előtt. Nem figyeltem oda, mit mondd, pedig akkor mennyivel könnyebb dolgom lett volna! Tudtam volna, hogy ennyire ügyetlen vagy! Rólad mesélt. Úgy tűnt, akkor már legalább századjára mondja el Tomnak, hogyan estél le a lépcsőkön. Az egész nem tudott érdekelni, de amikor meghallottam, hogyan elemzi az arcod minden vonását, megdermedtem és figyelni kezdtem. Akkora átéléssel magyarázta a szemed színét, az orrod és az ajkaid formáját. Borzalom volt hallgatni, ahogy azt ecsetelte, milyen kifejezést öltöttél, amikor észrevetted, ki is segített fel. Ő már akkor teljesen el volt bűvölve, pedig lényegében még hozzá se szóltál! Tom egész végig csak vihogott és bizonygatta, hogy Bill szerelmes. Bill persze ezt vadul hárította, ami engem megnyugtatott. Ezután az egészet csak Tom fantáziájának tulajdonítottam, hiszen Bill nem lehetett szerelmes. Elborított az a megnyugtató rózsaszín köd, amiben addig is éltem. Csakhogy ez a köd most erősebb volt és elfedte előlem az árulkodó bizonyítékokat. Néha Bill az udvaron ült, kezében a laptopjával. Ritkán fel-felnevetett és úgy nézte a képernyőt, mintha csodajelet látna rajta. Aztán egy nap bentről hallottam kiabálást. Bill ordított. Valaki nyugtatni próbálta, és ezen mégjobban felhúzta magát. El se tudtam képzelni, mi lehet a baja. Pár óra múlva kijött és leült a lépcsőre. Ő azt nem tudhatta, de az arca pont szemben volt az enyémmel. A tekintete zavaros volt. Úgy festett, mint aki nem tudja, mit is érez igazán. Halkan ezt suttogta: - Uramisten, tényleg szeretem.
Még aznap este elment. Nem tudtam hová, az udvarra pedig senki nem jött ki, így véletlenül sem tudhattam meg semmit. Hazamentem. A nagyanyám tudta, hogy bele vagyok bolondulva Billbe. Elmondtam neki, mi történt és hogy mit hallottam. Nyugalomra intett. Azt mondta, ez is csak olyan, mint amilyen Tomnál szokott előfordulni. Pár hétig tart, aztán vége. Mondtam neki, hogy ez már hónapok óta tart és régebben rájöhettem volna. Hiszen Bill már egy jó ideje fontolgatta, hogy mit is érez irántad! Mindenesetre vártam. Bill hétfő este hazajött. Tom már az udvaron várta. Egy csomó kérdést feltett neki, de nem hallhattam a válaszokat, mert Bill bekapcsolta a zenét a kocsiban, ami olyan hangerővel szólt, hogy az emberi beszédet nem lehetett hallani. Tudtam, hogy ezt miattam tette. Azután Tom berángatta Billt a házba és gondolom mindenről kikérdezte. Ezek után, ha valamelyik családtag kijött az udvarra, mindig ügyeltek, hogy semmit ne mondjanak, és minél kevesebbet beszéljenek. Unalmas volt, így pár napig nem mentem a ház környékére. Azon a vasárnapon mentem el ismét, amikor te először színre léptél. Mint már említettem, vártam, mert észrevettem, hogy a Caddy nincs az udvaron. Nemsokára megérkezett Tom a kocsival. Kisegített téged és egy kicsit egyedül hagyott. Láttam, hogy sírsz. Nem tudtam, ki vagy, nem gondoltam, hogy te lehetsz Bill választottja. Azt hittem, valami rokon vagy. Tom visszatért Billel. Ő beült az autóba és elhajtott. Te Bill felé rohantál és megölelted, ahogy ő is téged. A te arcodat nem láttam, de az övét igen. Meglepett volt, örült és mérhetetlenül boldog volt, bár némi szomorúság is keveredett az öröméhez. Ezt nem tudtam mire vélni. Vigasztalóan ringatott a karjaiban, hogy megnyugodj. Aztán bementetek... és innentől már te magad mesélhetnéd, mi is történt... Annyira feldühödtem, hogy egy hónapig nem mertem a ház közelébe menni. November elsején mentem el újra. Természetesen akkor is ott voltál. Akkor találkoztál Simonével és Gordonnal. Családi idill volt. Gyönyörű látvány lehetett volna, ha én állok ott helyetted.
Minden veszve volt, de nem adhattam fel! Egyik éjjel megálmodtam. Nem volt más lehetőség. Meg kellett próbálnom megölni téged. Kudarcot vallottam. Mindenki elhagyott. A rendőrség üldöz, a nagyanyámat csak havonta egyszer látom, amikor a házunk környékére merészkedek némi élelemért és egyéb dolgokért. Mint egy betörő! Úgy kell járnom haza, éjjnek idején, mint valami valódi rabló. Miattad és magam miatt. Egy megszállott vagyok. Őrülten rajongok azért a valakiért, akit soha nem kaphatok meg, de én mégis úgy érzem, hogy jár nekem. Kértem segítséget, de nem segített senki. Egyedül maradtam.
Befejezte a történetét. Dühösen fújta a levegőt, mint egy igazi macska. Nem tudtam, hogyan is érzek Gittyvel kapcsolatban. Sajnáltam őt, hiszen el tudtam képzelni, mit érezhetett, amikor engem Bill karjában látott. Ennek az érzésnek az árnyéka bennem is megvolt, amikor Bill napirendjét találgattam annak idején. Tudtam, mennyire erős féltékenység gyötörheti, hiszen engem is gyötört, mikor bevallottam Lindának, hogy szeretem Billt. Fogalmam se volt, mit mondhatnék Gittynek, amivel segíthetek neki. Inkább nem szóltam semmit, ő is csöndben volt egy kicsit. Most vettem csak észre, hogy a végtagjaim megfagytak, hiszen éjszaka volt már. A kezemet sem tudtam felemelni. Gitty viszont fürgén felugrott a fatörzsről. Neki már nem ártott a hideg, hiszen hónapok óta kint élt.
- Ennyi volt a mese - jelentette ki. - Sajnos én nem tudtalak megölni, de megteszik ezt majd a vadállatok helyettem. Béke poraidra.
Eltűnt a fák között. Én a fatörzsön maradtam. Már nem féltem, hiszen eddig sem támadt rám semmi, miért pont most jönne erre egy vaddisznó vagy bármi más? A hideg viszont kezdett elviselhetetlenné válni. Félő volt, hogy reggelre teljesen megfagyok, úgyhogy kénytelen voltam felállni és pár lépést megtenni. Nehéz volt, de sikerült talpon maradnom, így képessé váltam az önálló mozgásra. Tudtam, ha nem indulok el valamerre, akár reggelig sem talál meg senki, hiszen kinek jutna eszébe pont egy erdőben keresni? Persze gondoltam, hogy Sofie néni már az egész lipcsei rendőrséget utánam küldhette. Kicsit elmosolyodtam erre a gondolatra. Ez erőt adott ahhoz, hogy továbbmenjek. Órákat bolyongtam, beleakadva egy-egy faágba vagy bokorba. Néha megbotlottam a kiálló gyökerekben, a két térdem véresre horzsolódott, a kezeim is csúnya sebeket kaptak az ágaktól. Sok idő elteltével kezdtem érezni, hogy már nem fázom annyira. Felnéztem és láttam, hogy a nap időnként már előbukkan a felhők mögül, tehát hajnalodott. Ugrottam egyet, jelét adva örömömnek, hogy túléltem ezt az éjszakát. Óh, ha Bill tudná, hogy én milyen veszélyben forogtam! Meggyorsítottam a lépteimet. Találtam egy egyenes ösvényt, amin elindulhattam. Megkönnyebbülésemre a fák ritkulni kezdtek, az ég a lombok fölött már világos volt, ami könnyített a helyzetemen, mert így tudtam tájékozódni. A napot már nem takarták el a felhők, amikor kiértem az erdőből. El se hittem, hogy egyedül sikerült kijutnom. Azonban mégcsak körülnézni sem volt időm, egyből hárman-négyen vettek körül és mindenfélét kérdeztek. A kérdéseket nem értettem, mivel mindenki egyszerre beszélt. Nekem most tűnt fel, hogy mennyire fáradt is vagyok. A négy férfi közül az egyik az ölébe kapott és egy autó felé sietett velem. Láttam, hogy az autón kék, villogó megkülönböztető jelzés díszeleg, tehát a rendőrség karjába sétáltam. Bizonyára tudták, mit kerestem az erdőben, mert ez a kérdés nem szerepelt a tengernyi kérdésáradat között. Látták, hogy a sérüléseim nem túl komolyak, így hazavittek. Nem számított, hogy az autó üvöltve szirénázik, én elbóbiskoltam. Félálomban Gittyt láttam, talán még motyogtam is valami értelmetlenséget, mielőtt felébredtem.
A ház előtt Tom Cadillac-je állt.Ez meglepett. Mit keres Tom nálunk?
Láttam Rodolpho bácsit, aki a kocsikat kerülgetve rohant felém.
- Kicsim, jól vagy? - kiáltotta messziről. - Mondják, ugye jól van?
- Nincs komoly baja - mondta az egyik rendőr.
Rodolpho bácsi felkapott és már vitt is a ház irányába. Útközben összetalálkoztunk Sofie nénivel is, aki könnyes szemmel kérdezgette, hogy minden rendben van-e.
- Linda, Tom! Lotte itt van! Nincs semmi baja! - hallottam Annie kiáltását, aki az ajtóban állhatott, de mire odanéztem, már nem volt sehol.
- Itt a Caddy - motyogtam. - Itt van Tom. Mit keres itt?
- Linda hívta fel - magyarázta Sofie néni, mialatt a bácsikám a szobám felé tartott velem. - Egyből idejött. Jajj, kicsim. A barátaid nagyon aggódtak. Annie egész éjszaka sírt, Linda meg sem tudott szólalni, olyan ideges volt.
Ahogy a lépcsőn haladtunk felfelé, láttam Tomot és Lindát. Eszembe jutott, hogy még soha nem láttam őket együtt, egymás mellett állni. Mindkettejük arca megkönnyebbültséget tükrözött. Odaintettem nekik, mire elmosolyodtak. Tom utánunk akart jönni, szemlátomást beszélni szeretett volna velem, de Linda visszafogta. Kíváncsi voltam, mi lett volna ennyire sürgős. Megkérdezni azonban se kedvem, se erőm nem volt. Elaludtam, még mielőtt Rodolpho bácsi karjai az ágyamba tehettek volna.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése