BILLANGÓ - A szívek viharában 20. fejezet - Europe Tour - Humanoid City - Hamburg

Egy hét múlva rájöttem, hogy felesleges fantáziálgatnom, ha Bill ígyis-úgyis utál. Linda és Annie hiába biztosítottak ennek ellenkezőjéről, én továbbra is úgy gondoltam. Sőt, kezdtem elhinni, hogy talán boldog is, hogy megszabadult tőlem. Mike-ot ez annyira kiborította, hogy egyik reggel fogta magát és elment. Délután üzente, hogy visszamegy Oroszországba. - Na tessék, egy barátot is elűztem - gondoltam, miközben hallgattam az üzenetet Sofie néni tolmácsolásában.
A napokat számoltam február 28-áig. Akkor lesz ugyanis az európai turné Hamburgban, amire - mint ahogy azt Mike is megmondta - Annie, Linda és én is elmegyünk. Elvégre attól, hogy nem vagyok már Bill barátnője, még lehetek rajongó, bár kérdés, hogy a szemléletem mennyit változott annak megítélésében, hogy mit tehet meg egy rajongó és mit nem. Linda szerint, ha bármelyik rajongó megtenné azt Billel, mint amiket én a koncert előtt pár nappal felsoroltam neki, biztosan letéptem volna mindegyikük fejét. Magabiztosan állítottam, hogy dehogyis, de nem igazán hitt nekem, mint ahogy én sem magamnak. A neten Mike videóit nézegettem, mert tényleg nagyon bántott, hogy úgy elűztem innen. MSN-en bocsánatot kértem tőle. Először nem válaszolt, hiába rezgettem, írkáltam, könyörögtem. Ekkor kicsit kétségbeestem, hiszen Mike mégiscsak fontos volt számomra. Aztán másnap láttam, hogy írt, csak baj volt az internetkapcsolattal, ezért nem kaptam meg az üzeneteit. Elmondta, hogy egyáltalán nem haragszik, csak idegesítette, hogy olyasMiket hiszek magamról és Billről, amik teljességgel képtelenségek, hiszen Bill hogyan lehetne boldog nélkülem? Ezt annyira jó volt hallani pont tőle.  Mike szeretett, ez nyílt titok volt. Viszont tiszteletben tartotta, hogy én mást szeretek, mégis elfogadott barátjának és átsegített egy nagyon nehéz időszakon. Hálával tartoztam ezért neki. Most mégis ő biztatott, hogy ne sodródjak a kétségek sötét világába.
Linda és Annie gőzerővel készültek a koncertre. Napokig csak azt válogatták, mit vegyenek fel, hogyan sminkeljék magukat. Engem is kértek, hogy csatlakozzak, nekem viszont nem volt sok kedvem hozzá, így nem is erőltették. A messzi Oroszországból Mike mindennap instrukciókat adott, hogyan viselkedjek, hogy ne tűnjön majd fel a rajongóknak semmi. Igyekeztem megfogadni minden tanácsát, így végül, mikor arra kért, hogy tartsak a lányokkal a ruha és a sminkpróbákon, beleegyeztem.
- Köszönjétek meg Mike-nak - mormogtam, miközben Linda az arcomat festette, Annie pedig a hajammal bíbelődött.
- Meg fogjuk - mondták egyszerre.
Mikor Annie kész lett a hajammal, Linda elküldte, hogy nézzen a szekrényemben valami ruhát, amit majd fel tudok venni. Annie hamarosan visszatért egy feltűnően hosszú csizmával - ami egészen biztosan nem lehetett az enyém - valamint egy farmersorttal és egy eléggé nyárias rózsaszín blúzzal.
- Nem fogok ebben fázni? - kérdeztem.
- Szerintem nem, a stadionban úgyis forró lesz a hangulat - vihogott Linda.
- Persze - prüszköltem, de azért szemügyre vettem a csizmát, mert számomra ez ismeretlen darab volt.
- Ez melyikőtöké? - kérdeztem, miközben a magasba emeltem.
- Hát a tiéd - néztek rám.
- Nekem nincs ilyenem - néztem vissza.
- Karácsony óta van - világosított fel Linda. - Annie-től és tőlem kaptad.
- Na igen, a karácsony egy kemény időszak volt - húztam el a számat - nem emlékezhetek minden ajándékra. Sajnálom.
- Nem kell - nevetett Annie. - Nem is emlékezhetsz rá, hiszen át sem adtuk.
- Úgy gondoltuk, nem zaklatunk ilyesmivel - tette hozzá Linda.
- Úgyhogy, most szeretnénk átadni - harsogta Annie és színpadiasan felém nyújtotta a csizmát.
Elnevettem magam és átvettem az ajándékot. A lányok is nevettek, hogy engem végre mosolyogni láttak. Le is fotózták az arcomat, amit Linda egyből Tomnak, Annie pedig Gustavnak és Mike-nak küldött el.
- Nem szégyellitek magatokat? - pirítottam rájuk - Ez nem szép dolog, hogy össze-vissza külditek elfelé a fotómat.
- Nem - vihogták és kiszaladtak a szobából. Furcsa volt őket nevetni látni, hiszen amióta én ennyire letargikus hangulatban voltam, ők sem nevettek - legalábbis akkor nem, ha én a közelben voltam.
A koncert közeledtével egyre inkább kezdtem felpörögni. Megállíthatatlanul tervezgettem, készülődtem. A ház zengett a nevetésemtől, ahogy a lépcsőkön fel-le járkáltam, egy-egy holmit a kezemben cipelve.
A szobám ajtaja már mindig nyitva állt a barátaim előtt. Egyik este Linda bejött hozzám és komoly arccal ült le az ágyam szélére.
- Annyira örülök, hogy végre nevetsz - mondta és megölelt. - Tudod, mikor eljöttem és láttam azt a kísértetet, ami olyan volt, mint te, de nem te voltál. Nagyon ijesztő volt, féltem, hogy soha nem tér vissza az a Lotte, akit én ismerek.
- Még csak küzd, hogy visszatérjen - jegyeztem meg.
- Tudom - felelte higgadtan. - Látom rajtad. Amikor nem nevetsz, a tekinteted még mindig élettelen. Viszont jó úton haladsz, hogy túljuss ezen és minden ismét rendben legyen. Anyukád halála után Bill segített neked, most pedig mi fogunk, legalábbis igyekszünk.
- Ti eddig is mindent megtettetek - nyugtattam meg.
- Nem tudom, mit tehetnénk még. Most is szomorú vagy, csak azért nevetsz, mert mi azt akarjuk látni. Leírtam neked, mi van Billel, nehogy mégis elmenj Hamburgba, a naplót olyan helyen hagytam, ahol biztosra vettem, hogy megtalálod. Erre, mikor visszajövök, mégis azt kell hallanom, hogy ismét megpróbáltál elmenni. Hidd el, nem akarunk neked rosszat, de ha Bill meglát, vagy te látod meg Billt, félre ne értsd, nem képen, hanem személyesen, nem tudnád, mit is reagálj arra, amit látsz.
- Annyira rosszul van? - sóhajtottam.
- Az a kép - mutatott a telefonja felé - egy hónapja készült. Mielőtt visszajöttem ide, elmentem hozzájuk. Kivételesen otthon volt. Könyörögtem neki fél órát, hogy hallgasson meg. Miután hajlandó volt rám áldozni tíz percet, meggyőztem, hogy legalább az Europe Tourt tudja le normálisan, aztán meglátjuk, mi lesz, de a saját érdekeit most nem helyezheti előtérbe, hiszen jelen pillanatban első a csapat. Belátta, hogy igazam van, így végül én kísértem el a próbára, ahol megpróbált maximumot nyújtani, de a teljesítménye olyan 80%-os lehetett. Hangsúlyozom, ez még mindig jobb, mint amit januárban művelt. Holnap is elmegyek, hogy ellenőrizzem, mindent úgy csinál-e, ahogy mondom neki. Most a legfontosabb, hogy újra egyen. Az újságok sokszor vádolják, hogy fogyózik, ez az utóbbi egy hónapban tényleg igaz volt rá. Nem kell megijedni, már jól van. Tegnap a szemem láttára evett meg egy pizzát, ami már haladás. Tom megígérte, hogy odafigyel rá, nehogy újra elhagyja magát.
Miközben Linda mesélt, én hol összerezzentem és megfeszítettem minden izmomat, hol megnyugodtam és elengedtem magam.
- Hülyeség, hogy vele álmodok? - kérdeztem.
- Egyáltalán nem - bölcselkedett. - Bill egy nagyon fontos része volt az életednek, szinte mindent kitöltött. Segített, ha kellett, ott volt, ha szükséged volt rá, kiállt melletted és nem utolsó sorban szeretett, amikor úgy érezted, hogy a családod elhagyott. Nem kellett mondanod, tudta, mit akarsz.
- Akkor miért nem tudja, hogy nem akartam  eldobni őt? - néztem fel a térdeimről.
- Még mindig nem jöttél rá? - mérgelődött. - Ezt próbálom magyarázni már nem is tudom, mióta.
- Én nem értem - értetlenkedtem.
- Lotte, Bill vakon szeret! Tökmindegy, mit mondasz neki, el fogja hinni, mert annyira megbízik benned, mint Tomban. Teljesen összhangban voltatok. Nem kellett mondanotok semmit, elég volt csak gondolnotok valamire, és egyből tudtátok, mi jár a másik fejében. Velem és Tommal is működik ez, úgyhogy tudom, miről  beszélek.
- És ha a koncerten valahogy jeleznék neki?
- Azt merd megtenni! - rémüldözött. - Annyi a shownak!
- Nem akartam, nyugi. Csak elgondolkodtam rajta.
- Te felfogtad, ha Bill észrevenné, hogy ott vagy, kijönne abból a ritmusból, amit próbálunk belediktálni? Megzavarodna, nem tudná, mit is csináljon, hiába van már több éves szakmai gyakorlata, egyszerűen megfagyna és leállna. A rajongók meg csak néznének és perceken belül minden kiderülne.
- Oké, értem - nyugtattam ismét.
Felállt, kicsit járkált, hogy lenyugodjon. Nagyon a szívén viselte ezt a turnésorozatot, hiszen ez Tomnak is fontos volt, tehát neki is.
Hallottuk, ahogy Annie visszatért - bizonyára a délelőttöt Gustavval töltötte. Linda lesietett elé. Én fent maradtam, úgy döntöttem, alszom még egy kicsit.
Hideg, fagyos levegő. Üres utca. Halk léptek kopogása. Lámpák mellett haladtam, kitartóan sétáltam a célom felé, bár nem tudtam, mire ez a nagy határozottság, hiszen nem ismertem a helyet, ahová mentem. Az utcán nem voltak sem fák, sem házak, csak lámpaoszlopok. Sok-sok lámpaoszlop egymás után. Én csak mentem és mentem. A ruhámat suhogtatta a szél, a hajam időnként az arcomba csapott. Az egyenes útszakaszon úgy haladtam végig, mint valami sötét árnyék. Boldogság öntött el, miközben hallgattam a kopogó lépteimet. Most valami jó dolog fog történni, máskülönben miért lenne ennyire jó kedvem? Az útszakasz a végéhez közeledett. A lámpaoszlopok egyre ritkultak, míg végül már majdnem teljesen sötét volt. Nem figyeltem, hova is lépek. Ennek köszönhető, hogy majdnem elestem valamiben, vagy inkább valakiben.  Csak a szerencsén és az illető nyöszörgésén múlt, hogy nem léptem rá.
Hátranéztem. A lámpaoszlopokat köd burkolta. A köd egyre terjedt, körülzárva engem és a nyögdécselő alakot. Lenéztem a földre, ahol a kínok között vonagló ember vergődött. A sötétben nem lehetett felismerni, az arcát nem is láttam, mert egész testét vér borította. Elfogott az iszonyat, ahogy ránéztem, de tudtam, hogy valami feladatom van még vele.
- Vigyél el - nyögte a földön fekvő alak.
A hangjáról már könnyű volt azonosítanom. Nem hittem a fülemnek. A földön Bill kínlódott.
- Bill? Mi történt veled? - suttogtam a csöndben, miközben letérdeltem mellé.
Ahogy közelebb hajoltam hozzá, láthatóvá vált az arca. Sápadtabb volt, mint ahogy én azt valaha is el tudtam képzelni. A szemei már csukva voltak, a kezei remegtek, miközben tétován az enyémeket keresték.
- Vigyél el innen - kérte ismét.
- És én ezt megtehetem? - kérdeztem riadtan.
- Megteheted - felelte. Egy dalrészletet kezdett dúdolni. Nagyon jól ismertem azt a dalt, és megértettem, mit keresek én egy   sötét utcán a haldokló Billel. - Kiss me, goodbye into the light. Like a phantomrider, I’m dying tonight.
- Ez nem lehet - motyogtam, miközben felálltam. Hátrálni kezdtem, de közben a kezemet Bill felé nyújtottam, hogy felsegítsem a földről és elvigyem őt.
Hirtelen hangorkán támadt. A sötétséget betöltötte egy vörös fénysugár, majd kibontakozott Gitty alakja. A lány szemei sötéten villogtak, miközben egyik kezével megragadta Billt és felrántotta a porból.
- Mit akarsz? - kérdeztem és megfogtam Bill kezét, ugyanis csak azt sikerült elérnem.
- Nem látszik? - nevetett.
- Engedd el. Szenved.
- Azért lesz könnyebb dolgom vele.
Gitty a szabad kezével az egyik zsebébe nyúlt és előhúzott egy vértől csillogó kést. Pont azt a kést, ami az én sérüléseimet is okozta. Kétségbeesetten nyúltam Billért, de nem tudtam őt megfogni. Bill rémülten kiáltott, majd örökre elhallgatott.
- Neeeeem!
A saját sikoltozásomra ébredtem. A szobám ajtaja kicsapódott és megpillantottam Sofie nénit, Rodolpho bácsit, Annie-t és Lindát, akik egyszerre próbáltak bejutni a szobába.
Linda volt  a legfürgébb, így ő ért oda az ágyamhoz először.
- Csak álom... - nyugtatott. - Álom volt. Nincs semmi baj. Álmodtál.
- Ő volt ott. Egy üres utcán feküdt és meghalni készült. Azt mondta, vigyem el, de megjelent Gitty és megölte! Nem tehettem semmit! Próbáltam elkapni, de nem tudtam elérni! Kiáltott és utána csönd lett...
Mindenki körülöttem volt és próbáltak nyugtatni. Sofie néni egy pohár vizet hozott, Annie a remegő kezeimet fogta, miközben megpróbáltam egyenesen tartani a poharat.
- Kiss me, goodbye into the light. Like a phantomrider, I’m dying tonight - csukladoztam. Sofie néniék nem értették, mit is mondok, de a két lány összenézett és megértő pillantást váltottak.
- Linda, már érted? - kérdeztem, Linda felé fordulva.
- Mit kéne értenem? - kérdezett vissza.
- Miért akarok annyira elmenni a stúdióhoz. Látnom kell, akár tetszik neked, akár nem. Különben meg fogok őrülni!
- Nem lehet, értsd meg! Nincs rá felkészülve!
Visszazuhantam a párnák közé. Olyan gyengének éreztem magam, mintha hetek óta csak futottam volna megállás nélkül. Mindenem fájt, olyan volt, mintha valami össze akarna nyomni. Lehunytam a szememet. Ezt a körülöttem állók az álmosság jeleként értelmezték, így szépen lassan elhagyták a szobát. Csak Linda maradt velem. Leült abba a fotelbe, ahol utoljára Mike ült, mikor azt a feladatot kapta, hogy őrködjön.
Újra elaludtam. Ezúttal nem kínzott rémálom. Másnap reggel ébredtem fel. Teljesen felfrissülve pattantam ki az ágyból. Linda még mindig abban a fotelban ült, amelyikben akkor, mikor én elaludtam. A feje oldalra billent.  A kezében egy könyvet tartott, de már rég nem olvasta. Óvatosan felkeltettem.
- Mi? - kérdezte riadtan, amikor hozzáértem.
 - Ébresztő - szóltam halkan, mire kiegyenesedett a fotelban és körülnézett.
- A fenébe... Elaludtam?
- Nagyon úgy tűnik - nevettem és felsegítettem
Lebotorkáltunk a lépcsőn és megreggeliztünk. Én hamar befejeztem, így visszamentem a szobámba, hogy felöltözzek. Linda lent maradt és elmélyülten beszélgetni kezdett Annie-vel és Sofie nénivel. Valamiért sejtettem, hogy épp arról próbálja meggyőzni őket, hogy elengedjenek a stúdióhoz vagy Loitschébe. Linda már teljesen az én oldalamon állt, bár azt állította, hogy Bill nincs felkészülve a látogatásomra, tudtam, hogy titokban azt reméli, ha Bill újra meglát, minden helyrejön.
A szobámban pakolásztam, közben dúdoltam valamit. Bekapcsoltam a számítógépet és elkezdtem beszélgetni Mike-kal. Elmondtam neki, hogy már nevettem és hogy már jobban vagyok. A rémálmomról nem szóltam semmit, de természetesen már tudott róla. Valamelyik lány biztosan elárulta. Megpróbáltam elmagyarázni, hogy mi is történt az álomban, de már őszintén szólva én sem emlékeztem minden részletére.
...
Valami utcán sétáltam, ahol nem voltak se fák, se házak, csak lámpaoszlopok. Hideg volt. Csak mentem és egyszerre elfogytak a lámpaoszlopok és Bill ott feküdt. Csupa vér volt és szenvedett. Nyöszörgött és kérte, hogy vigyem el. Én meg akartam ezt tenni, de megjelent Gitty... Gitty az a csaj, aki rám támadt még decemberben. Elővett egy kést és egyszerűen megölte Billt.
...
Kíváncsi voltam Mike reakciójára, ami nem sokat késett.
...
És te még el akarsz menni Hamburgba? Ezek után? Hogy mégtöbb rémálmod legyen? El kell őt felejtened. Nehéz lesz, de meg kell próbálnod. Keress valakit magadnak és felejts.
...
Alig akartam elhinni, amit látok. Hogy mondhatott ilyet? Dühösen írtam neki vissza.
...
Felejteni? Szerinted az ennyire könnyű? Annyi, hogy elfelejtem és kész? Neked lehet, de nálam ez nem így működik! Fel se fogod, mit mondasz! Bill nem olyasvalaki, akit túl könnyű lenne elfelejteni. Ha az lenne, már régen nem szenvednék!
...
Olyan mérges lettem, hogy majdnem faképnél hagytam, de mégsem tettem. Nem akartam ismét megbántani őt. Mike válasza bocsánatkérőnek hangzott.
...
Ne haragudj. Nem úgy értettem, csak úgy gondolom, tényleg kéne neked valaki, aki segítene abban, hogy feldolgozd ezt az egészet. Tudom, hogy Billt nem pótolja semmi, hidd el, abban a pár hétben, amíg a közeledben voltam, rájöttem erre. Nem is azt mondom, hogy végleg felejtsd őt el. Csak annyit, hogy próbáld meg élvezni az életet nélküle. Hiszen nem ismerted őt mindig,  mégis  tudtál élni!
...
Ó, persze,  de még mennyire, hogy tudtam élni. Iskolába jártam, aztán hazamentem és egész este a szobámban gubbasztottam. Hát köszönöm, ennyit most is megteszek. Nem válaszoltam Mike-nak, hagytam, hadd vigye olyan területre a beszélgetést, amiről szívesen társalogna. Nem volt azonban túl sok mondanivalója. Úgy tűnt, azt hiszi, megsértett, így megírtam neki, hogy  az életem Bill előtt unalmas és szürke volt, mióta Billt ismerem, minden megváltozott.
Mike válasza azonban újra feldühített.
...
Szétment a családod. Az apád eldobott. Tényleg minden megváltozott.
...
Mérgesen lekattintottam az ablakot és kiléptem MSN-ről. Feldúlt voltam, hiszen Mike-nak nem lett volna joga, hogy ilyeneket mondjon. Az apám nem Bill miatt hagyta el a családot és rakott ki engem otthonról. Ennek semmi köze nem volt Billhez!
A földszinten hallhatták, ahogy egy-két dolgot a falnak csaptam, mert Linda és Annie feljöttek megnézni, hogy mi a baj.
 - Mike - morogtam, mikor az ajtó kinyílt.
- Mit csinált? - kérdezte Annie.
- Semmit - mondtam és a földhöz vágtam egy ruhakupacot, ami épp a kezemben volt. Annie leguggolt és fölszedte, majd összehajtogatta a ruhákat.
- Persze, semmit - húzta el a száját Linda.
- Csak felidegesített. Olyanokat mondott, amiket nem kellett volna. Mintha azt akarná bemesélni, hogy minden Bill miatt van! Jóhogy nem már azt mondja, hogy anyám is Bill miatt halt meg! Ennyire nem utálhat valakit!
- Ezt nem tudhatod - vélekedett a két lány.
- Utálja, de ne adjon hangot előttem ennek - dühöngtem.
- Jobbat akar neked - mondta bátortalanul Annie.
- Ohh, igazán? Talán azt akarja, hogy őt válasszam?
- Megfordult a fejében - közölte Linda.
- Tudom, de tudnia kell, hogy soha! Soha nem választanám őt, mert nem lehet!
- És mégis, miért nem? - kérdezte Linda, akiről már régen tudtam, hogy volt egy olyan terve, hogy összehoz Mike-kal.
- Azért nem lehet, mert nem akarok senkit. Se Mike-ot, se mást.
- Ez érthető, de nem kéne ennyire feldühödni miatta, elvégre Mike is ember - szólt Annie.
- Felőlem aztán lehet akármi. Hagyjon engem békén. Nekem jó így minden, ahogy van.
Leültem az ágyra. A két lány elém állt. Így sokkal magasabbnak tűntek, mintha  őrtornyokként álltak volna előttem. Lehajtottam a fejemet és a kezeimre meredtem.
- Most már elég legyen! - kiáltott fel Linda. - Két hónapja nem csinálsz mást, csak búslakodsz! Nőj már fel és lépj túl ezen! Én eddig tűrtem, néztem, hogy szomorkodsz. Beletörődtem, hogy nem tehetek semmit, de már nem bírom! Mozdulj  ki végre!
Felrántott az egyik karomnál fogva és levonszolt a lépcsőn.
- Vásárolni megyünk - jelentette ki és rám adta a kabátomat, mialatt Annie megkereste a csizmámat. Nem volt más választásom, felöltöztem és velük tartottam.  Sminkkészletet vettünk. Annie lelkesen mesélte, hogy milyen jó sminket talált ki nekem. Csak hagytam, hadd mondja a magáét. Miután mindent megvettünk, hazamentünk. Valóban jobb kedvem lett egy kicsit. Jót tett nekem a friss levegő, hiszen két hónapja alig mozdultam ki a lakásból. Az ebédnél - Sofie néni csodálkozására és örömére - mindent megettem, amit elém raktak. Ilyen se fordult már elő nagyon régen. A délutáni szórakozásomról is gondoskodtak a lányok. Moziba mentünk, majd sétáltunk a városban. Annie és linda felszabadultan nézegették az utcákon elhaladó fiúkat. Néha-néha vihogtak egy kicsit, mikor egy-egy extrém külsejű srácot vetett arra az útja, de különben csak hümmögtek. Kritikus szemmel néztek mindenkit. Egy-két fiút nekem is beajánlottak, persze csak a vicc kedvéért. Egy idő után én is elkeztem nézegetni az utca népét, de egy fiút sem tartottam túl érdekesnek vagy különlegesnek. Este hat körül mentünk vissza Sofie néniékhez. A vacsora után mindannyian elvonultunk aludni. Sofie néni és Rodolpho bácsi örömmel látták, hogy jó kedvem van. Aznap este ránéztem a naptárra és az eddigi jókedvem csak fokozódott.
- Holnap koncert! - kiáltottam olyan hangosan, hogy lentre is hallották.
- Tudjuk! - kiáltott vissza Linda. - Megtennéd, hogy nem kiabálsz, mert valaki aludni is szeretne?
Hangosan felnevettem és ugrottam egyet, majd lefeküdtem és elaludtam. Még szép, hogy én voltam reggel az első, aki felébredt. Hiába, mégiscsak Tokio Hotel koncertre megyek... Ennyire izgatottnak a barátaim sem láthattak még. Egész nap Tokio Hotel dalokat dúdoltam, táncoltam, nevettem. Amikor felöltöztem, rájöttem, hogy a hosszú csizma mégiscsak remek választás volt. Annie kisminkelt, mondanom se kell,  elég furcsán néztem ki, de meg lehetett szokni. Délután aztán végre elindultunk. Ismerős volt az út, ahol haladtunk, hiszen Billel mindennap erre jártunk. Viszont most nem a stúdió felé igyekeztünk, hanem egy hatalmas stadionhoz, ami már tele lesz sikítozó rajongókkal.   Rodolpho bácsi vitt el minket. Egész úton azzal fárasztottuk őt, hogy hárman kórusban énekeltünk, ami néha kicsit hamiskásra sikerült, de mi azért élveztük.  Rodolpho bácsi nem szólt semmit, hiszen örült annak, hogy végre valami életet lát bennem.
- Europe Tour!
- Humanoid City!
- Hamburg!
Ezt a három mondatot mindhárman skandálni kezdtük, amikor az autó már nagyon közel járt a stadionhoz. Hallani lehetett a sikoltozásokat, amik onnan érkeztek. Mi is sikoltozni kezdtünk, ezzel persze Rodolpho bácsi idegein táncoltunk, de ő csak tűrte. Pár perc múlva megérkeztünk a stadion elé. Kipattantunk az autóból és a rajongók közé rohantunk. Énekeltük a dalokat, néhány lány transzparenseket lóbált, mások zászlókat lengettek. Lelkesen ugrándoztunk és táncoltunk. Ez a nagy ünneplés és extázis eszembe juttatta azt az augusztusi koncertet, ami sorsdöntő volt az életemben. Azt a napot, amikor először láttam Billt.  Most, hét hónap elteltével ismét csak egy  lány voltam a sok közül, noha régen többet is jelentettem neki, mint pusztán egy rajongó, aki mosolyogva kér tőle aláírást és közös fotót. Ma újra látni fogom őt. A tömeg egyszerre megindult a hatalmas stadion felé. Szerencsére nem sodródtam el a lányoktól, így együtt férkőztünk be a tömeggel a csarnokba. A jegyek Annie-nél voltak, aki a biztonsági őr kezébe nyomta őket, majd arrébb tuszkolt minket, hogy mások is be tudjanak jutni. A lányok tanácsára nem álltunk az első sorba, úgy a második vagy harmadik sor környékén találtunk helyet magunknak. Feszült várakozás töltött el, mialatt az üres, egyelőre még kivilágítatlan színpadra bámultam. A szívem annyira dobogott, hogy fájt minden ütése, amit a bordáimra mért. Végre felgyúltak a fények és megjelentek a fiúk. Egy pillanatra a vér is megállt bennem, mivel a színpadra csak hárman léptek fel. Belekezdtek egy dalba. Hosszú zenei előzetest játszottak, majd fellépett Bill és énekelni kezdett. A külseje nagyjából rendben volt, bár nem tudtam, mennyit készülhetett, hogy ezt a formáját hozni tudja. Mindenesetre a koncert fantasztikus volt. Párszor nem bírtam ellenállni a kísértésnek és felé nyújtottam a kezem, ahogy a többi lány is tette. Egyszer megfogta, de éppen nem nézett arra, így nem tudta, hogy pont az én kezemet fogja. Linda gyorsan észhez térített és hátrébb húzott, így Bill keze kicsúszott  az enyémből.
- Mit csinálsz? - ordította a fülembe.
- Semmit - ráztam meg a fejemet. - Csak a kezét fogtam meg. Muszáj volt!
- Megígérted, hogy nem teszel semmi hülyeséget! - sikította Annie.
- Nyugi már, lányok! - kiáltottam . Nem tettem semmi rosszat! Észre se vette!
- Ez a szerencséd - morogta Linda és ismét a fiúkra nézett.
A koncert végén természetesen mi kimaradtunk az autogrammosztásból. Linda és Annie ügyeltek rá, hogy biztos távolságban maradjak Billtől. Engem idegesített ez egy kicsit, de tudtam, hogy csak jót akarnak és nem szeretnék, hogy Bill vagy én bármi ostobaságot tegyünk.
A stadionból kilépve megláttuk Santiago Volswagenjét, tehát ő jött értünk. Fürgén beszálltunk és már száguldottunk is hazafelé. Nem cseverésztünk a koncertről, pedig Santiago kérdezgette, hogy milyen volt. Nem voltunk kipirulva és nem árasztottuk el őt az élményeinkkel. Linda és Annie néha-néha mondtak valami semlegességet, hogy jó volt a fénytechnika és hasonlók, én meg sem szólaltam. Mit is mondtam volna? Azt ,hogy egész végig Billt bámultam és figyeltem rajta az apró kis jeleket? Néztem, miként küzd azellen, hogy bármit is kimutasson? Hogyan ugrálta szenvedve végig az egész koncertet? Nevetett, de számomra a nevetése fájdalmas grimaszra hasonlított. Nem, természetesen Bill jól van. Nincs semmi baja, éli az életét, ahogy mindenki más is teszi. De mégis hogyan éli? Mit csinál, ha nem koncertezik? Tudtam a választ, mégis a saját szemeimmel akartam látni. Mindenképp el kellett mennem a stúdióhoz. Miközben hazafelé tartottunk, elhatároztam, hogy akár tetszik a lányoknak, akár nem, meg fogom tenni. Természetesen csak azután, hogy a fiúk befejezték a turnét. Az még messze van, hiszen áprilisban lesz vége a koncertsorozatnak. Mit csinálok én még hónapokig? El kell majd foglalnom magam valamivel. Úgy döntöttem,  ráérek gondolkodni ezen, mikor már otthon leszek.