Másnap kihagytam a sulit, apa úgyis elintézi a kiíratkozásomat. A szegedi útra készülődtem, persze csak miután felkeltem dél körül. Florence megírta, hogy Johannes gépe az eredeti tervekhez hasonlóan négykor fog érkezni, így háromra kimentem a reptérre. Nézegettem a kirakatokat és az utasokat, ahogy sietve igyekeznek megtalálni a helyüket. Végül fél öt körül megláttam Johannest. A vállán egy kisebb méretű utazótáska volt, tehát úgy tervezte, több napig marad. Észrevett és már távolról integetett felém.
- Hello - köszöntem, amikor odaértem hozzá - indulhatunk?
- Persze... de apukád?
- Ne aggódj, elengedett. Florence megbeszélte vele. Na gyere, hosszú lesz az út.
Csodálkozva pislogott, de azért követett. Úgy határoztam, vonattal utazunk, ami - hát mit szépítsem - tényleg nagyon hosszú volt. A vonaton nem beszéltünk. Johannesen láttam, hogy csak arra gondol, mit is mondjon Florence-nek. Nekem lett volna kedvem beszélgetni, de Johannes feszültségét látva inkább nem kezdeményeztem. Pár óra elteltével ő maga szólalt meg.
- Vettem valamit neki, remélem eltaláltam az ízlését - mondta idegesen és előhúzott a zsebéből egy apró kabalát. A fehér kis jegesmedve egy hatalmas szívet tartott a kezében, de nem a szokásos „I love you” szöveg volt ráírva, hanem csak annyi: „Johannes”.
- Hol találtál ilyet? - ámuldoztam.
- Az egyik ismerősöm csinál ilyeneket. Megkértem, hogy csak a nevemet írja rá. Mégiscsak személyesebb, mintha valami egyszerű átlagosat vettem volna. Szerinted tetszik majd neki?
- Viccelsz? - néztem rá hitetlenkedve - Imádni fogja.
Megkönnyebbülten mosolygott és visszatette a macit a zsebébe. Ezután ismét csöndben voltunk. Sok idő elteltével aztán megérkeztünk Szegedre. Innentől volt egy kis gondom, de Florence-t nem akartam felhívni, így a járókelőktől próbáltam segítséget kérni. Tudtam, hogy nem fogom tudni, merre van az út az állomástól Flor lakásáig, azaz a Tiszavirág utca 76-ig, ezért már az utazás előtti éjszakán ezt a kérdést gyakoroltam, hogy magyarul is fel tudjam tenni. A választ is értettem nagyjából, úgyhogy végülis nem volt gond megtalálni a háztömböt. Felsétáltunk a harmadik emeletre és vártunk. Nem tudtam, hogy Florence otthon van-e már. Fél óra elteltével bekukucskáltam a kulcslyukon. Odabent nem égett villany. Felhívtam Florence-t, aki közölte, hogy úton van hazafelé. Nem akartuk, hogy sokáig gyalogoljon - azt nem szerette - úgyhogy elé siettünk, illetve csak Johannes sietett, én szép lassan lépkedtem mögötte, de szednem kellett a lábaimat, ha nem akartam nagyon lemaradni. Flor messziről észrevett minket, és persze mi is őt. Kiáltott valamit, de nem értettem, a távolság még elég nagy volt közöttünk. Futni kezdett felénk, a szőke haja lobogott mögötte. A táskáját az egyik kezében lóbálta, majdnem eltalált néhány arra sétáló embert, akik időben félrehúzódtak, ugyanis Florence nem igazán törődött velük. Körbenézni se nagyon volt időm, mert Florence teljes lendülettel rám vetette magát és ölelgetni, puszilgatni kezdett. Ezt nem szerettem, de tűrtem, ő nem tudta máshogy kimutatni az érzelmeit.
- Lotte, Lotte, de örülök, hogy itt vagy. Köszönöm, hogy eljöttél és hogy...
- Ne engem ölelgess - suttogtam a szavába vágva. - Johannes azért utazott ennyit, hogy csak azt nézze, ahogy az én csontjaimat töröd darabokra?
Nevetni kezdett és végre elengedett. Ledobta a táskáját és ránézett Johannesre. Az arca piros lett, a szemeiben furcsa tűz égett. Nem a szerelem tüze, hanem valami más, furcsa, szokatlan. Nem is lehet szavakkal leírni. Johannesen csak a mérhetetlen csodálkozást láttam, olyan volt, mintha el se hinné, mit is lát maga előtt. Bátortalanul a kezét nyújtotta Florence felé, aki megragadta és megfogta azt. Johannes ettől kicsit feloldódott és mosolyogva vette ki a zsebéből az állatfigurát. Florence-nek tényleg nagyon tetszett a kabala, egyből fel is fűzte a táskájára, majd Johannes nyakába ugrott, aki meglepődött ugyan, de azért átfogta a derekát.
- El akartam mondani - mondta Florence, miközben Johannes a karjába kapta - csak nem tudtam, hogyan.
- Félreértetted amiket MSN-en írtam - nevetett Johannes - Lotte elmondta, hogy azt hitted, másik lány van a dologban. Nem volt másik, csak nem akartam túl nyíltan fogalmazni. Amikor nem írtál, azt hittem, megijedtél, mert rájöttél, miről is van szó. Aztán Lotte elmondta, hogy mi történt és megkért, hogy jöjjek el hozzád.
- Igen, tudom - bólintott Florence - régen megígérte nekem, hogy megpróbál eljuttatni téged ide. Felhasználja a külföldi kapcsolatait.
- Miféle kapcsolatait - érdeklődött Johannes.
- A barátját, vagy ha úgy jobban tetszik, a szerelmét - Florence cinkos vigyort küldött felém. - Tudod, hogy amikor találkoztunk, a húgom épp a Tokio Hotel koncerten volt.
- Említetted - gondolkodott el Johannes.
- Na igen, de azt nem említettem, hogy a koncert óta a húgocskám Jár az énekessel.
Johannes maga is meglepődött, én pedig már kezdtem dühös lenni. Hogy lehet az, hogy mindenhol én vagyok a téma? Inkább egymással foglalkoznának, ehelyett az én életemet kezdik tárgyalgatni.
- Ezt nem mondtad, Lotte - nézett szemrehányóan Johannes - de azért gratulálok.
Biccentettem, remélve, hogy ennyivel le lesz tudva a magánéletem.
Johannes és Florence eközben leültek egy padra, vagyis Johannes leült, mialatt Florence-t még mindig az ölében tartotta. Florence Johannes vállára hajtotta a fejét, és dúdolt valamit. Johannes ringatni kezdte, mintha egy kisbabát tartana a karjaiban. Florence karjai mégjobban átkarolták johannes vállait.
- Azt hiszem, mennem kéne - vigyorogtam, és távolodni kezdtem tőlük. Még láttam, ahogy megcsókolják egymást. Nem úgy, mint azok, akik épp az első csókot készülnek megtenni. Inkább olyan volt, mintha már régen együtt lennének, és ez egy mindennapos dolog lenne közöttük. Legszívesebben táncoltam volna, hiszen most minden megint tökéletes volt. Florence boldognak látszott, én hamarosan visszaköltözhetek Lipcsébe, és megint Billel lehetek. El se tudtam képzelni, miért érdemlek meg ennyi jót. Adtam a szerelmeseknek egy teljes órát, majd visszasétáltam a padhoz, ahol hagytam őket. Még mindig ott voltak, csak már nem egymás ölében. Florence Johannes mellett ült. Távolról megbántottnak tűnt, először nagyon megijedtem, hogy összevesztek és az egész fáradozásom felesleges volt. Csak közelebb érve láttam, hogy Johannes egyik karja Florence vállán nyugszik. Florence közelről nézve nem megbántottnak, hanem borzasztó idegesnek tűnt. Amint meglátott, felpattant és elém rohant.
- Hol voltál?
- Sétálgattam - feleltem.
- Ennyi ideig? El se tudod képzelni, mennyire aggódtam!
- Ami azt illeti, el tudom - mosolyogtam - látszik rajtad.
- Johannes, mondj már valamit - kért segítséget újdonsült barátjától, de Johannes csak nevetett.
- Ne aggódj már állandóan - mondta Florence-nek. - Lotte azért ment el, hogy mi kettesben maradhassunk.
- Ezt értem, de egy órán keresztül? - tiltakozott Florence, de az érv majdnem meggyőzte. Már nem volt ideges.
- Florence, mondani akarok valamit - mondtam - el fogok költözni Sofie néniékhez.
- Gondoltam - mosolygott - azt vártam, mikor jelented be. Tudtam, hogy apa közelében te se bírod sokáig. Ráadásul ugye Bill is közelebb lesz... Oké, oké - emelte fel védekezően a kezét, mert dühösen néztem rá - nem szólok egy szót sem.
Mosolyogtam, majd elkértem Florence telefonját, hogy csináljak róluk pár képet. Florence imádott fényképezkedni, így őt nem is zavarta, Johannesnek pedig tűrnie kellett.
Mikor elkészültek a képek, átadtam a telefont Florence-nek, aki megdicsért, hogy jó fotós lehetnék. Ezután ki kellett találnunk, hogyan fogok hazajutni. Már eléggé sötét volt, Florence aggódott a hosszú vonatút miatt, amit egyedül voltam kénytelen megtenni. Végül rábeszéltem, hogy ne féltsen és hogy engedjen el. Mind a ketten kikísértek az állomásra és megvárták, hogy felszálljak a megfelelő vonatra. Az utazás most sem volt rövidebb, én mégis úgy éreztem, alig pár percig tartott. Ebben közrejátszott az is, hogy aludtam, valamint az, hogy hazafelé nagyon nem akartam menni, és velem rendszerint az volt a helyzet, hogy ha valamit nem akartam, az mindig hamarabb következett be, mint amit nagyon szerettem volna.
A budapesti állomáson természetesen nem várt senki. Egyedül buszoztam haza. Meglepetésemre a csomagjaim az ajtó előtt vártak rám. Ez kissé kétségbeejtett, de nem volt időm gondolkodni ezen. Felkaptam a csomagokat és visszamentem a reptérre. Az utolsó berlini gép két óra múlva indul - jelezte a hirdetőtábla. Volt még pénzem, így megvettem a repülőjegyet, pedig másra gyűjtöttem, de ez most nem számított.
Gondolkodtam, hogyan fogom értesíteni Sofie néniéket, hogy náluk szeretnék lakni, de nem volt ötletem. Végül arra jutottam, hogy ha sikerül eltalálnom a házukig, becsöngetek és majd meglátom, mit szólnak a dologhoz. Sokan furcsán néztek rám, amint két bőröndöt vonszoltam magam után. Én viszont vidám voltam. Igaz, hogy most tettek ki otthonról, és átmenetileg hajléktalan vagyok, de mégis jó kedvem volt.
Hamarosan fel lehetett szállni a gépre. Elsőként mutattam meg a jegyet a légikisasszonynak, aki szívélyesen mosolyogva megmutatta a helyemet. Nem kérdezte, mit keresek az éjszaka közepén a repülőn, de láttam, igencsak érdeklődne.
Miután a gép felszállt, én elaludtam. Szerencsére a gép csak Berlinig vitte az utasokat, így nem kellett attól tartanom, hogy rossz helyen szállok le. Nem aludhattam csak egy órát, de elég volt ahhoz, hogy gondolkodni tudjak. A leszállás után megnéztem, mennyi pénz van nálam. Volt még elég, hogy kifizessek egy taxit, bár nem voltam benne biztos, hogy Lipcséig elvinne-e. Szerencsém volt, a taxis látta, hogy nagyon fiatal vagyok, és hogy éppen most szökhettem meg valahonnan, mert ingyen elfuvarozott Lipcsébe, azt mondta,
ott neki is dolga van éppen. Megismertem a környéket, ahol Sofie néniék laktak. Megköszöntem az utat, kiszálltam és elindultam egy kisebb utca felé, magam után vonszolva a csomagokat .
Nem sokat kellett gyalogolnom, hogy elérjek az ismerős házig. Rápillantottam a szomszéd házra, és eszembe jutott, hogy ezen a helyen akart egymásnak ugrani Bill és apa. Megrázkódtam a kellemetlen emléktől. Megnyomtam a kapucsengőt, bár a házban már teljes sötétség volt. Az első csengetésre felkattant egy lámpa, majd még egy, míg végül a ház külső területe és az udvar már fényárban úszott.
Remegve vártam a kapunál. Egyrészt azért, mert ideges voltam, másrészt már kezdtem fázni. Lassan, álmosan egy alak közeledett felém. Rodolpho bácsi volt az, látszólag legmélyebb álmából ébresztettem fel. Amikor meglátott, elkiáltotta magát.
- Lotte, te jó ég!
Gyorsan kinyitotta a kaput, hogy beengedjen és megöleljen.
- Mit keresel te itt az éjszaka kellős közepén?
- Azt akarom - kezdtem - apa... azt mondta... vagyis Rosanette... és én is mondtam... szóval... itt akarok maradni veletek, persze csak akkor, ha ti is megengeditek...
Rodolpho bácsi a mögöttem lévő két bőröndre tekintett.
- És pont éjjel kellett útnak indulnod? - húzta fel az egyik szemöldökét.
- Nem, a csomagjaim ki voltak téve az ajtó elé, amikor este hazaértem, mert Florence-nél voltam.
Rodolpho bácsi kiáltva káromkodott.
- Gyere be - mondta és felkapta a csomagokat - teljesen át vagy fagyva. Mit képzelt az az idióta apád? Kitenni a holmidat, hogy menj, amerre látsz? Milyen apa az ilyen?
-Fogalmam sincs - motyogtam.
Beértünk a házba. Bent meleg volt, ami jólesett, mert már tényleg kezdtem átfázni. A kabátom valószínűleg a bőröndben volt, de ebben nem voltam teljesen biztos. Nem tudtam, Rosanette Miket pakolt be nekem.
Rodolpho bácsi letette a csomagokat, majd kiáltozni kezdett a nagynénémnek.
- Sofie, ébredj fel!
Hallottam, amint Sofie néni álmosan feltápászkodik és megkeresi a köntösét. Nemsokára megjelent az ajtóban. Álmos szemeiben a csodálkozás mérhetetlen nagyságot öltött.
- Lotte? Te itt?
Miközben a nénikém felém sietett és megölelt, Rodolpho bácsi röviden elmondta neki, mi történt. A nagynéném is illette az apámat pár nem túl kedves szóval, majd felkísért a szobába, ahol az előző majdnem egy hónapot töltöttem.
- Még minden ugyanúgy van, ahogy hagytad - mondta, miközben elhúzta a sötétítőt. - Nem kell kérdezned, persze, hogy nálunk maradhatsz. Nem is képzelhetted, hogy ezek után visszaengedlek az apádhoz.
Ásított egyet, ebből megértettem, hogy nagyon fáradt. Mivel már ismertem a járást, nem kértem, hogy maradjon. Csöndben kipakoltam az üres szekrényekbe és berendezkedtem a szobába. A számítógép még ott volt, így gyorsan üzenetet írtam Lindának. Annyira sajnáltam, hogy úgy kellett eljönnöm, hogy nem találkozhattam vele. Reméltem, megérti a helyzetemet, hiszen csomagokkal az utcán mégsem éjszakázhattam volna, hogy másnap találkozzunk. Mivel már éjszaka volt, érezhetően fáradt voltam. Amint ledőltem az ágyra, el is aludtam. Reggel azonban korán ébredtem, mert eszembe jutott, hogy november ötödike van, az a nap, ami a meglepetés napja. El kellett döntenem, miben fogok elmenni a díjkiosztóra. Sofie néni - akinek beszámoltam a tervemről - egy alkalmi darabot javasolt, míg Rodolpho bácsi a teljes lazaságot tartotta célszerűbbnek. Némi gondolkodás után aztán kiválasztottam azt az összeállítást, amiben Bill először látott. A felső - így rövid hajjal - jobban mutatott rajtam, mint régen, aminek nagyon örültem. Összekészítettem pár holmit egy kistáskába, és félve kiléptem az ajtón. Sofie néniék nem akadékoskodtak, hogy Berlinbe készülök. Azt mondták, ha éjszaka el tudtam jönni a házukig, semmi akadálya, hogy nappal induljak útnak. Igaz, hogy a díjkiosztó csak este kezdődött, de jobbnak láttam, ha inkább hamarabb odaérek. Szerencsém volt, hogy korán elindultam, ugyanis a busz lerobbant, így csak pár órás késéssel tudtam elindulni. Ezután már minden simábban ment.
Nem volt gond, könnyen megtaláltam a helyet, ahol a díjkiosztót rendezték. A jegypénztárnál aztán majdnem szorult helyzetbe kerültem, mert egész biztosan nem lett volna pénzem a jegyre. A kínos helyzetből Dave Roth mentett ki. Vele még nem találkoztam személyesen ugyan, de tudta, ki vagyok és széles mosollyal üdvözölt, amikor meglátott. A pénztárosnő megszólalni sem tudott, majd szó nélkül intett, hogy bemehetek.
- Egyből felismertelek - újságolta vidáman - ezek szerint jó volt Sonja leírása.
Meglepődtem, hogy már mindenki rólam beszélt, de azért örültem neki.
- Bill nem tudja, hogy itt vagyok - mondtam Dave-nek. - Kérlek, ne szólj neki.
- Tudom - mosolygott - azt hiszi, az apád visszavitt Budapestre. Hallottam mindent, mivel másnap részletes beszámolót adott próba helyett. Eléggé ki volt akadva, de szerintem, ha meglátja, hogy mégis eljöttél, egyből megváltozik a hangulata. És
természetesen, ha megnyerik a díjat, az egy hatalmas löket lesz számára.
Elnevettem magam. Dave és én elvegyültünk a tömegben. A tanácsát megfogadva, nem álltam be az első sorba, mert akkor ellőttem volna a meglepetés poénját. Úgy gondolta, ráér, ha megvárom majd őket az öltözőnél a műsoruk után.
- Azért Davidnak és a többieknek szólok, csak a négy srácnak nem - vigyorgott és kihátrált a tömegből.
Sorban következtek az együttesek előadásai és a díjak kiosztása. Amikor a legjobb csapat díjának kiosztására került a sor, a szívem olyan gyorsan kezdett kalapálni, hogy az már szinte fájt. Tudtam, hogy most több száz rajongó éli át ugyanezt. Most egy voltam közülük, nem voltam kivételes. Nem Bill barátnőjeként álltam a tömegben, csak úgy, mint egy rajongó.
- Tokio Hotel! - hallottam a konferáló hangját, aki talán Katy Perry volt, de nem igazán figyeltem. Csak felsikoltottam teljes erőmből, és ugrálni kezdtem. A fiúk felléptek a színpadra, Bill átvette a díjat. Zavartan megköszönte a rajongóknak és a menedzsmentnek, majd mind a négyen távoztak. Kiosztották a többi elismerést is, majd következtek a további műsorok. A tokio Hotel a World behind my wall című számot adta elő. Egész végig Billt bámultam, néha-néha ránéztem Georgra, hogy kitaláljam, hogy a fenébe tudja követni, mikor kell gitároznia, és mikor kell a szintetizátoron játszania. A műsor után lassan kiküzdöttem magam a tömegből. Először nem akarták elmondani, merre találom a Tokio Hotel öltözőjét, de ismét a segítségemre sietett valaki, méghozzá David Jost. Ő is üdvözölt, megdicsérte a külsőmet és elismeréssel adózott Billnek, hogy milyen szép lányt sikerült összeszednie.
- Az az ajtó lesz - mutatott egy ajtó felé - csak várj idekint.
Bólintottam. Leültem egy székre és vártam. Eltelt tíz perc, majd az ajtó finoman kinyílt és megjelent Gustav arca. Elvigyorodott, majd visszahúzta a fejét és becsukta az ajtót. Reméltem, hogy nem mond semmit a többieknek. Hamarosan az ajtó ismét kinyílt, és újra Gustav jelent meg. Kijött, megölelt és biztosított, hogy nem szólt arról, hogy itt vagyok.
- Itt is maradsz? - kérdezte.
- Úgy tűnik, igen - válaszoltam.
Felugrott, majd megropogtatta az ujjait. Az ajtóban megjelent Georg. Ő is megölelgetett. A kezében egy pohár pezsgő volt, azt a kezembe nyomta.
- Gratulálok - mondtam, és megemeltem a poharat.
- Köszi! - mondták egyszerre.
- Mi ez a koccintgatás idekint? - lépett ki az ajtón egyszerre Tom és Bill.
A fiúk igyekeztek eltakarni engem, de nem voltak elég magasak hozzá. Picit lehajtottam a fejemet és görnyedt testtartásban visszaültem a székre. Gustav jelzett Tomnak, aki észrevette, hogy ott vagyok.
- Srácok - szólt Tom Georgnak és Gustavnak - nem megyünk az After Partyra?
- De - mondta a két fiú - máris mehetünk. Bill, maradsz?
- Megyek én is, egy pillanat - mondta Bill, de ekkor felálltam, hogy maradásra bírjam.
- Biztos, hogy menni akarsz? - kérdeztem nevetős hangon. A másik három srác már eltűnt egy ajtó mögött.
Bill megfordult, hogy szembenézzen velem.
- Lotte... te... itt?
- Gratulálok a díjhoz - nevettem és odasétáltam hozzá, hogy megöleljem. - Jó volt a műsorotok. Két éve eláztattátok, most felgyújtottátok a színpadot. Nagyon tetszett.
Nem válaszolt, csak nézett.
- Hogy kerülsz te ide? - kérdezte kíváncsian.
Bevezetett az öltözőbe és leültetett a kanapéra. Elmeséltem neki, miként kellett eljönnöm otthonról. Elmondtam, hogy már nem kell aggódnia, mert többé nem megyek vissza.
- Itt maradsz Németországban? - hitetlenkedett.
- Talán - mosolyogtam és megfogtam a kezét.
Elnevette magát és felállt, hogy a levegőbe emeljen.
- Tegyél le - nevettem.
- Soha - vigyorgott és körbesétált velem a helyiségben. Az ajkai megérintették a homlokomat és az arcomat.
- Örökre maradsz - suttogta és végre letett a földre.
- Nem megyünk az After Partyra? - érdeklődtem.
- Akarsz menni? - intett a fejével az ajtó felé.
- Kíváncsi vagyok - vontam meg a vállamat - én még soha nem voltam ilyenen.
Tapsolt egyet, és előreszökkent. Megvárt az ajtónál, majd kézen fogva elindultunk arra, amerre a többiek is mentek.
- Szerintem engedd el a kezemet - kértem most én - túl sokan fognak látni.
- Mi van akkor? - húzta fel az orrát, de azért elengedett. - Nézd csak, milyen is egy After Party - hangsúlyozta drámaian, miközben kinyitotta az ajtót.
A terem egy disco hangulatát idézte. Oldalt székek sorakoztak, kisebb sor állt egy büfé előtt, de a tömeg nagy része a terem közepén táncolt. Egyből fel lehetett ismerni Tomot, aki épp magánprodukciót adott elő, sok más híresség szórakoztatására.
- Bill, nézd - löktem meg a kezét egy picit és egy vékony, fekete hajú nőre mutattam - Az nem Stefanie Kloß?
- De igen, a Silbermond énekese - bólintott. - Akarod, hogy odamenjünk?
A Tokio Hotel mellett a Silbermond volt a másik német banda, amit nagyon szerettem, így természetesen igent mondtam Bill felajánlására.
- Hello - köszönt Bill.
- Szia - köszönt vissza vidáman Stefanie - gratulálok a díjhoz. Tényleg nem semmi, amit műveltek. Nagyon jó volt az előadásotok, a végén az a tüzes jelenet különösen tetszett.
Stefanie-nek volt egy olyan szokása, hogy borzalmasan gyorsan tudott beszélni. Ekkora zajban alig lehetett érteni, mit is mond.
- Köszönöm - biccentett Bill - jó hallani elismert emberektől a dicséretet.
Stefanie nevetett.
- Ő ki? - kérdezte és rám mutatott. Bill gyorsan észbe kapott.
- Ja, igen. Ő a barátnőm, Lotte.
- Szia, Lotte - fogott kezet velem Stefanie.
- Örülök, hogy találkoztunk - mondtam mosolyogva. - Nagyon szeretem a zenéteket és őszintén szólva a tavalyi Cometen szurkoltam a videótoknak, amit végülis a Monsoon legyőzött.
- Látod, Bill - diadalmaskodott Stefanie - a barátnőd nekünk szurkolt tavaly.
- Akkor még nem is ismertem - legyintett Bill. - Hol vannak a többiek? Thomas, Johannes és
Andreas?
- Arra van Johannes és Thomas - mutatott Stefanie abba az irányba, ahol Tom táncolt.
- Ott az én testvérem is - jegyezte meg Bill.
- Tudom. Pont azért vannak ott. Valami gitárral kapcsolatban akartak vele és Georggal beszélni.
Nekem nagyon furcsa volt, hogy a Tokio Hotel és a Silbermond érintőlegesen ismerte egymást. Körbenéztem, de Georgot nem láttam sehol.
- Georgot nem is látom - vetettem közbe.
- Ja, mert olyan alacsony - vihogott Bill.
- Andreas pedig már itt is van - mosolygott Stefanie és előrángatta a göndör hajú dobost. - Andreas, ő itt Bill és a barátnője, Lotte - mutatott be minket gyorsan Stefanie.
Andreas is kezet fogott velünk, majd kutató szemmel kereste a csapat többi tagját.
- Stef, hol vannak Thomasék?
- Miért hiányolja őket mindenki? - elmélkedett a megszólított, de azért megmutatta Andreasnak, merre találhatók a Stolle-testvérek.
- Mi megyünk - mondta Bill - Lotte nem volt még After Partyn. Meg akarok neki mutatni mindent.
- Érthető - mosolygott Stefanie. Eltávolodtunk tőle, ő pedig elindult az együttese többi tagja után.
- Nena nincs itt? - néztem körbe, Bill kedvenc énekesnőjét keresve.
- Szerintem nincs - nézett körbe ő is - egyszer majd bemutatlak neki is.
- Persze - mondtam és közben eszembe jutott valami, amit feltétlenül meg kellett osztanom vele. - Bill, emlékszel, amikor egyszer régen MSN-en beszéltünk és azt mondtad, szemétség volt tőled, hogy az érzelmeimmel játszol, mert én írtam, hogy remeg a kezem, meg ilyesmi?
- Emlékszem. Miért?
- Mint tudod, te vagy a kedvenc előadóm - kezdtem tárgyilagosan, ezzel sikerült egy mosolyt kicsikarnom belőle. - Neked pedig Nena az. Mégis mit éreztél, amikor 2005-ben a Viva Cometen találkoztál vele?
Ezen elgondolkodott. Rá akartam mutatni arra, hogy nem ő volt a hibás, nem játszott az érzéseimmel, egyszerűen nekem volt furcsa a helyzet.
- Bevallom - mormolta inkább magának - hasonlót, mint amit te leírtál, csak nem annyira erőset. Amikor beszéltem vele pár szót, utána már nem volt semmi fura érzés.
- Srácok, tánc! - kiáltotta Gustav - és közénk vetette magát, elragadva engem Billtől. Belevitt a legnagyobb tömegbe és táncolni kezdett velem. Meg kell hagyni, a fogása eléggé erős volt, de nem zavart. Hagytam, hogy forgasson úgy, ahogy neki tetszik. Nem tudom, milyen táncot produkálhattunk, mert néha Bill arcán láttam, hogy mindjárt elneveti magát, néha meg úgy tűnt, hogy nem sok hiányzik neki ahhoz, hogy közénk álljon és elvigyen innen.
- Nagyon félt - bölcselkedett Gustav. Furcsa volt őt ismét szőke hajjal látni.
- Tudom - sóhajtottam - túlzottan is félt.
- Gus, ki akarod sajátítani? - ért oda hozzánk Tom, és pillanatokkal később már az ő kezei között forogtam.
- Csinos a ruhád - jegyezte meg, mikor egy fénysugár megcsillant a strasszokon, amik a felsőmet díszítették.
- Köszi - mondtam - a nővéremé volt.
- Linda hogy van? - érdeklődött. Valamiért sejtettem, hogy nem a puszta jókedve volt az egyetlen, ami miatt elkért Gustavtól.
- Jól - nyugtattam meg - csak én érzem rosszul magam miatta. Mikor eljöttem otthonról, nem tudtam elbúcsúzni tőle, mert az éjszaka közepén kellett elindulnom. Ne kérdezd, Bill majd elmeséli.
- Várj - gondolkodott - te itt maradsz?
- Szerinted?
Tom füttyentett egyet.
- Georg! - kiáltott, mire Georg már ott is volt mellettünk. Természetesen ő sem maradhatott ki a táncból. Elegánsan átvette a kezemet Tomtól, majd szépen, nyugodtan vezetett a parkett közepére. Táncolni kezdtünk. Sok pár mellett elhaladtunk, néha-néha egy-egy hang ismerős volt.
- Elegáns - szólt Stefanie, amikor mellette forogtunk. Ő épp Thomassal táncolt.
- Köszönjük - vigyorogtam.
Mikor egy teljes kört megtettünk, Georg ugyanolyan elegánsan visszavezetett Billhez, majd picit meghajolt, ezzel köszönve meg a táncot.
- Milyen illemtudó - jegyeztem meg, mire a másik három srác csak nevetett.
- Persze, az - mondta Tom, miközben néhány szendvicset próbált egyszerre a szájába tömni, ami természetesen nem sikerült - nézd csak, mit művel.
Georg ott táncolt, ahol az előbb velem. A tánca most korántsem volt nyugodt és elegáns. Mint egy igazi vad rocker, a haját rázta, össze-vissza ugrált, arra se figyelt, kit talál el a kalimpáló kezeivel. Hamarosan Tom is csatlakozott hozzá, majd végül Gustav és Bill is belevetettték magukat az ugrándozásba. Én csak álltam és görnyedtem a nevetéstől.
Az After Party hajnalig tartott. Én úgy éreztem, ott helyben elalszom, mivel valljuk be, nem sokat aludtam az elmúlt két éjszaka.
Mikor a fiúk végre kitáncolták magukat, odajöttek hozzám.
- Indulhatunk? - kérdezték egyszerre.
- Vártam, mikor kérdezitek meg - motyogtam, ásítással adva nyomatékot szavaimnak.
Nevetve kísértek át a termen, ahol már csak néhányan táncoltak. Messziről láttam, ahogy Johannes és Thomas Stolle egymást öntögetik ásványvízzel, és közben furcsa arcokat vágnak.
- Hova megyünk? - kérdeztem. - Hotelbe?
- Még mit nem - tiltakozott Tom - én otthon akarok aludni.
Mindenki ugyanezen a véleményen volt. Igaz, azt el kellett döntenünk, hogy miként is fogunk hazajutni, hiszen most öten voltunk, egy autóba egészen biztosan nem fértünk volna bele. A problémát David oldotta meg, aki rendelt egy mikrobuszt , amiben kényelmesen el tudtunk helyezkedni. Amint beültem Bill és Tom közé, a fejem Tom vállára bukott és elaludtam. Nem is ébredtem fel addig, amíg Bill és Tom egyszerre keltegetni nem kezdtek.
- Megérkeztünk - mondta Bill - ideje felkelni.
- Nehéz a fejed - vigyorgott Tom - na jó, viccelek. Itt akarsz aludni az autóban?
Megráztam a fejem és álmosan kikászálódtam, persze ehhez komoly segítséget kaptam a négy sráctól. Reggel hét körül járt az idő. Rodolpho bácsi már kint téblábolt az udvaron, így hamar észrevette, hogy megérkeztem. Kicsit nagy szemeket meresztett, amikor látta, hogy négyen is támogatnak, de aztán elnevette magát, mert tudatosult benne, hogy nem ittam le magam, csupán holtfáradt vagyok. Beestem a kapun egyenesen Rodolpho bácsi karjaiba. A fiúk nevetve elköszöntek, visszaültek az autóba és hamarosan elnyelte őket a szürke reggeli köd.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése