BILLANGÓ - A szívek viharában 15. fejezet - Bill-dublőr

 Mondanom sem kell, hogy az elkövetkezendő pár napot majdnem teljesen végigaludtam.
Amikor ritka pillanataimban mégis rákényszerültem,  hogy felkeljek, rendszerint Florence-szel beszéltem, aki nagyon fel volt háborodva apáék viselkedésén.  Alig tudtam lenyugtatni, de aztán mégiscsak sikerült. Sofie néni is mérges volt apára, mindenáron fel akarta hívni, de apa nem volt hajlandó felvenni, így kénytelen volt magában mérgelődni. A buli óta Billéket sem láttam, de gondoltam, hogy nagyon elfoglaltak, interjúk interjúkat követtek az életükben, nem lehettek mindig velem.
Megnyugodtam, amikor hétfő reggel Linda levelét olvastam a szobámban. Még nem jártam iskolába, Sofie néniék nagy gonddal válogatták, vajon melyik gimnáziumba írassanak.
Linda levele tele volt megértéssel és sajnálattal, tehát egyáltalán nem vette zokon, hogy búcsú nélkül távoztam.
...
Szia
Nagyon nagyon sajnálom, ami történt, de tudom, hogy most sokkal jobb lesz neked.  Egyelőre még eléggé egyedül érzem magam, de az osztálytársak azért próbálnak vigasztalni és természetesen az MSN-nek köszönhetően veled is tarthatom majd a kapcsolatot ami sokat javít a helyzeten és legalább mindennap el tudod mondani, mit is csinált Tom - legalábbis megkérlek, hogy számolj be minden fontosabb dologról. Persze ő is megteszi ezt, de félek, ha elmúlik egy-két hónap, kissé titkolózóvá válhat, bár remélem, ez nem fog előfordulni. Azért jó, hogy te személyesen találkozhatsz vele mindennap, mert így tudok majd  üzenni, ha mondani akarok neki valamit. Nem gondolom, hogy apukád viselkedése értelmes lett volna, egyszerűen elítélem ezt az egészet. Ne aggódj miattam, minden rendben lesz.
Üdv:
Linda
...
Nagyon aggódtam, miként fogja fogadni a dolgot, hogy végleg eljöttem, de most boldog voltam, hogy megérti, miért kellett elköltöznöm. Sajnálatot éreztem, ha arra gondoltam, hogy most egyedül ül a padban, bár reméltem, valamelyik osztálytársunk gondolt arra, hogy magányos és esetleg odaült mellé.
Kopogtak az ajtón.
- Tessék? - kérdeztem, mire az ajtó kinyílt és egy félénk hang szólított meg.
- Bejöhetek? - kérdezte Sabine.
- Persze - mondtam és Sabine halkan becsukta az ajtót. Egy pillanatig nem is tudtam, vajon mit akar nekem mondani, hiszen velem még soha nem beszélt zárt ajtók mögött.
Leült az ágyam szélére és finoman elmosolyodott. Értetlenül néztem rá, mire belekezdett a mondókájába.
- Ne haragudj, hogy így rád törtem - mondta - csak nem tudtam, kinek mondjam el először Santiagon kívül, mert ő már tudja és úgy döntött, hogy én mondjam el a családnak.
- Valami történt? - kérdeztem - Ugye nem azt akarod mondani, hogy szakítottatok?
- Nem, jajj, dehogyis - nyugtatott. - Csak Santiago tart egy kicsit a szüleitől.
- De hát...
- Ne félj, ő majd csak elmondja. Nekem csak annyit mondott, válasszak egy családtagot és természetes, hogy rád esett a választásom. Nem kell aggódnod, tényleg. Santiagoval össze fogunk házasodni.
Fel akartam sikoltani örömömben, de lepisszegett.
- Ne, kérlek. Köszönöm a gratulációdat, de nem ez a legnagyobb hír. Várnunk kellene még az esküvővel, de sajnos nem lehet.
- Miért nem lehet?
Felállt, felhajtotta a felsőjét és kezeit a hasára tette. Mikor elvette, láttam, hogy a hasa igencsak gömbölyű. Sokáig kellett néznem, hogy rájöjjek, mi az oka ennek. Sabine gyereket várt.
- Ez... ez... komoly?
- Komoly - bólintott, miközben visszaengedte a felsőt és megsimogatta a hasát. - Ez a siettség oka. Santiago fél, ha a szülei megtudják, hogy a gyerek miatt akarunk sietni, ellenezni fogják, így egyelőre azt nem mondjuk el nekik, csak az esküvőt.
Igazság szerint az én véleményem az lett volna, ha egyben elmondanak mindent, de nem akartam beleszólni, így csak bólintottam. Furcsa volt elképzelni Santiagot apa szerepben, pedig nagyon is látható jelei voltak az esemény bekövetkeztének.
Sabine elmosolyodott és kiment. Gondoltam, hogy odalent most mondhatják el a hírt. Óvatosan kisétáltam a szobából és leültem a legfelső lépcsőfokra, hogy halljam, mi történik.
Hallottam, hogy Sofie néni magán kívül van az örömtől és nekem kiabál fölfelé, de Sabine nyugtatja, hogy én már tudom a hírt. Rodolpho bácsi is meghatódott, a csattanásokból ítélve hátbaveregette a fiát.
- Gratulálunk - mondta sírósan Sofie néni. - Santiago, el se hiszed, mennyire örülök ennek. Azt hittem, talán soha nem fogom elérni ezt a pillanatot.
- Várj csak, amíg megtudod, hogy közel az unoka - mondtam magamnak nagyon halkan.
Visszamentem a szobámba. Alighogy bezártam az ajtót, Sofie néni és Sabine egyszerre kiáltottak.
- Lotte, Bill van itt!
Ez a hír meglepett. Bill mindig szól, ha értem jön.
Lesétáltam a lépcsőn.
- A konyhában - jelentette Sofie néni.
- Bill, miért... - kezdtem.
- Majd elmondom - intett és már nyitotta is kifelé a bejárati ajtót.
Meglepetésemre nem a BMW állt a ház előtt, hanem az a mikrobusz, amivel a Music Awardsról jöttünk haza. A buszban természetesen mind a négy srác ott ült - és még valaki. Az a valaki egy középmagas, arányos testalkatú, szőke göndör hajú lány volt.
Bill látta, hogy megakad a tekintetem rajta, és arrébb tessékelt. Beültem az ablak mellé, pont a lány mögé. Bill mellém ült és Tom kihajolt, hogy bezárja az ajtót. Amikor mindenki elfoglalta a helyét, a busz elindult. Kérdően néztem Billre, mire ő megkopogtatta az előtte ülő Gustav baseballsapkás fejét.
- Mi van? - fordult hátra Gustav.
Bill nem válaszolt, csak rám, majd a szőke lányra mutatott.
- Szia, Lotte - kezdte kényelmetlenül Gustav. - Látom, észrevetted... a barátnőmet... Bemutatom Annie-t.
Annie hátrafordult és szélesen mosolygott.
- Szia, Lotte. A nevem Annie Lichtkopf.
- Hello. Lotte Krüger - válaszoltam és kezet fogtam vele.
- Én már sokat hallottam rólad - folytatta Annie - mióta Billnek te vagy a barátnője, egyfojtában csak rólad mesél mindenki. Ma egy interjú lesz a BRAVO-nak, természetesen neked nem kell bejönnöd, én sem megyek be, csak elkísérjük a fiúkat. Georg barátnőjét később vesszük fel, a Tomét pedig... őt sajnos most nem tudjuk. Úgy hallottam, hogy te ismered Tom választottját.
- Persze, hogy ismerem - mondtam - Linda a barátnője, az én legjobb barátom. Georg, hát neked is van barátnőd? - kiáltottam előre, mire Georg hátrafordult, szájában egy fél szendviccsel.
- Van - mondta - nem akartam még bemutatni, de mivel a fiúk erősködtek, így megteszem.
- Ha már én is itt vagyok - szólt Annie.
- Jól van, Annie, ülj le, mert elesel - mondta dörmögősen Gustav és a derekánál fogva leültette Annie-t, aki kicsit méltatlankodott, de azért nyugton maradt.
Én felálltam és Georghoz sétáltam.
- Na, mesélj. Ha már a fiúk ismerik a titokzatos hölgyet.
- Jól van, meggyőztél - sóhajtott. - A neve Rita Klopstock. Már régen ismerem, de komoly kapcsolatról még csak pár hónapja van szó.
- Annyira örülök! - mondtam.
- Gyere vissza - szólt előre Bill.
- Miért? - kérdeztem.
- Mert ha te ott maradsz, Rita hová fog ülni?
- Mennyi baj van a lányokkal - nyújtózott el Tom.
Mindannyian rámordultak, mire olyan picire húzta össze magát, amennyire csak tudta.
Visszaültem Bill mellé. Nemsokára megálltunk. Georg kipattant, hogy pár másodperc múlva visszatérjen egy karcsú, barna hajú lánnyal. A lány mosolygott mindenkire, de úgy vettem észre, hogy igazából csak Georggal törődik. Bemutatkoztunk neki, ő csak egy fejbólintással jelezte, hogy hallotta a neveket. Idegesítő volt, hogy ránk sem nézett.
Sokáig zötykölődtünk még, egészen Berlinig.  Egy épület előtt megálltunk. A fiúk előbb kiszálltak, majd kisegítettek minket. Rita egyből Georg nyakába borult és kérte, hogy ne hagyja egyedül.
- Georg, kérlek. Én inkább bemegyek veled.
- Rita, ne butáskodj - veregette meg finoman a lány vállát - ők itt Gustav és Bill barátnői.
- Engem nem érdekel - hisztizett tovább.
Georg szelíden ellökte, és gyorsan beszaladt az épületbe. A többiek követték. Annie és én odamentünk Ritához, de az elutasító modora miatt inkább hátat fordítottunk neki, és az utcát kémleltük.
- Nekem van egy kis elintéznivalóm - mondta Annie, akivel a buszút során egészen jól összebarátkoztam.
- Menj csak - mondtam.
- Sajnálom - szabadkozott - de meg kell látogatnom a nagymamámat a kórházban. Tudod, Lipcsében lakom és nagyon ritkán van időm arra, hogy feljöjjek Berlinbe.
Természetesen megértettem. Láttam, ahogy elrohan egy busz után, amire még időben sikerült felkapaszkodnia.  Hátranéztem Ritára, de ő akkor már nem volt sehol. Helyette egy srác közeledett felém. Ha nem tudtam volna, hogy Billnek már más a haja és hogy ő nemrég ment be interjút adni egy csomó újságírónak, most egyből a srác nyakába vetettem volna magam. Mintha Bill lépdelt volna felém.
A kíváncsiságom hajtott, és közelebb sétáltam a sráchoz. Meglepődött, de még tett pár lépést. Felnéztem az arcára. Nem hasonlított a Billéhez, de az érzések hasonló módon tanulmányozhatóak voltak rajta - vagy csak én  voltam túl profi az ilyesmiben. A szemei ugyanúgy ki voltak festve, mint Billnek, az öltözködése is hasonló ruhadarabokból és kiegészítőkből állt. A legmegdöbbentőbb azonban a haja volt. Mintha a tizenhét éves Billt láttam volna magam előtt. Tépett, fekete hajjal, egyszerű, fekete körmökkel és nagyon csodálkozó arccal.
- Szia - szólítottam meg bátortalanul. - Keresel valamit? Segíthetek?
Gondolkodott egy picit a szavaim értelmén.
- Én keresek semmit nem - mondta, oroszos akcentussal. A hangja kicsit lányos volt, de hallatszott rajta, hogy a hangmélyülés hamarosan be fog következni.
- Oké - mondtam, és kitértem volna az útjából, ha elenged. A kezét elém tartotta jelezve, hogy maradjak.
- Mégiscsak szeretnél valamit? - kérdeztem zavartan.
- Láttam, hogy jöttél Billel és a többiekkel ide - mondta. - Látod, Billhez hasonlítok. Az ikertestvérem rajongó. Neki csináltam videót egyszer szülinapjára. Sikeres volt, azóta sokat csináltam. Bill-hasonmás vagyok. Akartam kérdezni tőle, kaphatok-e aláírást. A nevem Mike Müller.
- Szia, Mike - nyújtottam felé a kezemet. - A nevem Lotte Krüger.
- Akarok kérdezni tőled, honnan ismered Billt.
- Ez eléggé bonyolult - kezdtem. - Egy koncerten találkoztam vele. Bill a barátom.
- Gondoltam - nevetett - nem mondom tesómnak, mert megőrül. Reménykedik, én vagyok neki az otthoni Bill. Mindig kifest, szórakozik, fényképeket csinál. Most is itt van valahol, de nem tudom, merre. Alena a neve.
- Köszönöm a diszkréciódat - mosolyogtam hálásan Mike-ra. Az arcáról alig bírtam levenni a tekintetemet, annyira meggyőző volt a hasonlóság. Egy idő után aztán kényelmetlennek éreztem, hogy az arcába bámulok, így inkább kerestem valami mást, amit nézhetek. Arra az épületre tévedt a tekintetem, ahol Billék épp az interjút adták.
- Ha Bill kijön, beszélek vele, hogy adjon neked egy autogrammot - mondtam. - Meg lesz lepve, mennyire hasonlítasz a régi önmagára.
Fejbólintással köszönte meg a próbálkozásomat. Láttam, hogy engem néz. Mivel az arca - így sminkben - kicsit hasonlított a Billéhez, könnyen lehetett olvasni az érzelmeit.  Látszott rajta, hogy nagyonis tetszem neki, de ezt a világért sem mondaná meg nekem. Elléptem tőle, sóvárogva az épület felé pillantgattam. Szurkoltam, hogy Billék minél előbb kijöjjenek, vagy legalább Annie érjen vissza. Kényelmetlen volt kint lenni egy olyan srác társaságában, aki a barátom hasonmása és aki úgy tűnt, ha tehetné, felkapna és jó messzire elvinne.
Járkálni kezdtem, a kezeimet tördeltem közben. Nézte egy darabig, majd megkérdezte.
- Ideges vagy?
- Igen - válaszoltam - nem tudom, mennyi idő egy interjú.
- Ne aggódj, nemsokára kijönnek - nézett az órájára. Beszélgess velem.
Ettől féltem, de nem sérthettem meg, így odamentem hozzá. Találtunk a közelben egy padot és leültünk.
- Ne félj tőlem - nyugtatott - látom, hogy félsz.
- Nem - tiltakoztam. - Mesélj magadról - kértem önkéntelenül, valamint addig legalább szóval tartottam.
Lelkesen kezdett mesélni. Megtudtam, hogy ő Oroszországban, Moszkvában él.
- A nagyszüleim kis faluban - magyarázta - anya költözött apával, velem és a testvéremmel el onnan.
- Miért jöttetek el? - kérdeztem.
- Nem volt megélhetés - mondta könnyeden. - Te nem tudod, Oroszországban sokan nem tudnak megélni. Nem kapnak pénzt. Abban a kis faluban is így volt. Anya ezért eljött és elhozta a családját is. Apa viszont német volt. Neki itt maradtak a szülei. Most itt vagyok, jöttem hozzájuk.
Felébredt a részvét bennem Mike iránt. Én is sokat költöztem, össze-vissza, különböző országokban hagyva hátra a rokonaimat.
- Sajnálom.
- Nem kell, most jó - nyugtatott. - Jókat nevetünk a videókon amiket csináltam. Majd nézd meg őket, feltettük mindet a netre.
Megígértem neki, hogy meg fogom nézni.
- Moszkvában, ha megyek utcán, jönnek oda hozzám rajongók és letámadnak, hogy én Bill vagyok. Mondom nekik, nem,  de nem hisznek nekem.
- Azt nem csodálom - nevettem - ha nem tudnám, hogy Bill már nem egészen így néz ki, talán még engem is megtévesztettél volna.
Felnevetett.
- Lehetetlen, hisz ismered őt.
Megvontam a vállamat. Ez igaz volt, de én mégis elhittem volna, hogy ő Bill.
Kérésére elmeséltem, hogyan  ismerkedtem meg Billel és a többbiekkel. Ez eltartott egy jó fél órát. Arra lettem figyelmes, hogy Bill felém integet. Felpattantam és odaszaladtam hozzá. Mike kicsit lemaradva követett. Bill érdeklődve fordult Mike felé. A pupillája hatalmasra tágult, amikor meglátta őt.
- Mike Müller - mutattam be Billnek - csak egy autogrammot szeretne.
- Mindenkitől - szólt közbe Mike.
Bill és a többiek készséggel teljesítették a kérést. Ráfirkantották a neveiket Mike papírjára, amit feléjük nyújtott.
- Köszönöm - mosolygott Mike és elszökdécselt. Boldogsággal töltött el, hogy láttam, egy aláírástól is jobb kedve lett.
- Én már nem is vagyok elég? - kérdezte szemrehányóan Bill, amikor Mike már eléggé távol járt. A többiek egy szempillantás alatt eltűntek, az épület előtt ketten álltunk.
- Mi? - kérdeztem értetlenül és a pad felé indultam, ahol az előbb Mike-kal ücsörögtünk.
- Jól tudod - morogta. Az arcán igazi féltékenység volt látható.
- Bill. Megint kezdjük?
- Nem kezdek semmit.
- Dehogynem. Ugyanaz, mint Tomnál.
- Tom más volt, ő a testvérem.
- Mike pedig egy idegen - mondtam, kezét a kezembe véve.
- Mégis egymás mellett ültetek - fújtatott tovább.
- Beszélgettünk.
- Miről?
- Rólad, ha épp tudni akarod. Megdicsértem, mennyire hasonlít rád, valamint kérdezte, hogy ismerkedtem meg veled.
- Hasonlít rám? - tette csípőre a kezét.
- Csak külsőre - nyugtattam. - Bill, hiszen ismerhetnél már ennyire. Szerinted bárki is érdekel, ha te itt vagy nekem?
Láttam, hogy kezd megenyhülni.
- Ne haragudj - szabadkozott. - Mondtam, hogy féltékeny természetű vagyok, de akkor is, rá volt is miért.
- Mármint Mike-ra? - érdeklődtem.
- Igen - mondta, ökölbe szorítva a kezét.
- Éspedig, miért, ha szabad tudnom?
- Te nem néztél rá? - háborodott fel - Nem láttad, hogy nézett téged?
- De igen, láttam.
- Akkor? Mit kérdezed, hogy miért?
- Szerinted érdekel, hogy is nézett? - kérdeztem vissza.
Nem válaszolt, csak motyogott. Sikerült megnyernem az első csatát, amit vele vívtam. Tudtam, hogy nem ért még véget a csatázásunk, mert mindenkire féltékeny lesz, akit meglát körülöttem. Még szerencse, hogy arról nem tudott, hogy megkerestettem Johannest.
- Menjünk a buszhoz - mondta és fel akart állni, de visszatartottam.
- Addig nem megyünk sehová, amíg nem tisztázunk mindent - tettem a kezeimet a térdeire.
- Mit kéne még tisztázni? - érdeklődött. - Elmondtad, hogy mi a helyzet, én hiszek neked.
- Nem, Bill. Itt nem arról van szó, hogy hiszel-e nekem, vagy sem. Előbb-utóbb sokan fognak rám úgy nézni, mint ahogy ma Mike nézett. Nem hiszem, hogy túl szép lennék, de a helyzet mégiscsak valami olyasmit mutat, hogy tetszem a fiúknak. Nem fejezhetsz le mindenkit, aki csak rám pillant.
Végre elnevette magát és akkora lendülettel ölelt meg, hogy beleestem az ölébe. Ezen már mindketten nevettünk.
- Most már menjünk - próbáltam kiszabadítani magam a karjaiból - itt fognak hagyni minket.
A buszig versenyt futottunk. A többiek már bent ültek. Kivételesen én nyertem, de talán csak azért, mert hagyta, hadd legyen némi sikerélményem. Beültünk a hátsó üléssorba. Én megint az ablakhoz kerültem, mellettem Bill, mellette pedig Tom ült. Előttünk Gustav és Annie foglaltak helyet, legelöl pedig Georg ült, ölében a barátnőjével, aki még mindig nem volt hajlandó ránk nézni.
- Enyhén magánakvaló - mutattam Rita felé.
- Nos, igen - suttogta Bill - mi is észrevettük,  persze egy szót se szóltunk erről Georgnak. Nem akarjuk, hogy miattunk  legyen vége a kapcsolatának. Ő mindig pórul jár az ilyenekben, örülünk, hogy végre van egy lány, aki két hétnél tovább bírja vele.
- Én vagyok itt a legrégebbi tag - vigyorgott Annie, és feltérdelt az ülésen, hogy szembenézhessen velünk. - Ezt úgy értem, hogy én vagyok a legrégebbi barátnő. Én még ismertem Tom előző barátnőjét, Catherinét.
- Tomnak sok nője volt - szólt hátra Georg.
- Ne irigykedj, Georg - mondta Tom, miközben előredobott valamit, ami eltalálta Georgot.
Ezután mindenki dobálózni kezdett először gumicukorral, majd, mikor az elfogyott, következett a chips és a puffasztott kukoricapehely.
Amikor Billék háza előtt kiszálltunk, úgy néztem ki, mintha  rámesett volna egy élelmiszerbolt édességekkel megrakott polca.
Georg, Rita, Gustav és Annie integettek a buszból, majd a busz elhajtott. Mi felmentünk az udvarra.
- Anya boldog lesz - kommentálta Tom - már régen látott. Félt, hogy valami gondod lesz az apáddal Bill miatt, hiszen tudod, ő is tud arról, ami elsején este történt.
Megvontam a vállamat.
- Már nem kell aggódnia, hiszen végleg a nagynénéméknél maradok, és így nem történhet semmi baj.
Megsimogattam Scottyt és Casimirt. Le kellett hajolnom hozzájuk, ami nem volt egy kellemes érzés, meg is jegyeztem, hogy miért nincs az udvaron egy hintaágy. Az ikrek megígérték, hogy mire legközelebb eljövök, a hintaágy már az udvaron lesz.
Beléptünk az ajtón. Simone nem volt a konyhában, de Tom látta, hogy a nappaliban ül és éppen varr valamit. Nem vette észre, hogy megérkeztünk, annyira el volt foglalva a munkájával. Csöndben sétáltunk át az étkezőn és mindhárman odaálltunk Simone elé, aki még ekkor sem nézett fel. Egy teljes perc álldogálás után Tom felsóhajtott, amit már Simone is hallott.
- Végre - emelte fel a fejét. Észrevett engem és félredobta a munkáját, hogy meg tudjon ölelni. - Lotte, annyira jó, hogy megint itt vagy! Azt hittem, valami gond lesz az apáddal. Nem is gondoltam volna, hogy ennyire ellenszenves ember.
- Nem kell aggódnod - nyugtattam meg - nem megyek vissza többé.
- Nektek hogy ment az interjú? - érdeklődött Simone, a fiúkra emelve pillantását.
- A szokásos - mormogta Tom.
- Mike Müller - hallottam Bill motyogását, aki ezek szerint még mindig nem tette túl magát azon, hogy egy idegen fiúval látott beszélgetni egy ócska padon ülve.
- Kicsoda? - kérdezte egyszerre Simone és Tom.
- Senki - válaszoltuk Billel kórusban.
- Mike nem az a srác, aki autogrammot kért ma tőlünk? - kapott észbe Tom - Aki pont olyan volt, mint te tizenhét évesen?
- De - fintorgott Bill. - Amíg mi interjút adtunk bent, ő szépen megpróbált Lotte közelébe férkőzni.
- Ez erős túlzás - szóltam közbe.
Tomon és Simonén láttam, hogy összenéznek és mosolyognak. Ők is tudták, hogy Bill hajlamos túlzásba vinni a dolgokat.
- Mit vigyorogtok? - mérgelődött Bill, majd elvonult, amiért senki nem méltatta válaszra.
- Bill képes túlreagálni mindent - közölte Simone.
- Rá kell hagyni - adott tanácsot Tom.
- Úgyis az van, amit ő akar - folytatta Simone.
- A lényeg az, hogy ha ő állít valamit, ne ellenkezz, csak hagyd. Ő is tudja, hogy nincs igaza, előbb-utóbb ezt be is látja.
Megköszöntem a jótanácsokat, mivel ezekre szükségem is volt, ha meg akartam tartani magamnak Billt. Felmentem a szobájába, ahol ő egyedül ült és durcásan nézett maga elé.
- Ne hisztizz - nevettem és megcsípkedtem az arcát.
- Nem hisztizek - duzzogott és felhúzta a lábait az ágyra, amiket átkulcsolt a kezeivel.
- Tényleg nem - nevettem még mindig - olyan vagy, mint egy kislány, aki megsértődött, mert nincs igaza.
- Hogy viselkedjek másképp? - kérdezte őszinte érdeklődéssel.
- Bill, ezt nem tudom neked megmondani, mivel én csak ilyennek ismerlek és ilyennek is szeretlek, mint amilyen most vagy. Vicces, bohókás, néha kicsit hisztis és önimádó. Csak annyit kérek, hogy ne ugorj minden pasi torkának, aki szóba áll velem.
 - Meglátom, mit tehetek - gondolkodott el. A kezei lehullottak a felhúzott térdeiről.
- Ezt már szeretem - diadalmaskodtam és puszit nyomtam az arcára.
Válaszul megcsókolt. Látszott rajta, hogy teljesen megnyugodott, kezdte elfelejteni Mike-ot.
Kopogtak az ajtón. Gyorsan átültem az ággyal szemközti fotelbe, mialatt Bill az ajtóhoz lépett és kinyitotta. Tom állt előtte.
- Bejöhetek? - nézett kíváncsian körbe, mintha azt várná, hogy valami olyasmi közben nyitott be, amit nem kellett volna látnia. Csalódott képet vágott, amikor meglátott engem a fotelben kuporogni.
- Persze - bólintott Bill és kitárta testvére előtt az ajtót. Tom belépett, lehuppant az ágyra és még mindig mosolygott.
- Azt hittem, rosszkor jövök - csevegett, megerősítve az előbbi gyanúmat. Tom már csak Tom marad, akármennyire is erős párkapcsolatban él.
Bill vigyorogva  csapott egyet a testvére hátára és meghúzta Tom egyik fekete, afrofonatos tincsét.
- Mi van ezzel a Mike gyerekkel? - érdeklődött Tom, miközben felült.
- Semmi - válaszoltam, mert Bill már kezdte elfelejteni a dolgot, de Tom kérdése ismét felidézte benne Mike arcát, amitől dühös lett.
- Annyira nézte Lottét - dühöngött - rossz volt nézni is.
- Féltékeny vagy - jelentette ki Tom. - Lotte már bizonyította, hogy mit érsz neki. Miattad elhagyta az apját is, Bill. Gondolj ebbe  bele.
- Tudom - mondta Bill - tudom, hogy nincs igazam. Te is tudod, hogy ezt be is fogom látni, csak idő kell.
- Megmondtam neki, hogy nem ölhet meg mindenkit, aki szóba áll velem - szóltam közbe.
- Na az szép lenne - vihogott Tom - szerintem kihalna a Föld férfilakosságának egy jó része.
- Dehogy - mondtam - alig pár ember, hiszen nem beszélnek velem túl sokan.
- Nem is baj - vetette közbe Bill - önző vagyok, igen. De tudod, mit? Nem érdekel. Ha téged zavarni fog, majd megváltozom. Viszont emlékezz, pont te mondtad, hogy jó ez így most.
- Tudom, mit mondtam - társalogtam - egyelőre jó ez így.
A fiúk nevettek. Úgy éreztem, ez nem fair. Két srác egy védtelen lány ellen?
Beszélgettünk még egy kicsit, majd délután négy körül Bill hazavitt. Már búcsúzkodhattunk volna a szokásos módon a nénikémék előtt, hiszen mindent tudtak. Mi viszont diszkrétek maradtunk, és csak kezet fogtunk, amikor kiszálltam az autóból a ház előtt.  Sofie néninek is elmeséltem Mike történetét. Miközben meséltem, rájöttem, Bill miért is féltékenykedett annyira. Ezek szerint ő ugyanolyan jól tudta, hogy mit gondolok, mint ahogy én tudtam, hogy mi jár az ő fejében. Ez kényelmetlen volt egy kicsit, ugyanakkor nagyon hasznosnak bizonyult, mert könnyebb volt megértenem Bill indokait is. Amikor először megláttam Mike-ot, egy pillanatra - de tényleg csak egy aprócska másodpercre - hasonlót éreztem, mint amit Bill iránt is. Nem volt olyan erős, de hasonló volt. Ha létezne érzések árnyéka, ezt talán annak nevezhetném.
Este felmentem MSN-re. Láttam, hogy Mike felvett, mivel a beszélgetés során megadtam neki a címemet, ugyanis kérte. - Még szerencse, hogy Bill nem láthatja a partnerlistát - gondoltam magamban, miközben ráírtam Mike-ra. Miközben Mike-kal beszélgettem és jobban megismertem őt és ő is engem, eszembe jutott az egyik kedvenc könyvem főszereplője, Bella.  Az ő szerelme Edward volt, a legjobb barátja pedig Jacob. Jacob szerette Bellát és valamilyen szinten Bella is Jacobot, mégha Edward iránt kétszer olyan erős köteléket is érzett. A barátságuk nem volt felhőtlen, övezte a reménytelen szerelem és a féltékenység. Elgondolkodtam, hogy talán egy picit hasonlítok Bellára, Mike Jacobra, Bill pedig Edwardra. Talán Mike és én köztem sem fog a barátság működni? Talán Mike belémszeret majd és mi lesz akkor? Bill már most is féltékenykedik, mit tenne akkor, ha Mike egyszerűen megcsókolna, mint ahogy azt Jacob tette Bellával az „Eclipse” című kötetben?
Ilyenre még csak gondolni sem akartam. Azt az egy pillanatot kivéve Mike iránt nem éreztem többet átlagos barátságnál. Nem volt számomra fontosabb, mint Linda, Annie, Tom vagy épp Gustav.