Szerdától iskolába kezdtem járni. A nagynénémék az egyik lipcsei gimnáziumot választották. Véletlen, vagy a sors keze, de éppen abba a gimnáziumba, sőt ugyanabba az osztályba járt Annie, Gustav barátnője is, mint amelyikbe én kerültem. Annie-t nem kedvelték túl sokan, ugyanis jó tanuló volt és a többiek emiatt kiközösítették. Nagyon örült, amikor szerda reggel az igazgatónő kíséretében meglátott engem a folyosón.
- Lotte! - szaladt felénk, mindenkit félrelökve az útból.
- Na de Lichtkopf kisasszony - méltatlankodott az igazgatónő, de nem tett különösebb megjegyzést Annie viselkedésére.
- Frau Schröder, ismerem Lottét - magyarázta Annie az igazgatónőnek. - Majd én körbevezetem.
- Oh, igen? - nézett rám meglepve az igazgatónő. Rendben, vezesse csak körbe. A jó hírem pedig az, hogy Krüger kisasszony pont ugyanabba az osztályba került, amelyikbe ön jár, Lichtkopf kisasszony.
Nekem még furcsa volt az itteni magázódás, de meg kellett szoknom. Ez elvégre mégiscsak Lipcse, nem pedig Budapest.
- Köszönöm, Frau Schröder - mosolygott Annie és bevezetett az osztályterembe.
A többiek rám bámultak, egyesek fel is álltak, hogy jobban lássanak. Annie gyorsan másolt nekem egy órarendet - igen, hihetetlen, de az osztályteremben fénymásoló is volt - így tudtam követni az órákat. Szerencsére nem voltam túl sok mindennel lemaradva, sőt nyelvtanból előrébb jártam, mint az osztály, aminek a tanárnő, Wiest kisasszony nagyon örült.
Megbeszéltem Annie-vel, hogy délután eljön hozzánk.
- Sofie néni örülni fog, hogy lányokkal is barátkozom - érveltem, mire Annie bólintott.
Így szerda délután Annie-vel ketten ültünk a szobámban és zenét hallgattunk, amikor megcsörrent a telefonom. Igen, új telefont - illetve SIM kártyát is kaptam a nagynénémtől, miután megtudta, milyen sorsra jutott a régi.
- Tessék? - szóltam bele.
- Tom vagyok. Mondanom kell valamit. Bill balesetet szenvedett.
- Mi? - kiáltottam fel és felpattantam - Tom! Mi történt?
- Nyugodj meg. Nincs semmi baja. Csak a kocsi ment tönkre.
- Beszélni akarok vele - a hangom elcsuklott az idegességtől.
- Oké. Bill, idejönnél?
- Mi van? - hallottam a háttérből Billt.
- Lotte az. Gondoltam, közlöm vele, hogy mi történt. Most ki van akadva, úgyhogy nyugtasd meg.
- Ezért mondtam, hogy ne mondjuk el neki - zsörtölődött Bill, de azért átvette a telefont Tomtól.
- Bill? - kérdeztem.
- Igen - válaszolta. - Ne aggódj, minden oké. Nem tört el semmim, egy karcolás sincs rajtam. Megúsztam a dolgot, pedig egy szalagkorlátnak csapódtam az autóval.
Ezt viccesen próbálta elmondani, rajtam mégis jeges rémület futott végig.
- Úristen!
- Mondom, hogy minden rendben.
- Biztos? - kérdeztem vissza - Nehogy aztán azt halljam, hogy otthon vagy kórházban fekszel törött csontokkal. Ki tudja, lehet, hogy most is Tom tartja a telefont, mert te a kezedet sem tudod felemelni.
- Kicsim, ne magadhoz viszonyíts - nevetett, mire én is kacagni kezdtem.
Élvezettel emlegette fel a két ball lábamat és a szerencsétlenkedéseimet, akárhányszor csak tehette.
Végül megnyugodtam. Tudtam, hogy nem telefontéma, de nem akartam várni, amíg személyesen találkozunk, így bevallottam neki, hogy beszéltem Mike-kal MSN-en. Nem mondhatnám, hogy el volt ragadtatva, de elmondtam neki az érveimet. Nem akartam kettős önzőségben élni, ami annyit jelent, hogy „Te szeretsz engem és ez jó nekem, én szeretlek téged és ez jó neked”. Én nem voltam ilyen ember. Szerettem barátkozni, noha eddig az élet erre nem sok alkalmat adott. Most viszont kihasználtam minden lehetőséget arra, hogy új embereket ismerjek meg. Mike pont egy ilyen új ember volt. Szerencsére Bill hamar belátta, hogy teljes mértékben igazam van, így nem ellenezte a barátságomat Mike-kal, sőt megígérte, ő is megpróbálja megkedvelni őt, csak arra kért, adjak neki időt. Én természetesen beleegyeztem. Mindennél jobban örültem volna annak, ha Bill és Mike jó barátok lennének egyszer, habár Mike-ot még csak nemrég ismertem meg, de vele pont olyan volt, mint Lindával. Gyors ismerettség, hosszantartó barátság - legalábbis ezt reméltem..
Miután végeztem a telefonálással, megnéztem pár fórumoldalt, ahol még híre sem volt Bill balesetének. Annie is csak nézett rám, nem tudta, miért vagyok ennyire ideges. Amikor elmondtam neki, egyből kapta a telefont és felhívta Gustavot. Mint kiderült, Gustav már tudott a balesetről. A fiúk azonban megegyeztek, hogy a barátnőket kihagyják a dologból. Én nem tartottam igazságosnak, hogy pont engem hagynak ki, bár megértettem, hogy csak kímélni akartak, de akkor is, ez fontos információ volt a számomra. Azt sem tartottam
lehetségesnek, hogy Linda ne tudjon a dologról, így e-mailt írtam neki a hírrel. A levélre gyorsan válaszolt, sok-sok kérdést feltéve azzal kapcsolatban, hogy Bill milyen állapotban van. Megnyugtattam, hogy semmi baja, és hogy csak a kocsi ment tönkre.
Csütörtökön és pénteken a fórumoldalak természetesen megteltek a hírrel, sok rajongó találgatta, hogy Bill tényleg megúszta-e, vagy történt vele valami. Néhány fórumbejegyzésnél elkapott a sírás, mert belegondoltam, ha igaz lenne az, amit olvasok, nem is tudnám, mit is kezdjek magammal. Az egyik, amelyik nagyon megfogott, még sokáig szóról szóra élt az emlékezetemben. Persze tudtam, hogy egy szó sem igaz az egészből, de ugyanakkor azzal is tisztában voltam, hogy sok rajongó el fogja ezt hinni.
...
Sziasztok. Bizonyára tudjátok, hogy a Tokio Hotel énekese, Bill Kaulitz szerdán, azaz november 11-én súlyos balesetet szenvedett. Autójával nekiütközött egy szalagkorlátnak.
Tudom, sokan azt állítják, Billnek semmi baja nem lett az ütközés során, de én megbízható forrásoktól értesültem, hogy az énekes egyik karja, valamint két bordája tört el. Jelenleg egy klinikán kezelik, úgy tudom, a baleset után nemsokkal fellépett nála egy kisebb légzési zavar, de ez azóta már szerencsére helyreállt. Remélem, Bill hamarosan meggyógyul és újra színpadon fog állni. Ne félj, Bill, mi melletted leszünk!
...
Kimásoltam ezt a bejegyzést és elküldtem Billnek, aki igencsak meglepődött rajta.
Jóhogy nem már a halálhíremet keltik.
Örültem, hogy azért humorosan fogja fel a dolgokat. Én bezzeg korántsem voltam ennyire vicces hangulatban.
Az kéne még, halálhír! Belegondoltál abba, hogy ezt a hírt sok rajongó el fogja hinni? És ha nem ismernélek? Ha nem lennél nekem az, aki vagy? Ha csak egyszerű rajongó lennék és meglátnám ezt a bejegyzést, szerinted én mire gondolnék egyből? Meg se fordulna a fejemben, hogy hazugság lehet.
Beismerte, hogy igazam van.
Rendben. Szólok Davidnak, hogy intézkedjen az ügyben.
Elmosolyodtam. Szerettem, ha igazam volt valamiben és most Bill kivételesen hallgatott is rám. Ezután a péntek, a szombat és a vasárnap délutánom arra ment rá, hogy fórumokba írogattam a hírt, hogy Billnek tényleg nem történt baja a baleset következtében. Erre - hogy terjesszem el a valóságot - David Jost, a Tokio Hotel menedzsere kért meg. Állítása szerint én több fórumoldalhoz férhetek hozzá, mint ő, pedig egy-egy regisztrációhoz nem kell több idő két percnél.
A hétfő aztán ismét álmos reggellel köszönt rám, valamint azzal a hírrel, hogy újra vár az iskola. Már kezdtem megszokni, de még mindig idegen volt számomra, hogy ismét hasonló korú fiatalokkal voltam körülvéve, valamint furcsa volt, hogy feladatokat kellett teljesítenem. Őszintén szólva az elmúlt egy hónapban nem igazán ültem túl sokat az iskolapadban, de ez mostantól másképp lesz, másképp kell, hogy legyen.
Annie természetesen várt. Ugyanúgy, mint Lindával, vele is a terem leghátsó padsorát választottuk, hogy órán írkálni tudjunk egymásnak, ha unatkozunk. Úgy vettem észre, Annie hasonló jó barátom lett, mint Linda, de azért az egyetlen magyar barátnőm nagyon nagyon hiányzott. Mindennap beszéltem vele MSN-en és kérdezgettem, milyen változások történtek arrafelé. A válaszai nagyjából semmitmondóak voltak, bár megjegyezte, hogy utálja az új lányt, akit mellé ültettek.
Sabine és Santiago esküvőjét ennek a hétnek a szombatjára tűzték ki. Szombatig nekem ruhát kellett vennem, mindent el kellett terveznem magammal kapcsolatban. Megírtam lindának, hogy esküvőre megyek, aki nagyon megörült ennek és természetesen elkérte a fotókat, amiket majd készíteni fogok. Az esküvői meghívón - amit én külön kaptam - a Bill neve is szerepelt. Kedd délután így újságoltam neki MSN-en keresztül.
...
Van kedved szombaton bulizni?
...
Meglepetten kérdezett vissza.
...
Hol?
...
Nevetve írtam.
...
Esküvőn. Santiago megnősül.
...
Várt egy kicsit, majd igennel felelt. Megpróbálta kiszedni belőlem, milyen ruhám is lesz, de nem voltam hajlandó elárulni neki. A hétfőn beszerzett alkalmi darab már a szekrényem mélyén pihent. Selyem anyagú, sötétkék színű, pánt nélküli, hosszú, estélyiruhaszerűséget választottam. Sofie néni javaslatára vettem kék hajcsatokat, amivel majd a hajamat lehet dekorálni. Bill azt mondta, alig várja már, hogy lássa rajtam. Elmosolyodtam a gondolatra, milyen is lesz, amikor meglát abban a földig érő gyönyörű ruhában. Természetesen az én szerencsémet ismerve könnyen orrabukhatnék benne, de bíztam abban, hogy Bill ezt nem hagyná.
Az esküvő napján Sofie néni segítségével felöltöttem a gyönyörű estélyit, valamint Sabine ügyes kezeinek köszönhetően a hajam is kapott egy formát. Nem igazán ismertem magamra, amikor belenéztem a tükörbe. Sabine ruhája lélegzetelállító volt. A hófehér uszáj körülbelül a másfél méteres hosszúságot is elérte. A ruha szabása olyan volt, hogy nem lehetett látni a gömbölyödő pocakját, így rajtam és Santiagon kívül senki nem tudta Sabine titkát.
- mikor kezdődik? - érdeklődtem.
- Az esküvő? - kérdezett vissza Sabine, miközben kirúzsozta magát.
- Aha.
- Délután kettőkor.
Már fél kettő volt. Nagyon szurkoltam, hogy Bill időben ideérjen.
- Ne félj, Bill is tudja, mikor kezdünk - nyugtatott. - Rajta volt a meghívón és ő is kapott egyet, igaz, utólag.
Időtöltés gyanánt én is kifestettem magam. Bár nem sűrűn használtam sminket, az alkalom megkövetelte, hogy az arcom is tökéletes legyen.
- Hogy álltok, lányok? - kukucskált be az ajtón Sofie néni.
Sofie néni egy halványrózsaszín kosztümöt viselt, hozzá ugyanolyan kalapot.
- Egész jól - néztem rá, amikor elkészültem a szemfestéssel. A ruhához illően, egy nagyon halvány, de kék árnyalatú festékre esett a választásom.
- Csinos vagy - mosolygott a nénikém.
- Az ám - lesett be az ajtón Rodolpho bácsi, aki egyszerű fekete öltönyt viselt, az egyik gomblyukában piros rózsával.
- Sabine, segítsek valamit? - lépkedett a menyasszony felé Sofie néni.
- Nem kell, köszönöm. Már minden készen van.
Azt mindenképp tudni kell, hogy ez az esküvő egy igen hamar megszervezett ceremónia volt. Nem is hívtak meg túl sok embert, mindössze pár rokon és egy-két szomszéd vett részt az ünnepségen. Meglepődtem, amikor Sofie néni megemlítette, hogy Florence bármelyik pillanatban megérkezhet.
- Meghívtátok? - kérdeztem Sabinétől.
- Persze - mosolygott - nem hagyhattuk ki, hiszen Santiago annyira szereti, és mert unokatestvér, valamint a te nővéred, szerintem ez így tisztességes. Ne haragudj meg, hogy apukádékat nem hívtuk, de nem tudtuk, milyen hatással is lenne az rátok.
- jól tettétek. Nem szívesen látnám őket.
Lent megszólalt az ajtócsengő. Rodolpho bácsi, aki Sofie nénivel gyorsan leszaladt, sietve nyitott ajtót.
- Fiorenza! - kiáltotta Florence nevét olaszul.
- Szia, Rodolpho bácsi - hallottam a nővérem hangját. Leszaladtam volna a lépcsőn elé, de féltem, hogy tönkreteszem a ruhát, így inkább a helyemen maradtam és tovább bámultam az arcomat a tükörben. Ekkor egy másik, ismerős hang is megütötte a fülemet.
- Jónapot, Marcello úr.
- Johannes? - suttogtam hitetlenkedve, mire Sabine felkacagott.
- Szerinted hagytam volna, hogy Florence unatkozzon? Ha a te barátod itt lesz, akkor az övé is.
- Sofie néni, hol a húgom? - kérdezte lent Florence.
- Az emeleten, a menyasszonnyal - válaszolta Sofie néni.
Léptek kopogása hallatszott, majd kinyílt az ajtó és belépett Florence. Élénksárga ruhában volt, a haja illően felkontyolva, a vállán tüllszerű sárgás sál díszelgett. Mellette Johannes állt barna öltönyben, a szőke haja remekül beállítva. A nyakkendője pont olyan színű volt, mint Florence ruhája.
Felálltam, hogy üdvözöljem a nővéremet. A ruhám a földig ért, a Florence-szé csupán a térdéig.
- Ez aztán... húha... - álmélkodott, amikor végigmért.
Johannes sem tudott sokkal értelmesebb szavakat kinyögni. Miután jól megnéztek, vissza akartam ülni a helyemre, de Sofie néni kiáltása megakadályozott ebben.
- Gyere, Lotte! Bill itt van!
Nagyon lassan, óvatosan közelítettem meg a lépcsőt. Reménykedtem, hogy Bill már a lépcső aljában fog várni.
Egyik selyemkesztyűs kezemmel megfogtam a korlátot, a másikban a táskámat szorongattam. Szerencsére nem történt komolyabb baleset, rendben leértem a földszintre. Amikor Bill meglátott, hasonló volt a reakciója, mint Johannesé és Florence-szé.
- Megérted, miért nem mondtam el, milyen ruhám is lesz? - kérdeztem, mikor már felfogta, mit is lát.
- Erről akarok képet - mondta és előkapta a telefonját. Az utóbbi időben annyi fotót csinált rólam, hogy már ösztönösen tudtam, hogyan kell beállni ahhoz, hogy jól mutassak.
Én is akartam képet Bill fehér öltönyéről, de nem hagyta, akárhogy próbáltam rábeszélni. Közben Santiago is beért, megcsodált mindenkit, majd a lépcső felé pillantott, nézte, mikor jön már Sabine. A lány nem sokat váratta. Hosszú uszályát maga után húzva finoman lépkedett a lépcsőkön. Santiago elé sietett, hogy előzékenyen segítsen neki. Ahogy egymás mellett álltak, sugárzott belőlük a boldogság. Nem hiába, ez volt az ő nagy napjuk.
- Milyen gyönyörűek - suttogta Florence mögöttem Johannesnek.
- Azok - suttogta hátra Florence-nek Bill.
- Veled még beszélni akarok - hajolt előre Florence, Billnek címezve szavait.
- Ne most - intettem le mindkettőt, mert láttam, hogy Sabine és Santiago elindulnak kifelé. A rokonság is kiözönlött az udvarra. Sabine mindenképp akart belevinni egy kis magyar vonalat is a dologba, így a pár elbúcsúzott szüleitől, testvéreitől, családjától, szomszédaitól és minden kedves meghívott vendégtől - ezzel szimbolikusan jelezve az új élet kezdetét. A meghívott vendégeknek autóval kellett eljutniuk a házasságkötő teremig. Mivel Florence és Johannes egyenesen Budapestről repültek Lipcsébe, őket mi - illetve Bill - szállította.
- Már beszélhetek? - kérte ki udvariasan az engedélyemet Florence. Ő és én ültünk hátul, mivel Johannes kijelentette, hogy nem alacsonyodik le arra a szintre, hogy a hátsó ülésen utazzon. Így - most először - kipróbáltam, milyen is hátul utazni Bill kocsijában.
- Persze - vontam vállat és igazgatni kezdtem a ruhámat.
- Bill, figyelj rám. Most komolyan akarok beszélni veled.
Elgondolkodtam, hiszen ha Florence komolyan akar beszélni valakivel, az nem szokott jó eredményre vezetni.
Bill nem fordult hátra, de fejbiccentéssel jelezte, hogy figyel.
- Tudod, hogy nekem már csak Lotte maradt - kezdte érzelgősen Florence - és hogy neki is már csak én maradtam. Te beléptél a képbe, ami hihetetlenül megváltoztatta az én szerény, visszahúzódó húgocskám jellemét. Ezt nem vádként, sokkal inkább köszönetként mondom. Hidd el nekem, mindennél többet jelentesz neki, bár ezt maga előtt is tagadja, de a nyilvánvalót nehéz eltitkolni.
Johannes vigyorgott, én pedig csak néztem a nővéremre, arckifejezésekkel kérve, hogy hagyja ezt abba. Nem szerettem, ha én voltam a beszédtéma különösen, ha Bill is jelen volt. Ő bizonyára tudta mindazt, amit Florence igyekezett értésére adni. Sejtésem nem volt alaptalan, Bill feleletét hallva ez kiderült számomra.
- Te látod a nyilvánvalót. Ugyanúgy én is látom - nevetett - a húgod pocsék színésznő lenne. Le se tagadhatná az érzéseit, mert minden meglátszik rajta. Már egyszer mondtam neki. Ő egy nyitott könyv. Néha próbálom rávenni, hogy ne mutasson ki túl sok érzelmet, és dicséretére legyen mondva, kezd fejlődni.
- És ő neked? - csapott le a témára Florence - Mennyit jelent?
A választ nem akartam hallani. Ezen még nem gondolkodtam el. Amióta Bill volt a barátom, csak azzal voltam elfoglalva, hogy én mit érzek. Mielőtt komolyra fordult a dolog, megfordult párszor a fejemben a kihasználás és az önkény gondolata, de az első kis bátortalan csók után minden kétes feltételezés nyomtalanul tűnt el az elmémből.
Bill franciául válaszolt a kérdésre. Florence értette, én nem. Ez némileg megnyugtatott, de kíváncsivá is tett. Florence arca nem árult el semmit, mivel fejét Johannes vállára hajtotta.
Nemsokára megérkeztünk az esküvő helyszínére. Majdnem utolsóként léptük át a terem küszöbét, így csak a hátsó sorokban foglalhattunk helyet.
Természetesen Florence előrefurakodott, hogy képeket tudjon készíteni.
Csöndben hallgattuk végig a ceremóniát. Sabine ruhája csillogott a gyertyák fényében, hihetetlenül szép volt. Santiago nagyon elérzékenyült, így az „Igen”-t csak halkan, de annál határozottabban mondta ki. Sabine ellenben elszántnak és magabiztosnak látszott, miközben felhúzta a gyűrűt vőlegénye ujjára. Miután a szertartásnak vége lett, elindultunk a buli helyszínére. A nénikémék az egyik külvárosi éttermet választották, ami már jó előre le volt foglalva. Amint megérkeztünk, a pincérek már tálalták is a megkésett ebédet. Johannes, Florence, Bill és én a főasztal végén kaptunk helyet. Mellettem egyik oldalról Bill, a másik oldalról Caroline , a szomszéd lány ült. Velem szenben Florence, Billel szenben Johannes foglalt helyet. Florence másik oldalán Caroline anyukája ült, némi feszengéssel az arcán. Caroline - aki az utóbbi időben teljesen megváltozott - viszont boldog mosollyal nézett körül. Szőkésvöröses haja feketére volt festve, a szemei erősen kihúzva, körmei feketére lakkozva keltettek feltűnést.
- Anyu, mi a baj? - kérdezte Caroline, odahajolva az anyjához.
- Semmi, kicsim, csak egyél - válaszolta a nő, és villájára szúrt egy héjában sült krumplit.
- Nem tetszik a társaság? - próbálkozott tovább Caroline. A nő arca kínosan megvonaglott a kérdés hallatára.
- Nem ez a baj - suttogta a nő. - Nekem valahonnan ismerős az a fiú - mutatott szinte észrevétlenül Bill felé. - Valami híresség lehet, mert láttam a múltkor a TV-ben és az egyik újságban. Mit keresne ő itt? Ráadásul pont velünk egy asztalnál? Inkább nem is eszek, nehogy nagy izgalmamban kiöntsek valamit, vagy összepiszkoljam a saját ruhámat.
Meg kellett fognom Caroline könyökét, hogy ne nevessen fel túl hangosan. Amikor leküzdötte a nevetőgörcsöt, megkért, hogy menjek ki vele. Szó nélkül teljesítettem a kérést, és kisétáltunk az étterem elé.
- Anyám hajt a pasidra - vihogta odakint teljes hangerőből.
Ezt nem nagyon értettem. Csodálkozó tekintetemet látva gyorsan magyarázatba fogott.
- Tudod, anyámmal kissé nehéz. Néha nem tud parancsolni magának. Mondhatnám úgyis, hogy eléggé csélcsap természettel verte meg a sors. Szerencséje van, hogy apa a férje, más férfi nem bírná ezt elviselni. Anya mindent megtesz annak érdekében, hogy megváltozzon, az utóbbi egy évben sikeresnek volt titulálható a próbálkozása.
- De hogy jön a képbe Bill? - érdeklődtem.
- Anyám a hírességekért, különösen a fiatalabbakért, nagyon odavan. Amikor a TV-ben beszámoltak az Europe Music Awards végeredményéről, a Tokio Hotelt is mutatták, sőt interjút is csináltak velük. Másnap anyám az újságban is meglátta őket. A basszusgitárost... hogy is hívják... Georgot nézte nagyon, de minden srácon megakadt a szeme. Ennek tudható be, hogy Billt ilyen hamar kiszúrta. A helyedben vigyáznék, mert anyám sok praktikát ismer a férfiak elcsábítása terén.
- És apukád? - kérdeztem. Gondoltam, ha Caroline apja is itt van, talán ő féken tarthatja a feleségét.
- Nincs itt - morogta - a húgaimra vigyáz otthon. Tudja pedig, hogy én nem bírok el anyával, erre csak ő képes. Ő viszont nem szereti az esküvőket, így nagy kegyesen felajánlotta, hogy kísérjem én el anyámat, mert egyedül azért mégse engedte el. Gyere, menjünk is, mert félek, hogy valami történni fog.
Enyhe kételkedéssel fogadtam a szavait. Bíztam Billben, valamint ott ültek a nővéremék is, biztosan nem hagynák, hogy túl messzire menjen a dolog. Mikor visszaértünk, Bill épp udvariasan társalgott Caroline anyjával, de az arcán látszott, hogy igencsak megviseli a nő társasága. Mikor visszaültem mellé, megfogta a kezemet, majd felemelte, miközben összekulcsolta a sajátjával. Így próbálta jelezni, hogy ő már foglalt és, hogy a nőnek semmi esélye.
- Ó, értem - nézett kissé üveges tekintettel a nő, miközben újabb adag sherryt öntött magának - foglalt vagy, kis szívem. Ez nagyon kár. Na és a veled szemben ülő fiatalember? - hajolt közelebb, hogy jobban szemügyre vehesse Johannest.
Johannes habozás nélkül megragadta Florence kezét, és hasonló módon, mint Bill, a magasba tartotta..
Eközben Caroline elvette az anyja frissen teletöltött sherrys poharát, és a tartalmát óvatosan visszaöntötte az üvegbe. Amikor végzett, bosszús arccal visszatette az üveget és a poharat az asztalra.
- Anya, ülj le - morogta.
- Nem - ellenkezett az anyja, és a pohara után nyúlt, ami természetesen üres volt. Megvonta a vállát és kiöntött mégegy adag sherryt, amit egyből le is húzott.
- Anya, nem lesz még elég? - kérdezte bosszankodva Caroline. - Nem emlékszel, hogy jártál a múltkor?
- Nem lesz semmi baj - nyugtatta a lányát, miközben egy másik üvegből bort öntött a kiürült pohárba. Két kortyra kiitta, majd megtörölte a száját és végre leült.
Úgy egy órát ülhettünk az asztalnál, kóstolgatva a legfinomabb ételeket, süteményeket, desszertféleségeket. A pincérek ezidő alatt tálcákkal járkáltak körbe, pezsgőt, kávét és egyéb más frissítőt kínálva a vendégeknek. Eközben a táncparketten megjelent az ifjú pár, és megkezdődött az első tánc. Megfigyelhető volt, hogy Santiago nagyonis gyengén bánik a feleségével, csodáltam volna, ha ez másnak nem szúr szemet. Rápillantottam Florence-re, majd Billre, de az ő arcukon nem látszott, hogy bármit is észrevettek volna. Mikor a pár tánca véget ért, a szülők következtek. Rodolpho bácsi Sabine anyjával, míg Sofie néni Sabine apjával igyekezett valami nézhetőt produkálni a parketten. Meg kell hagyni, négyőjük tánctudása még az enyémet is alulmúlta.
Ahogy magamban mosolyogtam a szülők mutatványán, valaki megragadta a kezemet és pár pillanat múlva a parkett közepén találtam magam. Gyors ritmusban forogtam, miközben Bill nevetését hallottam. Eddig nem is gondoltam volna, hogy még táncolni is tud.
- Az After Partyn nem táncoltathattalak meg - vigyorgott - Itt az ideje, hogy bepótoljam.
Én is nevettem, mert elképzeltem, hogyan is nézhet ki a táncunk külső szemmel nézve. Amikor végre nagy nehezen sikerült rábeszélnem Billt, hogy vonuljunk vissza egy kicsit, mindenhonnan csak dicséreteket kaptam. Ezek szerint mégsem volt olyan szörnyű a produkciónk, mint amire számítottam.
Pihenni nem volt időm túl sokáig, mert Johannes ragadott vissza a táncparkettre. Johannestől Santiagohoz, tőle pedig Rodolpho bácsihoz kerültem, majd Sabinével és Florence-szel is jártam egy kört. Florence jóindulatának köszönhetően táncunk végén egy szék felé fordított, így könnyedén lehuppantam és néztem a táncosokat. Bill Sabinével táncolt, majd elkérte Johannestől Florence-t. Valamiért sejtettem, hogy az autóban elkezdett beszélgetést folytatják. Johannes talált magának táncpartnert, mégpedig Caroline-t, aki dühében otthagyta az asztalnál az anyját és inkább a táncparkett felé nézett. Hallottam, ahogy Johannes csodálkozva elkiáltotta magát, mikor ráismert, hogy a vele táncoló lány a vörösesszőke kis Caroline, akivel akkor találkozott, amikor először beszélt velem.
Este hét körül érkezett a vacsora, majd újra elkezdődött a tánc. Bill folyamatosan, hol engem, hol Florence-t táncoltatta, annyira jó kedve volt. Még kétszer futottam össze Caroline-nal, aki végülis hazavitette az anyját, mielőtt a nő bármi gondot okozhatott volna.
A folyamatos táncban kissé elfáradtam, valamint a ruhámat sem találtam elég kényelmesnek a túlzott ugrándozáshoz. Szerencsére betettem egy váltóruhát, felkészülve erre az esetre.
- Florence, eljössz velem átöltözni? - kértem a nővéremet, amikor, csodák csodájára, egyikünk sem táncolt.
Beleegyezett, mert a ruhájával neki is olyan gondjai támadtak, mint nekem. A másik ruhát, amit elhoztam, szintén hétfőn vettem. Ez egy könnyebb anyagból készült, tűzvörös, spagettipántos darab volt. Mikor átöltöztem, sokkal jobban éreztem magam, mivel a derekamat nem nyomták a merevítők.
- A hajadból szedd ki azokat a kék vackokat - utasított Florence, aki egy zöld ruhát igyekezett fölvenni.
Engedelmesen kiszedegettem a hajamból a dekorációnak szánt hajcsatokat, majd megfésülködtem, és a hajamat leengedve hagytam - nem mintha bármi mást lehetett volna kezdeni vele. Florence a haját nem szedte szét, csupán újból kifestette magát, valamint cipőt cserélt. Már majdnem készen álltunk, amikor sikoltva nézett felém. Először megijedtem, nem tudtam, miért kiált, de aztán rájöttem, hogy ismét divatmániája lett úrrá rajta.
- A kék szemfesték nem megy a vöröshöz - jelentette ki és egy székre tuszkolt. Kotorászott túlméretezett táskájában, majd előhalászott egy szemfestékkel teli dobozt, pár ecsetet és sminklemosót. Tíz perccel később a szemeim már rózsaszínes árnyalatban pompáztak.
Ezután visszatértünk az étterembe, ahol a fiúk már nem győzték kivárni, hol vagyunk ilyen sokáig. Mikor megláttak minket, ismét elcsodálkoztak.
- Már táncolhatunk? - kérdezték egyszerre. Mondhatnám, hogy a jókedvük nemcsak a buli hangulatának, de az elfogyasztott koktélmennyiségnek is volt köszönhető.
Nem ellenkezhettünk, így - már kényelmesebb viseletben - ismét táncra perdültünk. Billen látszott is, hogy jobban beleveti magát a táncba mint azelőtt, hiszen a földig érő kék ruhakölteményemet sajnálta, de ezt az alig a térdemig érő tűzvörös darabot nem tartotta annyira vonzónak, így a táncunk kissé vadabbra sikerült, mint eddig.
- Mint valami ördög - vigyorodott el, mikor egy hatalmas forgás után a karjaiba dőltem, majd onnan ismét puskagolyóként fordultam ki.
A parketten rajtunk és Florence-széken kívül nem nagyon tartózkodott más, inkább nézték az akrobatikus mutatványainkat. Persze nem akartuk túlzásba vinni a dolgot, pedig megkockáztatom, a fiúknak lett volna hozzá kedve, viszont sem a hely, sem a ruha nem volt effélék kivitelezésére alkalmas. Én elcsodálkoztam magamon, hogy ezt a furcsa táncot esés nélkül éltem túl.
Éjfélkor aztán következett a várva várt torta. Hatalmas tűzijáték volt a tetején, ami szinte bevilágította a termet. Santiago és Sabine közösen vágták ketté a hatalmas tortát, majd kisebb szeletekre vagdosták és mindenki tányérjára tettek belőle. Mondanom sem kell, az íze egyszerűen remek volt.
Miután mindenki megette a tortát, Rodolpho bácsi felállt, és ünnepélyesen megkérte a vendégsereget, tiszteljék meg azzal, hogy kifáradnak az udvarra. Készséggel teljesítettük eme hivatalos kérést. Odakint már eléggé hideg volt, és én nem hoztam felsőt magammal. Amint kiértem, egyből megborzongtam. Bill gálánsan levette fehér zakóját, és rám parancsolt, hogy azonnal vegyem fel. Én ezt parancsszó nélkül is szívesen megtettem.
- Fel, nézzétek! - sikoltotta az egyik elöl álló lány, és felfelé mutatott. Gyorsan felkaptuk a fejünket. Hatalmas, színes, pukkanó tűzijátékot láthattunk. Minden pukkanás után a következő felirat volt látható:
Santiago és Sabine Marcello. Éljen, örökké!
A hátam mögött Johannes füttyentéssel adott hangot csodálkozásának. Mikor vége lett a kis műsornak, az emberek tapsoltak, kiabáltak, ugrándoztak. Közben valaki a lépcsőkorlátról elkezdett rizset szórni mindenkire. Ezt nagyon utáltam, mert a rizsszemek beleakadtak a hajamba, néha még a szemembe is belementek. Nemcsak én voltam ezzel így. Sokan köpködtek, tüsszögtek, fújtattak, hogy valamiképp eltávolítsák a rizsszemeket magukról.
Szerencsére ezután visszamehettünk a jó meleg épületbe. Az ajtónál mindenki kezébe pezsgőt nyomtak. Igaz, én még nem voltam nagykorú, de lelkiismeretfurdalás nélkül elvettem a tálcáról a részemet. Koccintottam Johannesszel, Billel és Florence-szel, majd egyszerre ittuk ki a poharunk tartalmát. Nos igen, mivel nem sűrűn fogyasztottam eddigi életem során alkoholt, a hatás váratlanul ért. A pezsgő keserű volt, csípte a torkomat, a szívem dobogása felgyorsult, a fejem lüktetni kezdett. Egy pillanatra megszűnt körülöttem minden, nem hallottam és nem láttam semmit, csak a néma csend vett körül, majd minden visszatért, és a következő pillanatban már nem volt semmi bajom. A többiek mindebből semmit nem is vettek észre, így nyugodtan kapcsolódtam be a társalgásukba. Hajnali egy körül Sabine is átöltözött. Az új ruhája egy ezüstszínű koktélruhára emlékeztetett, de a szabása sokkal bővebb volt, feltételezésem szerint a gömbölyödő pocak megfelelő eltakarása céljából.
A nép ujjongott, amikor a vőfély bejelentette az úgynevezett „Menyecsketáncot”. Mivel már említettem, hogy Sabine egy kis magyar vonatkozást is igyekezett az esküvőbe csempészni, ez érthetően furcsa volt mindenkinek, de hamar megbarátkoztak az új feladattal. Aki szeretett volna, az táncolhatott Sabinével, feltéve, ha egy oda kikészített tálkába elhelyezett némi pénzösszeget. A pénzt természetesen az ifjú pár használhatta fel, és erre most nagy szükségük is volt, habár ezt még nem sokan tudták.
- Nem létezik, hogy Sofie néni nem veszi észre - suttogta kissé rosszindulatúan mögöttem Florence.
- Mit? - fordultam hátra.
- Hát Sabinét - intett ingerülten - tuti, hogy terhes.
Meglepődtem. Florence tökéletesen fején találta a szöget.
- Honnan veszed? - kérdeztem.
- A ruháját nézd - világosított fel a divatszakértő - bővebb a szabása, mint egy átlagos koktélruhának. Ez eredetileg nem ilyen volt, csak átalakították, valószínűleg a pocak miatt. Még a menyasszonyi ruhában nem is lehetett észrevenni, de ebben nagyon látszik.
Bólintottam, ezzel megerősítettem a gyanúját. Sofie nénit figyeltem. Úgy tűnt, nem vett észre semmit, bár elmélyülten beszélgetett Santiagoval, aki néha-néha óvatos pillantást vetett Sabinére.
A következő pár órában a vendégek már kezdtek elszállingózni. Úgy gondoltuk, inkább mi is megyünk, mivel én már egyszer-kétszer Bill vállának dőlve elbóbiskoltam. Florence-szék ismét velünk utaztak, mivel pár napig ők is a nagynénémnél vendégeskednek majd, aminek hihetetlenül örültem. Bill lelkiismeretesen az ajtóig kísért, onnan Florence gondjaira akart bízni, de a nővérem kijelentette, hogy Billnek be kell jönnie velem, sőt, fel kell kísérnie a szobámig.
- Ezt nem mondod, hogy ajtó és kész? - csodálkozott. - Jártál már fent?
- Nem - mondta egyből Bill.
- Akkor ideje. Mennyi idősek is vagytok? Egy hónaposak?
- Picivel többek - javítottam ki. - A szobámban most rendetlenség van, mert reggel ott öltözött Sabine.
- Az nem baj - legyintett Florence, és fegyőrként haladt előttünk a lépcsőn. Johannes mögöttünk jött, folyton-folyvást vihogva. Florence könnyedén kinyitotta a szobám ajtaját, arrébb rúgott néhány dobozt meg ruhát, levette az ágytakarót az ágyamról, a hálóingemet felém dobta, majd kisétált a szobából, ugyanerre kérve Billt és Johannest. Nem hagytak ám sokáig egyedül, csak addig, amíg átöltöztem. Florence szüntelenül kopogott, várva, hogy beengedjem őket. Miután ez is megtörtént, bejött, maga után vonszolva Billt. Aztán, mint aki dolgát bevégezettnek tudja, egyszerűen kiment, ránk csapta az ajtót, és ac ipői kopogásának irányából következtetve a lenti vendégszoba felé vette útját.
- Mi van? - bámultam fel Billre, aki az ágyam mellett térdelt és akin a fáradtság egyértelmű jelei kezdtek mutatkozni.
- Fáradt vagyok.
- Menj haza - indítványoztam.
- Nem - ásított egyet.
Meg akartam tőle kérdezni, hogy miért nem megy, ha fáradt, de a kérdést már nem tudtam elmondani, mert a szemeim lecsukódtak és nem is nyíltak ki. Félálomban éreztem, hogy valami súrolja az arcomat, de nem ébredtem fel, így nem tudatosodott bennem, vajon mi is volt az. Könnyű álomba merültem. Az álmoknak nem volt értelme, vagy története, csak színekből és alakokból álltak. A központi alakok a családom és a barátaim voltak, mellettük néhány elmosódott arcú idegent is megpillantottam. Mindegyikük mosolygott, nevetett és integetett. Linda és Tom egymás kezét fogta, Florence és Johannes egymás derekát karolta, Annie és Gustav egymás ölében ültek, Sabine és Santiago pedig egy kisbabát emeltek a magasba. Mike is ott volt, félszegen, kissé szomorúan, de mosolygós szemekkel pillantgatott felém, és igyekezett ő is integetni a többiekkel. Oda akartam szaladni, hogy felvidítsam, de nem lehetett. Mike mellett Bill állt, aki szélesen mosolygott, és erre próbálta biztatni Mike-ot is. Az egyik homályos arcú idegen kilépett a háttérben álló tömegből, és Mike felé vette útját. Ahogy közeledett hozzá, arca egyre inkább láthatóvá vált. Meglepetésemre - kicsit hasonlított hozzám. Megfogta Mike kezét, és gyengéden a dereka köré vonta. Mike elvigyorodott, és végre már ő is lelkesen integetett. Bill ellépett Mike mellől, és hozzám sietett. Nem tudtam őt megérinteni. Felé nyújtottam a kezemet, de nem értem el. A kezeim minduntalanul a semmit kapták el, miközben én egyre messzebbre próbáltam nyújtózkodni. Bill még mindig közeledett, de nem voltam képes elérni őt. Már majdnem sikerült, mikor egy fékcsikorgásra felriadtam. A szemeim felnyíltak. A szobában a sötétítő be volt húzva, mégis tudtam, hogy valószínűleg délután lehet. Ezt a digitális óra, ami az asztalon állt, be is bizonyította, mivel délután négyet mutatott. Tehát jó sokat aludtam. El akartam fordítani a fejemet, mert idegesített, hogy valami annyira csiklandozza az arcomat. Erre még félálomban figyeltem fel, de már nem volt erőm, hogy felébredjek és megtudjam, mi okozza ezt a kellemetlenséget. Felemeltem a kezemet, hogy levegyem az arcomról azt a valamit, és közben a fejemet jobbra fordítottam. Szemeim ekkor olyasmit láttak, amitől végképp felébredtem. Bill az ágyam mellett térdelt még mindig, és az igazak álmát aludta. Állát a párnám szélének támasztotta, feje kissé oldalra billent, de ez nem lehetett túl kényelmes testhelyzet. Zakója lecsúszott a két válláról, elterült a földön. Az arcomon, mint rögtön rájöttem, a csiklandós érzést pedig egyik hajtincse keltette. Nem tudtam, most mit csináljak. Keltsem-e fel, vagy hagyjam, hadd térdeljen tovább. Végül úgy döntöttem, hagyom aludni. Óvatosan párnát csúsztattam a feje alá, majd levettem az ágyamról a paplant és körbetekertem vele a lábait, már amennyire ez lehetséges volt, mivel én nem igazán bírtam megemelni őt. Ezután kerestem mégegy paplant, és a vállaira terítettem. A zakót felvettem a földről és egy válfára akasztottam, majd elhagytam a szobát.
Lent Florence és Johannes élénk társalgást folytattak.
- Flor, a te ötleted volt, hogy Bill elaludjon az ágyam mellett? - kérdeztem kissé morgósan.
- Nem - vágott ártatlan képet - de így se rossz.
- És most szerintetek én mit csináljak? - érdeklődtem.
- Hát hagyd aludni - csapta össze a kezeit Florence.
- Oké, de nem igazán kényelmes az a testhelyzet, amiben most van - magyaráztam. - Igazából félig fekszik, félig térdel.
- Megoldjuk - mondta vidáman Florence, és Johannesszel együtt visszaballagtunk a szobámba. Annyira óvatosan, amennyire csak tudták, Johannes és Florence felemelték Billt, majd az ágyra tették. Florence felvette a földre hullott takarókat és betakargatta velük alvó kedvesemet. Ezután visszamentünk a konyhába. Megreggeliztem, eközben kikérdeztem Florence-t, hogy Sofie néniék mit szólnak, hogy Bill itt alszik.
- Semmit - válaszolta - benéztünk hozzátok, nemsokkal azután, hogy rátok csaptam az ajtót. Már mindketten aludtatok. Azt hittem, legalább helyet szorítasz Billnek.
- Mi? - háborodtam fel - Florence, te jól vagy?
- Miért? - kérdezte.
- Azért itt még nem tartunk - heveskedtem - szerintem ez már ígyis sok volt egy kicsit.
- Sofie néni szerint nem - vigyorgott - azt mondta, nagyon édesek vagytok együtt. Ja, jut eszembe, tudtam én, hogy észreveszi, hogy Sabinével van valami. Az esküvő után nemsokkal Santiagoék elmondták neki meg Rodolpho bácsinak, hogy mi a helyzet. Most nagyon örülnek, ezért nincsenek is itthon. Sabinééknél vannak, hogy vigyázzák a kismama minden lépését.
- Eddig se figyeltek rá, mégse volt semmi baja - vetettem közbe.
- Ezt magyarázd nekik - ásított Florence. Letette a kanalát és álmosan a szobája felé vette útját. Johannes nézte egy darabig, majd követte. Én visszamentem a szobámba, és néztem, ahogy Bill alszik. Számoltam légzéseinek számát, néztem, miként emelkedik és süllyed a mellkasa, gondolkodtam, vajon miről is álmodhat.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése