Napok teltek el az esküvő óta. Sabine és Santiago hivatalosan is bejelentették a családnak a baba érkezését. A bejelentést Bill is hallotta, aki nagyon meglepődött, ő állította, hogy nem is látszik Sabinén. Florence és Johannes november utolsó hetében utaztak vissza Budapestre. A nővérem kedvenc szokása lett, hogy Billt piszkálta, de én sem hagytam ám magam, folyton mondtam Johannesnek, hogy talán már oda is költözött-e Florence-hez. Végül én is és Florence is meguntuk egymás barátjának heccelését és színpadias békét kötöttünk.
Az esküvőről készült képeket Florence nálam hagyta. Észrevettem, hogy meglehetősen sok fotó nem is a menyasszonyról és a vőlegényről, sokkal inkább rólam és Billről készült. Örömmel vettem tudomásul, hogy valóban türhetően néztem ki az egész ceremónia alatt, még a tűzvörös ruhámban is. A képeket nézegetve tényleg elhittem, hogy illek Billhez.
A december közeledtével elkezdtem készülni a karácsonyra. Napokig törtem a fejemet, hogy vajon mit is adhatnék Billnek ajándékba. A nagynénémék ajándékát könnyű volt kitalálni, Santiagoékét sem volt nehezebb. Florence-t már ismertem, tudtam, mi kell neki, Linda is egyszerű eset volt. Azonban, hogy mit adhatnék a Tokio Hotel tagjainak, komoly gondot okozott. Hiszen mindenük megvan, amit akartak. Bármit megvehetnek, amit megkívánnak.
Végül arra jutottam, hogy megveszem azokat az ajándékokat, amiket a családomnak szántam, a barátaim és a szerelmem később következnek.
Annie-vel indultunk vásárlókörútra, hogy beszerezzük a holmikat. Sofie néni egy porcelánkészletre áhítozott, amit már egy hónapja nézegetett az egyik üzletben. Rodolpho bácsinak egy szakácskönyvet vettem, amiben semmiféle olasz étel nincs. Szándékomban állt, hogy Rodolpho bácsit rávegyem arra, hogy ne csak olasz ételeket főzzön, mert őszintén szólva kezdtem már unni a pizzát meg a spagettit. Santiago és Sabine babaruhákat kapnak majd, úgy gondoltam, úgyis a közelgő pici számukra most a legnagyobb ajándék. Lindának egy felsőt vettem, amit fel is adtam postán, hiszen nem tudtam, mikorra fog odaérni, elkésni pedig semmiféleképpen nem akartam az ajándékkal. Annie ajándékának egy elegáns fülbevalót választottam, amit nélküle vettem meg, nehogy véletlenül is meglássa. Mindent be is csomagoltam, noha még csak december első hetében jártunk. Én mindennel kész akartam lenni, tudtam, hogy Billék ajándéka nehezebb feladat lesz számomra.
Annie is hasonló problémákkal küzködött, sőt, mint kiderült, Linda is. Írt egy e-mailt egy héttel az ajándék feladása után. Azt írta, pont eltaláltam, mit is szeretett volna. Ennek meg én örültem. Egyszóval minden okom megvolt arra, hogy boldog legyek.
- Miért nincs még hó? - sóhajtott fel Bill, miközben a stúdió felé autóztunk. Már megszoktam, hogy rendszerint ott töltöm a délutánjaimat.
- Ne is legyen, utálom - válaszoltam.
- Ne csináld már - méltatlankodott.
- Mit kértek karácsonyra? - vetettem fel egyszerűen a kérdést, miközben néztem az elsuhanó fákat.
Kissé megütközve bámult rám.
- Mit is kérnénk? Semmit.
- Már miért ne kérnétek? - érdeklődtem.
- Komolyan azt gondolod, hogy bármit is elfogadunk? - kérdezett vissza apró mosollyal - Lotte, nem kell ajándék. Mi azt már megkaptuk.
- Azt ne mondd, hogy én vagyok - morogtam közbe, mert már tudtam, mit fog válaszolni, ha rákérdezek, hogy mégis mi az a nagy ajándék, amit kaptak.
- Megsértenélek, ha azt mondanám? - vigyorgott.
- Nem, csak nem hinném el.
- Akkor azt mondom, nem te vagy - mondta, és rákoppintott a műszerfalra. - A sikerek az ajándékok.
- Ez már inkább tetszik - bólintottam helyeslőleg.
A stúdióban a fiúk még próba előtt pizzáztak egyet. Kínáltak engem is, de én rá se bírtam nézni. Ezután ők próbálni mentek, én pedig Silkével , az asszisztensnőjükkel e-maileket nézegettem. Remek szórakozás volt olvasni a rajongók bátortalanul leírt sorait, amiben rendszerint sok sikert kívántak a fiúknak a továbbiakban.
Próba után még kicsit ott maradtunk, én elnyújtóztam az egyik kanapén, a fiúk még a hangszerszobában maradtak kivéve Billt, aki elvonult a saját kis helyére oda, ahol általában a dalszövegeket írja.
Nem sokkal később aztán hazavittek, mert nem éreztem túl jól magam. Mikor hazaértem, ez az érzés csak fokozódott. Sofie néni közölte, hogy ezentúl az eltartásomat apa fizeti, ők hiába is ellenkeztek, apát nem lehetett leállítani. Tehát függőségbe kerültem - ismét, de a tudat nyugtatott, hogy nem kell látnom apát, a pénzét meg költhetem.
Valamiért azonban mégis rossz kedvvel töltött el ez a gondolat. Feltételeztem, hogy apának van valami szándéka ezzel. Nem tudtam aludni éjszaka, másnap alig figyeltem oda a suliban. Még Annie is megjegyezte, hogy mennyire szétszórt vagyok. Délután Billéket sem méltattam figyelemre, hiába is kérdezgettek mindenfélét. Egy-két nap múlva végül elfelejtettem a dolgot, nem törődtem vele. Ismét visszatért a régi önmagam és teljes erőből vetettem bele magam a tanulásba és a karácsonyi ajándékok megvásárlásába. Georg és Gustav ajándékát már megvettem, ami egy falmászással egybekötött gokartpályautalvány volt. Tomnak egy autóápolókészletet és mindenféle autós cuccot vásároltam. Bill ajándékát illetően kénytelen voltam Simonétől tanácsot kérni, de ő sem tudott sokat segíteni, bár megígérte, megpróbálja kiszedni Billből, hogy mit is szeretne..
- Mindenképp próbálj olyat adni, ami igazán te vagy - tanácsolta szombat délután, amikor épp náluk voltam.
Ezen elgondolkodtam. Mi lehetne olyan ajándék, ami kifejezné a személyiségemet?
Ekkor nagy ötletem támadt. Hát persze, hogy korábban ez nem jutott eszembe. Én szerettem verseket írni. Mi is lehetne szebb és személyesebb ajándék? A vers története egy pillanat alatt kirajzolódott bennem. Bill és én is szerettük a Twilight-sorozatot könyvben és filmben is. Bill minden álma volt, hogy valamelyik filmben szerepet kapjon - minden áron vámpírt akart játszani. A lehetőséget nem kapta meg, így elhatároztam, versben írom le Bill vámpírtetteit.
Elvigyorodtam, mikor ezt végiggondoltam. Megköszöntem Simonének a segítséget - bár ő nem nagyon értette, miért is hálálkodom, hiszen nem segített. A Kaulitz-házat a szokásosnál hamarabb elhagytam, ezúttal Gordon kíséretében, mert az ikrek nem voltak otthon.
Mikor már a szobámban ültem, papírral és ceruzával a kezemben, akkor éreztem, egy igazi ajándék készül - sokkal személyesebb, mint amit valaha is adhattam bárkinek.
Az első, tétova vonások után a vers egyre alakult. Másnap is dolgoztam rajta, mivel vasárnap volt. Este végül meghatódva szemléltem két napi munkám eredményét.
...
A halál küszöbén
...
Gyönge tested porba hullik,
Minden remény szertefoszlik.
Tudod, hogy a vég közel,
A halál csakis érted jön el
...
Sok sebből vérezve,
Félelemtől reszketve.
Csak egy dologra tudsz gondolni.
Miért pont neked kell meghalni?
...
Próbálsz nem félni
Tudsz a végsőkig nevetni?
Ha rádnézek, az csak fájdalom,
Hiszen ezért magamat okolhatom
...
Suttogsz halkan, dúdolsz egy dalt.
A vég dalát, ami életben tart
A kezemért nyúlsz és lágyan megfogod
Elengeded, majd újra megszorítod
...
Óh, Bill, hagytál volna elmenni!
És én vajon meg bírtam volna tenni?
Miattam fekszel itt félig holtan,
Védtelenül vérben és porban.
...
De nem engedsz el, csak fogod a kezem.
Nevetsz, suttogsz, dúdolsz nekem.
Ajkaidon mosoly táncol,
Már eltávozhatsz a világból.
...
Ne tedd, ne tedd, ne menj még el!
Kérlek, Bill, csak most ne add fel!
Ez nem lehet a te időd!
Neked még van jövőd!
...
Próbálok kitartani,
Nyugodtnak látszani.
Érzem, elbukom, könnyeim potyognak.
Köréd a vérbe gyémántként hullanak.
...
Keserűen tekintek az ég felé,
Mint bűnös angyal, ki mégis jót remél
Feltör a zokogás, rám szakad a bánatom,
Nélküled a fényt többé nem láthatom.
...
Óvatosan mellkasodra hajtom a fejemet,
Próbálom elfogadni a szörnyű végzetet.
De szíved megdobbban újra és újra,
Egyre gyorsul, míg beáll egy ritmusra
...
Bensőd mélyéből sóhajtás tör fel,
Átölelsz engem reszkető kezeddel.
Rádnézek és látom, az arcod mosolyog,
Szemedben az élet tüze ismét vidáman lobog.
...
A tűz azonban hirtelen, mint izzó parázs,
Átcsap az arcodon a dühös lángolás.
Szelíden löksz félre, én nem tiltakozom,
Hogy felfogd az új helyzetet, csendben megvárom
...
Vöröslő szemeiddel lassan nézel körbe,
Tekinteted ráfagy a véres földre.
Ajkaidat visszahúzod hegyes fogaidról,
Éles morgás tör ki a torkodból.
...
Felpattansz, kiáltva ugrasz ki az ablakon,
Vad ordítással rohansz át árkokon-bokrokon.
Nem teszek semmit, hogy megállítsalak,
Eszemben sincs, hogy visszatartsalak.
...
Nézem, ahogy futsz, látszólag elengedlek,
De az erdő mélyébe csendesen követlek.
Vad vágy hajt téged, mardosó az éhség,
Nem vagy még erős, kell a segítség.
...
Az erdőlakók megérzik közeledtedet,
Riadtan keresnek menedékhelyet.
Nem tudják, miféle lény is vagy,
Aki bennük ilyen nagy rémületet hagy.
...
Elfordítod a fejed, határozottan kutatod,
Azt a valamit, amivel szomjadat olthatod.
Találsz is hasonlót, de az nem elég csábító,
Valami jobb kell, valami több, egészen kábító.
...
Én tudom, mit akarsz, , mi kell neked,
Mire vágyik annyira az egész tested.
Azt az egyet azonban meg nem kaphatod,
Nem teheted tönkre a saját rekordod.
...
Mérgesen dobbantasz, mert ez az én szerencsém,
Egy ember sem tartózkodik az erdő környékén.
Kénytelen vagy beérni sokkal kevesebbel,
Szomjadat csillapítod állatok vérével.
...
Kezeidtől esik el jónéhány vadállat,
Közben az arcodra kiül az utálat.
Amint egy cseppig kiittad vérüket,
Undorodva eldobod élettelen testüket.
...
Nevetek, a hangom felcsendül az éjben,
Értetlenül rám nézel a szürke holdfényben.
Én csak kacagok halkan, a tetemekre mutatok,
Szinte látom, ahogy fejedben kergetőznek a gondolatok.
...
Kérdések százai villannak a szemedben,
Nem érted, miért van ennyire jó kedvem.
A tested megrázkódik, fel-fel tör a nevetés,
A hangod olyan a csendben, mint a szélsüvítés.
...
Sóhajtva hátradobod fekete hajadat,
Ami keretezi gyönyörű, hófehér arcodat.
Éhséged enyhülni kezd,nem kell már több vér,
Így az első vadászatod lassan véget ér.
...
A sötét erdő legmélyét boldogan elhagyod,
Ugrálva, szökkenve dúdolsz egy dallamot.
Örülök, hogy ismét nevetni látlak,
Szemeidben a lángok újra táncot járnak.
...
Amíg a két nap alatt a verset írtam, kizárólag egy dalt hallgattam. Ez a dal a Phantomrider volt. Bevallom, amikor először meghallgattam - abban az autóban, amikor Florence-hez mentünk - majdnem sírtam a szövegén. Megfogalmazódott bennem, hogy valahogy ki kell írnom magamból azt, amit ez a dal kivált belőlem. Most, hogy végigolvastam a készülő ajándékot, rájöttem, hogy ez minden, amire gondoltam akkor. Mosolyogva hajtottam össze a lapot, majd apró kis dobozkába tettem, amit szépen becsomagoltam és a többi ajándék közé rejtettem.
Hétfő reggelre belázasodtam, így nem mehettem iskolába. Sofie néni odaadóan ápolt egész nap. Délután eljött Bill, hogy elvigyen a stúdióba, de mivel ágyban kellett maradnom, ez a terv kútba esett. Nem tudott velem maradni a próba miatt, így hamar elhagyta a házat. Már az ajtónál járt, amikor a lépcső tetejéről utánakiáltottam. Visszasietett, hogy megtudja, mi a baj, miért kiabáltam. Izgatottan húztam elő az apró kis dobozkát az ajándékok közül. Mosolyogva felé nyújtottam.
- Nincs még karácsony - kezdtem - de úgysem bírom ki, hogy ne adjam oda. Kérlek, majd csak karácsonykor nyisd ki. Jut eszembe, gratulálok az NRJ Awardson elért helyezésetekhez.
Bólintott, miközben elvette a csomagocskát. Büszkén mosolygott, mikor a helyezést méltattam.. Az NRJ Awards-ot december 2-án rendezték, a Tokio Hotel a saját kategóriájában nyert.
Kivettem Tom, Georg és Gustav ajándékát is, és átadtam azokat neki. Meghagytam, hogy mondja meg a srácoknak, hogy csak karácsonykor nyissák ki. Azt mondta, ez szinte lehetetlen, mert biztos, hogy mindenki hamarabb meglesi, mit is kapott, de azért megpróbálja. Nem szidott le, amiért mégiscsak ajándékokra pazaroltam a pénzemet, mert az ajándékdobozkák nagyságából - a Tom esetét kivéve - nem lehetett megállapítani, hogy mekkora értékű dolgot rejtenek.
- Menj vissza aludni - mondta, miközben kezeit az arcomra tette. Az érintése hideg volt, megborzongtam, ahogy ujjai végigsimítottak a bőrömön.
Miután elment, visszamentem a szobába és elaludtam. Késő este Sofie néni ébresztett fel, aki egy tálcán a vacsorámat és az esti adag gyógyszeremet hozta.
- Beszélni szeretnék veled - kezdte, de megráztam a fejemet.
- Ma ne, kérlek - válaszoltam. Bólintott, majd távozott.
Hamarosan újra álomba merültem. Az éjszaka azonban nem várt fordulatot hozott. Arra ébredtem, hogy jeges szél csapkodja az ablakot, és hogy nagyon fázom. Az ablakhoz léptem, hogy bezárjam. Miután ezt megtettem, ismét az ágyam felé vettem az irányt, de valaki keze megállított. Annyira megrémültem, hogy még sikoltani sem volt erőm. Ijedten néztem az idegen arcába. Egy magas, nem túl szép arcú lány nézett vissza rám. El sem tudtam képzelni, mit akarhat tőlem az éjszaka közepén.
- Ne kérdezz - suttogta. - Egyet akarok. Hagyd békén Billt.
Kis híján elnevettem magam a fenyegetésnek szánt üzenetén. Visszaemlékeztem Bill egyik kifakadására még régebbről, amikor egy fanatikus rajongót emlegetett, aki nap mint nap a házuk körül ólálkodott. Sokszor jártam azóta a Kaulitz-házban, de őszintén szólva nem figyeltem meg a környezetet, tehát a lány nyilvánvalóan láthatott engem, bizonyosan tudhatja, ki is vagyok. Le mertem volna fogadni, hogy ő az a lány, akit Bill említett.
- Miért tenném? - kérdeztem vissza.
- Ő az enyém - jelentette ki nyomatékosan.
- Ezt ő is tudja? - kérdeztem nevetve.
- Persze. Ezt tudnia kell. Nem a tiéd, nem a sminkesé, senki másé. Csak az enyém.
Csak álltam, és néztem. Fel se fogtam, hogy valaki ennyire őszintén elmondja azt, amit gondol. Persze, hogy Bill nem a sminkesé, ezt egy újságcikk és több netes hírrovat hozta le, de ez egyértelműen cáfolható volt - velem, de ezt Bill természetesen nem osztotta meg a riporterekkel.
- Nem lesz jó vége, ha vele maradsz - nézett szigorúan.
- Figyelj, akárki is vagy. Fáradt vagyok. Beteg vagyok. Úgyhogy, ha kérhetem, menj el, légy oly kedves - kértem a lehető legtapintatosabb módon.
- Oké - nézett fel és az ablakpárkányra ugrott - de ne felejtsd el. Gitty nem adja fel!
Leugrott a mélybe. Azt hittem, össze fog törni a kemény betonon, de nem. Ugyanis - amit én nem vettem észre - kötelek voltak a derekára erősítve, tehát ezeknek segítségével tudott feljutni. Miután tudatosodott bennem, hogy egy vadidegen tört rám, kissé kezdtem megrémülni. Kapkodva SMS-t írtam Billnek, hogy tudjon a dologról. Beszámoltam neki mindenről, majd visszafeküdtem az ágyba, de aludni már nem tudtam. Forgolódtam, vártam, mikor jön ismét valaki, hogy fenyegessen. Hajnali négy körül a lázam ismét fölment. Sofie néni hagyott a szobámban lázcsillapítót, így nem kellett lemennem a konyhába érte. A gyógyszernek nyugtató hatása is volt, így elaludtam.
Az alvás nem volt pihentető. Egyrészt, mert álmomban csak Gitty arca volt előttem, ahogy vörös szemekkel egyre közeledik. Másrészt valami ismét megzavarta nyugalmamat. Ezúttal kiáltásra és üvegcsörömpölésre ébredtem. Felriadtam és egyből sikítottam egyet. Lentről hallottam, ahogy Sofie néni és Rodolpho bácsi egyszerre kiáltanak fel és indulnak a lépcső felé. Körülnéztem a szobában. Az üvegcsörömpölés okát azonnal felfedeztem, az ablakom üvegének szilánkjai drágakövekként csillogtak a holdfényben. Az üvegtelenül maradt ablakban Gitty állt, késsel a kezében. Azonnal felfogtam, mire készül, de nem gondoltam, hogy tényleg meg meri tenni. Egy pillanat alatt történt minden. Fürgén ugrott le a párkányról, az ágyhoz lépett, meglendítette a karját. Megvillant a kés. Hallottam az anyag szakadását, de nem éreztem semmit. Amikor kezeit ismét a magasba emelte, a penge vértől csillogott. Sofie néniék hangja már egészen közelről hallatszott. Gitty ugyanolyan gyors lendülettel visszamászott a párkányra és hamarosan eltűnt.
- Lotte! - hallottam rémült rokonaim kiáltását, akik berontottak a szobába. Nem válaszoltam. Megérkezett a fájdalom is, valahonnan a hasam környékéről.
- Kicsim, mi a... Rod, úristen! - kiáltotta Sofie néni, amikor látta a szilánkokat az ágyam körül.
- Ne azt nézd, Sofie! - rémüldözött Rodolpho bácsi és rám mutatott. Lenéztem oda, ahonnan a fájdalmat sejtettem. A takaró úszott a vérben. Több se kellett, hogy elájuljak. Amikor magamhoz tértem, egy mentőautóban zötykölődtünk. A kezeimből infúzióscsövek álltak ki, gépek halk pittyegését lehetett hallani a háttérben, ami valószínűleg az én szívverésemet és életjeleimet mutathatta. A hasam még mindig elviselhetetlenül fájt. A rokonaim mellettem ültek.
- Gitty - suttogtam.
- Csss - csitított Sofie néni.
- El fogják kapni a tettest - erősködött Rodolpho bácsi. - Csak tudnám, hogy került oda, és mit akart tőled...
- Billt - adtam meg az egyszerű választ. Sofie néni mérgesen sóhajtott.
- Erről akartam beszélni veled - morogta. - El kell őt hagynod.
- Sofie, ne most - próbálta Rodolpho bácsi másfelé vinni a beszélgetést. - Lotte, nem lesz baj. Ha meggyógyulsz, minden rendbe jön.
Nem igazán hallgattam rá. Engem csak az érdekelt, hogy Sofie néni azt mondta, hagyjam el Billt.
- Soha - válaszoltam hisztérikusan.
- Nyugodj meg - szólt Rodolpho bácsi.
- Nem, nem, nem, nem, nem és nem!
Két ápoló hátranézett. Mosolyogva vették tudomásul, hogy magamhoz tértem. Odajöttek, kérdezgettek, hogy lenyugtassanak. Elmondták, hogy a szúrás nem olyan komoly, mint amilyennek tűnik, a kés nem ért el semmilyen szervet, csak egy-két artéria sérült, ennek köszönhető a túlzott vérveszteség.
- A telefont - szóltam szigorúan, mikor a két ápoló előrement.
- Már felhívtuk, úton van - közölte gyorsan Rodolpho bácsi. Sofie, most csönd - intette Sofie nénit csendre, aki ismét közbe akart szólni, hiszen ez a téma is érintette Billt.
Megnyugodva próbáltam aludni, ami nem ment nehezen, hiszen a fájdalomcsillapítók teljesen elálmosítottak. Nem álmodtam semmit, de mikor a kórházban ismét felkeltem, nem éreztem, hogy kipihentem volna magam. Mindenem fájt, és az a tudat, hogy a nagynéném nem támogatja, hogy Billel legyek, cseppet sem könnyített a helyzetemen. Körülnéztem a kórteremben. Egyedül voltam - illetve majdnem egyedül.
- Hahó - szóltam, amikor tekintetem megtalálta Billt, aki az ablaknál állt, háttal nekem.
Azonnal megfordult és az ágyhoz sietett. Feldúltnak és idegesnek látszott.
- Ő tette - mondtam, mielőtt bármit is kérdezhetett volna.
- Az a Gitty nevű csaj? Aki a házunk körül ólálkodik mindennap? A francba! Óvatosabb is lehettem volna! Teljesen elfelejtettem, hogy ő naponta figyeli a házat! Ezt nem hiszem el! Hónapokon keresztül ki voltál téve ennek a veszélynek!
Járkálni kezdett, közben magában káromkodott.
- Most már legalább van indíték a feljelentésre - hoztam egy pozitív érvet.
Abbahagyta a járkálást és leült az ágyam mellé.
- A bácsikád elmondta, hogy mi történt. Gondolhatod, mekkora sokkhatás, amikor ezt így hajnalban közlik.Hirtelen azt se tudtam, hova kapjam a fejemet. Autóba ültem és elindultam. Még láttam is Gittyt nem messze a házunktól! Már nem érdekelt, eszembe se jutott, hogy ha akkor elkapom és...
- Elég, nem akarom hallani, milyen vagy, ha begurulsz - csitítottam.
- Te ezt ennyire viccesen fogod fel? - kérdezte kissé ridegen. - Ez nem játék. Miattam sérültél meg. Illetve nem miattam, de a hírnevem miatt. Soha nem beszéltünk a rajongókról, hogy miként viseled el őket, és hogy ők hogyan reagálnának, ha meglátnának téged velem. Emlékszel, egyszer mondtam neked, hogy bármit megtennének azért, hogy akár csak megérintsem őket. Hajtépéstől karmolásig, mindent el tudok képzelni. Gondold el, mit meg nem tennének egy csókért? Azért a csókért, amit te mindennap megkaptál?
- De te ember vagy, Bill - fakadtam ki. - Jogod van megérinteni vagy megcsókolni azt, akit akarsz.
- Ember? - kacagott örömtelenül. - Tudod, mikor vagyok én ember? Szinte soha. Az életem már majdnem egy film. Játszanom kell benne egy szerepet. Az újságok minden héten hoznak valami új cikket, mint például hogy a sminkessel járok, vagy hogy csókolóztam egy pasival. Ha azt is nézné bárki is, hogy még ember vagyok, talán nem írkálnának ilyeneket. Néha már magamat sem tartom emberinek.
Kissé félve néztem rá. Ilyen vallomást még nem hallottam tőle. Nekem mindig próbálta a vicces oldalát mutatni. Ez mennyire volt vajon hihető?
- Ugye tudod, hogy én...
- Tudom - szakított félbe. - Ha velem vagy, ismét olyannak érzem magam, mintha nem lennék híres. Mint egy egyszerű srác.
Nem bírtam megtenni, de tudtam, hogy muszáj, hiszen szenvedett. Először úgy terveztem, kereken elmondom neki, mit mondott a nagynéném, de ahogy láttam az elkínzott arcát, és azt, hogy ideges miattam, nem tudtam másra gondolni, csak arra, hogy véget kell vetnem ennek, nincs más megoldás, el kell őt hagynom. Így visszatérhet a munkájához, nem kell rám időt szakítania, minden könnyebbé válhat. Nekem nehéz lesz, az igaz, de ennek így kell lennie. Legalább én sem kapok több késszúrást a rajongóktól, egy is bőven elég.
- Gittynek talán igaza volt - suttogtam nagyon halkan, mert már az első szavak kimondása is annyira nehezemre esett, hogy féltem, az elhatározásom elgyengül és azt mondom neki, hogy ne is figyeljen rám, csak hülyeségeket beszélek.
Nem válaszolt, csak rám nézett.
- Talán be kéne ezt fejezni - sóhajtottam. Nem tudtam uralkodni a kezeim remegésén és azon sem, hogy a szemeim ne telljenek meg könnyekkel. Erőt vettem magamon és felöltöttem a határozottság merész álcáját. Úgy tettem, mintha félresöpörtem volna egy hajtincset, közben kitöröltem az áruló könnyeket a szemeimből.
- Nem mondhatsz ilyet - suttogta letargikusan. Mindenféle érzelem eltűnt az arcáról, csak a mély szomorúság suhant át rajta.
- Megtehetem - mondtam egyszerűen, mert többet nem lettem volna képes mondani.
- Tudom - bólintott egyetértően. Ez a gesztus olyan volt, mintha aláírta volna a halálos ítéletemet. - Önző voltam eddig. Nem gondoltam arra, hogy veled mi lesz, ha ezt így folytatjuk. Megijedtél, ez természetes.
Most valami nagyon nagyot kellett hazudnom. Köztudott, hogy soha nem tudtam hazudni, Billnek különösen nem. Mégis megpróbálkoztam vele, de tudtam, hogy a szavak, amiket mondani fogok, örökre beleivódnak mind az ő és mind az én emlékezetembe, a nevemet vérrel karcolja majd a szívébe.
- Erős vagy, erős vagy - biztattam magam, miközben hangosan a következőket mondtam.
- Én nem vagyok hozzád való. Vagy, ha így jobban tetszik, mi nem illünk össze. Neked az a dolgod, hogy valami hírességet válassz, nekem az, hogy valaki egyszerű embert. Nem megy ez így. Fájni fog, de elmúlik majd. Elfelejtjük egymást és kész.
Bill valami olyasmit tátogott, hogy „Ez nem így van”, de hangosan nem mondott semmit.
- A virágot azért megtartod? - kérdezte kimérten, miközben elfordult, hogy vázába tegye a vörös rózsát, amit a kezében tartott.
Ezzel végképp el volt döntve minden. Nem kérdezte, miért döntöttem így, nem szólt, amikor kilépett az ajtón, csak hátranézett és biccentett. Tudtam, hogy ezt a képsort, ameddig élek, nem felejtem el.
Feküdtem a párnán és az arcomon végigfolytak a könnyek. Nem mertem arra gondolni, hogy Bill vajon mit csinálhat éppen. - Szép karácsony - prüszköltem és kivettem a rózsát a vázából, hogy darabokra tépjem. A szirmokat szétszórtam a takarón és a földön, a megcsonkított szárat jó messzire eldobtam. Az éjjeliszekrényen számtalan dobozban ajándékok és édességek halmozódtak fel, de egyiket sem kívántam igazán. Néztem a rózsaszirmokat, amik nem is szirmokhoz, sokkal inkább vércseppekhez hasonlítottak.
Úgy egy órát lehettem ilyen állapotban. Az egyik sírógörcs jött, majd elmúlt, de követte nyomban a másik. Anya emléke is megjelent, így még rosszabb volt. A fejemben az arca szigorú volt, helytelenítően nézett rám.
- Tudom! - fakadtam ki - Tudom, hogy hülyeséget csináltam!
A kiabálásomra megjelent Sofie néni, aki rémülten nézte a széttépett rózsát.
- Most boldog vagy? - vetettem oda neki, majd zokogásban törtem ki.
Nem értette mire értem, de aztán rájött.
- Nem - felelte.
Nem érdekelt a válasza.
- Florence! - kiabáltam - Florence-t akarom! Menj el!
- Hamarosan jön - válaszolta Sofie néni és kiment a szobából, ahogy kértem.
Odakintről hallottam, ahogy Sofie néni, Rodolpho bácsi és egy orvos tanácskoznak. Figyelni kezdtem, de a sírást még nem hagytam abba.
- Dobta Billt - sóhajtotta Sofie néni. A hangja nem volt diadalittas, sokkal inkább szomorúan csengett.
- Megmondtam, hogy várj még vele - mérgelődött Rodolpho bácsi. - Doktor úr, ez mennyiben
rontja a gyógyulási folyamatot?
- Nagyban - válaszolta őszintén az orvos - ha a beteget valamilyen trauma éri, a gyógyulási folyamatok lelassulnak, néha-néha le is állnak. Így nem tudom, mennyi ideig fog tartani, amíg a hölgy ismét képes lesz teljesen önállóan mozogni.
nem tudok mozogni? Ez új információ volt számomra. A lábaim mozogtak, a kezeim is, akkor miért ne menne a járás. Egyből megértettem, amint megpróbáltam felülni. Nem tudom, milyen mélyen érhetett a kés, de az biztos, hogy a mozgást hanyagolnom kell egy darabig. A hasam annyira fájni kezdett, hogy sírni akartam, de mivel már eddig is sírtam, ez nem változtatott túl sokat a dolgokon.
Ahogy Sofie néni megmondta, Florence délután megérkezett.
- Prücsök - szólított meg, amikor belépett a szobába, mert magamtól nem vettem észre.
- Flor - mondtam halkan - elhagytam Billt. Egy szörnyeteg vagyok.
Láttam, hogy meglepődött, de aztán ezt mondta:
- Dehogy vagy szörnyeteg. Megvolt rá az okod. Nézd, mit tett az a rajongó veled.
- És ez a Bill hibája?
- Nem, de...
- Nem. Látod, ez az.
- Ne okold magad.
- Mit mondott neked az autóban? - kérdeztem egyből. Már mindegy volt. Tudni akartam.
- Amit a kérdésemre felelt? - kérdezett vissza időhúzásként.
- Igen.
- Jó.... oké... elmondom... Azt mondta, hogy te a világnál is többet jelentesz neki. Ezt akartad hallani? Így? Miért nem kérdeztél rá az esküvő után? Akkor még lett volna értelme...
- Hagyd abba - kértem.
- Ne haragudj - válaszolta és félresöpörte a hajamat a szememből - csak nem térek magamhoz a döntésedtől.
- Nem én döntöttem így - feleltem őszintén. - Sofie néniék mondták, hogy ezt tegyem.
- Te megőrültél? Megtetted? Nem gondoltad, mekkora törést okoztál Billben?
- Miért okoztam volna? Visszatérhet a régi életéhez.
- Neki nem kell a régi élete! Te kellesz neki!
- Ne fájdítsd mégjobban a szívemet - mondtam.
- Szerintem apa keze valahogy benne van a dologban...
- Benne van - szólt a háttérből Sofie néni. - Most utálhatsz, Lotte, ezt teljes joggal megértem. Apád kérte, hogy ezt tegyük, ezért fizeti az eltartásodat. Valamint, ha nem tesszük meg, amire kért... - Sofie néni elhallgatott, majd úgy döntött, jogom van hallani a folytatást. - Rodolpho bácsi... nos, amikor eljött Olaszországból, a papírokkal nem volt minden rendben. Lényegében fogalmazhatunk úgy is, hogy engedély nélkül lépte át az országhatárt. Természetesen azóta már minden engedélye megvan, állampolgárságot is kapott, de apád diplomataként hozzáférhet olyan adatokhoz is, amik nem tartoznának a rendőrségre.
- Tudtam - morogtam közbe. - Apa mindent megmozgatna, hogy nekem keresztbe tegyen.
- Vádolhatsz minket, megérdemeljük, de tudd, hogy visszamondtuk az egyességet, miután Bill elment.
- Milyen arcot vágott? - kérdeztem bátortalanul. Már nem haragudtam Sofie nénire.
- Nem lehet meghatározni - válaszolta. Össze volt zavarodva.
- Bárcsak mindent visszavonhatnék - sóhajtottam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése