BILLANGÓ - A szívek viharában 18. fejezet - A barátság mindennél többet ér

Az orvosnak igaza volt, a gyógyulásom nagyon lassan haladt. Két hét múlva kiengedtek ugyan a kórházból, de önálló járásra még nem voltam képes. Általában a bácsikám hordozott az ölében, de a legtöbb időt fent töltöttem a szobámban. MSN-en tájékoztattam Lindát és Annie-t mindenről, ami az elmúlt két hétben történt velem. Linda egyből megfogadta, hogy amint tud, eljön hozzám, Annie is ígérgette, hogy mindennap benéz. Egyikük sem kért részletes beszámolót a szakításról és a kórházban töltött időről, így nem kellett felidéznem azokat az emlékeket, amiket mélyen eltemettem magamban.
- Sofie néni - szóltam december 24-ike délutánján, amikor a nénikém feljött, hogy levigye a tálcát, amit az ebédemmel hozott fel.
- Tessék? - nézett vissza. Nagy nehezen feltápászkodtam és elvonszoltam magam az ajándékokhoz. Kiválasztottam a Sofie néni és a Rodolpho bácsi ajándékát.
- Ezt... karácsonyra - mondtam és a tálcára pakoltam a dobozokat.
- Kicsim, nem kellett volna - szabadkozott.
- De igen - erősködtem és visszaültem a számítógép elé.
Megköszönte, majd lesétált a lépcsőn. Már csak a Santiagoék és az Annie ajándéka maradt. Felvettem a Santiagoék  csomagját és nézegettem a babaruhát, de nem bírtam sokáig ezt tenni, úgyhogy félredobtam, és a számítógépre bámultam. Ez is idegesíteni kezdett. Megpróbáltam zenét hallgatni, de a zenelista Tokio Hotel számokból állt, ez végképp kikészített volna. Végül találtam egy Anti Fitness Club számot, amit egy hónapja Linda küldött át MSN-en. A szám a nemrég megjelent Lélegzet című albumukról volt. A szövegét nem igazán értettem, de Linda leírásából ítélve egy szakítás utáni érzelmi állapotot próbál körülírni. Ez pont találó volt számomra, maga a dallam is tele volt szenvedéssel.
25-ikén reggel Annie átjött. Átadtam neki a fülbevalót, aminek nagyon örült.  Tőle képkeretet kaptam - a képkeret teteére Bill neve volt karcolva. Kissé bátortalanul adta át, de megnyugtattam, hogy nem lesz baj. Hiszen ő azt még akkor megvette, amikor én és Bill köztem minden rendben volt.
- Jártál náluk? - érdeklődtem, amikor kibontottam a képkeretet a csomagolásból.
 - Igen, tegnap délután - felelte feszengve.
Várakozóan néztem rá.
- Bill nem volt ott - nyugtatott meg. - Nem tudom, hogy van. Tom nem mondott semmit, a többiek még magukhoz sem tértek a megdöbbenéstől.
- Hidd el, nem én akartam így. Tudom, hogy most szenved, de jobb lesz majd neki, ezt ő is belátja egyszer.
Nem felelt, de az arcán láttam, hogy nem gondolja ezt így.
- Jó, a fenébe. Apa miatt tettem - mondtam végül. Erre felnézett.
- Micsoda? - kérdezte.
- Apa mondta Sofie néniéknek, hogy kényszerítsék ki ezt belőlem, bár nem nagyon kellett kényszeríteni engem Gitty támadása után, mert kicsit tényleg megijedtem, de Bill  ideges arcát rosszabb volt nézni.
- Te tudod, de ha akkor szenvedett, nem tudom, most mit érezhet - vélekedett Annie.
Nemsokára elment, én pedig egyedül maradtam minden bajommal. Bill szenved, ezt tudtam. Viszont reméltem, hogy februárban már úgy áll ki a színpadra, mint máskor. Nem okozott ez nagy törést benne, mint ahogy azt Florence állította.
Újévre már Linda is nálunk volt. Átmenetileg Annie-t is hozzánk költöztették, mert az állapotom nem akart javulni.  Ezt tetézte a folytonos letargia. Volt, hogy egész nap csak ültem és néztem, nem csináltam semmit. Nem beszéltem, nem írtam verseket, nem MSN-eztem. Még Florence-t sem hívtam fel újév napján, de beszélt Lindával, és üzente, hogy megérti a szétszórtságomat és még azt is mondta, hogy Johannes üdvözöl. Utáltam magam. Újév, mégis milyen újév?
Hétfő  délután az ajtócsengőre riadtam fel. Lent Annie és Linda léptei egyszerre kopogtak az ajtó felé.
- Mike! - kiáltották kórusban. Felkaptam a fejem. Mike? Itt?
Mike már ismerte a lányokat MSN-ről, úgyhogy bizonyára a lányok tájékoztathatták, hogy mi történt. És valóban, Mike hangja már csendült is a földszintről.
- Hol van? - kérdezte.
- Az emeleten - csilingelte magas hangon Linda.
- Gyere, megmutatjuk - invitálta Annie.
Egy perc sem telt bele, már a szobám ajtaján kopogtak. Engedélyt adtam a belépésre. Ránéztem Mike-ra. Először féltem, hogy Billt fogom látni magam előtt, de Mike toleráns volt. Nem hasonlított most Billhez.
- Köszönöm - mondtam, miközben végigmértem.
- Mit? - érdeklődött.
- Azt, hogy itt vagy. És azt is, hogy most nem hasonlítasz annyira Billre.
Elmosolyodott és megfogta a kezemet.
- Mondtam neked, bármikor jövök, ha kellek.
Mind a hárman ott álltak körülöttem. Egyikük a vállamat fogta, másikuk a fejemet simogatta, a harmadik a kezemet a kezében tartotta. Megnyugtató volt. Éreztem, valaki tényleg törődik velem.
- Még szeretem őt - mondtam remegő ajkakkal.
- Tudjuk - felelték egyszerre.
- Nem hagyunk egyedül - biztosított Linda.
- Veled leszünk, ameddig akarod - hangsúlyozta Annie.
Mike csak bólintott. Nem tudta, mit is mondhatna. Sejtettem, hogy egy picit örül annak, hogy Bill és én közöttem mégsem működött valami - bár az okát nem tudhatta - másrészről szomorú volt, amiért engem szomorúnak látott.
A napokat négyen a szobámban töltöttük.  Segítettek, ha le akartam menni, bár már nem mindig volt rá szükségem. Sofie néni ezt örömmel látta, így ideiglenesen Mike-nak is szállást kínált, aki szívesen elfogadta. Santiagoék ajándékáról teljesen megfeledkeztem, így azt Sofie néni kézbesítésével juttattam el hozzájuk. Már az egész család tudott a késszúrásról és a szakításomról, de tapintatból senki nem beszélt róla. Apát nem értesítettem, őt most mindennél jobban gyűlöltem.
Mikor már annyira jól voltam, hogy teljesen egyedül tudtam mozogni, a kedvenc szórakozásommá vált, hogy járkáltam egész nap a házban fel-alá, céltalanul. Nem voltam hajlandó megenni semmit, elhanyagoltam a külsőmet is. A rokonaim és a barátaim rémülten figyelték a visszafejlődést, pedig már úgy megörültek, hogy kezdek jobban lenni. Volt egy-két nap, amikor senkit nem engedtem be a szobámba, még Lindát sem. Sokszor láttam, hogy összesúgnak a hátam mögött, különösen a két lány. Mike mindig engem figyelt, leste minden mozdulatomat, ami egy idő után nagyon idegesített. Ezt meg is mondtam neki.
- Oké, nem teszem többet - vont vállat, mikor közöltem vele.  Bólintott, majd csatlakozott a kanapén üldögélő lányokhoz.
Morogtam valamit, majd felmentem a szobámba. Az ajtót nem zártam be, így hallatszott, mit beszélnek lent Lindáék.
- Voltam ma náluk, igen. Tom mondta, hogy van.
Nem akartam tovább hallani a beszélgetést, így túlzott erővel csaptam be a szobám ajtaját. Leültem az ágyamra és kitartóan bámultam a képkeretet, amit Annie-től kaptam. Az aranybetűkkel belevésett név szinte égette a tekintetemet, de nem bírtam elnézni róla. Gondolataim csak Bill körül forogtak. Újra előtört az a fajta bizonytalanság, amit akkor éreztem, amikor  - éveknek tűnő távolságból visszaemlékezve - a napirendjét találgattam. Akkor, amikor éppen csak barátok voltunk. Óh, miért is nem maradtunk barátok? Akkor nem lenne most ez a kínszenvedés.
Lassan múltak az órák. Annie, Linda vagy Mike nem jöttek a szobám környékére. A ház csendes volt. Úgy gondoltam, Annie és Linda biztosan elmentek Hamburgba, Mike pedig nem akar zavarni.  Elegem lett az üldögélésből és lementem a földszintre. Mike a kanapén ült, kezeit összekulcsolta. Úgy éreztem, beszélnem kell. Mindegy miről, csak beszélhessek és legyen, aki meghallgat. Mike remek hallgatóságnak bizonyult MSN-en, reméltem, személyesen sem okoz csalódást. El kellett mondanom, hogy mi mindent érzek még Billel kapcsolatban, de legelőször is bocsánatot kellett kérnem Mike-tól, amiért úgy megbántottam.
- Sajnálom, hogy rád förmedtem - ültem le mellé.
- Ne sajnáld. Helyes volt. Igazad van. Bámullak. Ez nem jó. De tudod te, hogy nem azt érzem a barátságunkról? Többet szeretnék, de ha nem lesz több, akkor nem lesz több. Nem vagyok türelmetlen és rámenős sem.
- Én még... Mike. Öltözz fel Billnek. Kérlek.
Tudtam, hogy másképp nem tudom elmondani, csak ha Bill vonásait látom. Igaz, Mike annyira nem hasonlított Billre, de a pirosító és a szemfesték csodákat művel.
Meglepődött.
- Azt hittem, ha őt látod...
- Mondani akarok valamit és ez csak úgy megy, ha őt látom. Megteszed ezt nekem?
Bólintott és az egyik lenti vendégszoba felé indult. Hamarosan visszatért. A ruha megfelelő volt, a sminkelés rám várt, hiszen Mike még egy sminktükröt sem tudott felnyitni. Mást még nem nagyon sminkeltem, de az eredménnyel meg voltam elégedve. Hamarosan a Bill-dublőr előttem ült.
- Elkezdhetem? - kérdeztem, mikor ő is megcsodálta a művemet.
Letette a tükröt és várt. Én pedig nagy sóhajtások közepedte belefogtam a mondanivalómba.
- Mike, ezt lehet, hogy nehéz lesz neked hallani és hidd el, nem kényszerítelek rá. Ha nem akarod, nem muszáj meghallgatnod.
- Nem lesz nehéz - ellenkezett. - Tudom, hogy szereted őt. Azt is tudom, hogy ha talán én lettem volna előbb, és most vele ülnél ilyen helyzetben, akkor rólam gondolkodnál el talán úgy, mint róla, de ebben nem vagyok biztos. Mondd csak el bátran, hiszen a barátság mindennél többet ér.
- Hát rendben. Amikor először megláttalak, egy pillanatra hasonlót éreztem, mint iránta. Tényleg, csak egy pillanatra. Ő sokat féltékenykedett, de aztán elfogadta, hogy te meg én barátok vagyunk. Meg akart kedvelni téged. Sok erőfeszítésébe került ez, mert ő nagyon féltékeny típus. Nem magamért, vagy az ő  jólétéért hagytam el. Mindenki úgy tudja, azért mert én neki akartam jobbat. A valóság nem ez. Apa kényszerített, hogy tegyem ezt, különben beszámolt volna egy súlyos dologról a rendőrségnek. Tudod, a bácsikám Olaszországban élt, csak Sofie néni miatt költözött Németországba. Amikor eljött, a papírjaival valami nem volt rendjén, de ezt később helyrehozták. Apa viszont befolyásos ember, elő tudna ásni pár régi adatot és Rodolpho bácsi barátairól, sőt lehet, hogy még róla is, előkerülnének olyan dolgok, amik nem feltétlenül tartoznak a rendőrségre. Tudom, hogy most Billnek és nekem is rossz, de hiszem, hogy neki jobb lesz...
- Azt mondtad, hogy - vágott közbe Mike.
- Tudom, hogy mit mondtam... Hülyeség az egész, persze, hogy nem lesz jobb neki, de áltatom magam ezzel, hogy ne gondoljak arra, vajon mekkora kárt okoztam benne. Egy szörny vagyok.
- Dehogy - reagált egyből és megölelt. - Nem vagy szörny, csak... csak... hogy is mondják... befolyásolható.
- A koncerten, amikor láttam... Az MSN cím. Úristen, mennyi ideig törtem azon a fejem, hogy mit akarhatott. Azt nem felejtem el, amikor először beszéltem vele egy órát. Aztán másnap is. A harmadik nap reggel már a konyhánkban ült. Egész nap velem volt. Aztán anya meghalt és én eljöttem ide Lipcsébe. Tom elvitt hozzá. Aznap... ki sem mondtam, hogy szeretem... Mondtam én ezt egyáltalán neki valaha is? Ő mennyiszer elmondta, leírta. Én egyszer sem... Tényleg jobbat érdemel nálam...
- Tudta ő - suttogta Mike. - Ne félj, tudta és tudja még mindig.
- Nem tudhatja - válaszoltam, miközben sírni kezdtem. - Borzalmas volt, ahogy elküldtem. Éppen csak felébredtem a kórházban, ő mellettem volt, én pedig egész egyszerűen elküldtem. Azok a szavak, amiket mondtam. Láttam rajta, hogy elhitte. Elhitte, hogy nem illünk egymáshoz. Nem kérdezte, miért, nem kérdezett semmit. Az utolsó, amit mondott nekem, az volt, hogy... megkérdezte, megtartom-e a virágot... Virágot hozott, én eltéptem azt, miután elment... Most bezzeg mennyiszer mondanám neki, hogy szeretem... Mike, szerinted Bill utál engem?
- Nem - jelentette ki határozottan. - A lányok elmondásaiból ítélve nem utál, de...
- Nem, nem akarom hallani - szakítottam félbe. - Hadd éljek még az illúzióimban egy kicsit. Hadd higgyem, hogy most boldog és éppen bulizik valahol egy bombázó társaságában.
- Nem gondolod komolyan, amit mondasz - szögezte le.
- Jó lenne - mondtam bizonytalanul. Dehogy lett volna jó. A féltékenység és a bizonytalanság belülről kezdtek szétszaggatni.
Mike kiengedett az öleléséből.
- Elég ennyi szerintem - állapította meg és a fürdőszoba felé vette az útját, hogy eltűntesse a sminket az arcáról. Becsuktam a szememet, hogy ne kelljen őt látnom amikor visszaér.  Öt percet ülhettem így, mikor a hangja megtörte a csendet.
- Már kinyithatod a szemedet, átöltöztem.
Valóban, Mike azt a ruhát viselte, amit reggel. A haja össze-vissza állt, de ez most nem volt Billes. Az arcáról minden festék eltűnt.
- Köszönöm, hogy meghallgattál - köszöntem meg neki.
- Én köszönöm, hogy őszinte voltál.
- Vele álmodok - motyogtam már csak úgy magamnak, de Mike még figyelt. - Vele és azzal a csajjal, aki belém döfte azt a kést. Azt látom, hogy Bill jól érzi magát Gittyvel és hogy nevetnek azon, amit Gitty velem tett... Marhaság, ugye?
- Eléggé - prüszkölte kicsit nevetve Mike.
Megvontam a vállamat. Arra gondoltam, hogy elmegyek Hamburgba és meglesem a srácokat, de amint ezt a tervemet Mike-kal is megosztottam, ő azonnal ellenezni kezdte.
- Őrült vagy? - kérdezte felháborodva. - Mit akarsz tenni? Azt nem engedem.
- Nem állíthatsz meg - világosítottam fel.
- Azt hiszed? - kérdezte és elém állt, csípőre tette a kezét és nagyon dühösen nézett.
- Igen - feleltem.
- Rosszul hiszed - jelentette ki. - Innen nem mész sehova, főleg nem Hamburgba. Fel se fogod, mit érezne Bill, ha meglátna téged?
- Nem látna meg - erősködtem - éppen csak belesnék az egyik ablakon.
- Most hagytad el és már mennél utána - prüszkölte Mike ismét.
Nem uralkodtam többé magamon. A kezem elcsattant, egyenesen Mike arcán. Ezután otthagytam a kanapén ülve, és visszamentem a szobámba. Hallottam, amikor délután Annie és Linda megérkeztek. Cseverészésük nem volt vidám, sokkal inkább fojtott hangon beszélgettek valamiről. Kimentem a szobából és leültem a felső lépcsőfokra, hogy halljam, mit mondanak egymásnak és Mike-nak.
- Nem értem, hogy hitte el olyan hamar - elmélkedett Linda. - Tom mondta, hogy ő sincs tisztában a dolgokkal. Szerinte Lotte nem önszántából tette.
- Mondtad neki, hogy igaza van? - érdeklődött Annie.
- Dehogy mondtam - háborodott fel Linda - ha megmondanám, az egyenes úton jutna el Bill fülébe is. Akkor meg két lehetőség marad. Vagy Bill elmegy Budapestre és felnégyeli Krüger urat, vagy idejön és Lottét viszi el innen és többé vissza se hozza.
Kényszeredetten elmosolyodtam erre a gondolatra. Lindáék azonban nem számoltak a harmadik lehetőséggel. Azzal, hogy Bill annyira megutált, hogy látni sem bír. Ezt tartottam a legvalószínűbbnek.
- Ma el akart menni - tájékoztatta Mike a lányokat.
- Hova? Hamburgba? - kérdezte egyszerre Linda és Annie.
- Pont oda - helyeselt Mike. - Nem hagytam. Ezért felpofozott.
A lányokból kitört a vihogás, de gyorsan lenyugodtak.
- Most hol van? - érdeklődött Linda.
- Szerintem a szobájában - válaszolt neki Mike.
- Köszi, hogy vigyáztál rá - mondták kórusban a lányok.
Mivel a beszélgetés ezzel befejezettnek volt tekinthető, felálltam és ismét a szobámba mentem. Tehát Mike nem véletlenül maradt velem itthon. Az volt a feladata, hogy őrködjön. Vigyázzon arra, nehogy ostobaságot tegyek.
Este átjöttek Sabinéék. Én is lementem hozzájuk. Mosolyt eröltettem az arcomra, jókedvet színleltem, miközben bemutattam Santiagonak és Sabinének a barátaimat. Sabine megköszönte a babaruhát, amit elküldtem nekik. Azt mondta, nagyon találó ajándék, bár nem tudják, kisfiú, vagy kislány lesz-e a jövevény - még szerencse, hogy fehér ruhát vettem. Linda és Annie felváltva ostromolták kérdésekkel Sabinét a gyerek nevéről és arról, hogy mi lesz majd, ha felnő. Sabine nevetve válaszolgatott a kérdésekre. Megtudtam, hogy ha fiú lesz, akkor egy olasz nevet, a Giannit kapja a baba, ha pedig lány, akkor Grete lesz a neve. Santiago egyfojtában Mike-ot nézte. Egy idő után kezdett zavarni, így csak úgy mellékesen megjegyeztem.
- Hasonlít Billre.
- Mi? Ja... igen - reagált Santiago, mert tudta, hogy a megjegyzésem neki volt címezve.
- És nem járok vele - közöltem ezt is csak úgy mellesleg, mert Santiago most Mike és köztem járatta a tekintetét.
- Tudom - bólogatott és végre Sabinét kezdte bámulni, aki kedélyesen cseverészett Sofie nénivel és a lányokkal.
- Megyek aludni - morogtam oda Lindának és átsétáltam a ház sötétségbe burkolózó folyosóján. Az utóbbi pár napban rájöttem, hogy a gondolatok - amiket máskor annyira szerettem - most az őrületbe kergettek. Nem volt szabad gondolkodnom. Sem apáról és Rosanette-ről, sem Florence-ről és Johannesról. Legfőképpen pedig Billről nem. Amint behunytam a szemem, az ő arcát láttam. Nem a mosolygós, vidám arcát, hanem azt a kétségbeesett, zavarodott arcát, amivel utoljára rám nézett. Az elmém és a képzelőerőm még torzított is a képen. Az arca kezdett hasonlítani  a könyvekben leírt vámpírokéhoz. Beesett volt és nagyon sápadtnak tűnt. Pislogtam párat, hogy elűzzem a képet a fejemből. Szórakozottan nyomkodni kezdtem a telefonomat, hogy eltereljem a figyelmemet, de a telefon is csak Billt juttatta eszembe, hiszen tele volt az ő képeivel. Az egyik a stúdióban készült, miközben énekelt, a másik az utcán, amikor egy kirakat előtt bámészkodott, a harmadik náluk, amint Casimirt emelte a magasba - hozzáteszem, szegény macska nem élvezte ezt annyira.
Bármennyire is szomorú voltam, ha ezekre gondoltam, mindig nevetnem kellett. Annyi vidám pillanatot éltünk meg közösen, hogy azt nem homályosíthatja el még a legnagyobb szomorúság sem.  Ránéztem az asztalomon heverő képre, amin anya mosolygott. Elérzékenyültem, amikor anyára gondoltam. Ő bezzeg mennyire örülne Billnek. Soha nem szakított volna szét minket. Most Budapesten ülnék és beszélgetnék anyával, miközben Bill kezét fognám. Mennyire szép is volna. Minden rendben lenne. Apa délután mosolyogva jönne haza. Játszanánk négyen egy kártyapartit, vagy megnéznénk egy filmet. Apa kikérdezné Billt, hogy mennyire komolyak a szándékai, Bill erre biztos fülig vörösödne én meg csak nevetnék.
A január lassan elmúlt. A február is hasonló ködös idővel köszöntött be, mint az új év első hónapja. Az életemben túl sok változást nem hozott. A barátaim még mindig nálunk vendégeskedtek. Annie és én iskolába jártunk, Mike és Linda egész nap otthon voltak - bár Linda mindennap elment Tomhoz, Annie pedig a délutánokat töltötte Gustavval.  Az egyik pénteki napon megkértem Lindát, hogy jöjjön el velünk a suliba. Szívesen megtette, mert kíváncsi volt rá, hol is tanulok. Álmélkodott, mikor a széles, világos folyosókon és a jól felszerelt tantermek között vezettem.  Engedélyt kértem a tanároktól, hogy Linda bent lehessen az órán. Ők ezt megengedték, azzal a feltétellel, hogy Linda csöndben marad. Biztosítottam őket, hogy azzal nem lesz gond. Linda leült mögénk és szorgalmasan jegyzetelt, közben érdeklődve vizsgálta a terem berendezését.  Kézzel írtunk ugyan, de minden padon egy laptop hevert, amit kizárólag az iskolában lehetett használni, tehát nem volt szabad hazavinni, bár nem egy diák próbálkozott már vele. A nagyszünetben Linda hangot adott csodálatának. Az osztálytársaim érdeklődve néztek felénk, de közelebb jönni nem mert egyikük sem. A szakításom óta Annie-n kívül az osztályban mindenkit eltaszítottam magamtól. Linda - a szünetre való tekintettel - zenét kezdett hallgatni a telefonján. Egy No Thanx szám ment. A No Thanx egy magyar együttes volt, a Tokio Hotel mellett Linda másik kedvence. Én néhány számukat szerettem, de az énekes hangja nem tetszett.
- Új énekesük van - közölte Linda, miközben a zene ritmusára dobálta a kezében tartott tollat.
- Tényleg? - érdeklődtem.
- Aha. Rolinak hívják. Jól néz ki és eszméletlen a hangja.
- Milyen zene ez? -lépett oda hozzánk egy szőkésbarna hajú lány, Fanny.
- No Thanx - válaszolta Linda. - Egy magyar együttes.
- Magyar Tokio Hotel - morogtam, mert tudtam, hogy Lindát ezzel nagyon fel lehet húzni, pedig én sem gondoltam, hogy a No Thanx és a Tokio Hotel között bármiféle hasonlóság is lenne.
- Át tudod küldeni a telefonomra? - kérte Lindát Fanny. - Ez nagyon tetszik.
Linda készséggel megtette. Ezután már Fanny is ezt a számot hallgatta.
- Kíváncsi vagy, hogy néznek ki az együttes tagjai? - kérdezte Linda.
- Persze - vágta rá Fanny.
Linda a telefonján megkereste a No Thanxes fiúk képeit. Fanny csodálattal nézte őket, különösen a basszusgitárost, Olivért.
- Február negyedikén koncerteznek Budapesten - említette Linda. - Elmegyek a koncertre. Lotte, sajnálom...
- Szórakozz jól - mondtam. Egyáltalán nem bántam, hogy Linda koncertre megy. Még örültem is neki, hiszen legalább így pár napra megszabadul a nyomasztó társaságomtól.
- Olivér nagyon bejön - jegyezte meg Fanny. - Lehetne róla szó, hogy esetleg elmehessek veled a koncertre?
- Ha a szüleid beleegyeznek, szerintem nincs akadálya - biztosította Linda.
Fanny győzedelmesen elmosolyodott, majd visszaszaladt az első padba, ahol általában ülni szokott.
- Osztálytársad? - érdeklődött Linda.
- Igen - válaszoltam - de nem beszélek túl gyakran vele. Most viszont veled megtalálta a közös érdeklődési pontot, azt hiszem.
Február harmadikán este Linda valóban  - átmenetileg - elhagyta a Marcello-házat, ami már a barátaim tanyájának számított, hiszen Linda, Annie és Mike is ott lakott. Sofie néni ellátta Lindát mindenféle tanáccsal meg kajával és csak úgy engedte útnak.