Az eskü

Újabb hülyeség tőlem nektek :D Jó olvasást..

Hó hullás... fehér cukor takarja a tájat. Felkelsz az ablakodhoz lépsz, és kinyitod azt. Mélyet szippantasz a fagyos levegőből, majd becsapod az ablakokat és lustán elindulsz az ágyad felé. Bedőlsz a meleg párnák sokaságába és a fejedre húzod a takarót. Nem akarod a világ bajait elviselni, most nem. Csak a napokat számolod: egy, kettő, három. Olyan ez, mint amikor járni tanultál. Elestél, de újra felkeltél, ösztönből tudtad, hogy az a két kis valami, ami megtart egymás után téve valami furcsa mozgást eredményez. Ösztönből várod, azt a bizonyos napot, és azokat a bizonyos vidám arcokat. Ezek csupán csak elképzelések, hihetetlenül élénk elmédben, azonban tudod, hogy most valami más lesz. Más, ott Japánban, abban a házban és azon a helyen. Más a hó hullás, és a vacogó emberek, akik próbálnak meleg helyre behúzódni. Más a te lelkedben, és az övében. Valami elszakadt, amit már nem lehet többé összekötni. Fura mód, először nem is vetted észre. Az élet hozott egy új embert, egy új szerelmet, egy új őrületet. Aztán ahogy egyre jobban beleszerettél, egy pontnál megakadtál: nem tudtad annyira szeretni, mint azelőtt azt a másikat. Hiába próbálkoztál, hitegetted magad; ez csupán az ,, együtt " töltött napok miatt van, nem tudtad becsapni magad. Nagyon is jól tudtad, miért nem olyan erősek azok az érzelmek. A lelkedben még ott dübörgött, a szomorú nyári estén megígért eskü. Az az eskü, ami sok évig erősített, kitartást, örömöt, csalódást s még sok mást nyújtott. A csillaghullás, minden kívánság csak őt féltette, azt akarta, hogy ne fájjon neki semmi. Azt kérdezted magadtól, vajon ez megvédi, vajon bántani fogja még az élet? Azt hitted, mert mellette vagy nem éri majd el a rossz. Miért is érné el, ha te az életedet adnád érte? Hittél a csodákban, hittél még a csillagok ígéreteiben. Egy nap, mégis bumm, megtörtént a tragédia. Álmodban hallottad halálsikolyát, futottál felé kinyújtott kézzel, kiáltottál neki, hogy ne tegye meg. A szemeid kipattantak, kezeid tétován a telefon felé nyúltak. Nem tehettél semmit, igazából nem is ismered. Kétségbeesetten ledobtad a telefont, és zokogva szorítgattad a képét... Igen, már tudod miről mesélek. Még mindig nem akarod elfogadni, hogy megszegted az esküd? Nem fogod fel, hogy elhagytad, pedig tudtad mennyire fontos lenne  neki a szeretet, ha nem is a tiéd. Nem ismer, még az arcodat sem látta soha, és ez két csodálatos éven keresztül téged tökéletesen megnyugtatott. Akkor mondd, miért kellett ezt tenned??? Nem tudsz válaszolni, csak a képeire meredten könnyes szemmel kérsz bocsánatot. Ajkaidat egymás után hagyja el az a bizonyos szeretlek szó. S az eskü.. Amíg világ a világ, én veled maradok, és nem engedem, hogy bántsanak! Emlékszel még?
Ez játszódik le bennem minden reggel mikor felkelek. KENZO, ha nem is hallasz tudd, hogy én örökké szeretlek!
 

Hey, Te ott fent az égben!

Nem tudom hogyan jött csak írtam. Remélem tetszeni fog!

Volt, hogy sírtunk, volt amikor nevettünk, volt amikor az ég felé nézve kiabáltuk neved a csendes éjszakában. A hajnal mindig máshogy talált ránk. Már nem emlékszem mikor voltunk boldogok. Már nem emlékszem mit is akartunk annyira megváltoztatni. Talán a világ rohanását, vagy a távolság fájó tudását? Valami felröppent akkor, s ki tudja miért belevéste magát az emberek lelkébe. Igen jól tudod mi volt ez. Tudod miért lettünk mások attól a naptól kezdve. Mi viszont sok mindent nem tudunk. Nem vagyunk tisztában dolgokkal, nem akarjuk elfogadni a mérhetetlen hiányt, nem akarunk következményeket. Soha nem kértünk tőled semmit, most viszont valamit követelünk. Valamit amit még te sem tudsz megtenni, ha akarnál akkor sem. Valamit amit, mi akarunk, valamit amivel az angyal visszakapná a szárnyakat, valamit ami nem csak szemfényvesztés. Igen, téged akarunk, téged ott fent, meg kell hallanod minket! Meg kell  hallanod ezer síró ember kiáltását az ég felé. Mind csak téged hív, mind csak azt várja, hogy újra velük légy, mindenki azt akarja ami nem lehet. Hogyan lehetne? Aki meghalt, ember vissza nem hozza. De nem lehet elfogadni dolgokat, nem lehet elfelejteni december  9.  szörnyű emlékeit. Kenzo, Kenzo, Kenzo! Miért kellett ezt tenned? Suttogj, mondd meg csinálj amit akarsz, ahogyan akarsz csak mondd meg miért kellett ezt tenned? Miért kellett meghalnod? Miért kellett elvesztenem téged? Miért nem ráztam meg Chisako vállát, hogy ne aludjon el a volán mögött? Minden az én hibám, de ezt csak mi tudjuk. Bocsáss meg!

 

BILLANGÓ - A misztika árnyékában 3. fejezet - Dupla parti

Hamarosan elérkezett az augusztus, ami újabb hatalmas boldogságra adott okot nekem.
- Linda! - kiáltottam, amikor augusztus első napján felébredtem.
Igazából fogalmam se volt, hogy Tom mikorra hívta őt meg, de én abban a tudatban voltam, hogy augusztus elsejére már biztosan itt lesz. Lerohantam a lépcsőn, de senkit nem találtam a nappaliban.
- Linda? - kérdeztem halkabban és csalódottabban.
- Mögötted, te észlény - hallottam egy ismerős hangot. Gyorsan megfordultam. Linda mosolygós arca nézett vissza rám.
- De régen láttalak! - öleltem meg a barátnőmet. - Képzeld, Tom nem akarta, hogy megtudjam, hogy jössz, de végül elkotyogta.
- Ismerhetném már, mindent kifecseg - morgolódott mosolyogva Linda. - Tulajdonképpen a szülinapodra akartam jönni, de Tom rábeszélt, hogy töltsem itt az egész hónapot. Ennek a felajánlásnak pedig nem lehetett ellenállni. Úgy döntöttem, most nem terhelem a nagynénédéket a jelenlétemmel, úgyhogy a Kaulitz-házban kaptam átmeneti szállást.
- Nem terhelnéd őket - biztosítottam és közben meg is lepődtem, hogy Linda egy hónapra Tomékhoz költözik.
- Tudom, beszéltem a nénikéddel. Ő engedett be. Tegnap este érkeztem, szóval a július utolsó napját is itt töltöttem a közelben. Nem mondom, anyám nem volt elragadtatva, amikor közöltem vele, hogy egy hónapot távol leszek. Tudod, miután hónapokig voltam itt, azt hitte, nem jövök ismét csak úgy egy év múlva. De ki bírta volna ezt ki? Hiszen te vagy a legjobb barátom, Tom pedig a szerelmem, nem hagyhattalak itt titeket, ráadásul neked és neki is nemsokára szülinapotok lesz, úgyhogy bunkóság lett volna, ha kihagyom a partit. Közös parti lesz, ugye?
Értetlenül  néztem rá, mire a szája elé kapta a kezét.
- Úristen, hát persze! Hiszen nem is tudhatsz róla! Nem mondtam semmit.
- Ajánlom is - nevettem és felvonszoltam a szobámba, hogy nyugodtan tudjunk beszélgetni.
- Linda, nézd - kezdtem, amikor becsuktam magam mögött az ajtót. - Sajnálom, hogy az utóbbi időben elhanyagoltalak téged és Annie-t is. De... Bill valahogy fontosabbnak tűnt, viszont ígérem, hogy soha többé nem teszek ilyet.
Linda csak legyintett. Az arca még mindig mosolygott, ebből láttam, hogy tényleg nem csinált nagy ügyet abból, hogy azóta nem sokat beszéltem vele, mióta májusban meglátogattuk.
- Én a helyedben ugyanezt tettem volna. Azok után, amiken átmentetek, azt is csodálom, hogy még itt laksz. Szerintem, ha Tommal és velem történt volna hasonló, mi már régen összeköltöztünk volna.
Csak nevettem. Linda is hajlamos volt bizonyos dolgokat eltúlozni, pont olyan volt, mint Tom. Teljesen összeillettek, egyikük sem kívánhatott volna jobb társat a másiknál.
- Mindent elmondtál az oroszországi úttal kapcsolatban? - kérdezett gyanakvóan.
- Persze - néztem rá értetlenül. - Szerinted kihagytam volna valamit?
- Mindent tudni akarok! Mi van Mike-kal? - Hogy sikerült megbarátkoznia Billel?  Valaki segített elintézni a dolgokat? Milyen volt a szálloda?
- Mike jól van, és úgy tűnik, megbarátkozik Billel, bár csak szépen lassan halad a dolog. Alena, a húga  intézett el mindent, mármint hogy Mike a reptérre kerüljön.  Ottlétünk során sikerült közelebb hoznom egymáshoz a tesókat, mivel rávilágítottam arra, hogy Mike rosszul érzi magát attól, hogy Alena csak azért ragaszkodik hozzá, mert hasonlít Billre. Ez pedig nem jó, mivel ő és Mike testvérek, így kötelességük feltétel nélkül szeretni egymást. Alena végül rájött erre.
- Ilyen mentőangyal sok helyre kéne - kommentálta Linda. - Tovább?
Gondolkodtam, hogy mit és mennyit mondjak el Lindának a szállodáról és arról, hogyan telt ott az a két este. Végül úgy döntöttem, a részletekbe is beavatom - nem mintha túl sok minden történt volna.
- A hotel gyönyörű volt. Egyszerre régies és modern. Pont az ilyen stílusú szállodákat kedvelem. A szobánk eléggé furcsa volt, mivel igazából két szoba volt, csak át lehetett járni egy ajtón. Belekerültem egy  nagyon hülye helyzetbe, ami végülis úgy sült el, hogy Bill feltehetőleg eléggé kislánynak nézett, de nem mutatta, hogy ez zavarná. Megpróbáltam távolságot tartani tőle, de mondanom se kell, hogy nem sikerült. Az egészből végül annyi lett, hogy vele aludtam el mind a két este.
- Gratulálok, jégkirálynő -  tapsolt Linda, s mosolya még szélesebre nyílt.
- Köszi - vontam vállat, már én is nevetve, közben szándékosan másra tereltem a szót  - és amúgy, hogy fogadták Tom szülei, hogy ott fogsz lakni egy ideig?
- Tudod, nem sokat meséltem neked arról, hogy végülis milyen a kapcsolatom a szülőkkel. Azt kell mondjam, hogy egyszerűen imádom őket. Simone nagyon boldog, hogy Tom olyan lánnyal jár, aki normális, nem pedig egy cafka, hiszen Tomtól bármi kitelik. Tegnap hallottam, hogy Gordonnal épp beszélték, hogy az ikreknek mekkora szerencséje van velünk. Mondanom se kell, hogy nagyon örültem, hogy így vélekednek.
Lindával az oldalamon az egész nap mintha elrepült volna. Délután Tom jött értünk az audijával és elfuvarozott minket a stúdióig, ahol már Annie várt ránk, aki  kitörő lelkesedéssel fogadta, hogy végre Linda is megérkezett.
- Linda, Linda! - kiáltotta. A göndör fürtjei táncot jártak körülötte, ahogy felénk rohant.
- Szia, Annie - mosolygott Linda és ő is elindult Annie felé. - Régen láttalak.
- Viszont most egy hónapig itt leszel. Itt leszünk mind a hárman! Lotte se szomorú és minden rendben van. Nem is volt még ilyen!
Közben csatlakoztak hozzánk a fiúk is, hogy megtudakolják, mi az oka az örömkiáltásoknak. Együtt mentünk be velük az épületbe. Annie, Linda és én leültünk a próbaterem egyik sarkába és néztük, hogyan próbálnak a srácok. Most tényleg nem voltam szomorú. Hogy is lettem volna az? A barátaim velem voltak, a szerelmem a terem közepén állt és énekelt. Mindenki arcán mosoly tükröződött. Mintha egy valóságos, idilli álomba csöppentem volna. Úgy éreztem, ez az álom örökre megmarad és már semmi, de semmi nem árnyékolja be többé. Az életem így lesz tökéletes, Annie-vel és Gustavval, Lindával és Tommal, Georggal, valamint Billel.
Próba után hatan akartunk elmenni valahová, de megesett a szívem Georgon, így még mielőtt kiléptünk volna a stúdió ajtaján, hátrafordultam. Georg kényelmesen terpeszkedett el a kanapén, látszólag esze ágában se volt felkelni onnan. Én valahogy mégis sajnáltam őt.
- Mi a baj? - kérdezték az ikrek.
- Georg - válaszoltam. - Vele mi lesz?
- Mi lenne? - értetlenkedett Gustav.
- Egyedül marad - adtam meg az egyszerű feleletet. - Nem akarom, hogy  magára maradjon. Vagy ő is jön, vagy sehova nem megyek.
Georg mosolyogva ingatta a fejét, és rákacsintott Billre, majd felállt.
- Nehéz kérdés - sóhajtott Bill. Valamiért azonban nagyon mosolygott, amit sehogyse értettem. Georg már az ajtóban állt, de nem tűnt úgy, hogy indulásra kész. Bill rákacsintott, én pedig csak értetlenül néztem körbe. Se Lindán, Se Annie-n nem láttam, hogy értenék, miről van most szó, tehát a fiúk titkoltak előttünk valamit.
- A fenébe is - morogta Georg . - Barátnőm van.  Ennyire nagy dolog ez? Mit kell úgy bámulni, lányok? Eleve kútba esett volna a mai   édes-hatos kiruccanásotok...
- Nem bámulunk - néztünk kicsit meglepetten. - Csak nem is sejtettük... hogy Rita után sikerül valaki mást találnod...  amúgy meg, miért nem ruccanhatunk ki?
A basszeros meg sem hallotta a kérdést, csak tovább fürkészte a sima, fehér faajtót.
Rita Georg előző barátnője volt. Már régen szakítottak, de Georg azóta nem is keresett magának másik lányt. Bár az igaz, hogy Ritát enyhén szólva hisztis természettel áldotta meg a balsors. Valószínűnek tartottam, hogy Georg ezért nem mer újra próbálkozni. Félt, hogy ismét kifog egy túlméretezett óvodást.
Georg halványan elmosolyodott.
- Rita nem az a fajta, akit túl nehéz lenne elfelejteni. Csinos lány, de a modora elviselhetetlen. Akkor lett elegem belőle, amikor elkísértetek minket arra a BRAVO-nak adott interjúra. Emlékeztek, hogyan viselkedett?
Én természetesen emlékeztem. Miután a fiúk bementek interjút adni, Annie és én megpróbáltunk közeledni Ritához, de  a lány elutasító volt velünk szemben.
- Látom, emlékszel -  nevetett rám Georg. - Még aznap otthagytam.
- És hogy viselte? - kérdeztem.
- Elég jól. Könnyebb volt, mint hittem.
- És nekünk miért nem mondtad, hogy már ejtetted? - kérdezte Annie.
- Ez nem rád tartozik, kicsim - morogta Gustav.
- De rám is tartozik - méltatlankodott a lány - Georg ugyanúgy az én barátom is, mint a tiéd.
Gustav nem válaszolt. Szemlátomást feladta, hogy a barátnőjével vitatkozzon.
- Ez vicces - néztem Georgra, aki még mindig az ajtóban állt. - Azon a napon ismertettél meg minket, bocsánat, engem Ritával, amikor a BRAVO-hoz mentünk. És most ismét a te legújabb barátnődet kell megismernünk?
- És még nekem van sok nőm - hallottam Tom mély morgását az ajtó mellől.
- Fogd be, Tom -  mondta Georg.
Tom nem válaszolt,  de ő is morgolódni kezdett.
- Hallhatnánk valamit esetleg az új barátnőről is? - kérdezte Annie.
- Oh, igen, igen - tért vissza az előbbi témához Georg. - A neve Helga Schulze. Huszonkét éves , gyönyörű lány. Szeret barátkozni. A srácokat már ismeri és sokat mondja, hogy titeket is szeretne megismerni, lányok. Kerestem a kifogásokat, mert olyan időpontot akartam, amikor mindannyian itt vagytok, hogy teljes legyen a csapat. Nos, ma elhívtam ide. Azt hiszem, már meg is érkezett. Ha Bill lesz olyan kedves és arrébb áll az ajtóból, talán be is tudom hívni. Értitek már, miért nem ruccanhattok ki?
Bill vigyorogva arrébb állt, hogy utat engedjen. Georg kiment, de hamarosan vissza is tért, nyomában Helgával. A lány magasabb volt, mint Georg, hosszú, meggyvörös haja még a karcsú derekán is túlért. Tengerkék szemével kedvesen nézett körbe a számára még  annyira idegen arcokon. Megeresztett egy széles mosolyt és a kezét nyújtotta felénk.
- Helga Schulze - mutatkozott be. A hangja nem passzolt a törékeny külsejéhez, számomra inkább egy mély gonghoz hasonlított.
- Annie Lichtkopf, Linda Benzner, Lotte Krüger - mutatott be minket Georg, egyenként ránk mutatva.
- Annie Gustav barátnője, Lotte a Billé és Linda az enyém - vette át a szót Tom.
- Örülök, hogy megismerhetlek titeket, lányok - mondta Helga. Éreztem, sok idő kell ahhoz, hogy megszokjam, hogy a bájos testhez ennyire erőteljes hang tartozik.
Fél óra elteltével a fiúk - próbaképp - magunkra hagytak, hogy lássák, miként boldogulunk Helgával. Szerencsére remekül kijöttünk egymással. Örültünk, hogy végre Georg barátnője is csatlakozott a köreinkhez, hiszen így volt teljes az egység.
- És hogy ismerkedtetek meg? - kérdezte a mindig kíváncsi Annie.
- Egy bulin - válaszolt Helga. - Egyedül jött,  tehát annyira nem volt feltűnő. Egy másik sráccal mentem a partira, de a srác lelépett valami csitrivel, így egyedül maradtam. Ráadásul dühös is voltam Sebastianra, hiszen csak úgy  eltűnt. Én nem sűrűn hallgatok Tokio Hotelt, így igazából fogalmam se volt róla, hogy néznek ki a srácok, ebből következik, hogy Georgot sem ismertem fel. Odamentem hozzá mert olyan egyedül volt, valamint tetszett is, szóval mindenképp meg akartam vele ismerkedni. Eleinte azt hitte, hogy felismertem és rajongó vagyok, de amikor felhozta a dolgot, hogy kérek-e autogrammot, felvilágosítottam, hogy fogalmam sincs, ki ő. Ezen természetesen nagyon meglepődött, de egyúttal meg is nyugodott és az este további részét együtt töltöttük. Elmesélte, miként alakult az élete azóta, amióta híres lett és én is beszámoltam neki az unalmas napjaimról. Közben Sebastian visszatért, de engem már nem érdekelt.  Georggal leléceltünk a buliról. Láttam rajta, hogy megkedvelt, így bátorkodtam elkérni a telefonszámát. Hatalmas mosoly kíséretében meg is adta és megígértem neki, hogy majd felhívom. Ezt másnap meg is tettem. Hívogattuk egymást, SMS-eket küldözgettünk és néha találkozgattunk. Sajnos erre ritkán került sor a sok próba és a fellépések miatt. Nem irigyeltem Georg életét. Sajnáltam őt, amiért ennyire ki van téve a médiának és egyúttal magamat is sajnálni kezdtem, mert félő volt, hogy valami paparazzi lekap minket. Aztán egy másik házibulit követő hajnalon mellette ébredtem fel. Ahogy ránéztem, egyből tudtam, hogy mit érzek iránta. Vettem a bátorságot és még aznap délután elmondtam neki, hogy szeretem. Bevallotta, hogy ő sem utasítana vissza engem, így járni kezdtünk.
Mi - lányok - ámulattal hallgattuk Helga beszámolóját és miután fejbólintással jelezte, hogy végzett, meg sem tudtunk szólalni.
- És, most ti meséljetek - mondta és ránk szegezte a tekintetét.
Mindannyian elmeséltük, hogyan ismerkedtünk meg a fiúkkal. Helga érdeklődve hallgatott minden történetet. A legjobban Linda  sztorija érdekelte, mivel teljességgel hihetetlennek tartotta, hogy két embert egy harmadik személy hozzon össze.
- Ez igazából fordítva igaz - szóltam közbe, amikor Helga szóvátette ezt. - Linda hozott össze engem Billel. Tom már csak ráadás volt.
- De milyen jó ráadás - vigyorgott sugárzó arccal Linda.
Ezen mindenki nevetni kezdett.  A nevetés hangjára a fiúk bekukucskáltak az ajtón, hogy megtudják, mi az oka a vidámságnak. Helga felállt a kanapéról, berángatta a srácokat és ezután már közösen folyt tovább a társalgás.
- Elmeséltem nekik a randiainkat - vigyorgott Helga, mikor Georg helyet foglalt mellette.
- Remek - morogta a basszeros - szórakoztató volt, mi?
- Aha - felelt Linda - nem is tudtuk, hogy ilyen gáláns is tudsz lenni.
- Na, te csak maradj csendben - vigyorodott el Georg - hiszen kinek is köszönhetjük, hogy Tomunk ennyire megváltozott?
Helga érdeklődve felemelte a fejét, mire az  idősebbik Kaulitz-iker elmosolyodott.
- Csak lazán megkérdeztem Lindát, hogy akar-e a barátnőm lenni - mondta Tom, miközben megsimogatta Linda arcát. Ilyen kedves gesztust eddig még nem is nagyon láttam tőle, de gondoltam, hogy képes ilyesmire is, különben Linda már egész biztosan nem lenne vele.
- Nálunk ez máshogy zajlott - emelte fel a hangját Annie.
Mindenki érdeklődve felé fordult, holott a nagy többség már ismerte a sztorit. Annie körbenézett, majd fennhangon mesélni kezdett.
- Az egész  két éve történt. Igen, hihetetlen - tette hozzá, mert Helga hatalmas szemeket meresztett - Gustav és én már  két éve együtt vagyunk.
- Így igaz - erősítette meg Gustav.
- Folytathatnám? - kérte ki magának Annie és belefogott a történet további részleteinek elmesélésébe. - Tizenhat voltam, tehát anyáék nem voltak  túlzottan elragadtatva, hogy már járok valakivel. Ráadásul pont egy olyan valakivel, akit körülvesznek a rajongók, sikoltoznak, ha meglátják, valamint rengeteget utazik. A túl nagy korkülönbséget sem díjazták igazán, hiszen Gustav akkor már tizenkilenc volt. Végül az én akaratom győzött és megbarátkoztak a ténnyel, de láttam rajtuk, hogy nem sok időt jósolnak nekünk. Várták, mikor ér véget ez a nagy szerelem, de még most is várhatják akár a végtelenségig, mert ennek sosem lesz vége.
Ezzel a lezáró mondattal befejezettnek nyilvánította a mondandóját. Gustav rámosolygott és megfogta a kezét.
Miután mindenki előadta a saját történetét, úgy döntöttünk, hogy ideje hazamenni. Természetesen engem Bill szállított, de nem haza, hanem a Kaulitz-házba.
- Gondoltam, hogy együtt akarsz még maradni Lindával - mondta egyszerűen, amikor látta, hogy érdeklődve nézek rá, hogy megtudjam, miért haladunk el egyenesen a házunk előtt. Persze, hiszen ez logikus volt, jobb ötlete nem is támadhatott volna.  Vidáman néztem, ahogy feltűnnek az ismerős utcák és az első loitsche-i házak. Igaz, mostanában ez a látvány mindennapos volt számomra, de úgy, hogy  az egyik legkedvesebb helyemen most Linda is velem lesz, méginkább vártam, hogy beforduljunk a Kaulitz-ház kapubejáróján. Most vettem csak észre, hogy Tom előttünk halad a fehér Audival és Linda épp kifelé integet az ablakon. Gyorsan visszaintettem neki. Láttam, ahogy Tom hátrafordul és a bal keze középső ujját Bill felé mutatja, aki hasonló gesztussal válaszolt. Linda még mindig kifelé hajolt, a barna copfját a szél ide-oda dobálta az arca körül. Kiabált valamit, de Bill hiába húzta le az ablakot, nem értettem, annyira hangosan szólt a zene  Tom kocsijában. Aztán Linda hirtelen eltűnt az ablakból. Láttam, hogy Tom keze volt a dologban - ezúttal szó szerint - hiszen ő rántotta vissza a lányt, hogy nyugton maradjon és ne verje fel az egész főutcát.
A két autó ugyanakkor ért oda a házhoz. Sajnos azonban egyszerre nem tudtunk felmenni, így kisebb harc alakult ki az elsőségért, amit végül Tom nyert meg. Még le sem állította a motort, Linda már kiugrott az autóból és ujjongva mesélte, hogy fantasztikus  azAudiban  utazni.
- Tudom, hogy már tavaly is megvolt ez a kocsi, de engem mégis mindig a Caddyvel hurcolt - ráncolta össze a szemöldökét Linda és kicsit rosszallóan nézett Tomra.
- Tényleg, hol a Cadillac? - kérdeztem.
- Nem adtam el, ne félj - vigyorgott Tom és a hatalmas garázs felé mutatott. - Gordon jár most vele.
Elnevettem magam, mert elképzeltem, ahogy Gordon Trümper leparkol a Caddyvel a Rocksuli előtt. Miután abbahagytam a nevetést, Billel, Lindával és Tommal együtt elindultunk a bejárati lépcsősor felé. Mikor beléptünk az ajtón, nagy meglepetés fogadott minket - illetve engem. Az étkezőben az asztal egyik végén a szőke Andreas ült. Andreas az ikrek legjobb barátja volt,  én viszont nem ápoltam vele túl jó viszonyt - Andreas úgy gondolta, hogy aki képes elhagyni a szerelmét egy ostoba zsarolás miatt, az nem érdemli meg, hogy visszafogadják. Egy ideig osztottam a véleményét, de végül Bill megálljt parancsolt neki, így nem firtatta tovább ezt a témát. Szerencsére nem sokat találkoztam vele, hiszen ő nem  látogatta a fiúk próbáit, így csak  esténként   jártak együtt bulizni. Andreas végignézett a társaságon, majd fennhangon az ikrekhez szólt, mintha nem venné figyelembe, hogy mások is vannak a helyiségben.
- Bill, Tom, van kedvetek ma este eljönni Berlinbe? Nagy buli lesz.
Bill és Tom összenéztek, Andreas pedig várt, de biztosra vettem, hogy tudta, mi is jár a két barátja fejében.
- Én nem megyek - jelentette ki Tom. - Mennék, ha Linda nem nálunk lakna, de mivel itt van, így ezúttal nem élek a lehetőséggel.
Linda büszkén elmosolyodott és átkarolta Tom derekát. Andreas csillogó szemeivel rámeredt és finoman elmosolyodott. A vak is láthatta, hogy borzasztóan tetszik neki Tom barátnője.
- Értem - mondta, tekintetét még mindig Lindán tartva. - Nos, igen, ezt a csinos hölgyet kár lenne egyedül hagyni.
Tom nagyon halkan morgott valamit. Látszott rajta, hogy kezd dühössé és féltékennyé válni.
- Nyugi, Tom - suttogta Bill a testvérének úgy, hogy Andreas ne hallhassa a szavait.
- Beszélhetnék a hölgyekkel? - kérdezte Andreas vontatott hangstílusban. - Ígérem, nem leszek udvariatlan.
A fiúk vonakodva bár, de bólintottak és elhagyták az étkezőt. Linda és én leültünk a szőke sráccal szemben lévő két székre és vártuk, hogy mondjon valamit. Sokáig csak nézte Lindát, majd ugyanolyan lassan és vontatottan, mint ahogy az előbb kérdezett, beszélni kezdett.
- Tudjátok, hogy nem állok az utatokba - kezdte. - De hagyjátok már élni őket!
Linda és én összenéztünk. Először nem értettük, mit akart ezzel mondani, de aztán rájöttünk és Linda már nyitotta is a száját, hogy választ adjon.
- Hogy mi hagyjuk élni őket? Szerinted mi nem engedjük nekik, hogy elmenjenek? Nézd, Andreas. Én nem ismerlek, te se ismersz engem, szóval rólam ne nagyon alkoss véleményt. Tudod, nem vagyok itt túl sokat, mivel elég messze lakom innen. Szerinted lenne egyáltalán lehetőségem arra, hogy megakadályozzam Tomot a bulizásban? Felőlem oda megy, ahova akar!
- Már látom, mit szeret benned annyira Tom - húzta a száját egy félmosolyra Andreas. - Van benned tűz, az biztos.
Linda hirtelen felpattant. Feltett szándéka volt, hogy lekever egyet Andreasnak. Még időben sikerült visszafognom és  leültetnem a székre, mielőtt a lány teret engedhetett volna az indulatainak. Andreas csak nevetett.
- Egyedül is elintéztem volna - mondta fagyosan, nekem címezve a mondandóját.
- Arra se vagy méltó, hogy hozzáérj -  vetettem oda Andreasnak, aki erre csak meglebbentette szőke, emós jellegű loboncát. Nem volt több mondanivalóm a srác számára, így felálltam, hogy távozzak. Linda ugyanígy tett.
- Csak beszélgetni akarok! - kiáltott utánunk Andreas.
- Tartsd meg magadnak az ostoba véleményeidet! - kiáltott vissza Linda és becsapta az étkező ajtaját, magára hagyva Andreast.
- Tom, Bill, tűntessétek el innen! - szaladt föl a lépcsőn, dühösen csapkodva maga előtt a fenti vendégszobák ajtajait.
Az ikrek pár másodperc múlva le is értek és egyenesen az étkezőbe mentek, ahol még mindig ott ült Andreas. Bezárták maguk mögött az ajtót, de mi  az ajtó előtt maradtunk, így hallhattuk, mi folyik odabent.
- A legjobb barátom vagy, Andreas - sziszegte Tom - de ha mégegyszer szekálni mered a csajomat, esküszöm, azt megemlegeted!
Linda felemelt hüvelykujjal jelezte, hogy teljes mértékben egyetért Tommal. Egymásra vigyorogtunk és tovább hallgatóztunk.
- Tom, a legjobb barátod vagyok. Hogy gondolhatsz rólam ilyesmit? - kérte ki magának Andreas, megjátszott sértődéssel a hangjában.
- Nem gondolok rólad semmit - mondta Tom. Hallottuk a közeledő lépteket, majd egy cipő nyikorgása magára vonta a figyelmünket. Linda rám nézett és a szemeiben ugyanazokat a kérdéseket olvashattam ki, amik az én fejemben is keringtek.
- Tom, hülye vagy? - hallottuk Bill nem túl finomkodó kérdését.  Tudatosodott bennem, hogy az ő cipői nyikorogtak, miközben igyekezett féken tartani az ikertestvérét.
- Elég volt - döntötte el Linda és kivágta az étkező ajtaját.
- Srácok, mi folyik itt? - hallottunk egy másik ismerős hangot is. Gordon a bejárati ajtóban állt és csodálkozó tekinteteket vetett mindenkire.
A szeme elé táruló látvány nem volt éppenséggel bizalomgerjesztő. Láthatta, ahogy Bill a két karjával fogja vissza Tomot, aki dühösen pillant Andreas felé, amin a szőke srác csak mosolyog.Láthatott engem és Lindát, ahogy kissé megszeppenve az ajtóban állunk és figyeljük, mi történik.
- Kérdeztem valamit - dörögte atyai szigorral gordon. - Mi folyik itt?
- Andreas kissé túllőtt a célon - mondtam egyszerűen, megtörve a beálló kínos csendet.
- Igaz ez, Andreas? - nézett rá Gordon villámló szemekkel.
- Lotte hazudna? - kelt a védelmemre Bill, ezúttal teljesen feleslegesen.
- Nem lőttem túl a célon - felelt higgadtan Andreas. - Csupán szerény véleményemet fejeztem ki Tom barátnőjének modorát illetően.
- Ne kritizáld... - kezdte Tom, de Bill még két lépést arrébb vonszolta a biztonság kedvéért, így nem tudta befejezni a mondatot.
- Mit mondott Andreas, Linda? - nézett Lindára Gordon. A tekintetében már nem volt harag.
- Hát... ostobaságokat - kezdte a barátnőm - hogy Lotte és én nem hagyjuk élni a srácokat. Andreas ma azért jött, hogy elhívja az ikreket Berlinbe bulizni. Tom viszont azt válaszolta, hogy... mivel itt lakom jelenleg, így nem él most ezzel a lehetőséggel. Erre Andreas megkérte őket, hogy hadd beszéljen velünk.
- És akkor nekünk esett - vettem át a szót - azt mondta, hogy korlátozzuk a srácokat. Linda válaszolt neki valamit, amire Andreas azt mondta, hogy Lindában van tűz és már érti, miért szereti őt Tom annyira. Linda nem hagyta magát és le akart keverni neki egyet, de még időben sikerült visszafognom...
 Miközben beszéltem, Tom kiszabadította magát Bill féken tartó karjai közül és lindához lépett, hogy a tenyerébe csapva gratuláljon neki.
- Jól van, Andreas - szólalt meg Bill higgadtan. - Rendben. Elmegyünk veled ma Berlinbe, csakhogy lásd, nekünk szerencsénk van a csajokkal.
Andreas mosolyogva bólintott. Rajta kívül mindenki hallotta Bill utolsó  mondatában a gúnyos élcelődést.
- Akkor én most távozom - emelkedett fel a székről fölényesen Andreas. Fejet hajtott és finoman ellépkedett az ajtó felé. Senki nem ment utána, hogy legalább az autójáig elkísérje.
- Lányok, nem lesz gond? - kérdezték óvatosan az ikrek, miután Andreas autójának zaja elhalkult.
- Dehogy - intett Linda. Az arcán furcsa mosoly táncolt - Csak van egy feltételünk.
Udvariasan bólintottam, bár nem tudtam, miféle feltételről  beszélt. A fiúk is meglepetten néztek körbe és néhány köhintés után végül Tom halkan megkérdezte.
- Mi lenne az?
- Mi választjuk ki a ruhátokat! - vigyorodott el Linda és már fel is szaladt a lépcsőn. Mi csak álltunk és néztünk utána. Tomból feltört a nevetés, miközben a barátnője után rohant, hogy megállítsa, mielőtt a lány az egész ruhásszekrény tartalmát a földre dobálná.
- Lehet? - kérdeztem reménykedve Billtől.
- Persze, hogy lehet - vigyorgott.
Nevetve szaladtam fel a lépcsőkön Bill szobájáig. Ő nem követett. Vesztére, teljes mértékben rám bízta, mit választok ki neki az esti bulira.
A szemben lévő szobából kihallatszott, ahogy Tom és Linda éppen élesen vitáznak arról, hogy Tom a   piros vagy a fekete pólót vegye-e fel.
- Én a pirosra szavazok! - kiáltottam, hogy végre lenyugodjanak.
- Ez az, én nyertem! - kiáltotta vissza örömittasan Linda.
- Lányok - morogta Tom és csalódott képet vágva kivonult a szobájából.
- Bill lent van - tájékoztattam, mikor elhaladt előttem.
Miután lesétált a lépcsőn, én Bill ruhásszekrénye felé pillantottam. Még nem volt alkalmam belenézni, így érthető okokból kíváncsiság fogott el. Elvégre mégiscsak egy tinisztár szekrényében kutathatok. Felnevettem, miközben kinyitottam a szekrényajtókat és körbenéztem valami ruha után. Tudtam, hogy Bill egyedül is képes lenne kiválasztani, mit akar felvenni arra a bulira, de jólesett elképzelni, milyen arcot vág majd, ha meglátja, mikre gondoltam én. Elővettem a legmerészebb fantáziámat és  valami eszméletlen ruhakollekciót állítottam össze szegénynek.
- Na? - jött át Linda, miután  befejezettnek nyilvánította a saját feladatát.
- Ezt figyeld - vihogtam és kitettem a lány elé a kiválasztott ruhadarabokat.
- Te mit akarsz szegény sráccal? - nevetett ő is, mikor meglátta a ruhákat.
Bill számára  a tavalyi európai turnén viselt UFO-göncét vettem elő. Megkerestem hozzá a bakancsokat, sőt, megtaláltam az egyik világító, drótos izét is, amit a koncerteken viselt.
- Szerintem tuti partyarc lenne - mondtam  és egy napszemüveget is a ruhakupac tetejére dobtam.
- Azt azért kétlem - hangzott fel Bill udvarias közbeszólása. - Pocsék ezeket viselni. Ennyire ki akarsz cseszni velem?
- Csak egy egészen kicsit - vontam vállat és felemeltem a világító drótos bigyót - de ez azért nem semmi. Hogyhogy megtartottad?
Bill vállat vont. Szerintem már nem emlékezett, miért maradt nála a turnécucc.
- Ha nem, hát nem - sóhajtottam megjátszott sértődöttséggel és visszapakoltam a Humanoid Tour kellékeit. - Szerintem egyedül is megy a ruhaválasztás!
Ezután Linda és én is magára hagytuk Billt, hogy át tudjon öltözni. Tom már a nappaliban várt minket. Linda elégedetten nyugtázta, hogy mégiscsak felvette a piros pólót.
Hamarosan Bill is megérkezett. Szürke farmert, fekete pólót és bőrdzsekit viselt.Szemei nem voltak kifestve, egyetlen nyaklánc vagy karkötő sem  díszelgett a nyakán illetve a csuklóin. Egyszerű srácnak tűnt, aki egy jó estét akar csapni a barátaival. Sürgetett, hogy búcsúzzak el Lindától és a családtól, mert még haza is kell vinnie, és csak utána indulhatnak el Tommal. A búcsút rövidre zártam, elvégre úgyis találkozom még mindenkivel. Bill a szokásosnál gyorsabban vezetett, így elég hamar odaértünk a házunk elé. Láttam rajta, hogy fel van pörögve. Imádott bulizni, és már olyan régen nem volt lehetősége erre. Nem is kértem, hogy maradjon, így amint kiszálltam az autóból,  el is hajtott.
Elég későre járt már az idő, de Sofie néniék nem tették szóvá, hogy ilyenkor érkeztem haza. Nagyon jól tudták, hogy hol kell keresni engem. Felmentem a szobámba és végigdőltem az ágyon. Ez a hónap fantasztikus lesz, hiszen Linda is itt van és mindenki boldog. Ennél többre nincs is szükségem.
A fiúk másnap részletes beszámolót adtak a Berlinben történtekről. Kiderült, hogy Andreas olyannyira berúgott, hogy szétkürtölte, mennyire szereti Lindát. Tom ezúttal nem akarta megverni, mivel látta rajta, hogy képtelen lenne  védekezni, Tom pedig az egyenlő esélyek híve, így inkább békén hagyta Andreast.
Az augusztus végének közeledte ismét nagy boldogságot, de ugyanakkor hatalmas fejtörést is okozott nekem. Tizennyolc leszek, ami öröm volt ugyan, de furdalt a kíváncsiság, hogy mit is kapok a jeles esemény megünnepléseként. Kibírtam, hogy ne leskelődjek a nagynénémék ajándéka után, sőt, Billtől sem kérdezgettem félpercenként, hogy mit kapok tőle a születésnapomra. Igazság szerint nem szerettem volna, ha bármit is vesz, de meg sem próbáltam lebeszélni, akármilyen ötlete is támadt, hiszen teljesen felesleges lett volna. Belőle csak nagy nehezen lehetett bármit is kiszedni, de úgy döntöttem, inkább nem is próbálkozom, pedig biztos voltam a sikeremben. Azt gondoltam, jobb, ha meglepetés lesz, mivel ha mégis elszólja magát, nagyon letörtté válna és ezt egy cseppet sem akartam.  Annyira tudtam, hogy készül valamire és nem kérdezhettem rá. Linda sem mondott semmit. Ennek valószínűleg az volt az oka, hogy ő sem tudta, mi lesz a nagy meglepetés. Bill nagy valószínűséggel még Tomot sem avatta be, hiszen ha Tom megtudja, egész biztosan elmondja Lindának, így előttem sem maradt volna titok. Viszont az is lehet, hogy Tom megtanult lakatot tenni a szájára - habár ebben kételkedtem. Fejtörést okozott még az is, hogy én mivel lepjem meg az ikreket a szülinapjuk alkalmával. Tavaly még nem kellett ezen gondolkodnom, pedig már akkor is ismertem Billt - igaz, csak látásból.
A napok gyorsan rohantak el egymás után. Úgy sajnáltam, hogy hamarosan vége lesz a nyárnak és Lindának vissza kell utaznia a családjához és akkor kevesebbet találkozunk majd. Tom felvetette, hogy talán Linda végleg Loitschébe költözhetne, de ezt Linda elvből elutasította, bár az arcán láttam, hogy cseppet sem lenne ellenére a dolog. Simone is próbálta meggyőzni, hogy milyen jó lenne, ha maradna.  Linda ilyenkor megszeppenve mosolygott, de nem felelt.
22-én este a telefonom váratlanul csörögni kezdett. Felvettem és nagy meglepetésemre apa hangja szólított meg.
- Te vagy az, Lotte? - kérdezte.
- Én - feleltem letörten.
- Csak boldog születésnapot szeretnék kívánni neked - közölte apa. - Tudom, hogy holnap lesz, de mindenképp én akartam az első lenni. Tizennyolc leszel! Ez nem semmi, kicsim. Az ajándékodat már elküldtem, remélem, hamarosan oda is ér.
- Köszönöm - mondtam meglepetten. Nem hittem volna, hogy a májusban történtek után egyáltalán még hajlandó kiejteni a nevemet a száján, sőt pénzt áldozni a születésnapi ajándékomra.
Apa sietve elköszönt és letette a telefont. Meglepetten álltam a szoba közepén és a telefonra meredtem. Pár óra múlva valóban tizennyolc leszek. Kötelezettségektől és korlátozásoktól mentes, teljesen önálló felnőtt nő válik belőlem. Linda már tudja, milyen érzés ez és Annie is, aki két nappal ezelőtt ünnepelte a születésnapját. Nem volt nagy parti, valamiért úgy sejtettem, hogy a srácok az összes szülinapot egyben szeretnék megünnepelni a szeptember elsején tartandó bulin. Persze Annie tudja már, mit kapott Gustavtól. Azt kell mondjam, igencsak meglepődtem, mikor a srác a lány kezébe nyomott egy lakáskulcsnak tűnő fémtárgyat, amiről később kiderült, hogy egy kis apartmanhoz tartozik.
Lefeküdtem és csakhamar el is aludtam. Másnap reggel arra ébredtem, hogy valaki össze-vissza ölelget és puszilgat. Mikor éreztem, hogy annak a valakinek meglepően hosszú haja van, egyből tudtam, hogy az én drága nővérem igyekszik rábírni arra, hogy végre magamhoz térjek.
- Florence - motyogtam álmosan, amitől Florence-nek csak még jobb kedve lett.
- Lotte! Tizennyolc vagy! Boldog szülinapot!
Felrángatott, hogy újra meg tudjon ölelni.
- Johannes is itt van? - kérdeztem álmosan.
-Persze! - nevetett. - De a partin is ott leszünk ám! Mi is kaptunk meghívót. Bill gondoskodott még erről is. És ugye tudod, mit jelent, hogy ma van a szülinapod?
Értetlenül néztem rá, majd a nevetésétől kissé magamhoz tértem.
- Kölnbe költöztél! - harsogtam.
Florence nem válaszolt, csak mosolyogva kihátrált a szobából. Ránéztem az órára, ami reggel hét órát mutatott. Úgy gondoltam, még alhatok egy kicsit, így megpróbáltam ismét álomba merülni. Már majdnem elaludtam, amikor újabb zavaró tényező vert fel álmomból. Nem volt kellemetlen, de megtörte azt a csöndet, amiben olyan jól el tudtam volna aludni. Bill hangját hallottam. A Happy Birthday-t énekelte nekem lágy, tiszta hangján. Gyönyörűség volt hallgatni. Már teljesen felébredtem, de még úgy tettem, mintha mélyen aludnék, hogy tovább hallhassam a dalt.  Végül Bill megunta az éneklést és finoman rázogatni kezdett.
- Tudom, hogy fent vagy, angyal  -  mondta és puszit nyomott az arcomra. A puszit mégegy követte, majd mégegy, egészen addig, amíg végül ki nem nyitottam a szemem és fel nem néztem a nevető arcára.
- A  fruskából nő lett - mosolygott, miközben kiemelt a takarók közül.
- Na igen - mondtam és a bal alkarján végighúzódó „Freiheit89” feliratú tetoválásra pillantottam, amit tizennyolc éves en csináltatott magának jelezve ezzel, hogy nagykorú. Talán nekem is csináltatni kéne valami hasonlót?
- Eszedbe ne jusson - jegyezte meg, amikor észrevette, hogy a tetoválást nézem. - Nem járulok hozzá, hogy összefirkáltasd magad.
Nevetve bólintottam, mert én sem gondoltam komolyan, hogy fájdalmas tűszúrásokat szenvedek végig, hogy a végén valami minta  rajzolódjon ki a bőrömre, amit később soha nem lehet eltűntetni.
- Öltözz fel, aztán megmutatom az ajándékodat - mondta Bill és  egyedül hagyott.
Gyorsan magamra kaptam valamit, mert nagyon kíváncsi voltam, mit kapok és minél előbb látni akartam. Leszáguldottam a lépcsőn és megálltam a konyha ajtaja előtt, ahol a rokonaim és a barátaim már vártak rám.
- Boldog születésnapot! - skandálták egyszerre.
- Ki ajándéka lesz az első? - kérdezte Florence.
- Szerintem ne az enyém - mondta egyből Bill. - Az elvonná a figyelmét a többi ajándékról.
- Akkor a miénk! - lelkendezett Florence és hozzám szökdécselt. Johannes kissé lemaradva követte, néhányszor neki is ment pár széknek - biztosra vettem, hogy még félig alszik. A nővérem kis, aranypapírba csomagolt dobozt tartott a kezében.
- Ezt tőlem és  Johannestől kapod  - mosolygott és a kezembe nyomta a csomagot. - Nem koncertjegy - tette hozzá, a tavalyi születésnapi ajándékomra célozva, ami egy Tokio Hotel koncertre szóló jegy volt.
Kíváncsian  nyitottam ki az ajándékot. A dobozból egy aranynyaklánc került elő, egy szív alakú medállal, amiben egy kép is látható volt rólam és Billről. A kép még a Sabinéék esküvőjén készült tavaly novemberben. A képkeret oldalába a BK és az LK monogrammokat vésték.
- Florence... ez... -  hápogtam meghatottan.
- Tudom, tudom - legyintett és elvette a nyakláncot, hogy a nyakamra csatolhassa.
- Most jön a miénk - szólalt meg Santiago, akit eddig észre sem vettem.
- Ti is itt vagytok? - kérdeztem meglepetten.
- Hogyne lennénk - méltatlankodott Sabine. - Ralph keresztanyja vagy!
Odaléptem Sabinéhez és  átvettem tőle az ölében üldögélő Ralphot.
- Te vagy ám a legnagyobb ajándék - gügyögtem a keresztfiamnak, aki nagyokat nevetett ezen.
- Add oda keresztanyunak az ajándékot - szólt Santiago. Ralph ugyan még csak pár hónapos volt, de rendkívül értelmesnek bizonyult. Apró kezeit felém nyújtotta és a bennük  tartott ajándékdobozt a kezembe ejtette.
Átadtam Billnek Ralphot arra az időre, amíg  kibontottam a csomagot. A csomagolópapír belsején felismertem Sabine gyöngybetűit. A szöveg Ralph helyett volt megírva, de kedves gesztusnak találtam.
...
Keresztanyunak Ralphtól. Boldog születésnapot!
...
- Köszönöm - mosolyodtam el, miután végigolvastam a mondatokat. Finoman lefejtettem a csomagolást az  ajándékdobozról, majd kinyitottam, hogy meglessem a tartalmát. A doboz egy aranykarkötőt rejtett, amit Sabine gyorsan fel is csatolt a csuklómra.
- Mi jövünk - szólalt meg Gustav. - Annie-vel ketten közösen választottuk ki a tökéletes ajándékot számodra.
- Választottam - helyesbített Annie - te csak kifizetted.
Ezen mindenki jót nevetett, miközben Annie átnyújtotta nekem a dobozt, ami az ajándékomat rejtette. Éppen csak belenéztem, tudtam, hogy mi van benne. Annie már régen kinézett nekem egy báli ruhát, de eddig nem voltalkalma, hogy   rábeszélje Billt a vásárlásra. A lány azzal érvelt, hogy év végén érettségi bál lesz, és valamiben el kell mennem, nem mehetek akármilyen régi rongyban. Mindigg mondta, hogy szeretné rajtam látni azt a ruhát, de énhevesen  elleneztem minden próbálkozását, hogy  előadja Billnek a nézeteit. . A szülinapom azonban jó lehetőséget adott erre, igaz, Gustav pénztárcája biztosan megbánta a gaztettet. A ruha aranyszínű volt és úgy csillogott, mintha valódi aranyból készült volna.
- Köszönöm - mosolyogtam a barátaimra és félretettem a dobozt, amit Bill azonnal kíváncsian méregetni kezdett. Átadta Ralphot Florence-nek és felemelte  a csomagot, hogy megnézhesse a tartalmát.
- Mi következünk - hangzott Georg vidáman csengő mély hangja és megfogta Helga kezét, hogy közelebb kerüljenek hozzám. A basszeros srác kezében  középméretű csomag bújt meg, amit a tenyerembe ejtett és vigyorogva várta, hogy lefejtsem a dobozról a csomagolást.
- Nem túl kellemes emlék köt hozzá - magyarázta Helga, mikor az utolsó szalagot is félrehajítottam - de az egész Georg ötlete volt.
- Viccelsz? - ámuldoztam, miután kiemeltem a dobozból az ajándékot.  A régi fényképezőmet tartottam a kezemben, amit akkor ejtettem el, mikor jópár hónapja eltévedtem a berlini erdőben.
- Miután elhoztak az erdőből, elmentem oda, mert volt egy kis szabadidőm   - magyarázta Georg - és megtaláltam a sárban. Darabokra volt törve. Igaz, kicsit át kellett alakítani és ki kellett cserélni benne pár alkatrészt, de működőképes és...
- Georg, köszönöm! - hálálkodtam és visszatettem a fényképezőt a dobozba, majd átöleltem Georgot és Helgát. Georg feje fölött láttam, hogy Bill az újabb ajándékot is szemügyre veszi.
- Muszáj minden ajándékot megnézned? - méltatlankodott Florence.
Bill nem válaszolt, csak arrébb húzta a dobozt, hogy az ne legyen útban.
- Most már végre mi is átadhatjuk az ajándékunkat - vigyorgott Linda és előrelépett.
Tom is követte, és együtt adták át az ajándékdobozt. Már előre féltem, mit is találok majd benne. Elvégre ma már báli ruhától kezdve  rég nem látott fényképezőig mindenféle ajándékot kaptam.
- Annie-vel kellett konzultálnunk az ajándékot illetően - magyarázta Linda.
Óvatosan felnyitottam a doboz tetejét, hogy lássam, mi az ajándék. A dobozból többféle dolog is előkerült. Az egyik ajándék számomra is ismerős volt. Linda naplójának pontos másolatát tartottam a kezemben. Még a borító színe és kötése is megegyezett az eredetivel.  Belelapoztam és láttam, hogy Linda az egészet átírta német nyelvre, hogy el tudjam olvasni.
- Az eredeti azért még nálam van, ha esetleg szükség lesz rá - jegyezte meg, miközben a naplót forgattam a kezemben.
Nem is olyan régen Linda naplója is kulcsszerepet játszott abban, hogy végül vettem a bátorságot és elmentem Billékhez, hogy elmagyarázzak minden félreértést. Ennek az eredménye természetesen a békülés lett. Ez volt a legszemélyesebb ajándék. A többire rá sem néztem, pedig a doboz  rejtett még néhány apróságot. Tom azonban méltatlankodni kezdett, így végül előszedtem a dobozból egy pár magas sarkú cipőt, ami kifejezetten a báli ruhához lett választva - gondolom, emiatt kellett konzultálni Annie-vel - , valamint egy CD-t, amire nem volt ráírva semmi. Tom mosolygott, amikor a kezembe vettem. Nem kérdeztem rá, hogy mi ez, de nagyon kíváncsi voltam.
- Majd meghallgatod - mondta Tom mosolyogva és hátrébb húzódott, hogy Bill előreléphessen.
- Az  enyém maradt  majdnem a  legvégére - kezdte a beszédet. - Igazság szerint nemcsak az én ajándékom. Ez egy kicsit mindenki ajándéka számodra, beleértve az itt megjelenteket és a szüleimet is. És igen, Tom Kaulitz megtanult titkot tartani - tette hozzá büszke mosollyal. Tom elvigyorodott és szerényen bólogatni kezdett.
- A ruhánál is nagyobb jön? - kérdeztem nagyon halkan. Florence, aki mellettem állt, meghallotta és azon igyekezett, hogy  féken  tartsa a nevetőgörcsét.
Bill finoman elmosolyodott. Kézen fogott és az udvar felé vezetett. Nem kérte kifejezetten, de becsuktam a szemem, hogy igazán nagy legyen a meglepetés.
- Oké, Lotte - szólalt meg pár lépés után. - Látom, becsuktad a szemed. Most már kinyithatod.
A vakító napsütésben először nem láttam semmit. Aztán észrevettem, hogy a napfény megcsillan valamin... Az udvar közepén egy tűzpiros Mercedes parkolt.
- Mi ez? Te jó ég! - hangzott az első reakcióm. Úgy néztem Billre, mintha egy elmebeteget látnék magam előtt. Ő azonban csak nevetett.
- Megmondtam. A  kis fruskából felnőtt nő lett - mondta és a kezembe csúsztatta a kulcsot.
- És pontosan ehhez kapcsolódik a mi ajándékunk is - lépett elő a mosolygós Sofie néni, kezében egy könyvvel. - Hiszen ezt az autót vezetni is kell ám!
- Micsoda? Mármint... hogy én? - rémüldöztem.
- Ki más? - hahotázott Rodolpho bácsi. - Az ajándékod pedig az, hogy kifizettük neked a vezetési leckéidet. Már csak rajtad áll, hogy beülhess ebbe a csodajárgányba és oda száguldj vele, ahova szeretnél.
- Hát... én... vagyis... köszönöm... mindenkinek - mondtam és megöleltem az első embert, akivel szembetalálkoztam. Mint kiderült, Georg volt az. Bordaropogtató ölelésben részesített, majd elengedett, hogy valaki más vegyen kézbe. Miután mindenki kellőképpen szétmorzsolta a még épen maradt csontjaimat, visszasétáltunk a házba és nekiláttunk, hogy elfogyasszuk a születésnapi tortámat.
A következő pár napban a barátnőim rendszeresen átjöttek, hogy megcsodálják az autómat. Az egyik ilyen alkalommal Annie megkérdezte, hogy elviheti-e egy körre. Meglepődtem, mert nem tudtam, hogy van már jogosítványa, de azért a kezébe dobtam a kulcsot. Linda és én is beültünk az autóba, hogy mi se maradjunk ki a jóból.
- Fantasztikus vezetni - állapította meg Annie, miután visszatértünk az autós városnézésből. - Könnyű irányítani. Az autó teljesen azt csinálja, amit te akarsz.
Az én gondolataimat még mindig lefoglalta az a tény, hogy meg kell tanulnom vezetni. Pont nekem! Én, aki egyetlen mozdulattal is képes vagyok tömegbalesetet okozni. Nem foglalkozhattam azonban most ezzel, mert valami sokkal sürgetőbb problémám is akadt.
Közeledett a szeptember és még mindig nem tudtam, mit adjak Billnek a születésnapjára.  Láttam Lindán, hogy ő is hasonló gondokkal küzd, így a születésnapom után pontosan egy héttel, mikor a Kaulitz-házban voltam és Lindával épp az egyik szobában filmet néztünk, úgy gondoltam, beszélek vele erről. Azonban Linda sem tudott nekem tanácsot adni, most pont ugyanolyan  bizonytalannak tűnt, mint én.  Annyiban megállapodtunk, hogy valami kézzel készített dolgot kéne adni, de hogy mit,  azt nem sikerült eldöntenünk. Aznap este apa elkésett ajándékát is megkaptam, ami egy laptop volt. Nem kellett volna ilyesmit vennie, hiszen nem volt szükségem rá, de azért egészen jó kedvem lett, amikor megláttam a hatalmas dobozt a szobám közepén. Az új gép kipróbálásaként gyorsan  megnéztem az e-maileimet. Megrökönyödve vettem tudomásul, hogy Mike már vagy tíz születésnapi üdvözlő képeslapot küldött és én egyikre sem válaszoltam, így gyorsan levelet írtam neki, amiben beszámoltam arról, mi mindent is kaptam a születésnapomra. Tanácsot is kértem tőle, hogy szerinte mi lenne ideális ajándék Bill számára. Mike nem hagyott cserben, az ajándékötlete pedig különösen tetszett.
...
Szerintem adj valami személyeset. Rengeteg kép készült már rólatok. Csinálnod kéne egy fotóalbumot valódi és szerkesztett képekből. Ha majd ránéz, mindig te fogsz az eszébe jutni róla.
...
Igen, ez tökéletes! Remek ajándék! Gyorsan nekiláttam, hogy abból a rengeteg képből, ami Billről és rólam készült, kiválogassam a legjobbakat. 
Húsz  fotót találtam érdemesnek arra, hogy bekerüljön Bill ajándékába.  Ezután felhívtam Johannest, hogy nem tudna-e nekem valahonnan valami fotóalbumszerűséget szerezni. Johannes egyik ismerőse  - ahogy  egy hosszú vonatút során megtudtam - játékgyárban dolgozik, így ez nem lehetett akadály a számára. Délután vissza is hívott, hogy megtalálta a megfelelőt, ami még zenélni is képes.  Másnap kézhez is kaptam a könyvecskét. Kinyitottam és valóban  dallamok csendültek fel belőle. Nem a Happy Birthday-t, vagy más, átlagos születésnapi köszöntőt kezdte játszani,  hanem valami egészen különlegeset. Valamit, aminek Bill nagyon örülni fog, hiszen a saját dalát hallhatja majd.
- Hilf mir fliegen - suttogtam és bezártam a könyvet.
Johannes később elmondta, hogy a barátja egy szóra elkészítette, mivel a lánya is nagy Tokio Hotel rajongó, és reméli, hogy egy aláírást  el tudok majd intézni neki fizettség gyanánt. A szavamat adtam, hogy semmi akadálya. Az aláírást csakhamar sikerült is megszereznem, egyszerűen csak meg kellett kérnem a srácokat a délutáni próbán, hogy firkálják rá a nevüket egy papírlapra. Nem kérdezték, mire kell, én meg nem említettem, hogy egy rajongónak juttatom el.
Szeptember elsején izgatottan vártam az estét. Igaz, délután végig kellett ülnöm a suliban egy unalmas évnyitó ünnepséget, de szerencsére a rendezvényszervezők nem nyújtották hosszúra a műsort, így hamar eljöhettünk. Mikor hazaértem, meglepetésemre Annie-t a szobámban találtam. Éppen nagy igyekezettel válogatta a ruháimat, hogy miben is kellene elmennem a partira. Ő már készen állt. Fekete felsőt viselt, ami nagyon jól illett a szőke hajához, hozzá  vörös sortot és egy lapos sarkú, egyszerű fehér cipőt.
- Szuper lesz - vigyorgott és kivette azt a farmersortot a ruháim közül, amiben februárban  a hamburgi koncertre mentem. Megkereste hozzá azt a rózsaszín felsőt is, amit szintén akkor viseltem  és előszedte az egyik fekete övemet kiegészítőként.
- Én viszlek - jelentette ki, amikor elkészültem és lesétáltam a lépcsőn. Sofie néniék jó szórakozást kívántak, mi pedig kisétáltunk Annie kocsijáig.
- Az anyámé - mondta, mikor érdeklődve az autó felé pillantottam . - Nekem még nincs sajátom. A születésnapomra Gustav egy kis apartmannal lepett meg, nem pedig autóval.
- Hogy melyik a jobb, arról vitatkozhatnánk -  nevettem és kibámultam az ablakon.
Annie  annyira könnyeden tudott erről beszélni. Olyan természetesnek vette, hogy a barátja bármit megvehet neki, amit csak megkíván. Én már majdnem egy éve voltam együtt Billel - kisebb megszakításokkal ugyan  - de még mindig nem tudtam megszokni, hogy csak kérnem kell, és már teljesül is a kívánságom.
Annie-vel Loitsche felé hajtottunk, bár nem tudtam, miért. A buli egész biztos nem ott lesz.
- Most fölszedjük Lindát - mondta Annie és befordult a Bahnhof utcába. Linda nem a 19-es számot viselő Kaulitz-ház előtt, hanem jóval arrébb várt minket.
- Tomék már elmentek - tájékoztatott, miután bepattant az autóba. - Annie, a buli Magdeburgban lesz.
- Merrefelé? - fordult hátra a szőke lány.
- Tudod,  hol van a Leben und Liebe? - kérdezte Linda.
- Az a hely, ahol májusban is buliztunk? - kérdezett vissza Annie.
- Az - bólintott a másik lány.
- Persze - vigyorgott Annie. - Beethowen utca 5. Kiskoromban sokat jártam oda, mert a  nagymamámék voltak a tulajdonosok, csak az üzlet    csődbe ment, így el kellett adniuk.
Rövid utazás után megérkeztünk a keresett szórakozóhelyhez.  Bent már javában folyt a buli és megvolt a jó hangulat. Egy pillanatra láttam Florence sziluettjét, amint hatalmas körtáncot járt Johannessel és Gordonnal. Kiszálltunk az autóból, de Linda ekkor hatalmasat kiáltott.
- A fenébe, a szülinapi ajándék!
- Hol hagytad? - kérdeztem.
- nem tudom... itt kell lennie - mondta és visszaült az autóba.
Én nem hoztam el az ajándékot, hanem még tegnap délután elvittem a Kaulitz-házba és elrejtettem Bill szobájában. Reméltem, hogy már meg is találta.
- Megvan - szállt ki a kocsiból linda. - Azt hittem, eltűnt.
A kezében apró dobozt tartott. Nem tudtam, mi van benne, de nem kérdeztem rá. Elindultunk a szórakozóhely bejárata felé.  Helga vett minket észre először. Odajött hozzánk, köszönt nekünk, majd a többiek felé fordult.
- Megjötttek a csajok! - zengte mély hangján, mire mindenki nyomban elhallgatott és  ránk nézett.
Bill, Gustav és Tom azonnal felénk siettek, hogy megmutassák, hova is kell ülnünk.
Bill megszorította a kezemet és rám kacsintott. Tudtam, hogy megtalálta az ajándékomat.
- Te mindig meg tudsz lepni, angyal  - állapította meg. - A  vers, amit tavaly karácsonyra írtál, most pedig ez... Kezdhetsz gondolkodni, mit készítesz idén karácsonykor.
- Adhatnál pár ötletet - mondtam, miközben helyet foglaltam Florence mellett.
Bill elmosolyodott és elsétált, hogy köszöntse az újabb vendégeket.
- Az egész család itt van - újságolta Florence. - Tök jó, hogy Bill minket is meghívott!
- Nagyszerű - morogtam keserűen. Nem volt túl nagy kedvem találkozni az összes nagynénivel és nagybácsival, legfőképpen pedig az ikrek apjával nem. Őt nem ismertem személyesen, de nagyon tartottam tőle.
- Lotte, kérlek,gyer e egy pillanatra - szólított meg Bill és kézen fogott. - Szeretnélek bemutatni apának.
Mintha csak olvasott volna a gondolataimban... Florence biztatólag rácsapott a vállamra és kilökdösött az asztaltól. Bill látta rajtam, hogy enyhén szólva ideges vagyok. Megnyugtatóan mosolygott, de most ez nem segített.
- Ne félj már - nevetett. - Nem harapja le a fejedet. Tudja, ki vagy. Amikor júliusban ott voltunk egy hetet, csak rólad meséltem neki.  Különben is, már régen tud mindent.
Szembetalálkoztunk Tommal és Lindával. Úgy tűnt, Tom is most készül bemutatni a barátnőjét az apjának. Linda arca is feszültséget tükrözött, akárcsak az enyém. A tömeg morajában tisztán lehetett hallani Simone ismerős, kedves csengésű hangját. Beszélt valakihez, majd picit felemelte a hangját, hogy biztosan hallja, akinek címezte a szavait.
- Jörg, ott jönnek a fiúk.
Egy magas, szőkésbarna hajú férfi felénk nézett. Öltönyt és nyakkendőt viselt, fölényes eleganciával méregetett mindenkit, legfőképpen Gordont, aki farmerban és pólóban mászkált az emberek között, süteményestálcákat és ásványvizes kartonokat cipelve magával. Jörg gúnyosan mosolygott, mikor végigmérte őt.
- Szia apa - köszöntek az ikrek. - Be szeretnénk mutatni neked a barátnőinket, Lindát és Lottét.
Jörg gyorsan kezet fogott velünk és megemlítette, hogy már hallott rólunk. Tekintetével azonban még mindig Gordont követte. Szó, ami szó, én sokkal jobban  szimpatizáltam az ikrek mostohaapjával, igaz, őt régebb óta ismertem. Ez egy parti volt, nem pedig valami elegáns estély. Nem értettem, Jörg miért öltözött ki annyira.
- Meg se fésülködött rendesen - morogta magának, Gordon kissé bozontos fürtjeire pillantva.
Az ikrek úgy gondolták, jobb lesz, ha eltávolítanak minket az apjuk közeléből, így gyorsan arrébb álltunk. Jörg most Gordon és Simone között járatta a tekintetét.
- Apa féltékeny - magyarázta Tom. - Vissza akarja kapni anyát és nem fogadja el, hogy anya már régen túllépett rajta. Ezt képtelen megérteni... Miután elváltak,  ő is újraházasodott, de az a házassága is zátonyra futott, mert nem volt türelmes, nem tudta fékezni az indulatait. Ritkán találkoznak Gordonnal, de ha mégis összehozza őket a sors, apa mindig a hibákat keresi benne. Állandóan kritizálja és megjegyzéseket tesz rá.  Pedig Gordon jófej! Ezt ma el is mondjuk neki a köszöntőnkben, amit a vacsora előtt kell tartanunk.
Az ikrek visszakísértek minket a helyünkre. Nézegettem az ismeretlen családtagokat, mígnem egy új vendégre lettem figyelmes. Bill az ajtóhoz sietett és kézfogással üdvözölte az érkezőt. Felálltam, hogy jobban lássam, ki az. A lélegzetem is elakadt.
- Mike - suttogtam Florence-nek.
Elsétáltam az asztalok között, hogy üdvözöljem Mike-ot.
- Mike... te... hogy nézel ki? - kérdeztem meglepetten, amikor közelebb értem hozzá. Bill diadalmasan nevetett és Tom felé kacsintgatott, aki épp nem látta ezt, mivel Lindával volt elfoglalva.
Mike most nem annyira hasonlított Billre, bár nekem nem sikerült elvonatkoztatnom a második Bill kifejezés jelentésétől.  . Külsejét tekintve teljesen olyan volt, mint Tom.
Nem hiányoztak a bő cuccok, a fejpánt és a rasztafonat, de mindenki tudhatta, hogy Mike az Mike, mert még így - Tomosan is  - olyan   Billes volt.
- Tom meg fog pukkadni mérgében - vigyorgott  Bill és elszökdécselt a testvére felé, hogy annak  figyelmét Mike-ra irányítsa.
- Ez jó ajándék Billnek - vigyorgott Mike.
- Az biztos - mondtam még mindig a szavakat keresve.
Bill visszatért és a helyére kísérte Mike-ot. Tom is felállt és követte őket. Még nem vette észre Mike külsejének változását.
Követtem a kis csapatot, hogy lássam Tom reakcióját. Mike szembefordult a gitárossal. A hatás nem is maradt el. Tom nagy, barna szemei elkerekedtek meglepetésében.
- Hogy... hogy nézel ki? - nyögte ki végül a kérdést. Megfogta Mike egyik afrofonatos tincsét és az ujja köré csavarta, mintha ellenőrizni akarná, hogy nem paróka-e. Mike csak mosolygott. - Olyan vagy, mint én!
- Most már tudod, milyen érzés! - lelkendezett Bill és Mike tenyerébe csapott. - Köszi, Mike!
Hamarosan tálalni kezdték a vacsorát. Az ikrek felálltak egy kis színpadra és előadták a köszöntőt. A Gordont érintő résznél felálltam, hogy lássam, milyen arcot vág az ikrek nevelőapja. Gordon meghatottan pislogott. Mellette Simone  zokogott, de tőle ez várható volt. Jörg az egész beszédet merev arccal ülte végig. Az ikrek őt nem méltatták túl sok szóra, de ez érthető volt, hiszen alig találkoztak.
A vacsora igazán finom volt. A hatalmas szülinapi tortákból mindenkinek jutott bőven.  Igazam volt, a srácok minden szülinapot egyben akartak megünnepelni. Gustav újra átadta Annie-nek a kis apartman  kulcsát, Annie pedig valami ajándékdoboz félét adott Gustavnak, ugyanis a dobos egy hét múlva ünnepli huszonkettedik születésnapját.  Tom átnyújtotta Lindának a Caddy slusszkulcsait. A srác úgy indokolta döntését, hogy ugyan nincs még  itt Linda születésnapja, de a lány eddig sosem kapott tőle semmit, ideje pótolni ezt. Linda magán kívül volt az örömtől. Bár még ő sem tudott vezetni, de legalább már elkezdte a tanulást.
- Van egy Caddym! Hihetetlen, van egy Cadillac-em! - kiáltotta és Tom nyakába ugrott, aki boldogan vigyorgott. - Köszönöm, Tom!
- Kérek egy kólát - szóltam oda az egyik pincérnek, miközben Linda örömtáncát figyeltem.
- Kettőt - lépett mögém Bill.
A lány hamar visszatért a két pohár kólával. Nagyon ismerős volt az arca, már szinte túlzottan is, de nem tudtam az archoz nevet társítani, így végül nem foglalkoztam a dologgal. A lány mosolyogva ellépkedett az asztalunktól,   de távolabb megállt és minket figyelt. Kicsit idegesített, hogy annyira bámult, de nem tehettem semmit, elvégre is, nem mehettem volna oda, hogy megmondjam neki, nézzen inkább másfelé.
- Boldog születésnapot - koccintottam Billel.
- Úristen, de hideg! -  köhögte Bill, miután lenyelte az első kortyot. A pohár a földön landolt és szilánkokra tört. Florence hátranézett, furcsa, értetlenkedő pillantást vetett Bill felé, majd felállt, hogy hozzon  magának valami süteményfélét.  Bill arca megvonaglott és  fájdalmas grimaszba torzult. A teste megrázkódott, majd elernyedt, olyan volt, mintha egy élettelen bábu ülne a széken. A vendégsereg mindebből semmit nem vett észre, valahogy mindenki mással foglalkozott éppen. Nem tudtam, mit kéne tenni. Körülnéztem, kitől kérhetnék segítséget.
A pincérlány észrevette, hogy a tekintetemmel kutatok valamit. Picit nevetett, mikor látta, hogy Bill pohara összetört. Az asztalunkhoz sietett és felsöpörte a szilánkokat a földről. Bill már kissé magához tért, bágyadtan pislogott párat, majd rápillantott a pincérre.
- Kér másikat, uram? - kérdezte a lány.
- Nem, köszönöm... - motyogta Bill, miközben félredöntötte a fejét és egy fél percre lehunyta a szemét. - Nem vagyok jól...
A lány dühösen nézett, de gyorsan továbbállt. Nem értettem a reakciót,  hiszen Bill tényleg pocsékul nézett ki. Szólásra nyitottam a számat, miközben belekortyoltam a saját üdítőmbe. A szavak félúton elakadtak, teljesen elfelejtettem, mit akartam mondani..
Szédülni kezdtem. A körülöttem lévő környezet elhomályosodott, a hangok elhalkultak.
-Valami nem stimmel - mondtam halkan,  és ismét felemeltem a poharamat.  Egymás után csúsztattam le a furcsán keserű kortyokat a torkomon, majd letettem a poharat. - Bill? Flor...
A világ túlságosan sötét és hideg lett. Egy pillanat alatt, mintha minden megfagyott volna. Nem tudtam, hol vagyok, nem értettem a körülöttem beszélgetők halk szavait, arra sem emlékeztem, hogy kerültem ide, sőt, a nevemet sem lettem volna képes megmondani.
- Gyorsan, vigyétek ki innen! - kiáltott valaki, aki bizonyára közel volt hozzám.
Ketten  ragadtak meg és fölrángattak a székről. A fejem némileg kitisztult, s kezdtem emlékezni. Eszembe jutott Bill és Tom születésnapi partija és tudtam, hogy épp a parti kellős közepén lettem rosszul.
Hallottam, ahogy a vendégek értetlenkednek.
- Mi történt? - kérdezte valaki.
- A kóla után lett rosszul - magyarázta egy lágy, női hang, amelyben felismerni véltem 
Florence-t.
- Bill sincs jól. Ő is kólát ivott?
- Nem lehet, hogy romlott volt?
Többen is állították, hogy az képtelenség. Engem nem érdekelt, hogy mi volt romlott és mi nem, csak az foglalkoztatott, hogy gyorsan  elvigyenek innen. Kinyitottam a szemem és megpróbáltam oldalra nézni. Láttam, ahogy Bill is felküzdi magát a székéről és utánunk siet. Az arcára nézve borzalmas jegesség futott végig rajtam. A szemei hidegen és szürkén csillogtak, az ajka nem mosolygott. Az én szívem sem dobogott úgy, mint máskor.  A dobbanások fagyosak  voltak. 

BILLANGÓ - A misztika árnyékában 2.fejezet - Anya levele

Álmosan indult a következő nap reggele. A testem, mintha megmakacsolta volna magát, egyszerűen nem akart engedelmeskedni, hiába próbáltam rábírni a felébredésre. A harcból végül  én kerültem ki győztesen. Kikászálódtam az ágyból, majd elcsoszogtam a fürdőig.  Miután elkészültem, óvatosan kisurrantam a szobából és lesétáltam reggelizni.
A hotel ódon folyosói azt az érzést keltették bennem, mintha vendég volnék  egy gótikus kastélyban. Minden sarkon újabb és újabb csodát tekinthettem meg, mintpéldául a festett üvegablakok, a gyertyatartókból halványan derengő lámpások fénye, a falakra függesztett régi festmények és az egész épületet behálózó  puha, vörös bársonyszőnyeg. Az étteremben is hasonló érzés kerített hatalmába. Megborzongva néztem a mennyezetről függő hatalmas kristálycsillárokat, amelyek mintha száz meg száz színbe ntündököltek volna.  Gyorsan összeszedtem magam és kiválasztottam az étlapról, mit szeretnék enni.
- Elvitelre kérhetném? - kérdeztem, mikor láttam, mennyi mindent pakolnak a tálcámra.
- Felviheti egy szobapincér - felelt egy szőke szakácsnő - menjen fel nyugodtan.
- Ó, felesleges - legyintettem - majd felviszem én.
A fiatal nő furcsán méregetett. Szemlátomást nem volt hozzászokva, hogy a vendégek felajánlják az önkiszolgálást. Megvonta a vállát, majd elmosolyodott és átnyújtotta a megrakott tálcát.
- Jó étvágyat - biccentett. Megköszöntem, majd átsétáltam a hosszú éttermi folyosón, vissza a hallba, majd fel az emeletekre.  Mikor  már majdnem a szoba elé értem, eszembe jutott, hogy nem fogom tudni kinyitni az ajtót, azonban szerencsém volt. Nem zártam kilincsre, csupán behajtottam, így az egy egészen finom rúgással kitárult.
- Jó reggelt, angyal  - mondta Bill, miközben hatalmasat ásított. Felült, megdörzsölte a szemét és pislogva a reggelistálcára meredt.
Letettem az asztalra a tálcát, becsuktam az ajtót, majd szemügyre vettem a reggelimet. Miután kiválogattam, mit fogok megenni és mit nem, sietősen  magamba tömtem a falatokat, majd Bill felé fordultam, aki teljesen ébren volt, szórakozottan figyelte, mit csinálok.
- Nem hívtad fel Mike-ot - néztem rá kissé vádlóan. - Azt ígérted neki, ma hárman csinálunk valamit.
- Ráér - mormogta és visszafeküdt a párnák közé. - Csak még egy órát.
- Bill? - szólítottam meg.
- Igen?
- Tegnap.. meg akartam kérdezni, csak elfelejtettem és azt ígérted, elmagyarázod. Miért az én nevemet használtad a szobafoglaláshoz?
Mosolygott, miközben felelt.
- Először is, nem ígértem meg. Másodszor, nem akartam bonyodalmat. Valljuk be, ismerős a nevem szinte mindenkinek. Nem haragszol, ugye?
Hogy is mondhattam volna azt, hogy haragszom? Csak megráztam a fejemet. Néztem a szemeit. Vajon ezek a szemek meddig  figyeltek az elmúlt éjszaka? Tudtam, hogy Bill még ébren volt,  mikor elaludtam, habár ő tért először álomra, nekem viszont sikerült felébresztenem.
- Kérsz? - törtem meg a csendet és mutatóujjammal a tálca felé böktem. Mosolyogva rázta meg a fejét.
- Mindent felfaltál, ami a kedvemrevaló lett volna.
Bosszúsan morogtam, ő pedig a nyakáig húzta a takarókat. Nemsokára elaludt. Ez beigazolta a gyanúmat, hogy még sokáig ébren volt, miután én már az igazak álmát aludtam.
Délután aztán felhívtuk Mike-ot, aki Alenával együtt érkezett a megbeszélt találkahelyre, a szálloda elé. Nem tudtunk túl sok mindent csinálni, mert egy hatalmas nyári zápor szakadt a nyakunkba, így végül biliárdozni mentünk. Igazából a végére asztali foci lett belőle, de biliárdozásnak indult. A fiúk ezzel jól elszórakoztak, Alenával mi csak néztük őket, miközben sorra kértük az újabb és újabb adag jégkrémeket, de természetesen ezeket  is a srácok fizették.
- Nem hittem először, hogy tényleg Bill a barátod, amikor Mike mondta - szólt Alena és közben Mike egyik hibás passzát nézte és kicsit nevetett rajta.
A lánynak hosszú, hollófekete haja volt, melyben néhány szőke tincs követelte magának a pillantásokat. Arca kissé markáns volt, egyáltalán nem az a finom és nőies arc, amit ideálisnak lehetne mondani, neki mégis roppant jól állt. Szemei  pont olyanok voltak, mint Mike-é, ha az ember tekintete összefonódott a lányéval, hihette azt is, hogy Mike-kal néz farkasszemet.
- Hidd el, én még néha most se hiszem el - mosolyogtam a lányra, Bill tökéletes védését nézve.
- Jó neked, de én se szólhatok, hisz itt a tesóm, aki ha akarom, saját Billé válik.
- És nem gondolod, hogy Mike... nos, hogy ettől rosszul érzi magát?
- Miért? - kérdezett vissza hirtelen.
- Azért, mert nem magáért szereted, hanem mert hasonlít valakire. Alena, két hónapig voltam összezárva a bátyáddal. Volt időm megismerni. Fáj neki, hogy csak azért kedveli mindenki, mert olyan, mint Bill.
Alenán láttam, hogy erre még nem is gondolt. Mike és Bill épp hatalmas játszmában voltak egymás ellen. Alena hirtelen felállt, odarohant a testvéréhez, a nyakába ugrott, össze-vissza puszilgatta és közben oroszul mondott neki valamit. Mike nagyon meglepettnek látszott, de azért átölelte a húgát. Mikor kimentünk a biliárdteremből, Mike halkan megkérdezte.
- Mit mondtál Alenának?
- Csak az igazat - feleltem. - Fáj neked, ha Billhez hasonlítanak és elvárják tőled, hogy olyan legyél, mint ő.
Arcán halvány mosoly jelent meg és kicsit bólintott, majd lesütötte a szemeit.Tudtam, hogy igazam van. Alena arcán a sajnálkozást láttam, miközben még mindig a testvére derekát karolta.
- Összehoztad őket - mondta Bill pár órával később, már egy étteremben, ahova csak ketten mentünk. Mike-tól és Alenától körülbelül este hatkor váltunk el, miután még egy filmet is megnéztünk - angolul.
- Megtettem, amit lehetett. Ezzel Mike-nak is könnyebb lesz. Nem lettem volna szegény srác helyében.
- Én sem - bólogatott Bill. - Gondolom, ezért ilyen fura mindig. Remélem, nevetni is látjuk majd.
- Bill, köszönöm, hogy elhoztál.
- Ne köszönd. Tudtam, hogy szeretnéd látni és, mint mondtam, nekem is kellett ez az egész.
Kezdett nagyon hideg lenni. Hiába hoztuk mindketten a télikabátot - bár én csak Sofie néni tanácsára pakoltam be.   Megállapodtunk, hogy fázunk, így taxit hívtunk és visszamentünk a hotelbe.
Az este már nem indult annyira görcsösen, mint előző nap. Kezdtem megszokni Bill közelségét és már szándékomban sem állt  megkísérelni, hogy el tudok-e aludni a saját ágyamban.
- Holnap reggel megyünk, csak annyi időnk lesz, hogy elköszönjünk tőlük - mondta Bill, amikor kijött a fürdőszobából. - Kikísérnek minket a reptérre.
- Még ezt is elintézted? - néztem rá hitetlenkedve.
- Persze.  Szerinted teljesen csöndben voltunk, amíg asztali fociztunk?
- Oh, ez igaz. Erre nem gondoltam - vallottam be.
- Sok mindenre nem gondolsz még - kezdte a hülyeségét megint és lehuppant az ágyra.
Volt egy sejtésem, hogy mire gondolt, miközben ezeket mondta, de inkább nem is gondoltam rá, mert ebből csak olyan hülye  helyzet kerekedhetett volna ki, mint amilyenbe tegnap is kerültem. Most döbbentem rá, hogy három év mégiscsak elég nagy korkülönbség. Tudtam, hogy ő érettebb, tapasztaltabb, mint én, tudtam, hogy nem én vagyok az első az életében, de  furcsamód nem bántam, mert sejtettem, hogy nem fűzte érzelem a többi lányhoz. Nem kérdeztem rá, egyszerűen csak éreztem.
- Megmondhatod a nagynénédnek, hogy úriember vagyok - mondta és átkarolt. Én csak nevettem, mert tudtam, hogy amint hazaérünk, Sofie néni rögtön letámad majd a kérdéseivel.
- Egy szóval sem vitattam, hogy nem vagy az - méltatlankodtam.
- Tudom - vigyorgott és megcsókolt - aludj, mert holnap ismét nehéz napunk lesz.
Figyeltem, hogyan csukja le a szemét, hogyan adja át magát az álmainak. Az arca egyre nyugodtabb lett, én pedig egyre álmosabb. Nem bírtam sokáig nézni, ahogy alszik, én is elaludtam.
Bill mocorgására ébredtem. Felült, lerántotta a takarót mindkettőnkről, sietős léptekkel a fürdőszobába ment, majd nemsokára kijött onnan. Én még mindig csak feküdtem, nem volt kedvem felkelni. Túl álmosnak éreztem magam.
- Ébredj, angyal  - kezdett keltegetni. - Idő van. Indulnunk kell.
- Már is? - nyafogtam.
- Elaludtunk, az a helyzet - világosított fel. Délben indul a gép. Tizenegy van!
Kiugrottam az ágyból,  hihetetlen sebességgel összekaptam magam és megpróbáltam minél gyorsabban bepakolni mindent.
- Engedj oda - sürgetett Bill és bedobálta a cuccaimat a táskába, majd összehúzta a cibzárakat. Látszott a mozdulatain, hogy gyakorlott utazó.
 - Mike már itt van. Ő visz ki a reptérrre minket.
Felkaptuk a táskákat és leszáguldottunk a lépcsőn.  A telefonjaink megállás nélkü lcsörögtek, ami azt jelentette, hogy Mike türelmetlenkedik. Bill gyorsan rendezte a számlát, majd kifutottunk az utcára. Mike autója már ott állt, az ajtók tárva-nyitva voltak, hogy csak be kelljen szállnunk.
- Azt hittük, már sose értek ide - vigyorgott Alena az anyósülésről.
- Húzzunk bele, különben lekésitek a gépet - mondta Mike és beletaposott a gázpedálba.
Ezután az út után megfogadtam, hogy soha többé nem kritizálom Bill vezetési stílusát. Mike-ot nem zavarták a gyalogosok, akik a zebráknál várakoztak, nem érdekelték a piros lámpák, csak hajtott a reptér felé. Ki is értünk még jóval az indulás előtt. Elbúcsúztunk a Müller-testvérektől és megköszöntük nekik az utat. Már majdnem elindultunk, amikor Bill hirtelen hátrafordult.
- Mike! - kiáltotta. Mike visszafordult és kérdően tekintett Billre.
- Tessék?
- Lesz egy buli szeptember elsején... a szülinapom... illetve a Tommal közös szülinapunk... Szeretném, ha eljönnél... Partit rendezünk, és ezennel meghívlak.
Mike meglepetten fogadta a hírt, de boldog mosollyal mondott rá igent. Alena is szélesen vigyorgott, bár tudta, hogy ő nem fog eljönni. Kérdően néztem Billre, aki hozzátette:
- Alena, téged is szívesen látunk.
- Oh, köszönöm, de nem. Gondoltam, hogy én is mehetnék, de szeretnék anya mellett maradni. Mike jobban fogja ott érezni magát, hidd el.
- Ne tagadd, az a szomszéd srác van a dologban - vigyorgott rá Mike, mire Alena fülig vörösödött és elbújt a bátyja bőrdzsekije mögött.
- Menjetek - intett Mike és az autó felé fordult, magával vonszolva a pironkodó Alenát.
Elindultunk a reptér előcsarnoka felé.  Átadtuk a csomagokat, becsekkoltunk, és rohantunk a hármas kapuhoz, ahonnan a gépünk indult. Már megkezdődött a beszállás, úgyhogy igyekeznünk kellett. Nem sok hiányzott, hogy lemaradjunk, de szerencsére időben odaértünk és elfoglaltuk a helyünket. Bill reménykedett, hogy a táskák is feljutottak a gépre. Nos, ebben én is reménykedtem, mert nem örültem volna neki, ha minden holmim eltűnik.
Az út most korántsem volt olyan álmosító, mint akkor, amikor jöttünk. Billel egész végig az oroszországban töltött pár napot beszéltük át. Megvitattuk, hogy mekkora szerepem volt abban, hogy a Müller-testvérek újra egymásra találtak, valamint közöltem, hogy látom, mennyire megpróbál barátkozni Mike-kal, és hogy én ennek mennyire örülök.
- Igyekszem mindent megtenni. Már sokkal hamarabb el kellett volna kezdeni. Mike tényleg jófej. Sajnálom, hogy sokáig nem hittem el neked. Ezt nemcsak azért mondom, mert szeretnéd, hogy jóban legyünk, hanem ez a saját véleményem is. Először, amikor megláttam őt, bevallom, nagyon mérges lettem. Úgy nézett ki mint én tizenhét  évesen. Nem tudom, hogyan fogadnád, ha szembe jönne veled egy lány, aki pont úgy néz ki, mint te és arra kérnélek, hogy barátkozz vele. Várj, még nem fejeztem be - intett, mert szólásra nyitottam a számat, de inkább csöndben maradtam.
- Miután elment, már féltékeny és dühös is voltam, mert összekaptunk pont miatta. Pedig egy idegen volt! Aztán... bevallottad, hogy mégiscsak tartod vele a kapcsolatot. Beláttam, hogy nem tarthatlak távol tőle, valamint rájöttem, hogy baromság is lenne megakadályozni, hogy azzal barátkozz, akivel akarsz, mert úgyse lehet irányítani téged. Miután Gitty megtámadott, és a kórházban azt mondtad, hogy mindennek vége, azt hittem, a támadás az ok, de  pár nappal  később Mike-ot kezdtem gyanúsítani... hogy miatta van, de ezt már tudod - bár fogalmam se volt, miért. Addigra már nem éreztem féltékenységet, ha arra gondoltam, hogy ti ketten beszéltek egymással.... sokat hallottam, hogy a lányok Mike-ról mesélnek Tomnak és Gustavnak. Megtudtam, hogy nálatok van, de nem érdekelt... és végül, elmondtad, hogy Mike-nak köszönheted, hogy nyugodt tudtál maradni azokban a hónapokban... Elhatároztam, hogy meg kell ismernem őt, hogy véleményt alkothassak róla. Ezért találtam ki az oroszországi utat, hogy legyen alkalmam erre. Fontosnak tartottam, hogy megismerjem azt, akit méltónak találsz arra, hogy az egyik legjobb barátodnak tartsd. Tudnom kellett, mi fogott meg akkor benne, amikor először láttad, mert már aznap MSN címet cseréltetek és sokat beszélgettetek, amíg ránk vártál.
- És megtudtad, amit akartál? - kérdeztem, mert őszintén szólva nekem fogalmam se volt, mi is fogott meg akkor Mike-ban. Az egyik természetesen a Billhez való hasonlósága volt, de éreztem, hogy volt még valami... talán a közvetlen személyisége és a nyíltsága.
- Nem is tudom... - motyogta Bill - olyan.. rokonlélek. Sokat szenvedett, volt, hogy őt sem értették meg, piszkálják, gúnyolják a külseje miatt, ráadásul a húga is csak azért szereti, mert rám hasonlít. Persze, ez neked köszönhetően valószínűleg megváltozik. Észhez térítetted Alenát.
- Akkor egész sokat beszélgettetek, mialatt egymás ellen játszottatok - állapítottam meg..
- Mike mesélt nekem rólad is - folytatta Bill. Nagyon furcsán nézhettem, mert elvigyorodott. A vigyor az arcán nagyonis kárörvendőnek tűnt. Nem tudtam mire vélni ezt.
- Miért vigyorogsz annyira? - kérdeztem.
- Semmi - mondta és küzdött, hogy eltűntesse a vigyort. - Nem vicces a dolog, csak... hogy is mondjam... Szóval Mike elmesélte, hogy amikor nálatok lakott, megkérted, hogy öltözzön fel úgy, ahogy én szoktam. Kifestetted, meg minden. Mike azt mondta, hogy azért kérted meg erre, mert el akartál mondani neki pár dolgot velem kapcsolatban és hogy ez csak úgy ment, ha engem láttál.
Már értettem, miért mosolygott. Az önbecsülését nagyban megnövelte az, hogy megtudta, hogy csak úgy voltam képes akármit is mondani vele kapcsolatban,   hogy őt láttam magam előtt.
- Nem szép tőled, hogy mosolyogsz ezen - pirítottam rá. - El se tudom képzelni, mennyire szörnyű lehetett ez Mike-nak. Nem elég, hogy a saját húga mindennap megkérte erre, még én is megtettem. Ráadásul olyanokat mondtam neki, amiket nem szívesen hallgatott végig. Gondolom, erről is tájékoztatott.
- Igen. Azt mondta, hogy aznap este könyörgött a lányoknak, hogy engedjék el. Nem bírt a közeledben lenni. Azonban tudta, hogy ő az egyetlen, aki megakadályozhatja, hogy kitedd a lábad a házból és elgyere hozzánk.
- Felpofoztam - jegyeztem meg. - Viszont rájöttem, hogy csak az önzőségemre mutatott rá, amikor azt mondta, hogy eldobtalak és már futnék utánad.
- Ismét téves  következtetést vontál le - jelentette ki. - Mike elmondta, hogy teljesen jogos volt a pofon. Gyűlöletből mondta, amit mondott. Engem gyűlölt. Látta, hogy szenvedsz miattam. Hiába tudta, miért tetted, amit tettél, mégis engem vádolt. Úgy érezte, ha kettőtök között történt volna ugyanez, nem lettél volna ennyire kiszámíthatatlan. Rosszul esett volna, de pár nap alatt túltetted volna magad rajta. Apádat sem gyűlölted volna meg teljesen és a barátaidat sem próbáltad volna mindenfélével átverni. Abban a hitben élt, hogy én vagyok mindennek az oka. Sokszor feltette magának a kérdést, hogy egyáltalán miért kellett, hogy meglássalak, miért kellett, hogy odamenjek és felsegítselek azon az augusztusi  napon, a koncert előtt. Ha ez nem történik meg, ma nem is ismernél.
- Őt se - szóltam közbe.
- Ezt neki mondd, ne nekem - legyintett Bill.
- De.. most már úgy láttam, hogy... egészen megbarátkoztatok... Vagy csak én látom így?
- Nem, jól látod. Miután Mike kiadta magából a gondolatait, rájött, hogy szinte mindenben tévedett. Sajnálta, hogy úgy hitte, én vagyok a felelős, és azt is sajnálta, hogy annyira reménykedett, hogy köztünk sosem lesz minden ugyanaz, mint volt. Az a helyzet, hogy szeret téged, és várni fog. Ha kell, örökké.
- Azt nem teheti - mondtam. - Kedvelem őt, de felesleges próbálkoznia. Kerestem benne a vonásaidat, a mozdulataidat, mindent, ami csak rád emlékeztetett. Csalódtam, mert nem találtam semmit. Ragaszkodtam hozzá, mert  te jutottál eszembe, ha őt néztem. Nem mondtam neki, de azt képzeltem, hogy ő lehet a második Bill, akivel helyrehozhatok mindent. Annyira hülye voltam! Mike az Mike, te pedig te vagy. Nem léphettek egymás helyébe, egyikőtök nem pótolja a másikat, mert mindketten részei vagytok az életemnek. De.. várj... valamit nem értek.. Bill, Mike bevallotta neked, hogy szeret engem. Te mégis meg akarod kedvelni. A partitokra is meghívtad. Nem vagy féltékeny?
Emlékeztem még rá, Bill mekkora jelenetet csapott, mikor először látott együtt Mike-kal, akkor, amikor a srác még csupán idegen volt számomra.
- Dehogynem - felelte - de csillapítanom kell a féltékenységemet. A legkisebb hibát sem akarom elkövetni. Márpedig sajnos a féltékenység igen nagy hiba.  Próbálok változni, de csak nehezen megy. Megígérem, mindent megteszek.
- Ennek örülök - fejeztem ki a véleményemet.
- Köszönöm - kacsintott és ránézett az órájára. - Nemsokára megérkezünk végre.
Nemsokára leszálltunk Berlinben. A csomagjaink is időben felkerültek a gépre, hamar meg is kaptuk őket. Útnak indultunk hazafelé. Bill ismét taxit hívott, amivel előbb engem szállíttatott haza.
- Gyere be te is - néztem rá szigorúan, amikor kiszálltam a taxiból a házunk előtt, Bill viszont a kocsiban maradt.
- Fáradt vagyok - húzta el a száját.
- Nem érdekel - mondtam és a karjánál fogva  vonszolni kezdtem kifelé. Végül engedett és még a csomagokat is ő cipelte az ajtóig.
- Lotte! - kiáltotta Sofie néni, amikor kinyitottam a bejárati ajtót. - Nem is láttuk, hogy megérkeztetek!
Bementünk a házba. Bill ledobta a táskákat a földre, majd lehuppant egy székre. Úgy látszott, mindjárt elalszik.
- Milyen volt? Jól szórakoztatok? - kérdezte Rodolpho bácsi.
- Remek volt - kezdtem a mesét. - Bill és Mike nagyjából összebarátkoztak egymással.
- Beismerem, jófej - kotyogott közbe Bill.
- Nem fáztatok? - kérdezte Sofie néni. - Oroszországban hideg van. Tetszett a szálloda, Lotte?
- A hotel egyszerűen gyönyörű volt. Régies lámpák, mindenhol vörös szőnyeg... eszméletlen volt... Nem fáztunk, bár este hideg volt kint az utcán. Van egy nagyon jó étterem Moszkva külvárosában - tettem hozzá úgy mellékesen, hátha Rodolpho bácsiék  egyszer kedvet kapnak és látogatást tesznek Oroszországba.
- Sokat voltatok együtt Mike-kal? - kérdezett ismét Rodolpho bácsi.
- Annyira nem - felelt Bill. - Amikor odaértünk, nem töltöttünk vele, csak úgy egy órát.  Tegnap délután voltunk vele és a testvérével többet, ma pedig ők vittek ki minket a reptérre.
- Mike őrülten vezet - kommentáltam.
- Dehogy - tiltakozott Bill. - Lekéstük volna a gépet, ha nem tapos bele!
Morogtam valamit, de tudtam, hogy igaza van, így csendben maradtam.
- És Lotte - kezdte óvatosan Sofie néni. - Emlékszel, mit kérdeztem, mielőtt elmentél?
- Igen - válaszoltam.
- És? - kíváncsiskodott tovább a nagynéném.
- Semmi - feleltük egyszerre Billel, akin láttam, hogy az arcán átfut valamilyen érzelem, de hogy mi, azt nem sikerült kiolvasnom.
- Ne idegeskedj annyit, Sofie - morogta Rodolpho bácsi. - Megmondtam, hogy Bill úriember.
- Rodolpho, ezt nem érted - méltatlankodott Sofie néni. - Lotte még kislány!
- Na tessék - szóltam közbe. - Nem is tudom, kitől hallottam ezt tegnapelőtt.
A rokonaim kérdően néztek rám, de Bill vigyorogva felelt helyettem.
- Én mondtam neki, hogy kislány... vagyis nem egészen. Ő mondta saját magára. Lotte elmondta nekem, miket kérdeztetek tőle - tette hozzá, Sofie nénire és Rodolpho bácsira mutatva - azonban nem tudta befejezni, amit elkezdett, mert nem tudta, hogyan fogalmazza meg a dolgot. Ezért mondta, hogy tarthatom őt kislánynak.
- Hogy mindent el kell mondanod - támadtam le, amikor befejezte a mondandóját.
Az este további részében is méltatlankodtam egy kicsit, mert mindhárman azzal hecceltek, mennyire kislány is vagyok.
Miután Bill elment, én is a szobámba vonultam, hogy végre aludjak egy kicsit. Az utazások rendszerint kifárasztanak, ezért nem szerettem külföldre utazgatni. Természetesen, mielőtt aludni tértem volna, beszámoltam Lindának és Annie-nek arról, ami Oroszországban történt. Persze nem avattam be őket túl részletesen, csak annyit mondtam, hogy szerencsésen odaértünk, jó volt a szállás és  sokat voltunk Mike-kal.A válaszaikból azonban rájöttem, hogy tudják, hogy csak elnagyjáztam a történetet, de nem kíváncsiskodtak. Tudtam azonban, hogy nem hagyják ennyiben a dolgot.
Másnap, amikor felkeltem, egy levelet találtam az éjjeliszekrényemen. A címzésből ráismertem a levél feladójára, aki nem volt más, mint Florence, az én egyetlen nővérem.
Kicsit furdalt a lelkiismeret, ahogy a szépen megcímzett borítékot néztem, mivel az utóbbi egy hónapban elhanyagoltam Florence-t. Attól tartottam, hogy ez a levél azért érkezett, hogy Florence kifejezze nemtetszését, bár nem értettem, miért nem e-mailt küldött. Kinyitottam a borítékot, amiből két papír hullott ki. Az egyiket Florence írta, abban biztos voltam. Amikor a másik lapot vettem a kezembe, nem akartam hinni a szememnek. Anyám írásával találtam szembe magam. Kicsit felzaklatott, mert anyám hónapok óta halott volt. Sűrűn pislogtam, majd hozzáláttam, hogy elolvassam anya levelét. Az írás egyenetlen volt, helyenként elfolytak a tintapacák. Tudtam, hogy sírt, miközben megírta.
...
Drága lányaim!
Ha ezt a levelet olvassátok, valószínűleg én már nem vagyok az élők sorában.
Azonban magyarázattal tartozom nektek egy-két dolgot illetően, amire bizonyára még nem kaptatok válaszokat. Először apátokról szeretnék mondani valamit. Mindkettőtöknek elmondtam, hogy elhagyott, és mára már biztosan világossá is vált számotokra, hogy miért - feltéve, ha még együtt van Rosanette de Rénal-lel. Úgy hiszem, most hibáztatjátok és gyűlölitek őt, pedig valójában nem érdemli meg. Ő csak menekült valami sokkal rosszabbtól. Inkább elszakította a családi kötelékeket, minthogy azok maguktól szakadjanak el. Ez egész biztosan bekövetkezett volna nagyon rövid időn belül. Ezzel tehát rá is térek a másik dologra, amiről még beszélnem kell, mielőtt végső búcsút veszünk egymástól. Nem akarom rászánni magam, hogy személyesen mondjam el addig, amíg lehet. Ahhoz nem vagyok elég bátor. Nem akarok fájdalmat okozni nektek, amíg még veletek lehetek. Florence, te nem sejtetted, de Lotte ma délután megjegyezte, hogy betegnek tűnök. Sajnálatos módon igaza van. Az orvosok már majdhogynem egy éve daganatot állapítottak meg nálam. Nem akarom, hogy megoperáljanak, inkább csendben tűröm  a sorsomat. Tudom, hogy el kell majd mennem és azt is tudom, mekkora fájdalom lesz az nektek, valamint milyen szenvedést éltek át akkor, ha ez a levél a kezetekbe kerül. Apátok döntése helyes volt akkor, amikor közölte, hogy elmegy tőlem. Nem akarja végignézni a szenvedéseimet. Gondolkodott rajta, hogy téged is elvisz, Lotte, de végül rábeszéltem, hogy ne tegye. Megkértem őt, hogy a halálom után küldjön el téged Lipcsébe legalább egy hónapra, hogy legyen Valaki, aki átsegít ezen. Remélem, ez is megtörtént és megtaláltad azt a Segítséget. Nagyon félek, hogy mi lesz veled, ha én már nem leszek. Olyan esetlennek tűntél, amikor ma délután rájöttél, hogy valami nincs rendben velem. Túl kell lenned ezen, erősnek kell maradnod és köszönd meg Billnek a nevemben, hogy vigyáz rád.
Most pedig hozzád szólok, drága Florence-em. Tudom, hogy sok olyan dolgot mondtam neked, amit azonnal megbántam, de nem kértem bocsánatot, pedig rájöttem, az lett volna a legjobb megoldás. Most már visszavonnék mindent, amit a fejedhez vágtam az utóbbi két évben. Nem kellett volna arra kényszerítenem téged, hogy vigyázz a húgodra, mert látom, te ezt anélkül is megteszed. Meg kellett volna értenem, hogy nem mindig a család az első számodra. Most viszont kérlek, ne hagyd egyedül a húgodat, hiszen már csak te maradtál neki, ugyanúgy, ahogy neked is csak ő maradt. Tartsatok össze! Őszintén remélem, te is megkerested azt, aki segít neked feldolgozni, hogy elvesztettél engem.
Nem tudom, mennyi időm van még hátra. Ha megkérdeznétek, hogy félek-e a haláltól, nemmel felelnék. Belenyugodtam abba, hogy ennyi volt az életem. Csak a ti sorsotok felől aggódom. Fogalmam sincs, meddig maradok még veletek, de igyekszem számotokra a lehető legkevesebb fájdalmat okozni, amíg élek.  A levelet apátoknak fogom odaadni, és remélem, eljuttatja hozzátok.
Ne sírjatok miattam, hiszen vigyázok majd rátok odafentről!
Anya
        2009. 10. 06
Kedd
23: 56
...
Anya utolsó felszólításának nem tudtam engedelmeskedni. Néztem a  leírt szavakat és a szemeim megteltek könnyel. Elfogadtam, hogy nincs többé, de most, hogy a levelét fogtam a kezemben, ismét úgy éreztem, az élet nem volt igazságos velem. Miért vette el őt tőlem?
Ránéztem a dátumra. A levél azon a keddi estén íródott, amikor sírni láttam és amikor elmondta, hogy apa nem jön vissza többé hozzánk. Anya tudta, hogy  ő hamarosan meg fog halni, de azt nem tudhatta, hogy a halála a levél megírását követően egy nappal már be is következik egy szerencsétlen autóbaleset következtében.
Próbáltam küzdeni a könnyek ellen - kevés sikerrel. Újra és újra elolvastam a levelet, a másik papírra, amit Florence írt, ügyet sem vetettem. A csendet csak a gyors lélegzetvételeim törték meg, miközben igyekeztem kitörölni a könnyeket a szememből, hogy  olvasni tudjak.
- Lotte, mi van? Hát ide kell feljönnöm? Nem hallod, hogy..
Észre sem vettem, hogy kicsapódott az ajtó és hogy Bill épp szemrehányást készül tenni, amiért nem mentem le elé. Láttam a telefonon, hogy már vagy háromszor keresett, de meg se hallottam. Megfordultam, hogy szembenézzek vele. A szemrehányás vége a torkán akadt, amikor meglátta, hogy sírok.
- Mi történt, angyal? - kérdezte aggódva. Felálltam, odasiettem hozzá és megöleltem.
- Köszönöm - mondtam anya utolsó kérését megtartva. - Köszönöm anya nevében... hogy vigyázol rám.
Nem értette, miről beszélek és - így visszagondolva - tényleg  hülyén hangzott, amit mondtam. Visszamentem az ágyhoz és felvettem a levelet. Átadtam Billnek és hagytam, hogy végigolvassa. Miután végzett, láttam rajta, hogy minden világos számára.
- Nagyon szép levél - mondta kicsit megtörten. Hallottam, hogy azon igyekszik, hogy a hangja teljesen nyugodt maradjon. Ő is csak nézte a papírt, nem tudott többet mondani. Én közben felvettem Florence rövid üzenetét, amit anya leveléhez mellékelt.
...
Lotte!
Kérlek olvasd el ezt a rövid kis jegyzetet, amit anya leveléhez mellékeltem. A levelet apa küldte el nekem egy hete és úgy gondoltam, neked is látnod kell, mit írt anya. Bár a levél későn érkezett - hiszen már régen tudjuk, hogy anya nagyon beteg volt. Sőt, te hamarabb tudtad - sejtetted, én pedig nem hittem el neked. Sajnálom. Szeretném még elmondani, hogy megpróbálom megfogadni anya tanácsát és jobban vigyázni rád - remélem jó úton haladok. Szeretlek, kis prücsök!
Florence
...
- Persze, hogy jó úton haladsz, Florence - motyogtam. Bill felém nézett és belepillantott a második levélbe is.
- Adj egy ollót, kérlek - néztem Billre, aki készséggel teljesítette a kérésemet. Elvettem tőle anya levelét és két egyforma darabra vágtam. Gyorsan választ írtam Florence levelére, majd a kettétépett levél egyik felével együtt borítékba zártam.
- Ezt miért tetted? - kérdezett Bill.
- Hogy mindkettőnknél legyen egy rész - magyaráztam. - Szerintem ez így korrekt.
Ez így érthető. Akarod, hogy levigyem és feladjam a postán? - ajánlkozott, a borítékra függesztve a tekintetét.
- Nem kell, köszönöm. Majd Sofie néni feladja.
Vállat vont és az asztalra helyezte a borítékot. Örömmel tapasztaltam, hogy már nem sírok. Egyelőre nem is akartam többet sírni, mert tudtam, ha még előkerül anya egy pár elrejtett írása, nem fakadhatok könnyekre mindig. Annyira gyengének éreztem magam. Sofie néni megpróbálta ugyan betölteni anya szerepét, de tisztában volt vele, hogy ő nem lehet az anyám. Volt idő, amikor nem gondoltam anyára annyit, nem sírtam el magam, ha eszembe jutott az arca és a hangja. A segítséget, amit anya remélt, megkaptam és megfogadtam, hogy örökre megtartom.  Az a segítség most épp az ágyamon ült és SMS-t írt Tomnak, hogy késni fog a próbáról. Kérni akartam, hogy ne hagyjon egyedül és tudtam, ha megkérem erre, megtette volna. Ehelyett ezt mondtam:
- Menj csak nyugodtan.
- Nem szívesen hagylak itt, de gondolom, most nincs kedved velem jönni.
Megráztam a fejemet. Sóhajtott egyet jelezve, hogy nem örül a búcsúnak. Viszont neki kötelességei voltak, amiket végre kellett hajtania. Felállt, puszit nyomott a fejem tetejére, majd kiment a szobából. Az ajtót nyitva hagyta, így hallottam, amikor Sofie néni lent rákérdezett, hogy mi van velem. Bill válaszát nem hallottam már tisztán, de gondoltam, hogy mindent elmondott a nénikémnek. Az ablakhoz léptem és néztem, hogyan hajt el az autóval. Integettem neki, bár nem hiszem, hogy látta. Mindenesetre háromszor dudált - ezzel köszönt el. Az asztalhoz léptem, felvettem a Florence-nek címzett levelet és levittem, hogy megkérjem Sofie nénit, ha megy a postára, adja fel azt is. Ő készséggel elvette és megígérte, hogy délután fel is adja.
Mivel az utóbbi hónapban Florence-t kissé mellőztem, így nem tudtam, áll-e valahogy a költözés terve, vagy az egész a kútba esett,  ezért úgy gondoltam, ellátogatok Johanneshez, hogy tőle kapjak válaszokat.  Természetesen otthon volt és szívélyesen fogadott, amikor aznap délután meglátott a lakása ajtaja előtt.
- Régen láttalak errefelé - húzta mosolyra a száját és becsukta mögöttem az ajtót. - Hogyhogy vetted a fáradtságot és meglátogattál? Már azt hittem, el is felejtetted, hogy létezem.
- Ne haragudj, Johannes - mentegetőztem. - Az utóbbi hónapban el voltam foglalva. Költözés, meg hasonlók. És ha már a költözésnél tartunk, szeretném tudni, hogy áll a ti tervetek? Florence mikor érkezik?
Johannes készen állt a válasszal, bár nagyon húzta a száját, miközben közölte.
- A szülinapodra. Nem kellett volna ezt elmondanom, Florence megtiltotta.
- Vigyázz, kikapsz - nevettem. - Florence-t ismerve, ha megtudja, hogy elkotyogtad a meglepetést, egyből elválasztja a fejedet a nyakadtól.
- Kezdek félni - játszotta meg a rémültet, miközben lepakolta a cuccait az asztalról. - Ti mindent átpakoltatok az új házba?
- Igen, mindent. Az ikrek segítettek.
- Szinte gondoltam, hogy nem hagynak magadra - vihogott.
Morogtam valamit, de különösebb válaszra nem méltattam a megjegyzést.
Sokáig beszélgettem Johannessel. Megtudtam, hogy a költözés már szinte teljesen végbement, ugyanis Johannes járt a nyár elején a nővéremnél és elhozott még jópár dolgot, így Florence csupán egy kisbőrönddel fog érkezni, amiben pár ruháját hozza. El tudtam képzelni, mekkora lesz az a bőrönd. Megfigyeltem, hogy az apró konyhában már ott díszelegnek Florence csecsebecséi, ugyanazok, mint amiket az ő lakásán is láttam, amikor tavaly októberben meglátogattuk őt anyával és apával. Beszámoltam Johannesnek a ma reggel kapott levélről, aki elmondta, hogy tudott arról, hogy Florence elküldte nekem.
A telefonom csörögni kezdett, úgyhogy búcsúznom kellett. Mivel Johannesnek még nem volt autója, kénytelen voltam újra buszra ülni és elég sokat utazni, hogy visszaérjek Magdeburgba. - Hát Lipcse azért közelebb volt - gondoltam magamban, amikor leszálltam a buszról.
- Mi történt? - léptem be otthon az ajtón. - Sofie néni, Rodolpho bácsi, miért kellett eljönnöm?
- Csak miattam - jött felém vigyorogva Annie. - Én nem vagyok elég indok?
- Annie! - kiáltottam. - Te, hogyhogy itt?
- Gondoltam, kikérdezlek az oroszországi élményeidről, hiszen mióta elmentetek,  csak egyszer beszéltél velem. Személyesen akarom hallani a történetet..
- Mire vagy kíváncsi? - kérdeztem, miközben felsétáltunk a szobámig. Annie örömmel nyugtázta, hogy a ház nagyobb, mint a lipcsei, így ha ismét arra kerülne a sor, hogy kénytelen hosszabb ideig nálunk vendégeskedni, a szobát nem kell majd megosztania senkivel.
- Mindenre - vágta rá egyből. - Hogy van Mike?
- Remekül - lelkendeztem. - Alena és ő mostantól remélhetőleg jó testvérek lesznek, és Alena számára nem az lesz a legfontosabb, hogy a bátyja olyan, mint a kedvenc énekese.
Annie mosolygott.
- Néha tényleg láttam Mike-on, hogy valami nem hagyja nyugodni... szegénykém... Annyira megérdemelné, hogy végre szeresse valaki.
- Annie, hidd el - kezdtem. - Ha másképp alakultak volna a dolgok... ha nem ismertem volna meg Billt, de Mike-ot valami csoda folytán igen... egész biztosan vele lennék. Mike jólelkű, érzékeny, segítőkész és őszinte. Szerencsés lesz az a lány, aki megtalálja őt.
- Ő ezt nem így gondolja - morogta magának Annie, de végül befejezte, amit elkezdett. - Jajj, Lotte. Mike sokszor nézte, ahogy alszol, szinte mindennap... ott ült a szobádban és csak nézett... ő úgy gondolja, megtalálta azt a lányt, akit keresett...  Mike hisz a sorsban és a végzetben.
- Valami hiba mégiscsak történt - érveltem. - A sors félresiklott. Én sajnos nem Mike-ban találtam meg azt, akit kerestem. 
- Tudom - bólintott Annie. - Olyat, ami közted és Bill között van, én ezelőtt sose láttam. Még... komolyan... Lindánál és Tomnál se... A tiétek valami olyan szerelem, amit nem választhat szét egy harmadik személy, vagy bármi más. Szerencsés vagy    

BILLANGÓ - A misztika árnyékában 1. fejezet - Meglepetés Mike-nak

Az új szobám küszöbén álltam. Már minden be volt pakolva, teljesen berendezettnek tűnt a  csinos kis helyiség. Odakintről hallottam, ahogy az ikrek és a nénikémék vitatkoznak azon, hogy hova is kerüljön a TV.
Na igen, a költözés. Egy hónappal ezelőtt a rokonaim megígérték, hogy Magdeburgba költözünk, mert a bácsikám egy jó állást kapott a környéken. Ennek határtalanul örültem, hiszen Magdeburg határához költöztünk, alig  pár kilométerre Loitschétől. Ezt az utat akár futva is megteszem, ha kell. Persze nem lesz szükségem arra, hogy fussak, ebben biztos voltam.
- A nappaliba vigyétek! - kiáltott Sofie néni és kinyitott pár ajtót. Láthattam, amint Bill és Tom a hatalmas TV-t a nappali felé cipelik. Út közben mindketten rám mosolyogtak, majd eltűntek az ajtó mögött.
Az ikrek önként felajánlották a segítségüket, amikor megtudták, hogy hamarosan közelebb költözöm hozzájuk. Sofie néniék kapva kaptak az alkalmon és befogták a két srácot, akik egy szóval sem panaszkodtak. Szívesen megcsináltak mindent, amire kérték őket, így nekem szinte semmi dolgom nem volt. Az én feladatom csupán annyiból állt, hogy a ruháimat bőröndökbe kellett csomagolnom - bár meg kell hagyni, ez sem volt könnyű.  Azóta, hogy jópár hónappal ezelőtt elköltöztem apáéktól, a ruhatáram igencsak kibővült. Akkor mindössze két bőröndnyi ruhát hoztam el magammal, most viszont attól tartottam, hogy négy bőröndben sem fog elférni a szekrényem tartalma. Szerencsére három bőrönd elég volt, kényelmesen be tudtam pakolni mindent.
Az ajtókeretnek támaszkodva néztem a szobámat. Nagyobb volt, mint az előző, a hatalmas ablakokon barátságosan sütött be a meleg, június végi napsugár. A megszokott bútoraim otthonossá tették a még kissé idegen helyet, de tudtam, hamar megbarátkozom majd az új környezettel.
- Készen vagyunk,  angyal - szólalt meg egy hang a hátam mögött. A hang gazdája körém fonta a karjait és a fülemb esúgott  - Megnézed, hogy rendeztük be az új otthonotokat?
Mosolyogva kiszabadítottam magam az öleléséből és megfogtam a kezét. Bill idegenvezetőnek is remek volt. Mindent megmutatott, elmagyarázta, hogyan döntötték el, hogy úgy nézzen ki az adott helyiség, ahogy kinézett.
A  ház nagyjából hasonló volt Sofie néniék régi házához. A földszinten található volt két vendégszoba, Sofie néniék hálószobája, a konyha, egy fürdőszoba, nappali, ahonnan lépcső futott fel, és egy hátsó üvegajtón keresztül ki lehetett menni a tágas kertbe, amit Rodolpho bácsi máris telerakott a kedvenc trópusi növényeivel. Az előző házukban kiépített magának egy kis üvegházat, nem tudom, ezt itt mennyire sikerül majd megvalósítania.  Az emeleten volt az én szobám - amihez nagy örömömre - közel volt egy fürdőszoba. Volt még a folyosón pár vendégszoba és mégegy fürdőszoba, hogy az esetleges vendégeknek ne kelljen a lépcsőn mászkálniuk éjszaka vagy kora reggel. Viszont ki is jöhetne hozzánk vendégségbe Florence-szen és Johannesen kívül?
Miután mindent alaposan megnéztünk, a fiúk hazamentek, hogy  átöltözzenek és egyenek valamit. Hiába marasztalta őket Sofie néni, azt mondták, egy óra múlva visszajönnek. Végül az egy órából kettő lett, és az ikrek helyett csak Bill tért vissza.
- Hol van Tom? - kérdeztem Billtől, miközben összeborzoltam amúgyis kócos, fekete tincseit.
- Sürgős ügyre hivatkozva bezárkózott a szobájába - vigyorgott.
- Linda van a dologban - mondta fennhangon Sofie néni és egy szelet tortát tett le Bill elé.
- Köszönöm, nem kérem - kezdte Bill, de Sofie néni olyan csúnyán nézett rá, hogy inkább nem ellenkezett és nekilátott, hogy eltűntesse a tortaszeletet.
- Megszerveztem az utat - mondta tele szájjal Bill. - Július 13-án mehetünk.
Hirtelen azt se tudtam, miről beszél, de aztán rájöttem, hogy a megígért oroszországi útról van szó. Meglepetést akartam Mike-nak, így kibírtam, hogy ne mondjak neki semmit. Ez persze úgy nem volt nehéz, hogy Bill mindig a hátam mögött ült, valahányszor Mike-kal beszéltem. Egy cseppet sem idegesített ez, ugyanis tudtam, hogy Bill féltékeny, különösen, ha Mike-ról van szó. Megtudtam, hogy Bill egy ideig Mike-ot hibáztatta, amiért  - hozzáteszem, az apám cselszövései miatt - tavaly decemberben el kellett hagynom őt. Természetesen Mike-nak köze sem volt a dologhoz, de Billt megnyugtatta, ha elolvashatta, mikről is beszélünk. Mike-nak nem szóltam, hogy Bill is látja, miket ír, mert akkor a két srác között még nagyobb lett volna az utálat,  mert Mike akármennyire is hasonlított Billre - és régen bármennyire is kedvelte a Tokio Hotel énekesét  - mióta megismert engem és - különösen - mióta Bill és köztem minden rendeződött, egyszerűen ki nem állhatta. Bill mégis arra készült, hogy együtt megyünk Oroszországba és lepjük meg a gyanútlan Mike Müllert.  Sokat mondogatta, hogy ez az út nem azért van, hogy Mike meglepődjön és örüljön, hanem sokkal inkább azért, hogy ő könnyítsen a lelkiismeretén.  Januártól  március elejéig szinte Mike volt az őrangyalom. Figyelt minden lépésemre,  vigyázott rám, amikor a másik két barátom, Linda és Annie máshol múlatták az időt. Mike volt az én második Billem. Ezt persze Billnek sosem említettem, mert félő volt, hogy eltilt Mike-tól - habár azt nem tette volna meg. Mike egy életre lekötelezte azzal, hogy megvédett, amikor ő nem tudott vigyázni rám, hozzá kell tenni, azért, mert én dobtam.
- Nem kell elmennünk, ha nem akarod - mondtam és megsimogattam az arcát. - Hálálkodnod sem kell Mike-nak, hiszen az egészről én tehetek.
- Nem tehetsz semmiről - mondta. Ezt a mondatot az utóbbi egy hónapban mindennap elismételte.
- De te sem - vágtam vissza. - Akkor miért mondanál köszönetet Mike-nak?
- Mert veled volt. Vigyázott rád. Szeretett téged.
- Te is szerettél - ellenkeztem. - Akkor is szerettél, amikor inkább gyűlölni lett volna okod.
- Hagyjuk inkább - türelmetlenkedett. - Kezdem unni ezt az önmarcangolást, amit az utóbbi időben csinálsz. Hagyd abba, oké? Menjünk el Oroszországba, hogy Mike-nak meglepetést szerezzünk.  Így jó?
- Így jó - helyeseltem.
- Mit gondolsz - mélázott Bill, mikor letette a villát és megtörölte a száját -  Néhány kilométer túl nagy táv, hogy  ne autóval tegyük meg?
- Miért, hogy jöttél? - érdeklődtem.
Szélesen mosolygott.
- Nem autóval.
Felhúztam a szemöldökömet és kérdően tekintettem rá, mire kibökte.
- Gordon motorjával.
Összecsaptam a kezeimet. Őszintén szólva még soha nem ültem motoron. A szemeim felcsillantak és ezt Bill is észrevette. Elvigyorodott és tapsolt egyet. Kérdően ránézett Sofie nénire, aki egy fejbólintással jelezte, hogy semmi akadálya a motorozásnak, amennyiben Bill egyben visszahoz.
- Egy darabban lesz, megígérem - mosolygott és kivezetett az ajtón.
Az udvaron valóban ott állt gordon szürke motorja. Bill a kezembe nyomott egy bukósisakot, amit nagyon nem akartam felvenni, mert tartottam attól, hogy kinevet majd. Végül mégiscsak felvettem és nem is tévedtem, Bill valóban nevetett, de megnyugtatott, hogy még így is jól nézek ki. Ő is felvett egy sisakot, ezen meg én kezdtem el kacagni. Érdekes látványt nyújtott bukósisakban, mivel a feje így sokkal nagyobbnak tűnt.
- Mint két UFO - nevettünk, miközben felpattantunk a járgányra. Bill indított és másodpercekkel később már az üres utcán száguldoztunk. Hatalmas élmény volt. Igaz, féltem, hogy leesek,  de erősen megöleltem Billt, így ha én lecsúsztam volna, egész biztosan magammal rántom őt is. Mikor kiértünk a városból, Bill leállította a motort és levette a bukósisakot. Én - a tanácsa ellenére - ugyanígy tettem. A sisakokat felakasztotta a kormányra és már indultunk is tovább. A szél hátrafújta a hajamat, ezáltal gyönyörködhettem volna a repülő táj szépségeiben, csakhogy Bill haját legalább százszor kellett kisöpörnöm az arcomból. Ez volt a hátránya, hogy  én voltam az utas. Végül megoldottam a problémát, picit oldalra dőltem és kihajoltam Bill háta mögött, amit ő nem nézett jó szemmel, mert állította, hogy jobbra húz a motor tőle. Nemsokára lefékeztünk a Kaulitz-ház udvara előtt. Leszálltam a motorról, majd Bill feltolta azt az udvarra.
- Hogy tetszett? - kérdezte.
- Fantasztikus volt - lelkendeztem kipirult arccal. - Egyszerűen hihetetlen... Csak legközelebb csinálj valamit a hajaddal, mert állandóan a szemembe lógott.
- Megmondtam, hogy ne vedd le a sisakot - nevetett.
- Viccelsz? - tettem csípőre a kezem. - Szörnyen néztem ki benne!
- Annyira nem - vigyorgott és a kezemért nyúlt. A motoroskesztyűben olyan volt a keze, mint valami hatalmas óriásé. Mintha nem is az ő kezét fogtam volna.
- Oh, visszakaptam a motoromat - csendült Gordon hangja az egyik garázs bejárata felől. - Bill, te Lottét motorral hoztad el?
- Aha - vont vállat a megszólított. - Sosem ült még motoron.
- Szerintem ezek után nem is fog - mosolygott Gordon.
- Dehogynem - ellenkeztem. - Remek volt!
Gordon ingatta a fejét. Tudta, mennyire ügyetlen vagyok és hogy nekem a motoron való közlekedés még úgy is veszélyes, hogy Bill ül előttem. Betolta a motort a garázsba és velünk együtt indult el a ház bejáratához vezető lépcsősoron. Én értem először az ajtóhoz, ami azonnal kivágódott, ahogy elhagytam az utolsó lépcsőfokot. Az ajtóban Simone mosolygós arca jelent meg.
- Szervusz, Lotte - köszönt csilingelve. - Hallom, Bill ma nem autóval hozott.
- Nem ám - vigyorgott Bill. - Motoroztunk!
Simone betessékelt minket a házba. Bill ledobta a motoroskesztyűt és a bőrdzsekit, majd  lehuppant egy székre. Viccesen festett, mivel a haja össze-vissza állt, helyenként még az arcát is eltakarta. Simone nevetett, amikor  jobban szemügyre vette kissé zilált külsejű fiát.
- Mit nevetsz, anya? - kérdezte Bill.
- Nézd meg magad - mondta Simone és egy tálcát tartott Bill elé tükör gyanánt.
Bill is nevetni kezdett, majd elsietett, hogy rendbe szedje a külsejét.  Az emeletről lehallatszott Tom egetrengető vihogása,  ahogy meglátta az öccsét.
Tíz perccel később az ikrek egyszerre jöttek le. Tom még mindig nevetett, de már kezdett megnyugodni.
- Tom, mi volt az a  sürgős ügy, ami miatt nem tudtál visszajönni hozzánk? - érdeklődtem, mikor az idősebbik iker leült mellém.
- Hááát - kezdte habozva - meghívtam Lindát. Úgy néz ki, itt tölti az augusztust.
- Mi? - kiáltottam fel. - Tom, ezt képes lettél volna elhallgatni előlem!
- Ne vádold - szólt közbe Bill. - Meglepetést akart. Kivételesen gyakorolta, hogyan ne mondja el neked.
- Hoppá. Sajnálom, Tom. Ígérem, majd meglepődöm.
Nem maradtunk sokáig a Kaulitz-házban. Miután Simone jól megtömött minket süteménnyel, Tom a szobájába vonult, Bill és én pedig elmentünk sétálni. Loitsche nem arról híres, hogy éttermek és kávézók sokasága lepné el a kis falucskát, de egy kedvencünk azért akadt. Leültünk a szokásos helyünkre. Én egy kólát kértem, Bill ásványvizet. Kivételesen ő itta az egészségesebb italt, máskor ez rendszerint fordítva szokott lenni. A vendégek és a kiszolgáló személyzet cseppet sem csodálkozott, hogy Bill Kaulitz egy lánnyal üldögél az egyik asztalnál. Loitschében már mindenki ismerte Billt és engem is. Szerettem ezt a nyugodt kis helyet, mert itt nem kellett rajongóhadaktól tartanunk - kivéve Gittyt,  akit még mindig nem sikerült kézre keríteni a tavaly decemberben elkövetett támadásáért.
- Tényleg - kaptam észbe, mert eszembe jutott Gitty. - Még mindig semmi hír?
Bill tudta, mire értem és megrázta a fejét. Furcsamód nem lettem nyugtalan, pedig épp azt vitattuk, hogy a majdnem gyilkosom még szabadon mászkál.
- A rendőrök nem találják, pedig már gőzerővel keresik, de félek, a nyomozást idő előtt lezárják bizonyíték hiányában.
- Az erdőben mondta nekem, hogy eldobta a kést - mondtam, hátha ez segít valamit. Bill csak legyintett.
- Azt meg is találták nemsokkal a támadás után. A véredet azonosították, de az ujjlenyomattal nem értek semmit, hiszen Gittyé nem szerepelt az adatbázisban.
- Úgy beszélsz, mint egy rendőr. Filmekben hallottad ezeket a kifejezéseket?
- Nem - morogta keserűen. - Miután a csaj megtámadott téged, három héten keresztül  minden egyes átkozott nap bejártam a rendőrségre, hogy megtudjam, van-e valami eredmény. Órákat ültem ott és vártam. Aztán három hét  után feladtam, mert nem volt semmi. Ezután mindig ide jöttem. Pont ehhez az asztalhoz ültem le minden este és néztem, hogyan szürkül el az ég, és hogyan borít el mindent a sötétség. Néha zárásig maradtam, amikor már Charlotte, a tulajdonosnő kénytelen-kelletlen rám szólt, hogy induljak.
 - Miért mondod el ezt nekem? - kérdeztem szomorúan.
- Gondoltam, tudnod kell, mit is csináltam, ameddig nem voltál velem. Te is elmondtad, mennyire megviselt ez az egész. Azt hiszem, ezzel én is tartozom...
- Nem tartozol semmivel. Hagyjuk a múltat - fojtottam belé a szót. - Ne rontsd el ezt a mai estét.
- Igazad van - vidult fel. - Új lakás, új környék, közelebb leszel hozzám és augusztusban még Linda is eljön. Kell ennél több?
- Nem hiszem. Ennyi elég - értettem egyet és megcsókoltam. Nem zavart túlságosan, hogy jópáran figyelhetnek, valahogy már nem tudott érdekelni az a sok kíváncsi szempár.  Még az sem foglalkoztatott volna, ha bárki képet csinál rólunk. Látszólag Billt sem zavarta, mégha az utcán sétáltunk akkor is talált magának alkalmat, hogy megölelhessen és megcsókolhasson. Miután ajkaink búcsút mondtak egymásnak, úgy döntöttünk, mi is búcsút mondunk a kávézónak és hazaindulunk. Nem voltunk sokáig távol, így Simone nem is aggódott, hogy merre jártunk. Úgy határoztam, ma elfogadom  a család invitálását és náluk vacsorázom. Tájékoztattam erről a rokonaimat, akiknek nem volt kifogása ezellen.  Simone nagyon örült, hogy maradhatok. Nem akart rám feladatot sózni, de elvállaltam a terítést, nehogy valamelyik kedvenc tányérja véletlenül sérülést szenvedjen  az ikrek kezében. Mikor mindennel kész voltam, a konyhába siettem, hogy segítsek Simonének. Ezt azonban már tényleg nem engedte és ráparancsolt a fiúkra, hogy vigyék be a jól megrakott tálakat. Ezellen   a srácoknak nem volt kifogása, mert így elsőnek szedhettek maguknak. Simone, mint mindig, méltatlankodott egy kicsit a fiai viselkedésén, de különösebb vélemény nélkül hagyta, mit is művelnek. Nagy sokára aztán mi is leültünk, miután a konyhai pultra helyeztük a desszertet, az ínycsiklandozó vaníliapuding-különlegességet. Az ikrek és Gordon vágyakozó tekinteteket vetettek a jókora adag édességre, de Simone egy pillantásával figyelmeztette őket a helyes étkezés szabályaira, így visszafordultak a tányérjukhoz.
- Bill, te voltál ilyen lovagias? - hallottam Simone kérdését. Nem értettem, miért kérdezi ezt, de lenéztem a tányéromra és már láttam a választ. A vacsorám ki volt szedve, minden szépen különválasztva egymástól. A kés és a villa a tányérba volt rakva, hogy csak fel kelljen vennem őket. Bill éppen nem tudott megszólalni a szájába tömött ételmennyiségtől, de bólintással jelezte, hogy az ő műve. Sejthettem volna, hiszen közel akkora adagot szedett ki nekem, mint amekkora az ő tányérjára volt rakva.
- És én szerinted ezt meg bírom enni? - néztem rá, miközben a tányéromra mutattam. Ismét bólintott.
Kénytelen voltam harcba szállni a hatalmas adag vacsorával, mert Simonét nem akartam megbántani. Kis  csalással ugyan - de sikerült leküzdenem az ételt. A  csalás az volt, hogy Tom mindannyiszor vett a tányéromból,  mikor épp senki nem nézett felénk. Így még a desszertet is magamba tudtam préselni. Miután megettem, úgy éreztem, meg sem bírok mozdulni, de  nemcsak én voltam ezzel így.  Tom mellettem ült, a kanalával kevergette a semmit az üres pudingos pohárban. Nagyokat sóhajtott és panaszkodott, hogy fáj a hasa. Azonban öt perc se telt el, már ment a második adag desszertért, mivel látta, hogy Bill is épp a konyha felé igyekszik.
Vacsora után Bill hazavitt, ezúttal autóval. Igaz,  néhány kilométer nem túl sok, de mivel Bill szerettte a kényelmesebb megoldásokat választani, így a kocsi mellett döntöttünk. A rövid kocsikázás alatt búcsúzkodtunk, mert Billnek még el kellett intéznie valamit és nem ért rá arra, hogy Sofie néni mindenféle édességgel teletömje, mint ahogy azt rendszerint tenni szokta.  Így csak megállt a ház előtt, én kiszálltam az autóból és egyedül sétáltam az udvar felé. Intettem egyet Billnek, majd bezártam magam mögött a kaput.
Az új környék valóban jobban tetszett, mint Lipcse hatalmas utcái, egyedül az iskolával volt probléma. Nem voltam hajlandó ugyanis Lipcséig buszozni, így újabb iskolaváltás következett. Ennek csak Annie nem örült túlzottan, de megnyugtattam, hogy délutánonként a stúdióban találkozunk, vagy elmegyek hozzájuk.
Most azonban nem volt iskola, így Annie-vel az egész délelőttöt együtt tölthettük. Rodolpho bácsi reggel autóval vitt el Lipcsébe, és délután szintén autóval jött értem. Alighogy kiszálltam a kocsiból, rendszerint Bill autója már nyitott ajtóval várt, így időm se volt arra, hogy ebédeljek. Ennek Simone örült a legjobban, mivel ő mindennap ebéddel várt engem. Ebéd után egy gyors próba a srácoknak, mialatt én rajongói e-maileket nézegettem, vagy figyeltem a próbát. Próba után Bill mindig szakított időt arra, hogy egy kicsit velem legyen. Akkor is, ha holtfáradt volt, hiába mondtam neki, hogy menjünk, nem baj, ha hazavisz, de ő mindig erősködött. Egy ilyen alkalommal belátta, hogy tényleg nem tartható ez így sokáig. A beismerés persze annak volt köszönhető, hogy  az autóval majdnem lecsúsztunk az útról. Mikor odaértünk a Kaulitz-házhoz, Bill megkérte Tomot, hogy ebéd után vigyen haza. Tom készséggel teljesítette is ezt. Ő nem volt olyan fáradt, mint a testvére. Gyanítottam, hogy Bill egész éjjel dalszövegeken dolgozott.
- Sajnálom, hogy nem én viszlek haza és azt is, hogy nem megyünk ma sehova - mondta Bill azon a szombat délutánon. Közben hatalmasat ásított, ezzel erősítve meg azt a gyanúmat, hogy nem képes volán mögé ülni.
- Menj és aludj - parancsoltam rá. Tényleg szörnyen nézett ki. A szemei alatt karikák húzódtak, arca gyűrött volt az álmosságtól.
Nem válaszolt, csak elköszönt, bólintott és a ház felé sétált. Tom eközben kiállt a garázsból. Nem a jól megszokott Caddy állt most előttem, hanem egy - szerintem - sokkal szebb, fehér csoda - egy Audi R8. Az az Audi, amit először a World behind my wall klipben láttam majdnem egy éve.
- Húha, Tom. Ezt az autót mindig igyekeztél elrejteni - jegyeztem meg.
- Dehogy - védekezett. - Csak... na mindegy... féltettem és kész... Pattanj be!
Nevettem a pár perces úton, ilyen rövid idő miatt felesleges autóba ülni, engem mégis mindennap autóval vittek és hoztak. 
- Kösz a fuvart. Szép autó - mondtam, amikor kiszálltam a házunk előtt.
- Köszi - vigyorgott, majd felbőgette a motort.
- Hé, Tom! - kiáltottam utána, amikor elindult, de még épp időben, hogy meghallja. - Bill dalszövegeket ír?
- Azt hiszem, igen - válaszolta. - Még nem mutatott egyet sem, de biztosra veszem, hogy hasonló nagy durranás lesz, mint a Humanoid.
- Terveztek új albumot a közeljövőben? - kérdeztem egyből, mohó kíváncsisággal.
- Nem tudom, ebben az évben már valószínűleg nem adjuk ki, de jövőre mindenképp.
Ettől egész jókedvem lett, hamarosan új Tokio Hotel album és én vagyok az első, aki tud erről. Persze még ez korántsem biztos, de Billen látszik, hogy készül valamire.
Annyira gyorsan telt az idő, hogy észre se vettem és már július tizenkettedike volt. Ami azt jelentette, hogy másnap el kellett indulnunk Oroszországba.
- Bill, hogy is lesz ez az út? - hívtam fel kedvesemet tizenkettedikén este, sőt inkább éjszaka, hogy megtudjam, mit és hogyan pakoljak be az útra.
- Mi? - vette fel álmosan a telefont. - Jaa... három napra megyünk... szálloda meg minden... holnap délben ott vagyok érted.
Tudtam, hogy álmos, így hagytam, hadd aludjon. Én is elég hamar álomba merültem. Másnap reggel korán ébredtem, hogy mindent össze tudjak pakolni. Mondanom se kell, ígyis siettség lett a vége, de végül minden sikeresen elfoglalta a helyét a kis utazótáskában.
- Ugye külön szobátok lesz? - kérdezte Sofie néni, mikor lecipeltem a táskát az emeletről. Elkerekedett a szemem, mert erre egyáltalán nem gondoltam.
- Biztosan - mondtam kissé bizonytalanul.
- Nem baj, ha nem, csak...
- Sofie, tudod, hogy Bill nem olyan - morgott Rodolpho bácsi.
- Tudom én - hangoztatta Sofie néni - de jobb félni, mint megijedni.
Nevetésben törtem ki. Sofie néni bizonyára arra célzott, hogy teherbe esek, vagy valami ilyesmi. Annyira nevettem, hogy észre se vettem, hogy a telefon megcsörrent a zsebemben. Ez azt jelentette, hogy Bill megérkezett. Gyorsan elbúcsúztam a rokonaimtól és kisiettem a taxihoz. A sofőr segített bepakolni a táskát, majd elfoglaltam a helyemet Bill mellett. Látta rajtam, hogy nagyon nevettem valamin és érdeklődve megkérdezte.
- Mi ennyire vicces?
- Sofie néni... na mindegy - haraptam el a mondatot. Nem akartam rákérdezni a szobára, mert valamiért nem is akartam tudni, hol fogunk aludni. Titokban reménykedtem, hogy  közös szobánk lesz és ezt az illúziómat egyelőre nem akartam egyből lerombolni azzal, hogy megtudom a választ.
- Mike-ot értesíteni kéne, hogy legyen a reptéren - morfondírozott Bill.
- Nem kell, ott lesz - biztosítottam. - Beszéltem ugyanis Alenával, Mike testvérével. Megkértem, hogy intézze úgy, hogy Mike a reptéren legyen tizenharmadikán. Alena megírta, hogy rokonok érkeznek, micsoda véletlen,  pont Németországból, így van ürügy, hogy Mike a reptérre menjen. Természetesen a szülei mennek a rokonokért, így mi nyugodtan meglephetjük Mike-ot.
- Te aztán előrelátó vagy - dicsért meg egy mosoly kíséretében.
Visszamosolyogtam és ezután nem esett több szó köztünk. A hamburgi reptérre érve Bill kifizette a taxit, majd kisegített a kocsiból és kivette a csomagokat. Ő is egy körülbelül ugyanakkora táskával utazott, mint én. A vállainkra kaptuk a táskákat és elindultunk a hatalmas  épület felé.
- Azt se tudom, mikor utaztam testőrök nélkül utoljára - lelkendezett Bill. -  Talán akkor, mikor hozzátok mentem.
- Van ám egy testőröd - tettem csípőre a kezem.
Csak nevetett, miközben az átvizsgáló személyzetnek adta a két táskát. Mi is áthaladtunk az ellenőrzőkapukon, a táskákra pedig címkét tettek és elvitték a gép irányába.  Félóra  elteltével felszállhattunk a gépre. A jegyünk természetesen egymás mellé szólt, aminek kifejezetten örültem.
- Aludj,  angyal, mert hosszú lesz az út - mondta csendesen, miközben egyik karját átvetette a vállamon.
A fejemet a vállának döntöttem, de nem aludtam. Éreztem, amikor a keze már nem tartotta olyan erősen az enyémet. Felnéztem és láttam, hogy mélyen alszik. Nem akartam felébreszteni egy hirtelen mozdulattal, így csak lassan tudtam kibontakozni a karja öleléséből. Végül sikerült és szerencsére ő sem ébredt fel. A repülő utasai közül sokan aludtak, mások zenét hallgattak, vagy olvastak. Úgy gondoltam, Billnek igaza van és talán aludnom kéne, hiszen az út meglehetősen hosszúnak ígérkezett. Ahogy elnéztem a körülöttem alvó embereket, én is elálmosodtam. Hátradőltem az ülésen és lehunytam a szemem. A gép megrázkódott, az erős lökéstől Bill feje megbillent és a vállamra dőlt. Megnyugtató volt érezni a feje súlyát, hiszen így tudtam, hogy még mellettem ül. Hamarosan elaludtam, de nem sokáig volt alkalmam pihenni. Hallottam, ahogy kinyílt egy ajtó és halk, kopogó léptek zaja ütötte meg a fülemet.  Egy légikisasszony csengő hangon, angolul köszöntötte az utasokat. Kinyitottam a szemem. A légikísérők tálcákat osztottak szét az ebéddel. Hozzánk is odajött egyikük. Bill még mindig édesen aludt, így átvettem mind a két tálcát, megköszöntem a hölgynek, majd ő továbbált, én pedig az ölembe tettem a tálcákat. Otthon nem volt időm ebédelni, így gyorsan hozzáláttam az egyik adag saláta elfogyasztásához. Két tálcát egyensúlyozni azonban nem volt könnyű, így kénytelen-kelletlen felkeltettem Billt, hogy átvegye a saját ebédjét. Mikor átadtam neki a tálcát, elfintorodott és nem nyúlt az ételhez.
- Saláta - morogta. - Utálom a salátát.
- Várj egy kicsit - nevettem és a saját adagomból kiválogattam a húst és átraktam az övébe, az ő salátáját pedig átraktam magamnak.
- Így megfelel? - kérdeztem.
- Köszönöm - mondta és ő is enni kezdett. Még morgolódott egy kicsit a saláta miatt, de az ebéd elfogyasztása után nemsokkal  már ismét aludt. Úgy döntöttem, zenét hallgatok. Miközben a számok egymást követték, néztem az egyre sötétedő égboltot. Alig vártam, hogy végre leszálljunk, bár féltem, hogy Mike mégsem megy ki a „rokonok” elé, ahogy Alena azt nekem pár napja megígérte. Úgy kellett intézniük, hogy Mike ne sejtse meg, hogy a szülei mennek a rokonságért, hogy ő más célból kerül a reptérre. Szurkoltam Alenának, hogy sikerüljön elintéznie mindent, bár tudtam, Alena ügyes lány, megoldja az ilyen dolgokat.
Nemsokára bekövetkezett az a perc, amikor elhagyhattuk a repülőgépet. Csak álltunk a hatalmas moszkvai repülőtéren és néztük, merre is lehet Mike. Még nem láttuk sehol, így elindultunk az ellenőrzőkapuk irányába. Hamarosan megkaptuk a csomagjainkat és elvegyültünk az utasok forgatagában.
- Ott van - mondta Bill pár perc nézelődés után.
A tömeg feloszlott előttünk, így én is láthattam Mike-ot, aki várakozó arccal bámulta a hirdetőtáblát, valószínűleg a rokonai gépének érkezési idejét nézhette.
- Menj oda - szólt Bill és levette a vállamról a táskát.
- Mi? - kérdeztem vissza hitetlenkedve. - Nem együtt kéne?
- Ezt most csak neked kell megtenned - mosolygott. - Ne félj, nem megyek sehova.
Félve elindultam Mike felé. Bill bátorítóan lökdösni kezdett, így kissé megszaporáztam a lépteimet. Pont Mike mögé kerültem, így ő nem vett észre.
- ??? ??? ????? ????? - morogta oroszul.
Hátranéztem Billre, aki igyekezett értésemre adni, hogy ideje lenne megszólítanom Mike-ot. Elfogott a nevetőgörcs a vicces gesztikulálását látva. Végül ismét Mike felé fordultam.
- Hahó, Mike - nevettem, mire ő hirtelen megfordult, kis híján félrelökve engem.
- Lotte? - nézett rám hitetlenkedve. - Hogy kerülsz te ide?
Nem nézett körbe, így nem látta Billt. Szemlátomást azt hitte, egyedül jöttem.
- Hosszú a magyarázatom - vigyorogtam és Bill felé intettem. Mike követte a kézmozdulatom irányát, így végre megpillantotta a kísérőmet. Kicsit elkerekedett a szeme, de azért bólintott.
- Akkor tényleg ismét újra együtt - nyugtázta. - Bevallom, volt, hogy azt hittem, csak miattam mondod, hogy minden rendben, mert csak engem akartál lerázni.
- Mike - néztem rá szigorúan, mire elhallgatott. Közben Bill felénk sietett. Mikor odaért, ledobta a táskákat és a kezét nyújtotta Mike felé. Mike megint mordult valamit, de azért megrázta Bill kezét.
- Szia, Mike - köszönt Bill udvariasan.
- Hello, Bill - válaszolt Mike fagyosan, de azért illedelmesen.
- Engedd, hogy elmagyarázzam, mit is keresünk itt - kezdte Bill, de Mike közbevágott.
- Ne itt. Van egy váróterem arrébb, itt sok az ember.
- Rendben - bólintott Bill, majd felvette a táskákat és kézen fogott.
- Add az egyiket - szólt Mike és levette Bill válláról az egyik táskát. Bill egy cinkos vigyorral nyugtázta, hogy az ő táskáját cipeli Mike, nem az enyémet.
A váróteremben kényelmes kanapék és fotelek sorakoztak. Mike kiválasztott egyet és elindult felé, mi pedig követtük. Amikor leültünk, Bill újrakezdte az előbb félbeszakított mondatát.
- Szóval, szeretném elmagyarázni, mit is keresünk itt. Lehetséges lenne ez?
Mike nem felelt, így Bill folytatta.
- Amikor kibékültünk Lottével megfogadtam, hogy eljövünk és meglepünk téged. Egyrészt, mert Lotte barátja vagy, másrészt miattam...
Mike erre felkapta a fejét és érdeklődve pislogott.
- Hogyhogy miattad?
- Nos... meg szeretném köszönni neked, hogy vigyáztál Lottére, amikor én nem tehettem. Mellette voltál, amikor szüksége volt valakire.  Őrködtél, amikor nem volt teljes tudatában a tettei következményeinek és nemu tolsó sorban szeretted, amikor elhagyott engem és  azt hitte, hogy én gyűlölöm őt ezért.
Mike értetlenkedett, de meghatottnak látszott. Úgy tűnt, Bill nem egészen olyan, mint ahogy  azt ő gondolta.
- Hát... köszönöm - mondta. - Én csak azt tettem, amire a lányok kértek.
Bill elmosolyodott és felállt. Mike is követte. Ismét kezet fogtak és megölelték egymást. Számomra ezt öröm volt látni. A kibékülés első jele volt ez, vagy csak megtévesztés és színjáték? Nem tudtam eldönteni, de egyelőre nem is akartam. Jó volt ez így, látni őket, ahogy megölelik egymást és Mike meghatottságát Bill szónoklata után, valamint a meglepetést az arcán, amikor meglátott engem.
- Mennünk kéne - mondta Bill, és felkapta a táskámat. - Hosszú volt az út, elég fáradtak vagyunk. Hívok egy taxit és...
- Ne - intette le Mike. - Úgyis a rokonokért jöttem... hopp... a rokonok...
- Ne aggódj, a szüleid jöttek értük. Beszéltem a húgoddal, ő szervezte meg az egészet. Szerencsénk volt, hogy pont tizenharmadikán jöttek a rokonaid, különben kereshettünk volna más indokot, hogy kigyere a reptérre.
- Lehet, hogy nem szerencse - mondta Mike. - Szerintem Alena keze van a dologban. Mondtad neki, mikor érkeztek, szólhatott a nagybátyámnak, hogy akkor jöjjenek.
- Ez igaz - gondolkodtam el a dolgon.
- Akkor ne hívjak taxit? - szólt közbe Bill.
- Nem kell. Elviszlek titeket.
 Átvágtunk a repülőtér hatalmas csarnokán, kisétáltunk egy üvegajtón és egy autó felé vettük az irányt. Mike előhalászta a zsebéből a kulcsot, majd kinyitotta az ajtókat és a hátsó ülésre dobta Bill táskáját. Bill is ugyanígy tett az enyémmel, majd miután a táskák már a megfelelő helyükön voltak, mi is beültünk. Bill és Mike előre, én pedig a hátsó ülésre. Nem bántam, hogy nekem kell hátul ülnöm, reménykedtem, hogy a fiúk beszélgetnek majd egymással egy kicsit és talán kialakul közöttük a barátság. Mike udvariasan megkérdezte a hotel nevét, ahová szállítania kellett minket, Bill készséggel válaszolt neki, de más szóváltás nem történt közöttük, csak akkor, amikor megérkeztünk.
- Mike, három napig leszünk itt. Szeretném, ha holnap csinálnánk valamit hárman - javasolta Bill. Olyan hihetetlennek tartottam, hogy  azt kérte Mike-tól, hogy tartson velünk holnap és csináljunk valamit együtt. Tényleg próbálta megkedvelni őt.  Azt is tudta, hogy nekem fontos lenne, hogy ők ketten barátok legyenek és mindent meg is tett ennek érdekében. Ez az egész már csak Mike-on múlott. Láttam az arcán a meglepetést, de azért bólintott, hogy eljön.
- Mit csinálunk? - kérdezte.
Bill eközben egy papírra felírta a telefonszámát és átadta Mike-nak.
- A tiédet majd kiírom a Lotte telefonjából - mosolygott Bill. - Este felhívlak majd és megbeszéljük a részleteket, hogy hova is menjünk. Rendben?
Mike még mindig nagyon meg volt lepődve, de ismét bólintott. Kivettük a táskákat a kocsiból, megköszöntük Mike-nak a fuvart és néztük, hogyan hajt el a szálloda kapujából. Mikor már látótávolságon kívülre ért, Bill a bejárat felé indult, én pedig követtem. Lassan haladtunk a recepciós pult felé, Bill közben halkan motyogott valamit arról, hogy reméli, a recepciós ért németül.
- Jó napot - próbálkozott Bill, mikor odaértünk. A hölgy kedvesen mosolygott és megkönnyebbülésünkre németül felelt.
- Tessék. Segíthetek?
- Igen - kezdte Bill. - Egy hónapja foglaltam szobát Krüger névre.
Mérgesen ránéztem, hogy felelősségre vonjam, amiért az én nevemet használta a szobafoglalásnál. Ő csak a fejével intett, hogy fent elmagyarázza.
- Igen, igen - bólintott a kisasszony - a kulcs, uram.
Átadta a kulcsokat Billnek, majd szívélyes mosollyal kellemes ittlétet kívánt és a következő vendéghez fordult.
- Gyere - intett Bill és elindult a lépcső felé, követve az előttünk haladó boyokat, akik a csomagjainkat cipelték.  Az énekes határozottnak tűnt, pedig biztos voltam benne, hogy még sosem járt ebben a szállodában.
- Tudod, merre kell menni? - kérdeztem bizonytalanul.
- Persze, hogy tudom. Minden hotel egyforma. Ne aggódj, csak a másodikra megyünk. Különben is, nem figyeled, hogy mennek előttünk?
Ez megnyugtató információ volt, tehát csak három folyosón tévedhetünk el. És igen, nem figyeltem. Bill azonban a fél életét szállodákban tölti, így tudta, milyen egy  hotel szerkezete. Nem is tévedtünk el. A 210-es szoba ajtaja előtt álltunk, ami a folyosó végén volt. A folyosót végig bíborszínű szőnyeg borította, a falakon régies lámpák árasztották el fényükkel a tágas folyosót, de megfigyelhető volt az egész épületben egyfajta modernitás is. Részemről én pont az olyan szállodákat kedveltem, amelyek ötvözték a modern technikát és  a régies díszítőelemeket, mintpéldául a falon elhelyezett fáklyaszerű lámpákat. Ezeket ebben a szállodában mind megtaláltam. Amíg Bill a kulccsal babrált, eszembe jutott Sofie néni kérdése, amit még otthon tett fel nekem. Vajon külön szobánk lesz? Szívem szerint, ha választhattam volna, egyből azt mondom, hogy ne, inkább legyen közös. Igazából féltem a szállodáktól. Ha régen a család utazott el valahová és hotelben kellett aludnunk, én mindig a szüleimmel vagy a nővéremmel közös szobában aludtam, mert nem szerettem egyedül lenni egy vadidegen helyen. Most viszont talán túl kell lennem a félelmeimen és hősiesen el kell viselnem amikor Bill megmutatja az én szobámat is?
Nem is vettem észre, hogy az ajtó már rég ki van nyitva, a boyok rég eltűntek,  és valaki épp megpróbál rávenni, hogy megmozduljak végre.
- Mi? Jaa... - kaptam észbe és becsuktam az ajtót magam mögött.
Körbenéztem a szobában, ami igazából nem is szoba volt, hanem inkább két szoba. Az egyik szobából át lehetett járni a másikba, csupán egy ajtó választotta el egymástól a két helyiséget. Az éppen nyitott ajtón keresztül láttam, hogy a táskám az egyik ágyon pihen, szóval Bill már választott magának térfelet.
- A fürdő közös - jelentette be bill. - Időbeosztást kell csinálnunk.
- Minek azt? - kérdeztem vissza. Gondolod, ha bemész, be fogok menni utánad?
- Nem kizárt - vigyorgott. Felkaptam az egyik párnát és megpaskoltam vele az arcát.
- Mekkora egy egoista vagy - mondtam és letettem a párnát.
Nem válaszolt, csak mosolyogva végigdőlt az ágyon.
- Elmondod, min nevettél a taxiban? - fordult felém hirtelen. Úgy tűnt, egész úton ez a kérdés izgatta a fantáziáját, csak eddig nem volt alkalma, hogy előhozakodjon vele.
- Ja, az - nevettem ismét és leültem az ágy szélére. - Semmiség, csak Sofie néni újabb furcsa kombinációkkal állt elő.
- Mégis miféle kombinációkkal? - faggatott tovább.
- Hát... Megkérdezte, hogy külön szobánk lesz-e, vagy sem. Aggódik, hogy esetleg... - itt megálltam egy kicsit. Számomra ez kezdett igencsak kényelmetlen témává válni. Sofie néni pedig meglehetősen sokszor hozta fel az utóbbi egy hónapban.
- Na miért is aggódik? -  vigyorgott Bill, pedig tudta a választ. Csupán jólesett neki, hogy látta, ahogy az arcomat szépen lassan elönti a vörösség. Elfordultam tőle, hogy ne lásson.
- Hé, te kis buta - szólalt meg végül és felült, hogy át tudjon ölelni. - Tudom, mire gondolt a nagynénéd.Ha hazamegyünk, megmondom neki, hogy felesleges aggódnia.
- Oké - mondtam és a mellkasának döntöttem a fejemet. - Nekem ez kicsit kényelmetlen helyzet. Sofie néni pedig elég sokszor hozakodik elő vele. Nem vagyok már gyerek, de olyan furcsa ez még...
- Persze, hogy nem vagy már gyerek - helyeselt Bill. - Viszont meg kell értened, hogy ez a téma  feszegetni fogja az érdeklődésüket. Például... Tom... kérdezte...
- Inkább nem is akarom tudni, mit kérdezett - morogtam, mire elnevette magát. - Most aztán tényleg tarthatsz kislánynak.
- Nem. Nekem angyal maradsz. Én viszont éhes vagyok, de nem akarok egyedül enni.Van kedve az angyalnak velem vacsorázni?..
Nem mentünk le az étterembe, Bill inkább felhozatta a vacsorát. Édes volt tőle, ahogy kiszolgált, kicsit úgy éreztem, tényleg kislánynak tart, de tudtam, hogy csak hülyéskedik.
Miután megvacsoráztunk, egy szobapincér elvitte a tálcát, mi pedig ismét ketten maradtunk. Bill  újra elnyújtózott az ágyon. Nagyon lassan és félve, én ugyanígy tettem, mivel megfigyeltem, hogy helyet hagyott nekem.  A szemem sarkából láttam, hogy mosollyal kíséri minden mozdulatomat. Csak néztük egymást, de ez nem untatott. Billt nézni sosem volt unalmas. A holdfény megcsillant a karika  orrpiercingjén és  a három fülbevalóján. Ez az újítás a külsején körülbelül egy hete következett be. Nem mondom, hogy minden rosszallás nélkül néztem az arcát, mikor először megláttam, de most, hogy csak a hold bársonyos fénye esett a testékszerekre, el kellett ismernem, egyáltalán nem álltak rosszul neki.
- Csinálni kéne valamit, nem? Nézzünk filmet? - kérdezte Bill, amikor már vagy fél órája csak egymás arcába bámultunk, közben én néha-néha el is aludtam.
- Kezdek fáradt lenni, úgyhogy szerintem ne kezdjünk bele egy filmbe, mert nem fogom kibírni a végéig.
Elhúzódtam tőle, gyorsan felálltam és a fürdőszoba felé vettem az irányt. Tényleg nagyon álmos voltam, félő volt, hogy bármelyik percben elalszom. Amennyire lehetett, megpróbáltam gyorsan elintézni mindent, bár nem tudtam, mire ez a nagy siettség.
- Gyors voltál - nyugtázta Bill, mikor kiléptem az ajtón. Ő is feltápászkodott, majd elindult a fürdő felé.
A saját szobarészem ajtaja előtt álltam, de nem akartam kinyitni, mert nem volt szívem egyedül hagyni Billt, pedig csupán  az az ajtó választott volna el minket egymástól. Elfogott a sajnálat iránta, amikor belegondoltam, hogy az év  háromszázhatvanöt napjából  kétszázat szállodákban tölt és esténként  senki nincs mellette, akinek csak annyit mondhatna:  jó éjt. Az ajtó előtt állva hallottam, hogyan készülődik és tudtam, hogy fáradt, hogy aludni akar. Így végül mégiscsak lenyomtam az ajtókilincset és odasétáltam az ágyhoz. A táskám még mindig ugyanúgy hevert rajta, ahogy ő letette, csak a cibzárak voltak szétnyitva, hiszen nemrég a fürdőszobai kellékeimet kerestem a fiókokban.
Leültem a táska mellé és körbenéztem. Elegáns bútorok foglaltak helyet a szobában, TV-álvány, tükrös szekrények, fekete gránit fésülködőasztalka.  Valahogy mégis minden olyan hidegnek és személytelennek tűnt.
Láttam, hogy odakint szél csapkodja az ágakat. Július volt, s  ez azt jelentette, hogy a hőmérséklet elérte a 25-30 celziuszfokot,, de esténként ez nagyon lecsökkent, néha-néha  még a 10 fokot se érte el. A fák nyöszörögve tiltakoztak a szélrohamok ellen. Összerezzentem. Nem bírtam nézni a természet kegyetlenkedését, inkább elfordítottam a fejemet az ablaktól.
Figyeltem, ahogy Bill kijön a fürdőszobából és az ágya felé siet. Nem vette észre, hogy éppen őt nézem, azt hihette, én már alszom.
- Jó éjt! -  köszöntem el, amikor az ágy rugói megnyikordultak, jelezve, hogy Bill aludni tért.
- Neked is - szólt vissza, nem annyira hangosan, mint ahogy én az előbb.
Hiába próbálkoztam azonban, egyszerűen képtelen voltam elaludni. Idegen volt a hely, a szél egyre inkább tépte a fák lombját, az autók megállás nélkül rótták útjukat az éjszakában.  Különös hangok ütötték meg a füleimet, panaszos nyögések, gonosz suttogások. A fák ágai árnyékot vetettek a bútorokra,  s ahogy a szél mozgatta őket, úgy tűnt, mintha fenyegető karmok kapkodnának  a levegőben, áldozatra várva.
Csak néztem a digitális óra jelzését. Eltelt egy óra és én még mindig nem aludtam el. Fáztam, így felkeltem és a radiátorhoz sétáltam. A csövek hidegek voltak. Morgolódva  csoszogtam vissza az ágyamhoz és próbáltam minél kisebbre összehúzni magam. Hirtelen ötlettől vezérelve azonban felültem az ágyban, megkerestem a papucsomat és átsétáltam azon a bizonyos elválasztó ajtón. Bill az ágyában feküdt, a holdfény megvilágította arcát, ami békés kifejezésben nyugodott. Az ágya mellett álltam és aggódni kezdtem, hogy most mit tegyek. Ha visszamegyek a szobámba, egész biztos, hogy rémálmaim lesznek, így holnapra olyan leszek, mint egy kifacsart szivacs. Márpedig Mike-kal nem lehet úgy találkozni, hogy közben azt sem tudom, hol vagyok. Ha viszont maradok, kockáztatom azt, hogy felébresztem Billt. Ez se valami szuper ötlet, mert biztos megkérdezné, miért nem alszom, nekem pedig felelet gyanánt be kéne számolnom a fura hangokról és az ijesztőnek tűnő árnyékokról, azzal pedig csak magamat hoznám hülye helyzetbe. Gondolkodj, csajszi - sürgettem magam. Hátraléptem két lépést, majd visszatértem az előbbi helyemre.
Bill megmozdult. Úristen - futott át az agyamon - ha felébred. Szerencsére azonban nem került sor erre,  csupán összehúzta magán a takarókat.
Kis ideig csak figyeltem, , viszont egyre jobban fázni kezdtem, úgyhogy ideje volt cselekedni. Reméltem, hogy nem alszik még annyira mélyen, így ha fel is ébred, könnyű lesz majd visszaaludnia. Óvatosan felemeltem a takaró szélét, vigyázva minden apró mozdulatra, nehogy Bill felkeljen. Végül sikerült kényelmesen elhelyezkednem és - meglepetésemre - tényleg nyugodtabbnak tűnt minden. Azonban, hogy a gondolataim másfelé kalandoztak, egyből nem figyeltem a mozdulataim finomságára és egyik hideg kezem súrolta Bill kinyújtott karját. A szemei lassan felnyíltak, majd mikor látta, hogy én okoztam az ébredését, elmosolyodott.
- Tudtam, hogy visszajössz még,  angyal - mormolta álomittas hangon.
Bebújtam mellé és átkaroltam a derekát. Hallgattam a szívverését, ami megnyugtató ritmust vert, mintha altató lett volna. Átölelt és többé esélyem se volt küzdeni az álomba merülés ellen.